Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-04 / 155. szám

4. _________________ KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 4., kedd E gy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Személyiségek Valaha volt az uniformizált- ság, a csukaszürkék hada, s az a bántó egyszólaműság, amely el­len mindazok tiltakoztak, akik kilógtak a sorból, akik nemcsak némaságukkal, elkülönülésük­kel tiltakoztak, hanem szóban és írásban egyaránt — mert erre is adódott lehetőség, bármennyire is tagadnák ezt ma egyesek—vé­tóztak, vállalva a nem éppen hí­zelgő különc minősítést. Jó esztendeje fellélegeztek, úgy vélve, hogy zöldbe bontottak az általuk vetett maguk. Később azonban rá kellett döbbenniük: örömük korai, mivel a kórus ma­radt, s mindössze az történt, hogy a többség a kevesektől oroz­ta el a hit féltve őrzött, megszen­vedett kincsét. A csalódottak nem rendültek meg, hiszen ők nem talmi, ha­nem örök értékekért kardoskod­tak, sóvárogtak, alkalmi mene­dékre azonban szükségük van. Már csak a feltöltődés, az erő­gyűjtés miatt is. Még az a megnyugtgató, hogy a külhonból vásárolt, kétségkí­vül különböző színvonalú filmek ezzel mindenképp szolgálnak, s ha mellékmotívumként is, de hirdetik a másság hosszú távon soha nem csorbítható jogait. Főhőseik ugyanis nem tucat­lények, hanem sajátos, senkivel össze nem téveszthető karakte­rek, akik mondják a magukét, s azt teszik, amit cselekedniük kell. A szombaton vetített Szigorú­an veszélyes című francia krimi rendőre kicsit ügyefogyott, toll­forgató, talán épp ezért igazság­szerető, s áldozatokra kész rend­őr, akit nem a regulák vezérel­nek, hanem öntörvényei. Ilyes­féle hangoltságú, de tőle eltérő vonásokból ötvöződik A mások pénze André Rainerének jelle­me. Olyan egyéniség, aki vissza­vágja az arcába csapott kesztyűt, s „bírókra kel” a gazdasági hata­lom embertelen birtokosaival. Az amerikai cégjelzésű Forró drót Brianneje megtorpanó, ám végül is folyvást porondra lépő alkat, aki rémes titok nyomába ered, s akkor is kibogozza az ösz- szekuszált szálakat, ha körülötte ólálkodik a majdhogy elkerülhe­tetlen halál. Mellesleg ez a mű — alapos pszichológiai háttérrajza miatt — igényesnek is titulálható. Nem ennyire az az olasz Szu­perzsaru, amelynek alkotói szin­te kizárólag a sikerre utaztak. Felkészültségük érdeme, hogy ez nem is marad el. Ráadásul az is fontos, hogy milliókkal fogadtatja el a külön­bözőség értelmét. A sztori se rossz, a helyzetek is kacagtatóak. Olyannyira, hogy a gondolati vo­nalvezetést megkérdőjelező he- piendet is elnézzük, s nem mél­tatlankodunk a pénztárablakok előtt kígyózó sorokra koncentrá­ló szándékból fakadó kompro­misszumok miatt. S azt se tagadjuk: nevethet­tünk. Manapság hatványozott köszönet jár érte... Pécsi István Ami biztos Változékony világunkban akad egy biztos pont. Ez a ma­gyar foci. Lassan bármilyen nemzetközi mérkőzésen kiáll vá­logatottunk, nagy valószínűség­gel vereséget szenved. Még a nosztalgia sem hoz sikert — ezt kellett megállapítani a szombat esti gálán, amikor alaposan el­tángálta a kölni Nemzetközi Labdarúgó Főiskola csapata az „idegenlégiósainkból” felállt ti­zenegyünket. Persze, ebben is lehet valami­lyen megoldást találni, legegy­szerűbb, ha nem merészkedünk a nemzetközi porondra, hanem inkább egymás között próbálunk győzelmeket aratni. Ha két ma­gyar csapat áll ki egymás ellen, akkor nagy valószínűséggel itt­hon tudjuk tartani a pontokat. Ez egyszerűnek látszik, ám néha mégis meg kell kísérelni a lehe­tetlent, s szembe kell szállni mondjuk Málta vagy a Fidzsi- szigetek legjobb labdakergetői­vei. Az ilyenfajta megméretke- zés már sokkal nagyobb veszé­lyeket hordoz magával, mert szép lassan odáig jutottunk, hogy a világ harmadik vagy negyedik vonalában sem találunk „méltó” ellenfelet. A szövetségi kapitá­nyok váltása nem hozta