Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-18 / 194. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 18., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Gerincpróbáló idő Amikor Nyers Rezső, az MSZMP elnöke legutóbb Kecskemé­ten járt, még előtte voltunk az időközi országgyűlési képviselői vá­lasztásoknak. Dr. Kiss István, az MSZMP kecskeméti képviselője­löltje akkor panaszolta elkeseredetten a párt elnökének: a város is­mert állami és gazdasági vezetői, akik egykoron többnyire éppen párttagságuk révén jutottak mostani székükhöz, csendes szemlélő­ként ülték végig a jelölőgyűléseket. Az egykor politikai szempontok figyelembevételével (is) kinevezett, felkészültnek mondott) elvtár­sak, saját bevallásuk szerint, féltek vitába szállni a vetélytárs szakér­tőivel. Bár ugyanez elmondható a pártapparátus tagjairól is. „Gerincpróbáló időket élünk” — mondta erre, inkább szomorú­an, semmint megnyugtatásképpen Nyers Rezső. De vajon mire gon­dolt ekkor, kiknek a gerincére? Arra talán, hogy hány ember is kapja azért a fizetését, hogy az MSZMP politikáját segítse érvényesíteni? Azokra, akik az elmúlt év­tizedekben egyenlőségjelet tettek, mert tehettek, a szolgálat és az uralkodás közé? Kecskemét és Szeged, vagy korábban Gödöllő pél­dázza, hogy csődöt mond az évtizedekig misztifikált tudás, amint va­lódi, hús-vér ellenfelek kerülnek a porondra. S a szolgálat mostanra a fizetés felvételére korlátozódott. Meddig lehetnek még ekkora urak az elvtársak? Melyik párt tűmé el, tőlünk kissé nyugatabbra, hogy emberei ilyen könnyedén, erőlködés nélkül adják fel „hadállásaikat”? Nem attól van, nem attól lehet rossz szájíze a vesztes képviselő- jelölteknek és szavazóknak, vagy az MSZMP-tagság egy részének, hogy alulmaradtak; ennek lehetőségével már számolniuk kell. A semmittevés, pontosabban hatástalanság azonban elfogdhatatlan. Különösen, hogy a vereség óta sorra nyilatkoznak az érintettek és kü­lönböző rendű-rangú feletteseik, hogy „nem vettük egészen komo­lyan az időközi választásokat”, „viszafogott volt a kampányunk” és ’’rosszul mértük fel ennek jelentőségét”. Vajon miért hallgattak azok a vállalatvezetők, akiknek zsebében még mindig ott lapul az a bizonyos piros könyv? Nekik miért lehet közömbös, hogy ki képviseli őket az ország házában? Dr. Kiss István képviselőjelölt szerint — kivárnak. Mit lehet tud­ni, előfordulhat, hogy az általános választásokon az ellenzék kereke­dik felül. Márpedig akkor jobb ma háttérben maradni, kivárni, amíg egyértelművé válnak az erőviszonyok. Lehet, hogy nem is túl soká majd kamatostul megtérül a mostani hallgatás. Erre számítanak? Hogy visszahúzódásukkal lebratyizhatnak az esetleges későbbi győz­tesekkel? Persze meg lehet érteni őket is, az évtizedekig tomboló kontra- szelekció eme torz gondolkodású szüleményeit. Eddig bevált ez a taktika. Csak jól kellett helyezkedni, a kellő pillanatban szólni, más­kor meg csendben maradni, s közben nyugodtan lehetett araszolgatni felfelé a ranglétrán. Csakhogy a sumákolások, a helyezkedések korá­nak itt egy darabig mindenképpen vége fog szakadni. Valódi politikai csaták állnak előttünk, s azokon csak a valóban küzdők szerezhetnek érdemeket — remélhetőleg. Hiszen az ellenfelek azt semmiképpen nem méltányolják majd, hogy melyik elvtárs kivel vadászott, kinek volt puszipajtása. Csak annyi kell, hogy gondolkodjanak egy kicsit koalíciós fej­jel!! Ki szívleli a