Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-11 / 161. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 11., kedd V Ir»b Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT mammmmmmammmmmmmmmmamasmmaamami íratlan törvények Aránylag kevés mű elemzi, taglalja az újságírás mindennapjait, e sajátos foglalkozás gyakorlóinak sorsát, tervékenységét. Talán ez a magyarázata annak, hogy az emberek velünk kapcsolatban legfeljebb csak közhelyízű megállapításokat emlegetnek. Ezért örültem annak, hogy megvásárolták és péntek este vetítették a Pánik az első oldalon című amerikai bűnügyi filmet, amely az előbb említett kérdéskört boncolgatta, méghozzá egyáltalán nem sablonos módon. Peter Masterson — időtálló elbeszélését érdemes volt celluloidszalagra vinni, mert a szerző a zsurnaliszta-etika izgalmas, mindig aktuális problémáit boncolgatja. Los Angeles külvárosában feltűnik egy pszihopata, azaz lelkileg totálisan deformált gyilkos. A helyi lap irányítását épp ekkor veszi át a tulajdonos-főszerkesztő, akit csak a példányszám gyors növelése érdekel, s e cél érdekében hajlandó minden eszközt hadba vetni. Úgy véli: a rémület fokozása a siker aranyfedezete. Felveszi, s jól megfizeti Perri- nót, az állástalan, az irodalmi ambíciói miatt kátyúba jutott, alkoholista toliforgatót, aki vállalkozik a sztori mind harsányabb tálalására, egyre erőteljesebb és lelkiismeretlenebb feltupírozá- sára. A főnök olyannyira vérszemet kap, hogy a követelészuhatag alkalmazottját is megrettenti, válságba sodorja, ugyanis benne is munkálnak a majd mindnyájunk tudatába plántált erkölcsi törvények. Megtorpan, tétovázik, egyre nehezebben tűri függőségét. Kitörési kísérlete azonban kudarcba fullad, mivel a keresett gyilkost az őt üldöző rendőrök kénytelenek megölni, így aztán nem készítheti el róla azt a könyvet, amely számára dollármilliókat hozna. Ismét az utcára sodródik, a sajtódiktátor ugyanis pótlására újabb médiumot talált. Régen láttunk ilyen nívós produkciót. Érdeme nemcsak a lendületes cselekményvezetés, a konfliktusgazdagság, az árnyalt jellemfestés, hanem a töprengésre ösztönző eszmei töltés is. Ez azt sugallja — mostanság hatványozottan kell hangsúlyozni! —, hogy ez a hivatás tehetséget, szerénységet, felkészültséget, mértéktartást, félreérthetetlen humánumot, az igaz ügyek következetes képviseletét kívánja meg mindazoktól, akik ezeken a posztokon százezrek, milliók javát akarják szolgálni. Feltűnési viszketegség, harsányság, szenzációhajhászás nélkül. Napjainkban sajnos nem az effajta magatartás a jellemző. Ezért hasznos a mementó. Nemcsak a szélkakasoknak, a gumigerincűeknek hanem mindenkinek. Pécsi István Szókereső Szeretem a TV-2 Napzártáit, bár kevésszer van alkalmam arra, hogy szemtanúja legyek, hogy mi is történik késő este a stúdióban. Az ember türelme elfogy, lassan elálmosodik, húzza az ágy. Annál is inkább, mert egyre kevésbé lepődik meg egy-egy keményebb kijelentésen, ugyanis sok szereplő itt egymásra licitálva próbál szigorúan fogalmazni. A néző meg eltöpreng azon, hogy miféle belső logika készteti a különböző áramlatok és pártok képviselőit arra, hogy tapasztalataiktól és információiktól erősen elrugaszkodva, pusztán sejtéseik alapján fogalmazzanak meg néha átfogó nézeteket. Kedden este mégis ébren maradtam, igaz, ehhez hozzájárult a Meghökkentő mesék esedékes része is, mert szeretem ezt a szellemes és rövid sorozatot. Most sem csalódtam, mert könnyed módon ábrázolta egy nyárspolgár apa és tehetségesebb fia konfliktusát A nagybetűs élet című rész. Ezután persze némileg megint elkapott az álmosság, mert a Szimultán lila gőzökbe burkolta emberi kapcsolatainkat. Ugyanis ez a vitaműsor ezt a megúnhatatlan és elnyűhetetlen témát vette elő, gondolom arra számítva, hogy ilyenkor már csak a legelvetemültebb és minden elvontságra fogékony értelmiségiek vannak csak ébren. Valójában a Napzárta érdekelt, mert az előrejelzés szerint a vidéki ellenzéki szervezetek képviselői szólaltak meg benne. Gondoltam, hogy ellentmondásosan közelítik meg ezt a problémát, s nem is csalatkoztam feite vésemben. A szóvivő riporter úgy