Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 19., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. „Felelősek vagyunk egymásért, segítenünk kell egymást” Beszélgetés Paskai László bíboros, esztergomi érsekkel MTI-fotó: Manek Attila felvételei) Az augusztus 20-i megemlékezésekről, az ünnep mondanivalójáról, a Magyar Katolikus Püspöki Kar közleményének egyes tartalmi kérdéseiről, II. János Pál tervezett magyarországi látogatásáról nyilatkozott Paskai László bíboros, esztergomi érsek. A magyar katolikus egyház vezetője bevezetőjében elmondta, hogy az idei ünnepség abban különbözik a korábbiaktól, hogy most szorosabban kapcsolódnak egymáshoz a társadalmi és egyházi megemlékezések. A Szent István-napi hivatalos ünnepség programja Esztergomban éppen úgy magában foglalja a bíborosi szentmisét — délelőtt fél 11-kor a bazilikában —, mint az ezt követő megemlékezést a bazilika előtti téren, ahol Kukorelli István, a Hazafias Népfront ügyvezető elnöke mond beszédet. A másik különbözőség az, hogy 42 év után ismét lesz Szent Jobb-körmenet Budapesten. Paskai László emlékeztetett e körmenet hagyományaira; nemcsak egyházi jellegű megemlékezés volt, hanem társadalmi esemény is. Megemlítette, hogy a legutolsó Szent Jobb-körmenet 1947-ben volt, délután 3 órakor kezdődött, s a Szent István-bazilikától a Hősök teréhez vezetett. Ezt a körmenetet, melyen a társadalmi élet képviselői is részt vettek, Mindszenty József bíboros, hercegprímás vezette. Most, a délután 5 órakor kezdődő szentmise után indul a körmenet, amelyen szintén ott lesznek a társadalmi élet reprezentánsai, a diplomáciai testületek képviselői. Az ünnephez kapcsolódik az a megemlékezés, melynek helyszíne a Budai Vár. XI. Ince pápa halálának 300. évfordulója kapcsán a Mátyás-templomban tartott szentmise után — ez augusztus 19-én lesz — Kacziba József püspök megkoszorúzza a vár fölszabadításában nagy szerepet vállaló pápa szobrát. Az idei Szent István-ünnep tartalmi mondanivalójáról szólva a bíboros ismételten kiemelte a Szent Jobb-körmenet felújítását, amely „külső jelkép is ahhoz, hogy magyarságunknak a társadalmi, közösségi életben is a múlt hagyományaira kell épülnie. A másik mondanivalót abban találom meg, hogy a közösségi és társadalmi élethez nélkülözhetetlenül szükséges erkölcsi értékekre irányítja a figyelmet az egyházi és társadalmi megemlékezés egyaránt. A közösségi életben erre mindenképpen szükség van. Egy harmadik mondanivalót is látok, s ez a közösség kiemelése. A körmenet közösséget jelent, és a közösségi felelősségtudat éppen a mai társadalmi életünkben nagyon is lényeges vonás. Felelősek vagyunk egymásért, segítenünk kell egymást, és a történelmi folyamatosságot fönn kell tartani, a múlt tehertételeit is vállalva akarjuk a jövőt építeni, közösségileg.” „A szabadsággal vissza is leltet élni ” — Bíboros úr, a Magyar Katolikus Püspöki Kar állásfoglalást tett közzé az egyházi és társadalmi élet megújításáról. Ez a fontos dokumentum egyebek között azt mondja: „A felgyülemlett problémák megoldása számos feladatra kötelez, de egyben veszélyeket is hordoz magában.” Milyen veszélyekre kell gondolnunk? — A nyilatkozatban szó esik a veszélyekről is. Úgy látjuk, hogy a mai társadalmi életünkben bőven előjönnek a problémák. Megoldásukhoz lényegesen hozzátartozik s ezért a nyilatkozatban is tudatosan szerepeltek — a megfontoltság, a meggondoltság kérdése. Ezek hiányát gyakorta tapasztaljuk. Veszélyt rejt a kapkodás jelensége. Új lehetőségek nyílnak, és ezekben a kapkodás vonásai is megfigyelhetők. Veszélyt hord magában a magyar emberek egyfajta negatív tulajdonsága; a párbeszédre való készségben még nagyon sokat kell