Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 26., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Presztízsféltés — Indulatoskodnak az állegendák hívei — Személyeskedő csatározások — Nem Petőfi a lényeg — Omladoznak a maradiak hadállásai Valljanak a csontok! Ügyintézés: magyar módra? Egy leomlott fal története Az ágy ripityára tört A könyvespolc hősiesen tartja a mennyezetet Több mint egy hónapja annak, hogy a Buiját ASZSZK-beli Barguzinból hazatért a Me- gamorv — Petőfi-expedíció, amelynek tagjai — dr. Kiszely István professzor szakmai hozzáértésének köszönhetően — megtalálták neves költőnk szibériai sírhelyét, s kihantolták földi maradványait. A poétáról elnevezett bizottság sajtófőnökeként magam is ott voltam abban a titkokat őrző temetőben, s tanúja lehettem a méltán szenzációs pillanatnak. Mivel az azonosítást nemzetközi antropológuscsoport végezte, egyikünk sem kételkedett a végső következtetésben. Ettől függetlenül egyetértettünk azzal, hogy jöjjön az újabb kontroll, hiszen több szem többet lát. Azzal azonban tisztában voltunk — véleményünk mindmáig nem változott meg —, hogy a válasz megerősítő jellegű „igen” lesz. Meglepődtünk viszont a hazai fogadtatáson. Odakinn a világ minden tájáról érkeztek a gratulációk. Magyarországról viszont egyet sem postáztak nekünk. Szót kaptak viszont — a tévében, a rádióban, az újságokban — a presztízsféltők, a csakazértis maradiak, s teljes magabiztossággal nyilatkoztak. Természetesen információk hiányában. Tévedés ne essék, nem az egészséges tamáskodást utasítjuk el. Botorság lenne, hiszen akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az ellenünk acsarkodók. Azt viszont joggal kifogásoljuk, hogy a zsurnaliszták éppen azokat nem kérdezték meg, akik eloszlathatták volna a homályt, akik készséggel megkönnyítették volna az eligazodást. Vállaltuk volna ezt. Kizárólag az ügy érdekében. Ezt azért hangsúlyozom, mert ebben a csoportban senki sem törekedett valamiféle erkölcsi, illetve anyagi érdemszerzésre. Teendőjét kötelességtudattal vezérelve látta el mindenki, nem várva dotációt, babérokat. Ránk azonban senki sem volt kíváncsi. Annál többször faggatták viszont azt a Fekete Sándort, aki úgy vélte, hogy bármihez ért, s addig vetemedett, hogy csipkelődve dilettánsak gyülekezetének minősítette társaságunkat. Eszébe sem jutott, hogy ebben a témakörben ő az amatőr, hiszen kísérletet sem tett arra, hogy dis- putázzon velünk. Ez annál inkább furcsa, mert hivatalosan is meghívtuk körünkbe, javasolva azt, hogy vegyen részt — a már említett bizottság tagjaként — az előkészítő munkálatokban. Kár, hogy elmulasztotta ezt a lehetőséget, hiszen ő sem járt volna rosszul, mert a pro és kontrák mértéktartó összecsapásában edződik a szellem, s az efféle tréning valamennyiünkre ráfér. Az is sajnálatos, hogy a tömegkommunikáció képviselői szinte vásári komédiává óhajtották degradálni a tevékenységünket. Olyan mellékvágányokat választottak, amelyek félrevezették a nemzet figyelmét, s azt sugallták, hogy voltaképpen az elsőbbségért birkózók tusakod- nak csupán. Most, hogy elcsitulnak a szenvedélyek, s hamarosan megvalósul az újabb, ezúttal a végső ellenőrzés, hogy a néphadsereg, illetve a kormány közreműködik majd a temetésben, megérett az idő arra, hogy néhány alapvető dolgot megvilágítsunk. Azokat a A Magyar Nemzeti Bank 75 millió ECU értékben kötvényt bocsátott ki az Europiacon. Az értékpapírok forgalomba hozatalát a luxemburgi székhelyű Kredietbank SA Luxembourge- oise (KBL) szervezte meg. A kötvények lejárata hét év, és a befektetőknek 9,62 százalékos hozamot ígérnek. A Magyar Nemzeti Bank képviselője a kötvénykibocsátással kapcsolatban elmondotta: ez része az MNB új hitelfelvételi stratégiájának. A központi bank arra törekszik, hogy hosszabb futamidejű, kedvezőbb kamatotényeket, amelyek aligha kérdő- jelezhetők meg. A több évtizedes legendát — ez sajtótörténeti tény — a Heves Megyei