vezette be az eszmecserét, mintha valami távoli, egzotikus terepre merészkedett volna. Nyilvánvalóan azért is szükség volt erre, hogy felkeltse a téma iránt az érdeklődést a kókadozó nézőben, de mégis az egészben volt valami torzító leegyszerűsítés. A főváros és a vidék persze különbözik egymástól, de nem annyira, ahogy sokan tudni vélik. De ezek után nem volt különösebben meglepő, hogy a résztvevők is némileg elmerültek abban az áhitatos hangulatban, hogy lám csak, mi vidékiek is ide kerülünk a képernyő elé, s el tudjuk mondani a magunkét. Nem hívatásos politikusok szólaltak meg, hanem azok, akiket a másfajta politizálás igénye szólított elő, azok, akik talán más formában keresték az újat azelőtt, de most az újfajta pártszerveződésekben próbálgatják hangjukat. Nem szoktak a ködösítő fogalmazásokhoz, egyszerűen mondják el álláspontjukat, bár már némelyiküknél fölsejlik, hogy némi ideologikus nagyvonalúsággal vonnak össze különböző jelenségeket. Külön érdekesség volt az, hogy szót kapott itt Magyar Elemér, az SZDSZ Egri Szervezetének képviselője is. Mondanom sem kell, hogy befejezetlenné vált ez a program. De nemcsak az ilyen késői órán és ilyen röviden kellene foglalkozni ezzel a kérdéskörrel, mert annál többet ér. Remélem, kevesen hajtották úgy álomra a fejüket szerdán, hogy ez is ki van pipálva... Gábor László Támogatják az orosz nyelvtanárok átképzését Bár konkrét megállapodás még nem jött létre az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal, valamint a Művelődési Minisztérium között az orosz nyelvtanárok átképzésének támogatásáról, a munkaügyi kormányzat ennek ellenére már most is garantálja, hogy hozzájárul a szakváltáshoz szükséges nyelvtanfolyamok költségeihez. Ezzel kapcsolatban az ÁBMH-ban elmondták: a nyári tanítási szünetet az orosz nyelvtanárok közül sokan arra kívánják felhasználni, hogy megkezdjék az átképzést más nyelv oktatására. Ezért a munkaügyi kormányzat még a megállapodás megkötése előtt úgy döntött, hogy az előzetesen egyeztetett feltételek szerint vállalja az átképző tanfolyamok támogatását a foglalkoztatási alapból. Az eddigi egyeztetések szerint az átképző tanfolyamok költségeinek maximum 65 százalékát téríti meg a munkaügyi kormányzat. (MTI) Érzelmes utazás Szabálytalan jegyzetek Fejtő Ferenc könyvének margójára hi/í. Épp huszonhét esztendeje, hogy első jugoszláviai utamra készülődtem — telve kíváncsisággal, nem kevés szorongással és izgalommal. 1962-őt írtunk, s akkor még csupán egyetlen vagon gördült át a Dráva hídján Kotoribánál, hogy az igencsak gyér utazó közönséget vigye Zágráb felé vagy azon túl Rijeká- ig, majd — ha volt utas — tovább Triesztbe. A mai világjáró fiatal nemzedékek nemigen tudják, mennyi üggyel-bajjal, gonddal járt egy ilyen utazás szervezése, lebonyolítása. Kiváltképp, ha olyan helyre készült az ember — miként akkor jómagam is —, amelyről az idősebbek is inkább csak a monarchia korából való emlékeket őriztek. Nem akadt pl. egész Budapesten hivatalos személy, aki meg tudta volna mondani, hogyan juthat el az árva magyar utas Rijekából Zadar- ba (Zára). Szerencsémre volt egy hajós rokon, aki szállodacímet s egy Rijeka központjáról rögtönzött vázlatot adott, amelyen megjelölte a hajóállomást, s bíztatott: naponta egy-két hajó egészen biztosan közlekedik a két város között. Ez a bíztatás némileg megnyugtatott, s aztán már azt tervezgettem, miként töltöm el hasznosan azt a mintegy három-három és fél órát Zágrábban, amíg a vonat tovább indul. Zágrábról volt már egy képem, vázlatossága, mozaikszerűsége ellenére is színes, érdekes, hisz fantáziám segítségével — olvasmányélmények alapján — magam építgettem. Láttam néhány régebbi és újabb képes levelezőlapot a dómmal, a hajdani „Jelacic-plac”-cal, az Ilicával. Krleza műveiből tudtam, hogy van egy ódon része az óvárosnak, amelyet Kaptolnak hívnak, s hogy az állomás közelében található a Zrinjevac, mely a legszebb terek egyike s még közelebb a Strossmayer tér, ahol a jeles író igazgatta Lexikográfiai Intézet működik. És őriztem emlékezetemben egy útirajzból ismert Zágráb-leírást, amely hangulati- ságával már