Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-25 / 173. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 25., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Tévés belügyek A Magyar Televízió sorsa mutat valamiféle ciklikusságot. Először jönnek a hullámhegyek, a nagy nekibuzdulások, majd következnek a szerényebb időszakok, a hullámvölgyek. Alig néhány hónappal az­után, hogy a két tévéprogram önállósodott, s nagy elánnal kialakítot­ta saját arculatát, újra válságos helyzet alakult ki a Szabadság téri por­ta körül. Legalábbis erről értesülhettünk az elnöki sajtótájékoztató­ból. Az okok között — gondolom, ez nem meglepő — az első a pénzhi­ány. Azt a költségvetést nyirbálták meg — kényszerűségből — 280 millió forinttal, amely — mint kiderült — egyébként is a szervezetlen­ség következtében 400 millióval megcsappant. Pénzügyminisztériu­mi vizsgálat derítette ki, hogy ilyen nagy a hiány, ráadásul a budapesti Bojtár utcában a fedezet nélkül megkezdett építkezés 500 millióba került. A súlyos milliók eltűntek tehát a kasszából, s ez nyilvánvalóan nem maradhat következmény nélkül. Természetesen ezt a nézők sínylik meg leginkább, akik 15 órával kevesebb műsoridőt kapnak hetente. Sok ez, vagy kevés? Ha rám van bízva a válasz, lehet, hogy azt mon­dom, hogy rengeteg, mert nem sokkal többet szoktam megnézni egy héten. Ha viszont másfelől vesszük szemügyre a dolgot, sok-sok órán keresztül pereg a műsor, amelybe talán bele se pislantok. így szemlél­ve nem túl nagy az áldozat, föltéve, ha megmarad legalább az a minő­ség, amelyhez hozzászokhattunk az elmúlt hetek, hónapok során. Legfeljebb majd — a pszichológusok örömére — többet törődünk a családdal és önmagunkkal, mint azelőtt. Igen ám, de — mint elhangzott — a színvonalat is csökkenteni szükséges. Mivel kevés a pénz, olcsóbb filmekkel töltik meg a progra­mokat, mert másra nem telik. S mivel azt szokták mondani, hogy ol­csó húsnak híg a leve, sok jóra nem számíthatunk a következő idő­szakban. A perspektíva ezek szerint az: kevesebb műsoridőben rosz- szabb produkciók várnak ránk. Egy előnye volt ennek a sajtótájékoztatónak: őszintén megosztot­ták gondjaikat a közvéleménnyel a televíziósok. Ráadásul a sugárzás­ban is tükröződik az, ami sokszor bosszantó a társadalomban: emez már nem, amaz még nem képes gazdagítani az „étlapot”. Vagyis az átmeneti időszakban még nem engedik a magántelevíziók bekapcso­lódását, mert a „nemzeti vagyonként” kezelt frekvenciák csak akkor lesznek eloszthatók, ha megszületik az új, távközlésről szóló törvény. Akadnak persze más kérdőjelek is, így például a pártérdekeken felülemelkedő nemzeti televíziózásé, vagy a választások esélyegyen­lőségéé. Mindenesetre valamilyen módon túl kellene jutni ezen a hul­lámvölgyön, mert az aránylag olcsó politikai műsorok sem tudják el­lensúlyozni a szórakoztatás hiányosságait. Lehet, hogy ezeket az em­ber televíziós belügyeknek érzi, és inkább nézi a műsort, mint a tévé­sek gondjairól hall. Tehát néha erről is szólni kell, s ilyenkor kár mel­lébeszélni. «. Mi az elet? Erdély —1989 nyarán (111/2.) Fényes ünnepséget közvetít a tévé... A csütörtök esti film címe sze­rint az élet kaland. Két párhuza­mos életrajzot helyeztek benne egymás mellé az írók, Réz And­rás és Zimre Péter. Két fiatal sor­sát ismerhettük meg úgy-ahogy. Azért fogalmazok így, mert a szerzők gáláns nagyvonalúság­gal beszéltek a két, hányatott éle­tű főszereplőről, Attiláról és La­ciról. Nem körülményeskedtek, nem botladoztak lelki