Népújság elevenítette fel azzal, hogy 1985. augusztus 31-i számában közzétette a Kárpá- tontúli Ifjúság két cikkének „sű- rítvényét”. Az írásokban — egyébként Balázs Sándor egri lakos hozta ezeket szerkesztőségünkbe — V. V. Pagirja munkácsi író-helytörténész és A. V. Ti- vanyenko kandidátus kutatásairól készült összegzés. Kaposi Levente főszerkesztővel egyetértésben, Zahemszky László főiskolai tanárral együttműködve tartottuk a kapcsolatot szovjet barátainkkal. Ekkor jelentkezett Balajthy András segédoperatőr, aki természetesen segítséget kapott tőlünk, adalékokkal, címekkel láttuk el őt, s csak akkor váltunk el tőle, amikor rá kellett jönnünk, hogy nem elsősorban a rejtély izgatja, hanem az esetleges megfejtésért járó elismerés. Egyébként nem egyedül tőle kellett elhatárolnunk magunkat. Tudtuk, kemény és hosszú partit kell játszanunk azért, hogy kiderüljön az igazság. A hatalmi tiltás sem zavart minket, hiszen kompromisszumot kötöttünk Berecz Jánossal, a KB akkori titkárával. így aztán arra is módunk adódott, hogy kinn dolgozó kollégáinkat „becsempésszük” hazánkba, s megbeszéljük a részleteket. Elvittük őket a pártközpontba is, ahonnan a Petőfi Irodalmi Múzeumba ajánlottak bennünket. Kiss József, a poéta műveinek avatott ismerője támogathatta volna a próbálkozást. Ezt remélték tőle, de csak vizsgáztatást rendezett, holott égetően fontos lett volna, hogy a két búvárkodó hozzájuthasson a kontrollált magyar anyaghoz. Ha ez megtörténik, akkor sokkal határozottabban haladhattunk volna a cél felé. Ebben az esetben senki sem csemegézhetne azokon a bakikon, amelyeket — s ez így van bármiféle vizsgálódásnál — kiiktathattak volna kollégáink. A merevség, a lekicsinylés ellenére is összejött az a közvetett bizonyítékrendszer, amely megmutatta ahhoz a sírhoz vezető irányt. Mecénás nélkül azonban aligha boldogultunk volna. A milliókat azonban biztosította Morvái Ferenc nagyrédei feltaláló, s az áprilisi előzetes kintlét igazolta: jó úton járunk, a moszkvai Jurij Vinokur pontosan megjelölte azt a helyet, ahol ásnunk kell. Ezt hitelesítették a visszaemlékezések. Az egybeesésekkel magyarázható az, hogy valóban Petőfi csontjait helyeztük el az Ulan Ude-i minisztertanács titkos trezotjában. A már jelzett megerősítés után számos problémával kell majd megbirkózniuk a konokul tagadóknak. Felkereshetik majd a le- ningrádi, a szibériai levéltárakat, s pótolhatják azt a mulasztást, amellyel eddig adósak maradtak. Nem irigyeljük őket, de ettől a penzumtól nem menekülhetnek. Végezzék legalább olyan önzetlenül, annyira lelkesen, mint mi tettük. Kívánunk nekik türelmet és szerencsét. Mindkettőre szükségük lesz. zású külföldi forrásokhoz jusson, és így széthúzza a kölcsönök lejáratát, javítsa a tartozások struktúráját. Ennek megfelelően már a múlt évben, s az idén még inkább növelik a külföldi kötvénykibocsátásokat. Ez a forma azért is kedvező, mert a kibocsátott kötvények kamata fix, míg a külföldről felvett hiteleké az esetek többségében változó. így az adósságterhek ütemezése köny- nyebb. A kamatváltozás ugyanis egyik évről a másikra váratlanul több mint százmillió dollárral is megnövelheti az ország fizetési kötelezettségeit. A cím frappánsabb lett volna így: „Egy leomlott fal hiteles története”. Némi gondolkodás után azonban úgy véltem: nem csaphatok be senkit egy jól hangzó jelzővel — ebben a történetben ugyanis egyelőre semmi sem bizonyítható. Illetve: nagyon kevés. A papírok harca már megindult, jegyzőkönyvek, kérelmek, utasítások születtek itt is, ott is. Ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy egy öttagú család hónapok óta feszültségben, mostoha körülmények között él. Pedig volt egy négyszoba- összkomfortos otthonuk... Csak egy hatalmas robbanást hallottunk A tragikus esemény után két hónappal keresem Angyalosié- kat. Egerben, a Diófakút utca 5. szám alatt laktak valaha, ám az aládúcolt falak, leomlott romok között — érthető módon — aligha találnám meg őket. Egy utcával kell csak odébbmennem: itt, egy kis élelmiszerboltban dolgozik László, a nagyfiú, s zárás előtt gyűlt össze az üzletben a család. Ezen az alig néhány négyzetméteren sistergésig sró- folódnak az indulatok. — Az a bűnöm, hogy a három gyerekemmel nem tanácsi lakásért álltunk sorba, nem kilincseltünk, kéregettünk, hanem saját házat vettünk — mondja látszólag higgadtan, de közben a köny- nyeivel küszködve Angyalosi Sándomé. — Harminc évig dolgoztunk ezért a házért, a harminc év minden összegyűjtött fillérjét erre költöttük. Most azzal támadnak, hogy öreg volt már, majdnem nyolcvanéves, ezért dőlt le. Kérem, ha én nem vagyok tisztában azzal, hogy ez egy megbízható épület — márpedig építészek is megerősítették ezt —, akkor nem köttök két évvel ezelőtt 150 ezer forintot a tetőre, nem vakoltatom be 30 ezerért. — Elmesélnék, mi történt május 11-én, este? — A szobámban ültem, és manikűröztem — meséli a lányuk, Krisztina. — Ott volt a barátom, meg az öccse is. Furcsa, kopogásszerű hangokat hallottam, mondtam is nekik: „nézzetek már ki, valaki kővel dobálja az ablakot.” Kinéztek, de nem volt ott senki. Tíz perc múlva véletlenül felpillantottam, s csak azt láttam, hogy reped meg a fal. Elordítottam magam, hogy azonnal rohanjunk kifelé, s alighogy leértünk az utcára: egy hatalmas robajt hallottunk. Mintha bomba csapódott volna be — leomlott az egész utcai front. — Az én életemet az mentette meg, hogy a szomszéd áthívott, segítettem neki fát vágni — veszi át a szót László. Máskülönben a szobámban feküdtem volna — az ágy viszont szabályszerűen ripityára tört a ráomló faltól. — Mindannyian annak köszönhetjük, hogy élünk, hogy ez az egész nem két-három órával később történt — amikor már mindannyian alszunk — sommázza kesernyésen a család feje, Angyalosi Sándor. És akkor a kisember harcba indul Vajon mi történhetett az omlás előtti napokban? Mi lehetett az oka annak, hogy egy 1912 óta stabilan álló ház egyszerűen ledől? Félretéve az ilyen véleményeket, hogy „isten keze” vagy a „sors akarata” — nézzük meg a tényeket. Vagy fogalmazzunk inkább úgy: az állításokat. Angyalosiék azt mondják: az omlás előtt két napon át a megszokottól eltérő „behatások” érték a környéket. A szomszédos ház (Diófakút utca 3.) területén ugyanis az egri ingatlankezelő vállalat lebontott egy életveszélyesnek ítélt épületet. Ez még nem lett volna baj, ám ahhoz, hogy a keletkezett törmeléket elszállíthassák, meg kellett bolygatni a kőkerítés bejáratát: a teherautók ugyanis nem fértek be a szűk kapun. Állítólag ezen a bejáraton egy személyautó is csak üggyel-bajjal tudott közlekedni. Angyalosiék szerint a kőkerítés megbontása, illetve a szállító tehergépkocsi okozta „talajdönge- tés” együttesen idézte elő az omlást. S mit mond a kárszakértő? Feltételezése szerint — ez a két szó jelentőséggel bír! — ötven százalékban az épület„ idős kora ” okozta a bajt. Harminc százalékot a biztosítónak kellene állni, mert ekkora hányad„ elemi károsodás, azaz az évek óta fennálló szárazság miatti talajzsugorodásból adódott. ” Tíz százalékban az IKLV, tíz százalékban a lakók felelősek. Angyalosiék megfellebbezték ezt a szakértői véleményt, s a miskolci Igazságügyi Műszaki Szakértő Irodához fordultak, újabb vizsgálatért. (A riport írásának időpontjában ez a vizsgálat még nem zárult le.) A biztosító: szíves tudomásra hoz, és nem fizet Az Angyalosi család tavasszal kötött családiotthon-biztosítást az Állami Biztosítónál. (Reklámokból tudjuk: ez a legszupe- rebb biztosítási forma...) — Amikor legelőször voltunk a biztosítónál, azt mondták: az épület túl régi, ezért nem fizethetnek — mondja Angyalosiné. — Erre azt válaszoltuk: érdekes, amikor kijöttek, felmérték a lakást és megállapították az évi 3192 forintos dijat — akkor nem hivatkoztak a ház korára. Ezzel az érvvel biztosan nem tudtak mit kezdeni, így aztán jött egy másik. Papíron. *Ezúton hozzuk szíves tudomásukra, hogy a fiókunkhoz jelentett épületkárukat kötvényfeltételeink értelmében nem áll módunkban megtéríteni. Kárszakértőnk a helyszínelés során a következőket állapította meg: Az épület kb. 60 — 80 évvel ezelőtt, tufakőből készült, fél szakasza azért dőlt ki, mert az épület faltövénél feltehetően kézi vagy gépi beavatkozással földet mozgattak meg. A megbontott föld egy bizonyos nagyságú ellentámasztást biztosított. A föld megbontásával és nyilván a nem megfelelő alapozás miatt a statikai egyensúly elveszítette funkcióját, melynek következtében félszakaszon kifelé dőlt. A fentiek értelmében nem áll módunkban kártérítést nyújtani...” — Ha jól értelmeztük, nem tartják „elemi kárnak”, ami történt. Jó, elismerem, nem volt földrengés vagy tűzeset, de azt a falat nem mi döntöttük ki! — Bár már ezzel is meggyanúsítottak bennünket az utcában — teszi hozzá nem kis gúnnyal a fia. — A szomszédok közül pedig többen is aláírtak egy papírt az IKLV-nek, hogy mi az omlás előtti napokban árkot ástunk a fal mellett — ezért dőlt le. — Ebből mennyi az igazság? — Árkot nem ástunk. A terepet tisztogattuk, mert erősítésképpen szerettük volna a fal melletti részt lebetonozni. A vádak egy méter mély árokról szólnak. Mi egy húsz centi mély, és kb. 60 centiméter széles földtükröt ástunk a betonpadkának. De még a szakértői vélemény szerint is ez legfeljebb 10 (!) százalékban lehet részese az eseményeknek. Dúcolás — de mennyiért? Az egri Ingatlankezelő, -közvetítő és Lakásberuházó Vállalat főmérnöke, Dobróka Miklós kételyeivel fogad. Talán nem kellene erről írni, bíróságon van az ügy, a miskolci szakértői vélemény még hiányzik, ők végeznek majd talajmechanikai, statikai vizsgálatot. Abból megállapítható, hogy ástak-e árkot, vagy sem a lakók, illetve, hogy mennyiben ludasak az IKLV teherautói. De nézzük az IKLV hivatalos véleményét az ügyről. „...a Diófakút u. 3. sz. épület kerítésfala független volt a Diófakút u. 5. sz. épülettől. Ez egyébként a helyszínen a jelen állapotban is észlelhető. A kerítés csipkedővei történő bontása semmi ésetre sem«kozhatta az 5. sz. ház falának,dőlését. A 3. sz. ház udvarán elbontott melléképületekből származó 40 köbméter, 660 mázsa anyag tehergépkocsival való kiszállítása ugyancsak nem okozhatta a tűzfal dőlését. Álláspontunk továbbra is az, hogy ...egyértelműen a tűzfal melletti, kézi erővel végzett ásás... okozhatta a fal leomlását...” Van még egy érdekes pontja az Angyalosi család és az IKLV közötti csatározásoknak. A vállalat ugyanis, a városi tanács műszaki osztályának utasítására köteles volt az életveszélyt elhárítani — a család költségére. Magyarul: aládúcolták a mennyezetet. Számlázásuk szerint kb. 74 órát fordítottak rá, valamivel több, mint kétszáz forintos óránkénti munkadíjjal megszorozva. Ehhez hozzáadták szállítási, anyag- mozgatási költségként az összeg tíz százalékát, és hivatalosan 25 százalék áfát. A végeredmény: 52 ezer egynéhányszáz forint, nyolc napon belül kell befizetni Angyalosiék is számoltak, szakértő segítségével, az ő végeredményük: legfeljebb 35 ezer forint. Úgyhogy egyelőre nem fizetnek, a döntés valószínűleg itt is a bíróságra vár... És most hol laknak? Angyalosiék a tanács segítségével beköltöztek egy kétszobás szükséglakásba, a Lenin téren. Papíron úgy áll, hogy ez egy tökéletesen felújított házikó — Angyalosiné csak annyit tesz hozzá: csupa víz mindenütt a fal, a ruhái penészednek, ha fel akaija venni őket, előző nap újfent ki kell mosnia. A férje szívbeteg, a történtek után kilenc hétig feküdt kórházban. Orvosok szerint pár kilónál többet nem emelhet. A tanács kilencven(!) napot adott arra, hogy a Diófakút utcai lakást rendbehozzák a tulajdonosok. A határidő augusztus 11- én lejárt. Angyalosiné búcsúzáskor csak annyit kérdez: miből? Doros Judit „Idill — omlás után (Archív fotók, Szántó György felvételeiből) Pécsi István A Magyar Nemzeti Bank kötvény- kibocsátása az Europiacon