az első olvasás idején lenyűgözött. A könyv címe is vonzó volt: Érzelmes utazás, a szerzője — Fejtő Ferenc — még- inkább, hisz nevét akkortájt leír- ni-errriegetni legfeljebb futólag volt szokás, azt is József Attilával való barátsága okán. Elutazásom előtt nem sokkal újra elolvastam az Érzelmes utazást, s egy nyári reggelen, nem sokkal nyolc óra előtt beültem a Déli pályaudvarról induló szerelvény itáliai illetőségű kocsijába — várva a várva várt indulásra. Útitársam mindössze egy volt, idős pesti hölgy, ki nővéréhez utazott Zágrábba. Ifjúsága idején sokszor járt a horvát metropoliszban (Rijekában született), no meg Cnkvenicában és Zadar- ban is. Helyismerete lenyűgözött, s ez az újabb információáradat csak fokozta a Fejtő könyve nyomán támadt kíváncsiságomat. Sajnáltam, hogy még aznap tovább kell mennem, s nem járhatom végig az olyannyira látni óhajtott zágrábi tereket, utcákat, parkokat... Most, hogy Fejtő Ferenc könyve itthon- jó ötven év múltán — ismét megjelent, újra elolvastam, s csak most látom, menynyire a hatása alatt ismerkedtem akkor Zágrábbal és Dalmáciával. „Idegen ország ez — úja Fejtő —, s mégis úgy érzem magam, mint aki hazamegy.” így voltam én is. A kalauz, akivel szükségképp társalognom kellett, s a vörös fezt viselő, bosnyák küllemű fiatalember, a „büfés”, aki pálinkát kínált a harminc fokos melegben üdítő meg ásványvíz helyett, idegenek voltak, mégis egyszerre kedves, segíteni akaró ismerősök. S amikor „a távolban feltűnik a Sljeme kékesszürke árnya”, s „az állomásokról kosaras nénikék tolonganak a kocsiba”, úgy találom: a kép, amelyet Fejtő rajzolt, nemigen változott az évtizedek múlásával. És később — már dalmáciai élményekkel töltekezve — visz- szajövet, újra Fejtő élményei nyomában indultam felfedezni a várost. Látványban, hangulati- ságban, élethelyzetekben azt láttam viszont, amit ő annyi év előtt oly remekül leírt. A zágrábi piac, amely ma már nem a „Jelacic plac”-con, azaz az egykori Jellasics téren van (ma Trg Republike a neve), hanem a tér fölött, ma is ugyanazt a látványt kínálja a látogatóknak, amit Fejtő emlékezete a gyermekkorból megőrzött: „Régen a Jellasics téren volt a piac, sokat jártam ott nagyapámmal. Az öreg maga vásárolt mindig, mert a nagyanyám sosem tanult meg horvátul, s a szolgálókban nem bíztak. Reggel hatkor bejött hozzám, felrázott álmomból s úgy mentünk el, frissen, jókedvűen, s én vittem a kosarat... Mennyire szerettem ópapát — így hívtam —, mindig vett valami nyalánkságot s ha volt, kedvenc gyümölcsömet: fügét... Szép ősz kecskeszakálla volt s lassacskán fölibe nőttem, lóbál- tam a kosarat, míg ő vég nélkül alkudozott és pletykált a kofákkal, akik mind ismerték s már messziről köszöntötték. Mindig olcsóbban vásárolt, mint akárki más. A piac tarkállott a színes népviseletű parasztoktól, zsibongott a jókedvű vásárlóktól s a zsivajban élesen rikkantottak a rikkancsok s a fagylaltárusok. Utána kicsit üldögéltünk, lejjebb, a Zrínyi téren. Ópapa kihúzta zsebéből az Agramer Ta- geblattot, politizáltunk egy kicsit, aztán hazasétáltunk, ahol már várt a meleg, szűrt kávé a vajas császárzsemlével, amilyent odahaza sohasem ettem... Szomorú, hogy hiába mennék a Gunduliceva ulica 49. alá, hiába futnék fel a második emeletre, az ajtón más név áll már, s nem vár mögötte se szűrt kávé, se császárzsemle, se az öregemberek fanyar kedvessége. Kár meghalniuk a nagyapáknak, mindenkinek kár meghalnia, akihez az embert emlékek fűzik, ahogy kár volna és igazságtalan, ha a Jellasics tér egyszerre csak megszűnne zsibongani. Tág cimpákkal szívtam az édes, az émelyítő halszagot.” Elhalt rokonom ugyan nincs Zágrábban, de hatvankettő óta szüntelenül sokasodnak halotta- im. Ismerősök, barátok mentek el egymás után, kiknek kár volt meghalni, meg igazságtalan is. Nincs már a költő Josip Pupacic, nincs Sinkó Ervin, kinek félévig szomszédságában laktam, nincs a háziasszonyom, s nincs a horvát irodalom óriása, Krleza, kitől munkámhoz mindig viszonozha- tatlanul sok segítséget kaptam. A Mirogojra hát ki kell mennem ezután gyakran... Lőkös István Pesti pillanatok... (Fotó: Szántó György)