meg azt az eredményt, amelyet elvárhat­tunk, hiszen jó sokan megállapí­tották már, hogy a hiba az után­pótlásnál, s a vidéki pályákon ke­resendő. Össze lehet ugyan szed­ni egy-két tucat játékost, aki egyeneset tud rúgni a labdába, de ők csak a tejszínhabot jelentik azon a fagylalton, amelynek elol­vadt az alja. Az ember nézi ezt a labdarú­gógálát, s úgy véli, eddig is sok ilyet látott, de talán még többre számíthat. Kevesen válnak olyan rendkívüli adottságok birtokosá­vá, mint az előzőleg vetített Szu­perzsaru című filmvígjáték főhő­se. Mert a puszta akarattal ar­rébb lehetne tenni a labdát, el­tüntetni a többi játékost, a kapu­ba varázsolni a labdát, akkor bi­zony ez a tizenegy magyar fiú földbe döngölhetné a világ vala­mennyi csapatát. De lehet persze, hogy igazság­talan ez a megközelítési mód. Nem elképzelhetetlen, hogy ezek a teheteséges emberek már leélték labdarúgó pályafutásu­kat, ezért már csak némi pocak­kal és nem kis jószándékkal igye­keztek eleget tenni a feladatnak. Valószínűleg igazából a ne­vükre volt szükség ezen a mécs­esén, hogy végre megtöltsék a nézők az Üllői úti pályát. Mert jól cseng a szurkolók előtt ez a névsor, még mindig bíztak ab­ban, hogy egy kis jó focicirkuszt látnak. Más kérdés, hogy a név nem futballozik a játékos helyett, s hiába a legjobb szándék, hogy­ha valaki már nehezen futja végig a pályát. Együttvéve mégsem kellett csalódnunk, mert a régiek sem fociznak jobban, mint az újak. Igaz, ezt a tényt jelentősen befo­lyásolja, hogy azért egy-két sike­res évtizedük azért volt. S ha másnak nem, saját maguknak si­került megalapozni a jövőjüket. Gábor László Megnyílt az I. Zempléni Nyári Tárlat A Sárospataki Képtárban ünnepélyes külsőségek közepette megnyitották az I. Zempléni Nyári Tárlatot. Négy zempléni város — Sárospatak, Sátoraljaújhely, Szerencs és Tokaj — tanácsa, valamint a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múze­umi Igazgatóság szövetkezett arra, hogy az itt élő, illetve a zempléni művésztelepeken alkotó, a tájhoz kötődő képzőművészek számára kétévenként nyaranta kiállítást rendez. A tervek szerint a jövőben váltakozva a négy város ad otthont a zempléni tárlatnak. A nyár végéig nyitva tartó tárlaton 37 művész összesen 100 al­kotása — grafika, festmény, tűzzománc, érme, szobor, kisplasztika és fotó — látható. „Védett” szállások Az alkoholbetegek rehabilitá­cióját segítő védett szállások ki­alakítására pályázatot hirdet az Országos Egészségvédelmi Ta­nács Alkoholizmus Elleni Bi­zottsága. A pályázaton azok a jogi sze­mélyek és jogi személyiséggel nem rendelkező klubok, egyházi közösségek vehetnek részt, ame­lyek az úgynevezett védett szál­lások kialakítását, illetve a már meglévő férőhelyeik bővítését tervezik. Ehhez a nyerteseknek — vissza nem térítendő egyszeri támogatásként — férőhelyen­ként legfeljebb 20 ezer forintot juttat a bizottság. A pályaműnek egyebek között tartalmaznia kell a tervezett, illet­ve a már működő „védett” szállás kialakításának, avagy. bővítésé­nek pénzügyi feltétételeit, továb­bá a berendezések, különböző felszerelések tervezett beszerzési módját és az eszközök árát. A pá­lyázóknak vázolniuk kell a „vé­dett” szállások fenntartására vo­natkozó elképzeléseiket is. A pályázatokat — 2 példány­ban — az OET Titkárságára (1361, Budapest Pf. 1.) augusz­tus 15-ig kell eljuttatni. Az ered­ményről a művek beküldőit leg­később szeptember 15-ig értesí­tik. Filmet forgatnak Bismarckról Keszthelyen A jelenetnek otthont adó tükörterem (MTI-fotó: Czika László) Az egri Színműhely bemutatkozása L Majdnem igazi Kávéházi pillanatok Legszívesebben egy forró ka- pucinert kavargattam volna az MMK Színműhelyének előadása közben. A másfél éve alakult amatőr csoport ugyanis remek irodalmi kávéházat varázsolha­tott volna első darabjával, amit Karinthy Frigyes kabaréjelene­teiből