folyama­taik ábrázolásával, hanem kész tények sorozatát közölték a né­zővel, aki információmorzsák­ból volt kénytelen összerakni a történetet, már amennyire sike­rülhetett neki. Ha azt tételezem fel, hogy ez­zel balladaszerűvé kívánták ten­ni ezt az alkotást, ha nem az em­ber- és valóságismeret hiánya miatt egyszerűsítették le a cse­lekményt, akkor eléggé lehango­ló a világunkról és a beérne élők­ről alkotott képük. Szinetár Gá­bor rendező, s a többiek, akik jegyzik ezt a filmet, úgy látják, hogy csak a pénz mozgat min­dent, amelyet meg is lehet sze­rezni becstelenségek árán. S mert minden eladó, hőseinknek Az izraeli megszálló hatósá­gok megnyitották a több mint egy évig zárva tartott ciszjordá- niai iskolák egy részét. Jichak Rabin védelmi miniszter még a múlt héten rendelkezett a tanin­tézmények kinyitásáról. A palesztin felkelés kezdete, 1987 decembere után röviddel (a rá következő év februárjában) bezárt iskolákat azóta csak egész rövid időtartamokra, összesen nem egész három hónapnyit en­gedték működni. A tilalom in­doklása szerint az iskolák az Inti- fáda, a „zavarkeltés” központjai voltak. A kollektív büntetést ellenző nemzetközi nyomásra hozott enyhítő intézkedés értelmében egyelőre az általános iskolákban kezdődhetett meg a tanítás, a kö­zépiskoláknak csak a záróéves diákjai kezdhették újra tanulmá­nyaikat. Ez annyit jelent, hogy a nincsenek különösebb fenntar­tásaik, lelki válságaik, amelyeket meg kellene osztani a nézővel, mert bármit megtesznek szívfáj­dalom nélkül. A Józsefváros, a Rózsadomb és a Markó utca a sarokpontjai annak az új magyar Bermuda- háromszögnek, amelyben észre­vétlenül tűnnek el a felnövekvő nemzedékek. De ha így is lenne, ahogy az alkotók képzelik, még az egyedi életek szintjén sem tudták hitelesíteni mondanivaló­jukat. Olyan volt ez a tévéfilm, amelyekért öreganyám az egész tévét — úgy ahogy van — szidta, mert „csak úgy kapkodják a ké­peket”. Hitel és töltés nélkül a felállított képlet olyan, mintha vegyészek alkották volna. Hi­ányzik belőle az a végső adalék, az az ember, amely értelmet ad­hat a látottaknak. Már csak az hi­ányzott, hogy — mint a Családi kör adásaiban — itt is megszakít­sa néha valaki a történetet, s kö­zölje velünk, hogy miért így vagy úgy alakult barátaink sorsa, mire vigyázzanak a családok, hogy harmonikus legyen az életük. Gábor László mintegy 320 ezer tanulónak nagyjából kétharmada folytat­hatja iskolai keretek között a ta­nulást. A többi tanintézet kapuja majd csak akkor nyílik meg, ha a megszálló hatóságok mindent rendben lévőnek találnak az is­kolák körül. Ez idő szerint nincs szó a négy ciszjordániai egyetem újranyitá- sáról. Ezeket még az Intifáda kezdete előtt zárták be a katonai hatóságok, mint „a felforgatás fészkeit”. A megszállt területeken mű­ködő Hamasz (Iszlám Ellenállási Mozgalom) nevű csoport felhí­vására szombaton újabb általá­nos sztrájkot tartottak a palesztin körzetekben; a tam'tás azonban zavartalanul megkezdődött, mi­után a Hamasz röplapjain az is­kolákat kivonta felhívásának ér­vénye alól. Piros-sárga-kék tájon Hátát a szilvafának veti, kezét tehetetlenül lógatja maga mel­lett; árad a keserűség a zömök férfiból. Erdély magyarsága ere­jének végéhez ért — mondja. Ki- úttalannak látja a jövőt, nem tud mit kezdeni a jelennel. A nélkü­lözést még elviselnénk valahogy — folytatja —, de lelki megtöre- tésünkbe belepusztulunk. Gyer­mekeinknek alig van magyar is­kola, ott is a tantárgyak szaksza­vait már románul kell tanítani. Elviszik