tanulnunk. A nézetekben való különbözőség igen könnyen csap át személyi feszültségekbe, személyi ellenségeskedésekbe. Veszélyt rejt magában az is, hogy gyorsan szeretnénk — és kellene is — eredményeket elérni, ám az ehhez szükséges megfelelő elvi, eszmei alap, a távlati gondolkodásra való beállás még sokszor hiányzik. Veszélyt jelent, hogy mennyire tudunk élni a szabadsággal. Mert a szabadsággal visz- sza is lehet élni, és az már szabadossággá válik. Itt csak egyre utalnék: a szabadság nagyobb lehetősége nyílt meg előttünk, ám a szabadosságnak már oly sokféle vonása van jelen a magyar társadalomban, s ez mindenképpen negatív jelenség. Már arról beszélnek, hogy kellenek-e, legye- nek-e szex-shopok. A szabadosságnak ez a jele társadalmi szempontból káros. — Az egyház történelmi tevékenységének tárgyilagos értékelése a nemzet öntisztulási folyamatának elodázhatatlan része. Ezt a dokumentum is leszögezi: „A történelmi múlt tárgyilagos feltárása, a tények rögzítése igen fontos feladat. A püspöki kar egyháztörténeti bizottsága a katolikus egyházra vonatkozóan már megkezdte a munkát.” Ezzel kapcsolatban Ön milyen kardinális pontokat jelölne meg? Az egyház kényszerpályára került — A történelmi múlt rögzítése, feltárása ez esetben lényegében az elmúlt négy évtizedre vonatkozik. Ebben az időben, főleg kezdetben, az egyház a hivatalos ideológia szerint mint társadalmilag negatív jelenség szerepelt, és ennek megfelelően születtek olyan rendelkezések, törvények, amelyek a működését is visszaszorították, illetve amelyek a hívek körében is félelmet okoztak. Ezek föltárása, rögzítése gyakorlatilag nem történt meg. A dokumentációkban, történelemkönyvekben nem lehetett róluk tudomást venni, illetve nem voltak nyilvánosak. Tehát ez az egyik terület. Vagyis az, hogy miképpen alakult az egyház élete. Én azt a kifejezést szoktam használni, hogy 1948 után az egyház kényszerpályára került, és ott kellett keresnie a kibontakozás lehetőségeit. A másik, amire utalni kívánok az, hogy a vallási meggyőződés miatt papok, szerzetesek és hívek, sőt főpapok is igen sok zaklatásnak voltak kitéve. Koncepciós perek áldozatai lettek. Börtönbe került igen sok pap azért, mert jól végezte, vagy akarta végezni a munkáját. Vagy mert nem akarta az akkor kialakult helyzetet elfogadni. Ezekről följegyzések vannak, de gyakorlatilag egy-egy per lefolyásáról hivatalos értesítés sem történt. A magunk részéről inkább csak azt tudjuk rögzíteni, főleg a meghal- takkal kapcsolatban, hogy met- től meddig tartott a börtönbüntetés. És ha ki is szabadultak a börtönből, többen egy ideig nem kaphattak egyházi beosztást, kénytelenek voltak más munka- területre menni. Harmadik témaként említeném meg az egyházi intézményeket érintő problémákat. Ide nem csupán az egyesületeket sorolom, hanem mindenekelőtt a szerzetesközösségeket, amelyeknek működési engedélyét 1950-ben megvonták. Közel 12 ezren kényszerültek elhagyni a kolostorokat anélkül, hogy bármiféle megoldást kaphattak volna. Teljesen új környezetben kellett megtalálniuk azt az életmódot és lehetőséget, hogy egyrészt hűségesek maradjanak a hivatásukhoz, másrészt pedig megtalálják a helyüket az életben. A kezdeti időkben nagyon sok zaklatásnak voltak kitéve, ám legtöbbjük hű maradt a hivatásához. Ez is történelmi fölvázolása az elmúlt négy évtizednek, nevezetesen, hogy a kolostoraikból kikerült szerzetesek hol és hogyan tevékenykedtek. Miképpen próbálták megtartani azonosságukat, sőt, adott esetben a veszélyt is vállalva, titkos formában utánpótlásról is gondoskodtak. — A szóban forgó dokumentum a feladatok kapcsán — amelyek igen széles körűek — az egyház tevékenységéhez szükséges feltételek biztosítását is kinyilvánítja. Ezen a téren folynak e tárgyalások, s ha igen, mit érintenek? Tárgyalások az újjászervezés jegyében — Tárgyalások természetesen folynak, és azokat két részre kell választani. Az egyik az egyház belső feladatát érinti, nevezetesen azt, hogy mi magunk hogyan tudjuk biztosítani intézményeink újjászervezését, működését, a vallási élet megújulását. Ez az újjászervezés 40 év után igen nehéz, nem egy területen szinte emberfeletti feladatot jelent. De tárgyalunk a társadalmi élet képviselőivel is, pillanatnyilag átalakuló helyzetben, hiszen köztudott, hogy megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, ezért most alakult ki az állami hatóságokkal való kapcsolatfelvétel, a kapcsolatrendezés jövendő módja. Ismeretes az is, hogy előkészületben van a lelkiismereti és vallás- szabadságról szóló törvény, amelynek az irányelvei már a sajtóban is megjelentek. Ez szintén a tárgyalások egyik témája. Tárgyalások vannak a szerzetesi intézmények reorganizálásával kapcsolatban arról is, hogy az ötvenes években államosított épületekből visszakaphassunk, hisz épületek nélkül a szerzetesi közösségi élet nem lehetséges. — A püspöki kar dokumentuma fölvett a közös felelősség kérdését is. Ezt írja: „Az a keresztény, aki e hazában él és szereti népét, nem nézheti közömbösen az eseményeket, és nem állhat be a felelőtlenül kritizálok táborába. Mindannyian felelősek vagyunk saját közös országunkért.” Kérem, segítsen értelmezni ezt a rendkívül fontos véleményt. „Hogy* ki-ki a maga felelősségét lássa ” — Közösséghez tartozunk, közösségi emberek vagyunk, és ehhez kapcsolódik a közösségi felelősség is. A mai magyar élet sok problémát állít elénk és számos területen kell hozzákezdeni az újjáépítéshez. Mint ahogy az imént már szó esett róla, a hibák lehetősége is könnyen előjön. Ezek közé tartozik a felelőtlenség és az önzés. Az, hogy ki-ki csak a saját javát keresi. Ide tartozik az is, hogy felelőtlen kritikával illetünk embereket és törekvéseket. Ide tartozik, ha valaki nem akarja vállalni a jövő építésével kapcsolatban a szolidaritást, a munkát és az áldozatot. Mindez tulajdonképpen egy általános negatív magatartásra utal. Ehhez hozzáfűzném, hogy a kereszténység mindig is társadalomformáló és megtartó erő volt. Azonban nem úgy, hogy közvetlenül beleszól a társadalmi és politikai életbe, hanem oly módon, hogy a társadalmi, közösségi élethez annyira szükséges etikai értékeket képviseli, ezt törekszik megvalósítani és az emberek életébe belehelyezni. A nyilatkozat zárórésze tulajdonképpen erre a hatásra utal, amelynek érvényesülnie kell a mai magyar társadalomban is. A katolikus egyház a híveit hívja fel arra, hogy ne a meggondolatlanság, a felelőtlen kritizá- lás, a személyi feszültségek áldozatai legyenek, hanem pozitív, konstruktív módon, a saját területükön, a munkahelyükön, a családjukban kapcsolódjanak be a jövő építésébe. Egyet még hozzáfűznék, és ezt az olvasó is megérti az idézetből, azt, amire a mai időben mindenkinek nagy szüksége van: ez a felelősségtudat. Hogy ki-ki a maga felelősségét lássa — az önzéstől függetlenül —, az egész közösség érdekében. És ha ezt minél többen, igazi jó szándékkal teszik, felelősséggel és felelősségtudattal irányítják az életet, akkor a kibontakozás is könnyebben elérhető. — Az elmúlt évtizedekben a vallást elméleti problémaként kezelték, amihez elegendőnek tartották a tudat befolyásolását. Ügy tűnik, ezt a felfogást nemcsak a valóság vetette le, hanem az MSZMP is minősítette azzal, hogy tagjaira bízta a lelkiismereti és vallásgyakorlás szabadságát. Önnek mi a véleménye erről a döntésről? — Kérdésének az első részéhez hadd