állítottak össze. Kávéházi milliót azonban csak a színpadra rögtönöztek, a néző számára ma­radtak a megszokott széksorok. A fanyar humorú jellem kari­katúrák az író figurája köré szö­vődtek, hiszen ő az, aki a nyu- godtnak látszó kis asztal mellé ülve dolgozni szeretne. De nem tud. Folyton megzavarják külön­féle vendégek, akik élik a maguk kis egyszerű életét: a végelátha- tatlanul fecsegő úrinő, a házi­koszt reményében feleségét bé- kíttető félj, és a botcsinálta köl­tő, aki Tagore stílusában egzoti­kus verseket kíván írni a pesti aszfaltról. Nemhiába mondta Karinthy, hogy a humorban nem ismer tréfát. Élesre hegyezett tolla elől senki nem menekül, aki az emberi nem bármely gyarló­ságát hordozza, és különösen há­lás témának mutatkoznak a höl­gyek, akiknek nyafkasága és tu­dálékossága az ironia egész fegy­vertárát mozgósítja. A „tumor­humor” feltalálója senkinek sem kegyelmez, de azért mindig igaza van, és legalább mindig megka­cagtatja azokat is, akik hasonlí­tanak tréfái szereplőihez. Alak­jai hálás színészi feladatnak ígér­keznek, hiszen jókat röhög raj­tuk a közönség, a szereplők csap­kodhatják egymás hátát, csavar­gathatják a másik orrát, mindent bedobhatnak, ami mulatságos. Karinthy legkönnyedebb írása is olyan becsapós, olyan „duplafe­nekű”, hogy mégis feladja a lec­két azoknak, akik elő szándé­koznak adni. Ahogy az amatőr társulat színpadra lépő nyolc tagjának is. Emiatt aztán néha meg-megzökken a produkció, és nem jönnek be az olyan klasszi­kus számok sluszpoénjai sem, mint a Nekem gyanús a felesé­gem című tréfáé. A Kávéházi pülanatok, amit Szabó János rendezett, mégis kellemes pillanatokat szerzett a közönségnek, hiszen a profi mes­terségbeli tudást pótolta a mű­kedvelő bemutatókról ismerős nagy lelkesedés és teljes erőbe­dobás. Másodikként Szakonyi Ká­roly Ha itthon maradnál... című darabja következett, Kőszáli Ibolya rendezésében. Könnyebb feladatot adott a két szereplő, Szabó János és Jordán Mária számára, így azt remekül meg is tudták oldani. Mindenki számá­ra ismerős volt a szituáció, a vak­bélműtét után a világfájdalomtól és a tehetetlenségtől vergődő férj, és neje, aki türelemmel és szó nélkül szolgálja ki a teremtés koronáját, legfeljebb annyi hibát követ el, hogy közben kötöget... Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy a férfit felbőszítse, mint ahogy a legmindennapibb sza­vak is képesek ahhoz, hogy a há­zastársak, akiknek látszólag per­sze semmi bajuk nincs egymás­sal, egymás idegeire menjenek. A betegség persze csak fókuszba állítja egyébként is teljesen üres és unalmas életüket, melynek csődjét azonban nem látja be a pizsamás úr, ezért csak tervezget. Nyugalmas falusi életről, csen­des patikáról, nagy házakról, nagy égről, nagy madarakról ál­modozik. Ha vendégeik vannak, a pokolba kívánja őket, ha nem jön senki, folyton a bejáratot für­készi, mikor érkeznek már bará­taik. Minden éppen úgy rossz, ahogy van. A Szakonyi-komédia testhez­álló szerepet kínált az amatőr pá­ros számára, és éltek is a lehe­tőséggel: találóan mulatságosak voltak. Az előadást a közönség ütemes tapssal jutalmazta, és csupán annyi hiányérzet maradt az emberben, hogy kicsit keve­sen voltak a nézőtéren. A Szín­műhely bemutatkozása ígéretes volt, többen is láthatták volna... (palágyi) A Sterlfa Játékok (I V/4.j Jó darab, gyöngébb előadás­ban néha kevesebb hatást ér el, mint egy gyengébb darab, jó elő­adásban. Van, ahol egyetlen szí­nészre épül az egész játék, van, ahol a rendezői önkényre, van, ahol a szóviccekre, vagy a szinte kabarétréfának tetsző helyzetek­re, van, amikor csupán egyetlen politikai aktualizálás dönti el a mű és az előadás sorsát. Olyan ez, mintha egy szilvát egy gőz­mozdonnyal kellene összeha­sonlítani. Ami persze eleve lehe­tetlen. A most látottak alapján feltűnő, hogy a jugoszláviai szín­házakban öt