köpönyegforgatókat, akik mindig a győztes oldalára állnak, de maguk még a legszükségesebbet sem teszik meg a győzele­mért? Kell-e vajon olyan ember bármely létező, vagy ezután születő pártnak, aki a szekéren csak utazni szeret, de ha kell, megtolni képte­len?! Az időközi választásokon nem az derült ki, hogy „lassabban tudják csak tolni, mint a vetélytársak” hanem mindenekelőtt az, hogy meg sem próbálták. A választásoknak mindig van végeredménye, valaki mindig győz, míg mosok alulmaradnak. Nincs középút, kár sumákolni és nincs mire várni. F.Gy.A. A könnyűipar még mindig várja a munkaerőt Miközben az iparvállalatok jó része foglalkoztatási gondokkal küzd, a könnyűiparban ezzel el­lentétes folyamat tapasztalható: az ágazatban összességében még mindig munkaerőhiány van. Az Ipari Minisztérium tájé­koztatása szerint a könnyűipari vállalatoknál ezidáig nem voltak foglalkoztatási gondok. Annak ellenére sem, hogy a struktúra- váltás, a termékszerkezet kor­szerűsítése és a piac igényeihez való alkalmazkodás a könnyűi­pari cégektől is számos átszerve­zést és ezzel egyidejűleg létszám­átcsoportosítást igényelt. Az Ipari Minisztérium felmé­rése szerint az elmúlt 13 év alatt csak a ruházati iparból 68 ezer ember távozott. A könnyűipari vállalatoknál hosszú ideje évi 4-5 százalékkal csökken a létszám. A folyamatos létszámcsökkenés­nek több oka is van. A könnyűi­parban meglévő rossz munkakö­rülmények miatt ezek az üzemek nem vonzóak. Ráadásul a gyak­ran zajos, poros, többműszakos munkát végzők az ipari átlagnál lényegesen kevesebbet keres­nek; átlagosan mintegy 1500 fo­rintos a bérelmaradás. Ennél is rosszabb a helyzet a ruhaipar­ban, ahol a szakemberek 2000 forinttal keresnek kevesebbet az ipari átlagnál. A könnyűipar jövedelemter­melő képessége továbbra sem te­szi lehetővé, hogy az ágazat meg­újuljon. Az idén az első félévben a cégek nyeresége egyharmadára csökkent. Ez ugyancsak azt eredményezi, hogy a munkaerő a jövedelmezőbb cégekhez „me­nekül,,. Az Ipari Minisztérium a struk­turális átalakulást továbbra sem akarja befolyásolni, a vállalatok­nak maguknak kell megoldani a felmerülő problémákat. A köny- nyűipari cégek egy része — élve önállóságával — egyelőre az ide­gen munkaerő alkalmazásában látja a megoldást. így például a gyapjúiparban mintegy 100 mongol, a textiliparban többszáz vietnami és több mint kétezer kubai vendégmunkás dolgozik. Az Ipari Minisztérium vélemé­nye szerint az elkövetkező öt év­ben a könnyűipar továbbra is munkaerő-felvevő lesz, bár arra lehet számítani, hogy a külföldi munkaerő részvétele jelentősen csökken. A struktúra-átalakítás folytatódása, új vegyes vállala­tok létrehozása, a modern tech­nika eltelj esztése rövid időn be­lül helyenként foglalkoztatási gondot eredményezhet. Egyelő­re azonban a könnyűiparban ez­zel a vállalatok nem számolnak. (MTI) Ötven esztendő — emlékképekben (111/2.) Magyar-lengyelek a háború alatt Trojan Marian Józef jó tanít­ványa volt Boba Imrének. Máig is megőrizte a magyarban azt a sajátosan ízes somogyi tájszólást, ami még az 1940-es években ra­gadt rá. Azok az esztendők — különösen a németek magyaror­szági megszállását követően — valóban nem lehettek nyugodal­masak, igazán biztonságosak a nálunk menedéket keresettek számára. Második beszélgeté­sünk ennek a ténylegesen bi­zonytalan időszaknak az emlé­keit, élményeit igyekszik felele­veníteni. Bombázások, letartóztatások — A lengyel menekültek meglehetősen hosszú magyar- országi utazásáról, a nem hét­köznapi helyzetekbe való beil­leszkedésükről hallva, az em­berben felvetődik a kérdés: nem volt-e hátrány a háború alatt a származásuk? Érték-e őket nálunk diszkriminációs in­tézkedések? — Hátrányos megkülönböz­tetésről — folytatja az emléke­zést Trojan Marian — egészen 1944. március 19-ig nem beszél­hetek. A Bogláron élők ezt Var­ga Béla helyi plébánosnak, az Országgyűlés tagjának köszön­hették elsősorban. Rengeteget segített, akinek csak tudott. Mi éltük a magunk életét. Bogláron a cserkészcsapatban két éven át voltam zmcü(farkaskölyök), ami a mai kisdobosnak felel meg, az­tán 1943-ban a somogyszentim- rei táborozáskor avattak har- cerzzé(cserkésszé). Átéltem az angolok bombázását is, de nem panaszkodtam: sok magyar ba­rátom révén jegy nélkül, feketén juthattunk hozzá a zsírhoz, a cu­korhoz. — S a német megszállás után? — A Gestapo lengyel diáko­kat gyűjtött be, és velük hurcol- tatta el a zsidók lakásaiból az ér­tékeket. Ez nagyon kellemetlen emlékem. Hamarosan a tábo­runk szétoszlott. Megéltük a len­gyel tanárok letartóztatását is. Végül 1944 nyarán Ordacsehibe mentünk, s Jankovics gróf, egy lengyel szimpatizáns szőlősgyö- röki uradalmában dolgoztunk. Rejtek Ordacsehiben — A felügyelő tanárunkat szintén elvitte a Gestapo, így apám lett egy időre a csoport ve­zetője. Anyám főzött az embe­reknek, én hordtam az ételt. Ősz­szel a legtöbb lengyel visszatért Boglárra, minket viszont ma­rasztalt a gróf. Csatlakozott köz­ben hozzánk a bátyám is, aki ak­kor már orvostanhallgató volt Pesten. Csupán most, 1988-ban tudtam meg, hogy a bátyám a lengyel honi hadsereg egyik diákcsoportjának parancsnoka volt, üldözték, ezért is kellett meghúzódnunk Ordacsehiben. A faluban egyébként még ma is emlegetik a családunkat. — Hol érte a felszabadulás a Trojan famíliát? — Decemberben, Ordacsehi­ben. Adódott akkor egy érdekes helyzet. A polgári tábor parancs­noka, Adam Morawski ugyanis véletlenül kézhez kapta a Gesta­po parancsát, mely szerint a len­gyeleknek kötelességük Ausztri­ába menni. Ez a magyar katonai parancsnoknak szólt, aki közben a Balatonon át elmenekült az északi partra a közelgő front elől. Ezt zsebre vágta, és nem szólt senkinek. Jöttek az oroszok. Egyáltalán nem voltak szívélye­sek velünk, mert úgy tudták, a tá­borokban lévőket közülünk mind elvitték Ausztriába. Már­pedig, ha mi ott maradtunk, ak­kor biztosan a németek kollabo- ránsai lehetünk. Szerencsére Adam Morawski megmutatta az előzőleg elrejtett papírt, így nem eshetett bántódásunk... Megtör­tént persze ennek az ellenkezője is. Még 1944 őszén anyámmal bementünk a nem messzire lévő Boglárra, érdeklődni a többiek felől. Észrevettük, hogy egy ho­mokszürke Gestapo-kocsi köze­lít felénk, és lassít. Anyám el akart szaladni, de megfogtam a kaiját, mondván, most már úgyis késő, ha tényleg minket szúrtak ki. Az autó mellénk állt — s a benne ülő tiszt azt kérdezte, mer­re kell Budapest irányába men­ni... Keresztbe-kasul az országban — A honfitársak közül leg­többen — már aki tehette — ha­zafelé vette az útirányt. — December 17-én mi is ne­kiindultunk, szánokkal. Szőlős- györökön töltöttük a karácsonyt, a szilvesztert Karúdon. Emlék­szem, egy kicsi szobában tizen­négyen szorongtunk. Onnan Andocsra jutottunk el, majd tíz nap múlva Dombóvárra, utána pedig Lajvérre. Kerülővel kellett megtennünk az utunkat, pedig már Lengyelország volt az úticé­lunk. Kis csoportba szerveződve — tizenhármán — igyekeztünk tovább, és 1945. február 2-án in­dultunk a bátaszéki vasútállo­másra. Én előrementem, magam után húzva a szánkót, rajta egy bödön zsírral és a rádobott nagy­kabáttal, melynek a gallétjába 20 dollár volt bevarrva. Egy bere­pülő német gép bombázta a szovjet vagonokat. Az egyik lő­szerrel telit eltalálta. A nagy ria­dalomban először mindent hát­rahagytam, de azután csak visz- szaloholtam a zsírért, a kabá­tért... — Milyen útvonalon halad­tak tovább? — Vonaton Bajáig indultunk tovább, de csak a Dunáig jutot­tunk. Onnan gyalogosan, a jégen keresztül közelíthettük meg a ba­jai vasútállomást, ahonnan az­után tehervonattal utaztunk Sza­badkára. Onnan a jugoszláv par­tizánok elől szöktünk Szegedre, ahová március 4-én meg is érkez­tünk. Nagy meglepetésünkre ott összetalálkoztunk azzal a parti­zánosztaggal, amelyik elől futot­tunk. Ám — hiedelmünk ellené­re — ők igen rendesek voltak ve­lünk. Helyet teremtettek nekünk a bolgárok és az oroszok mellé az egyetlen fűtött váróterembe, vendégül is láttak minket sült ka­csával, libával, borral. Mint szláv testvéreket. Pár nap után Kiste­lekre folytattuk az utat. Ott meg­közelítőleg két hétig tartózkod­tunk. A helyi piacon keresked­tünk. Megvásároltunk egy lovat és egy kis szekeret, amire az egész vagyonúnkat feltéve, gya­log mentünk tovább. A szolnoki tanyavilágban sokan a segítsé­günkre siettek, de megtörtént, hogy bizony rekvirálni voltunk kénytelenek. Főleg a lónak ta­karmányhoz jutottunk nehezen. Újra hazai földön — Hosszas út után jutottunk el Heves alá, de onnan, ponto­sabban a falun keresztül nem en­gedtek bennünket az oroszok. Épp ezért földúton kellett to­vábbhaladnunk Kálig. Kettévált a csapatunk. Apámmal és a há­rom fiúval a csoportból a sínek mentén mentünk Füzesabony­ba, a többiek országúton. Elő­ször a Széchenyi, majd a 48-as utcát kerestük meg. Utóbbiban, Kelemenék házában lett volna a találkozó. Feleségem, aki akkor még 10 éves kislány volt, a szülei­vel lakott ott. Sokat izgultunk, mire a többiek is befutottak. Ez­után következett Miskolc. On­nan a szovjet városparancsnok­ság engedélyével Füzesabonyon át tehervonaton utaztunk Deb­recenbe. Egész éjszaka, csípős hidegben, nyitott vagonokon. Az oldaldeszkákkal tüzeltünk, hogy valamelyest felmelegítsük magunkat... S végre ott voltunk Debrecenben! Akkor már ott székelt az ideiglenes kormány, a Parlament. Ismét találkozhat­tunk Varga Bélával, akinek jó­voltából szállást szerezhettünk. — Azokban a hetekben min­denki számára nyilvánvaló lett, hogy hamarosan megint lengyel földre tehetik a lábukat. Nem lehetett könnyű kivárni azt a pillanatot. — Kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a gyűjtőhelyre ke­rüljünk. Még ma is előttem van, az a hely tulajdonképpen egy méntelep volt. Rengetegen ösz- szejöttünk: a királyi Jugoszlávia katonái, de szép számban voltak ott a Németországból visszaér­kezett ukránok és lengyelek. Pontosan húsvétig várakoztunk. A lengyeleket teherszerelvénye- ken indították Túrára, ahol fran­cia hadifoglyokkal beszélhet­tünk, pontosabban volt hadifog­lyokkal, tehát bizonyos értelem­ben sorstársainkkal. Nemsokára pedig továbbindulhattunk, és 1945. április 22-én, délután öt órakor léptünk át a lengyel hatá­ron. Mindig emlékezetes nekem ez a nap, hiszen egyben a szüle­tésnapom is... (Folytatjuk) Szalay Zoltán Kongresszusi küldött: Pruzsinszki Mihály „Becsülnünk kellene az emberi értékeket...” Nehéz konténereket emel pla­tójára a hathengeres Zil. Az egri vasútállomás poros forróságá­ban rövid nadrágos gépkocsive­zető irányítja a darut. — Mennyi terhet lehet rakni az autójára? — kérdezem Pru­zsinszki Mihálytól, a Mátra Vo­lán dolgozójától, aki másodma­gával szállítja a pályaudvar és a vállalatok között az üres és a megrakott konténereket. — Öt és fél tonnát, négy szállí­tóláda fér rá egyszerre, naponta mintegy 200 mázsát „cipelek” vele a városban olyan ötven kilo­méteres körutam során... A darabárusokhoz tartozom szinte azóta, hogy 77 tavaszán Egerbe kerültem, jó kollektívába. — S mennyi terhet képes vál­lalni a napi munka, a család mel­lett a magánember, mint párt­munkás? — Magam sem tudom, de még bírom... Néha a család rová­sára megy, de vállaltam. Nézze, én egy igazi munkásközösség­ben, a Ganz-Danubius Hajó­gyárban, Angyalföldön lettem párttag. Érettségivel öntőnek ta­nultam, s a munkám, a cigaretta­szünetek alatti beszélgetések, a közös KISZ-élmények hatása sodort a pártba. Az egyik idős öntőmesterem szólt oda egyszer: „Hallod-e, fiú, te már közénk va­ló lennél..!” Aztán az élet szele Egerbe so­dorta az egyébként kiskörei munkást, aki a 4-es Volánnál folytatta a mozgalmi munkát: ma az egri üzemegység 3. számú alapszervezetének titkára, üzemegységi pártbizottsági tag, akit csaknem hétszáz párttag képviseletében jelöltek kongresz- szusi küldöttnek a Volántól, a Nagyalföldi Kőolaj Vállalattól, az ércbányák felnémeti kőőrlőjé­től, valamint Egercsehiből és a bányából. Jelölttársával, a csehi bányász Pozsik Józseffel együtt álltak ki az emberek elé, bizony nem egyszer kemény szócsaták­ban érvelve az MSZMP céljaiért. A párttagok végül is nyűt szava­zással mellette voksoltak. — Voltak, akik nem vállalták a jelöltséget, a küldetés feladatát. Ón habozás nélkül mondott igent? — Meggondoltam a döntése­met, hogy vállalkozom a feladat­ra. Én azért léptem be egykoron a pártba, mert olyan közösségre leltem, amelyben igaz, őszinte emberek voltak, akikért érdemes volt áldozni, dolgozni. Itt is ha­sonló munkásemberek között vagyok, s értük szívesen megyek a kongresszusra. Sokat romlott a bizalmam a pártban, de részese akarok lenni annak a folyamat­nak, amelyben visszanyeljük a tekintélyünket. Most meg kell változnia a pártnak, emellett ki­állók. Ám, ha úgy érzem, hogy ezek a változások nem olyan irányba haladnak, amelyeket itt­hon a párttagok elképzeltek, ja­vasoltak és elvárnak, akkor kész vagyok a vitára. — Mi inspirálja egy esetleges felszólalásra? (Fotó: Gál Gábor) — Számos útravalót kaptam mindenütt: vállaljuk a felelőssé­get az eddigiekért, s kezdjünk tiszta lappal. Legyünk igazi munkáspárt olyan értelmiségiek, más rétegbeliek támogatásával, akik a stabilitást, a jobb életet, a nyugodtabb körülményeket, a biztosabb megélhetést szorgal­mazzák. Vonzó, őszinte, az em­beri tisztaságot és munkaszeretet sugalló programot adjon a kong­resszus a tagságnak, amely elkö­telezett követőkre találhat az if­júság körében is, hiszen ők a jövő formálói... — De hiszen még ön is fiatal, 33 éves... — Éppen ezért szeretném csa­tasorba állítani őket, mint egyike a megye negyven küldöttének. Úgy érzem, rajtam nem múlik, vállalom a lépéstartást. S ha nem bíznék magamban, s a képviselt ügyben, nem lenne érdemes el­mennem Budapestre... (szilvás)

Next

/
Oldalképek
Tartalom