fűzzem hozzá: a történelmi tapasztalat igazolja, hogy a vallás hozzátartozik az ember életéhez. A régi időkben közismert kifejezés volt, hogy az ember szükségképpen vallásos lény. Manapság felbukkan az a vélemény, hogy mindez talán csak a természetet kevésbé ismerő ember pótideológiája. Ha az ember természetét kutatjuk, úgy tudnám megfogalmazni, hogy az ember természeténél fogva Istent kereső lény. Amit ön említett, tulajdonképpen ennek a tételnek az alátámasztása. Hogy amikor elméleti meggondolásból és adminisztratív módon nyomás alatt volt a vallás, illetve negatív jelenségként tüntették fel, az események folyamata mégiscsak igazolta, hogy az emberi léthez hozzátartozik az Isten-keresés. Kérdésében kitért arra, hogy az MSZMP legutóbbi állásfoglalása a vallással kapcsolatban is alkalmazza tagjaira a lelkiismereti és vallásszabadság elvét. Ezzel kapcsolatban a magam meggyőződése szerint is azt mondhatom, hogy egy ilyen álláspontot csalf örömmel lehet fogadni. Az MSZMP-nek ebben a döntésében azt látom, hogy a mai társadalmi megújulásban a fölzárkózást is keresi olyan értelemben, hogy ne ideológiai párt legyen, hanem társadalmi párttá váljon a magyar közéletben. Egyéni véleményem az, hogy az MSZMPnek szüksége van a jelenlegi körülmények között arra, hogy valóban mint társadalmi és mint ideológiai párt szerepeljen. Az ideológián itt elsősorban a vallással való kapcsolatát értem, és nem a társadalmi modellre gondolok. A pápa és Magyarország — Magyarországon fokozott érdeklődés tapasztalható II. János Pál tervezett látogatása iránt, ön, a pápával való találkozása során feltehetően beszámolt erről a nagy várakozásról. Megtudhatnánk, mi a Szentatya véleménye a magyarországi utazásról, illetve annak programjáról? — Mindenekelőtt szeretném elmondani, hogy a Szentatya nagyra becsüli a magyar népet, a régi lengyel — magyar barátság gondolata él az ő lelkében is. Jól ismeri a magyar történelmet. Ha magyarokkal találkozik, bárhol és bármikor, mindig van néhány kedves szava Magyarországról, ha más nem, magyarul mondja: „Éljen Magyarország!” Ezt a figyelmességet a pápai kihallgatásokon is tapasztalhatjuk. Ha például egy-egy magyar csoport van jelen a tömegben, még ha aránylag kis létszámmal is, mindig igyekszik magyar nyelven köszönteni őket. Ez a figyelem különösen megmutatkozott az elmúlt esztendőben, amikor Szent István halálának 950. évfordulóját ültük. Akkor igazán meleg hangú levélben fordult Magyar- országhoz. Ezt tudnám mondani azzal kapcsolatban, hogy miképpen fogadta a meghívást a Szentatya. A látogatás programját illetően arról számolhatok be, hogy a mi javaslatunk egyelőre az időpontra szól, s ez 1991 ősze. Mert nekünk is időre van szükségünk a felkészüléshez, amelynek egyik lényeges eleme a vallási életben való megújulás. Az elkövetkező két esztendő erre is szolgál. Éspedig abból a szempontból is, hogy a pápalátogatás ne csak egy külsődleges esemény legyen — amelyre visszaemlékszünk vagy elfeledjük —, hanem olyan tény, amely a vallási élet megújulását erősíti, és később is megtermi gyümölcseit. A konkrétumokra vonatkozóan tudni kell, hogy az eddigi gyakorlat szerint csak a látogatás előtt egy évvel adnak végleges választ arra, hogy elfogadják-e, módosítják-e az általunk javasolt programot. Ebben az értelemben a javaslatra nem is érkezhetett konkrét válasz. Egy év múlva azonban megtudhatjuk, hogy az általunk javasolt időszakot és programot elfogadja-e a pápa. Figyelembe véve a különböző országokban tett látogatások programját és időtartamát, én a magam részéről úgy gondolom, hogy négy-, legfeljebb ötnapos látogatásra számíthatunk. — Bíboros úr, köszönjük a beszélgetést. Király Ernő