jellegzetesség domi­náns: a) gyakran jelenik meg a szí­nen valamilyen vallási szertartás, lehetőleg gyertyával, pópával, babonákkal és misztikummal, b) gyakran jelennek meg va­lóságos történelmi személyek, költött, illuzórikus, sőt illogikus helyzetekben, c) továbbra is sok a partizá­nok szerepeltetése és a közel­múlt boncolgatása; humorosan, tragikusan, kikacsingatva a kö­zönségre és beleérezve a mába, d) gyakori a játék a játékban, főleg az amatőrök bemutatása színészek által, szelíd pejoratív éllel, e) de mindennél több a nyílt szexualitásra való felbújtás, az obszcén szeretkezés, az aberráci­ók és a durvaságok hangsúlyozá­sa; az élet sötét oldalának és a ki­látástalan jövőnek csaknem fel­oldhatatlan vagy csak álomban és révületben feloldható borzalma. Mivel minden előadást láttam, beleértve a főiskolai bemutató­kat is, bátran állítom, hogy ez a tendencia, a szándékosság mel­lett, erőltetett is. A „hja, — ilyen az élet” vélemény mögött inkább az a dekadens hajlandóság rejlik, hogy a közönséget rákényszerít- sék az ilyenfajta élmények befo­gadására. De ez is olyan, mint a krémeslepény. Ha túl sokat fo­gyasztunk belőle, megúnjuk, megundorodunk tőle. így hát félő, hogy a közönség is megun­dorodik attól, hogy folytonosan a rosszat mutatják neki és nem az életről szokik le, hanem a szín­házról. A fesztivál rendezősége és a sajtó orgánumai, valamint a ki­adványok, rengeteg információt közvetítettek a hallgatóknak, a nézőknek és a résztvevőknek egyaránt. Mégis akadtak apróbb fehér foltok, különösen a növen­dék-előadásokkal kapcsolatban. A változásokról — mert előfor­dultak ilyenek — nem kellőkép­pen tudósították a nézőket. Az idegen nyelvű ismertető-anya­gokban is találhatók pontatlan fordítások és néha egymásnak ellentmondó információk is. Ezek persze apróságok és köny- nyen javíthatók. Fontosabbnak tartanám a szí­nészekkel és együttesekkel való utólagos foglalkozást, a lelki pá- tyolgatást. Igaz, hgy a főszelek­tor és a zsűritagok lelki világában is okozhatott sokkot egy-egy mű kiválasztása vagy a választás in­dokolása — de a művészi alkotó­munka hitének és hitelének biz­tosítéka csakis a siker. Ezt kell biztosítani, még jobb darabokkal és még jobb, igazán művészi él­ményt nyújtó, előadásokkal. Kevés volt a klasszikus mű. Azok se a legjobbak és mivel a klasszikusokat is mai köntösbe öltöztetik a rendezők, így hát azokat is nyugodtan sorolhatjuk a mai darabok közé. Ezért nem is jelentenek egyértelműen művé­szi élményt a klasszikusok sem. Az idei Sterija Fesztivált (ami nevét Sterija Popovicról, az első szerb nemzeti dráma Írójáról kapta, és akinek arcmása a kiad­ványokon látható, Tito marsall arcképének társaságában) a Veszprémi Petőfi Színház együt­tesének vendégfellépése zárta. Drago Jancar, A nagy brilliáns keringő című drámájával mutat­koztak be, a nyertesek tiszteleté­re. A jugoszláviai színházművé­szek szövetségének leköszönő elnöke, az Újvidéken élő Fe- renczy Jenő, a Rádió magyar együttesének és a Magyar Szín­háznak tagja, akinek jutalomjá­tékát szintén láttam, nemrég sze­repelt a Népújság hasábjain is. Összegzésként megállapítot­tuk, hogy kell ez a Fesztivál és kellenek a viták is, mert ha nem is tisztáznak mindent, de legalább teret engednek a vélemények és érzelmek levezetéséhez. Hiszek a színház erejében és jövőjében. Színház mindig volt, most is van és lesz is. Az időleges hullámvöl­gyek magukban hordozzák a hullámhegyek megérkezésének szükségszerűségét. Ezért is re­mélem, hogy a jövő évi, jubileu­mi 35. Sterija Játékok nagy sike­reket produkál majd és talán megalapozottan, optimista hangvételt a szerzőktől és a ren­dezőtől arról, hogy az élet szép, az emberek jók és a világ meg­menthető. Az egyes művek részletes elemzésére a Hevesi Szemlében visszatérek. György Ágnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom