Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-02 / 180. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 2., szerda Pécsi István_________________________________ Szibériában halt meg Petőfi Egy temető titkai (X/1.) Ulan-Ude-i látkép Két élményemre létem fogytáig emlékezem majd. Az egyik ünnepélyességével, könnycsalogató erejével ragadott meg. Július 17-én tanúja lettem annak a pillanatnak, amikor a nemzetközi hírű antropológus, Dr. Kiszely István, a tőlünk sokezer kilométerre eső Burját ASZSZK-beli Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját, illetve földi maradványait. Azt se felejtem el, hogy a Morvái Ferenc nagyrédei feltaláló által vezetett és finanszírozott Megamorv Petőfi-expedíció tagjaként, a neves költőnkről elnevezett bizottság szóvivőjeként a TASZSZ Ulan Ude-i tudósítójával együttműködve világgá röpítettük a hírt: poétánk nem Segesvárnál, hanem Szibériában halt meg. 1. Ekkor jutott eszembe, hogy mindez nem történik meg, ha 1985 augusztus végének egyik tikkasztóan meleg napján dr. Nagy A ndor főiskolai tanár közvetítésével nem keresi fel a Népújság Szerkesztőségét id. Balázs Sándor egri lakos, aki elhozta a Kárpátontúli Ifjúság két számát, amelyekben egész oldalas cikkek summázták a sokak számára hihetetlennek tűnő hipotézist. Soha nem j utók el a távoli településre, ha Kaposi Levente fő- szerkesztővel együtt nem a ma- radiságot, a csakazértis konzervativizmust vétózzuk meg. Ezt tettük, s lapunk közölte az írások sűrített változatát. Erre figyelt fel az egész magyar sajtó. Erre reagált meglehetősen hűvös tárgyilagossággal, mindenféle állásfoglalás nélkül a már akkor is népszerű 168 óra, megszólaltatva az avitt gondolkodású ta- máskodókat is. A hullámverést mégse mi rajtoltattuk, hanem V. V. Pagirja munkácsi nyugdíjas újságíró, költő és helytörténész, aki tanulmányozta a Magyarság hajdani számait, s vállalkozott arra, hogy feléleszti a régi legendát, s megvizsgálja: létezik-e annak reális alapja. Megsejtette: nem zörög a ha- raszt, ha nem fújja a szél. Igaz, adódtak kételyei, ezek eloszlatására vette fel a kapcsolatot A. V. Tivanyenkóval, a történettudományok kanditátusával, aki a burját fővárosban munkálkodott. Jelzéseiket vettük, továbbítottuk, s akkora vihart kavartunk, hogy hamarosan hatalmi szóval tiltották meg — akkoriban még a peresztrojka elmélete sem formálódott nálunk — minden magyarújságszámára, hogyatémá- val foglalkozzon. Nem adhattuk fel. Felkerestem Berecz Jánost, az illetékes KB-titkárt, segítséget kérve tőle. Csak abban állapodtunk meg, hogy foglalkozunk a' kérdéskörrel, s tartjuk a kapcsolatot szovjet barátainkkal. Később aztán kiderül: mire megyünk. 2. Nem ülök a túlontúl messzi szálloda portáján, nem találkozom csoportom szakembereivel, ha nem vagyunk következetesek, s nem kutatunk közösen. Társult hozzánk — vállalva azt, hogy megmosolyogják érte — Za- hemszky László, az egri tanárképző főiskola orosz tanszékének újra fogékony adjunktusa. Addig ügyködtünk, amíg a barokk városban láthattuk vendégül orosz kollegáinkat, hogy szóban is tárgyalhassunk, vitatkozhassunk. Arra is rádöbbentem, hogy félreérthetetlenül egybevágó közvetett bizonyítékainkkal nem érünk semmit, ha nem akad egy mecénás, aki milliókat fordít arra, hogy fellebbentse a rejtély fátylát. Áprilisban — a már említett Zahemszky László irányításával — indította az első, négy tagú gárdát. Ez a kollektíva nemcsak az engedélyek zömét szerezte meg, hanem találkozott azzal a Moszkvában élő Jurij Vinokur- ral, akinek nagyapja egykor ismerte azt a magyar forradalmárt, akit becsült, akire felnézett, akiről tisztelettel szólt a kamaszodó fiúnak. A fogékony gyermek tudatába nemcsak a személyiségrajz ivódott be, hanem megjegyezte az annyiszor megmutatott sírhelyet is. Ezek után természetes, hogy repülőre ültették, s magukkal vitték a túlontúl messzi járásszékhelyre, arra kérve, hogy ott pontosítsa tájékoztatását. Nem vagyok abban a titkok sorát őrző temetőben, ha a láncszemek nem kötődnek egymáshoz, ha nem alakul ki olyan team-munka, amely az elkerülhetetlen zökkenők ellenére is a nem mindennapi siker forrása lett. 3. A kecskeméti tévések már tizedikén utaztak, elsősorban azért, hogy felméijék a terepet, megteremtsék a nélkülözhetetlen feltételeket, hogy fogadhassanak bennünket, nyomon követve a nagyszabásúnak ígérkező vállalkozás minden lényegbeli mozzanatát. Elkísérte őket az adottságokat jól ismerő Szirti László is, aki nem először járt már a távoli országban. A többiek tizenharmadika reggelén hét órakor gyülekeztek a Ferihegyi I-es számú repülőtér várócsarnokában. Aztán búcsúzni kellett a feleségtől, a rokonoktól, a baráttól. 4. Kánikulában landoltunk Se- remetyevón, ahonnan busszal mentünk át Vnukovóra. Átfutottunk a metropolison. Elbűvöltek az igézőén szép, a gonddal ápolt, a múltat idéző épületek. Tetszett a mindenütt fellelhető idegnyugtató zöldövezet, de riasztottak a monstruózus, az egymástól semmiben sem különböző, jellegtelen lakóházkolosszusok. Érveltünk, magyaráztunk, s közben észrevétlenül is összeszoktunk. Akaratlanul is egybevetettük a magunk rigolyáit a másokéval, s kimondatlanul is hittünk abban: boldogulunk majd. Ä hangulat töretlen maradt az Ulan-Udéba ívelő kilenc órás úton is. Érzékeltük és toleráltuk az apróbb kellemetlenségeket. Kínzott minket a szomjúság, de nem kaptunk sem elegendő ásványvizet, sem üdítőitalt. Végül leszálltunk s bepakoltunk abba az Ikaruszba, amely „mindössze” tizenegy óra alatt döcögött el Barguzinba. Rázkódtunk, zötykölődtünk, de közben a számunkra meglepetéseket tartogató temetőről diskuráltunk, ahol legalább két hetet töltünk. Remélhetőleg összhangban... (Folytatjuk) Magyar és amerikai történészek együttműködése Az oszmán és a Habsburg birodalom tizenötéves háborújának hiteles forrásait tárták fel magyar és amerikai történészek. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének és az indiánai egyetem osz- manisztika kutatói — akik a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az Amerikai Tudós Társaságok Szövetsége és a Nemzetközi Kutatási Cserék Szervezete kutatási programjának résztvevőiként négy év óta működnek együtt — a napokban Magyarországon találkoztak. Kölcsönösen tájékoztatták egymást kutatásaik eredményeiről és megállapodtak abban, hogy közösen publikálják a tizenötéves háborúról valló XVI-XVII. századi török dokumentumokat, amelyeket még a szakmabeliek is csupán hivatkozásból ismernek. Közös kötetük előreláthatóan a következő évben jelenik meg az Akadémiai Kiadó gondozásában. Ez a forrásmű jelentős információkkal gazdagítja mind a magyar, mind az egyetemes történelmet. E hosszú háború története ugyanis kevéssé ismert, forrásait nem dolgozta fel kellő mértékben sem az osztrák, sem a magyar, sem a török történetírás. A kézikönyv új adalékokkal szolgál az oszmán birodalomról, amely a XVI. század végén az európai nagyhatalmak félelmetes ellenfele volt, majd egy évszázad múlva hanyatló korszakát élte. Ez az európai hatalmi viszonyok megváltozását idézte elő. Az erőeltolódás egyik helyszíne Magyarország volt, az oszmán és a Habsburg birodalom itt vívott egymással véres háborúkat. Az 1591-től 1606-ig tartott tizenötéves háború — amelyben a két világhatalom már egyenlő félként mérte össze erejét — az európai történelmet is meghatározta. Agria Játékok ’89 A műsort szerkeszteni kell Az idei nyár négy hangversenye közül a másodikat jó közönség várta. Magunk is felfokozot- tan érdeklődtünk iránta, mert Kistétényi Melindát már hallottuk a Mátyás templomban improvizálni; legalább akkora várakozással fogadtuk Péczely Sarolta magánénekest is, aki barokk dallamokkal akart kedveskedni az egri közönségnek, miközben a Collegium Musicum — Stadler Vilmos, blockflőte, Szil- vássy Gyöngyvér, fuvola és Barta Anna viola de gamba — arra törekedett, hogy a B-dúr szonáta Telemanntól és a D-dúr szvit Jacques Hotteterre- tői korhű szerszámokon adjon ízelítőt abból a barokk korszakból, amikor a zene a társadalmi élet, a közösségi lelkűiét élesztője lehetett, XIV. Lajos francia király udvarában. Valójában azt kaptuk, amit vártunk. Kistétényi Melinda Buxtehude két korálelőjátékával mintha bevezette volna hallgatóságát abba a fegyelmezett, szét- fejthetetlen hangulati és érzelmi rendbe, amely annyira jellemzi kora Európáját. De ha a BWV. 548. jelű, az egri bazilikában any- nyiszor hallott e-moll preludium és fúgára utalunk Bach szárnyaló muzsikájára, tudjuk, hogy ahány mester, annyiképpen adja elő, a zenei bonyolítás, a dallamteremtés mesterfogását ki-ki a maga módján tereli elénk. Mert Kistétényi Melinda a női lélek hangsúlyaival itatta át ezt a zenét, amely elringatja a perceket, megtölti bennünk a teret, ha a hatása alá kerülünk. Legfontosabb karak- teijegyeit egyéniségének akkor mutatta fel az orgonista, amikor Liszt Orgonamiséje előgyöngyözött a bazilika kórusáról, a hatalmas sípokból. Csak a legnagyobb jóakarattal nevezhetjük ezeket a futamokat, hangulatokat, elábrándozásokat liturgikus valaminek, hiszen minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk ráhúzni erre a zenére a Kyrie, netán a Sanctus vagy a komorság, a Dies irae gondolatmenetét, a mise, mint áldozat tragikus, megváltásában is fenséges élményét: a könnyed hangvételfutamai Liszt ábrándjairól szóltak. Péczely Sarolta nagyon otthonosan viselkedett Bach két kantátájának, a 92-nek és a 76-os áriájának előadása közben; tudta, érzékeltette, hogy a barokk dallamvilág arról a lelki rendről beszél, ahol az ember alázatosan engedi magát alá azoknak a hatalmasságoknak, akikhez csak könyörögni szabad, a kettős kötés, a hit és a szeretet okából. És mégis, valahogy ez a hangverseny — talán időtartami túl- méretezettsége miatt is? — széttagolttá vált. Az egyes lélektani elemek, amelyek a zeneszámokban felvonultak, nem szervesed- tek, nem alakultak egységgé. Nem a szerzők közötti százados eltérések miatt, inkább az egyes művekben megjelenő különféle szellemi, érzelmi töltés nem emelte a hallgatóság hangulatát addig a hőfokig, hogy a végén hálával, a gyarapodás derűjével köszöntük volna meg a művészi produkciót. Mire a Collegium Musicum Telemannal és a francia szerző D-dúr szvitjével végzett, nyilvánvalóvá vált: az az egynemű kép, a belső világ, ahogyan a hangokból más alkalommal össze szokott tevődni, nem készülhet el, mert a bazilika térsége ezt a három hangszert szépszerével elnyelte, a három kitűnő művész nem tudta magához vonni a szíveket, mert sem az orgonaszámok, sem az áriák — ahol a fiatal akadémista Szabó József hegedűjátéka külön kellemes meglepetésként hatott — más szinten és más világról beszéltek. És bár Kistétényi Melinda improvizációban kiváló, már a magyar dallamra rácsapó befejezés sem menthette meg az este örömét: a varázslat, mielőtt hatalmas ívvé magasodott volna bennünk, értékesen ugyan, a részletszépségekre emlékeztetve, de darabjaira hullott. Ilyesmi is ritkán esik meg ebben a bazilikában, ahol a közönség határozottan igényli a pillanat, a teremtés lelkesedését, amikor a zenéből a füle hallatára szólnak ki a mesterek: ne másra figyeljetek, a divatos bolondériák mind odavesznek, az igazi zene, az igazi dallam, a harmónia a ti megvígasz- talótok! De ehhez az szükségeltetik, hogy az egymásnak valókat illesztik egymáshoz. Farkas András Szlovák házból könyvtár Kisnánán A Heves megyei Kisnána községben a helyi szlovák nemzetiség értékmentését segítve, a több mint 150 éves „Hadobás" házból könyvtárat létesített a tanács, melyhez 750 ezer forintot biztosított saját forrásból. Az eredetihez hasonlóan állították helyre az ügyes kezű mesteremberek az épületet, mely 100 négy zetméter alapterületével az 1400 lakosú magyar és szlovák nemzetiségnek biztosít 6000 kötetes könyvtárat és kétnyelvű olvasmányokat, s megőrzi a szlovák népi építészet egyik remekét. (Szabó Sándor felvételei — MTI)