tőlünk a gyermekeinket, színromán vidékeken kell kato­náskodniuk, dolgozniuk. Átírják a neveinket románra, ha vendé­get fogadnánk, ötezer-tízezer lej a büntetés. Meghatározzák, hány magyar dalt lehet egy lagzi- ban elénekelni. Megtiltották, hogy zölddel javítsák a tanárok a dolgozatokat. Nevetni kellene ezeken, csakhogy a bőrünkre megy a játék. Miért nem paran­csolják meg a természetnek is, hogy ne zöldelljen, pompázzon inkább piros-sárga-kékben? Aki panaszkodni mer, elvi­szik, megverik, megkínozzák. Nem búja már tartani magát a magyar, itthagyja házát, földjét, véreit, és nekivág a drótkerítés­nek. Nincs már olyan falu, ahon­nan legalább egy-két család ne menekült volna Magyarország­ra. Elment az én fiam is — foly­tatja, s már könnyek csillognak a szemében. Az asszony bemegy a konyhába, behúzza maga után az ajtót. Engedtem, mert biztos jobb lesz ott a sorsa, bár tudom, maguknak sem könnyű az éle­tük. Mióta nincs itthon, mintha a szívemből kitéptek volna egy da­rabot. Tudom, nem jó, ha elme­gyünk. Az történik a magyar vi­dékekkel is, mint a szászfölddel. Menjenek arra, ha idejük engedi, nézzék meg! Süllyedő világ Segesvár, Szeben, Szászsebes és környéke virágzó vidék volt egykoron. A szászok magukkal hozták a német vállalkozó szelle­met, szorgalmat és pedantériát, őrizték vallásukat és kultúráju­kat. Gyönyörű falvakat építet­tek, magas lakóházakat, vaskos A júliusi nyugdijakkal egy időben a postai kézbesítők min­den nyugdíjas számára egy új he­tilapot kézbesítenek, a Heti Hír­hozót. A lap próbaszáma 1 800 000 példányban jelent meg, és minden nyugdíjas először ingyen kapja. Utána természetesen elő lehet rá fizetni. A szeptember 30- ig beérkező előfizetői lapok alap­ján 1 db színes televíziót, külföldi utazást, féléves előfizetéseket sorsolrtak ki. Az újság foglalkoz­ni kíván az idősek érdekvédel­mével, a szociális intézkedések­kel, a házi betegellátással, a jog­szabály-magyarázatokkal, heti előzetest ad a rádió- és televízió­műsorokról. Lesz benne pszi- chometeorológiai előrejelzés, orvosi tanácsadás, társkereső szolgálat, adok-veszek rovat, és közli a kerttel, a háztartással, a barkácsolással kapcsolatos tud­nivalókat. Az első szám Sztrapák Ferenc főszerkesztő beköszöntő sorai­val indul, majd „Egy aktív nyug­díjas” címmel Bush amerikai el­nökről közöl ismertetést, aki túl a hatvanadik életkoron is nagy aktivitással, lelkesedéssel végzi munkáját. „A kompromisszu­mok robotosa” címmel Kanyó András tollából írás jelent meg Kádár Jánosról. „Nehezen meg­erődtemplomokat, díszes pol­gárvárosokat. Mióta az NSZK fejpénzt fizet (évente körülbelül egymilliárd márkát) a kitelepülőkért, a terü­letről fokozatosan elköltözköd­nek, elmenekülnek a szászok. Üresen maradt házaikba Romá­nia délvidékéről költöztetik fel az embereket, akik ugyancsak magukkal cipelik szokásaikat. Kopnak, rogyadoznak a büszke polgár- és parasztházak, az utcán teng-leng a nép, üresen konga­nak a római katolikus és protes­táns templomok. Egy világ süly- lyed el itt, mint egy gazdátlanul hánykolódó hajó, melyet magára hagytak utasai. Rombolják a se­gesvári utcákat, modem épüle­tek emelkednek majd a régi há­zacskák helyén. A falvakban is megjelenhetnek a buldózerek, ha a „szisztematizálási progra­mot” meg nem állítja a nemzet­közi tiltakozás vagy egy belpoli­tikai változás. Ebben a hanyatlásban egye­dül Meggyes tartja még magát. Belvárosából kitiltották az autó­kat, az utcákat tisztára söprik, a park gondozott, a házak reno­válva vannak — mindaddig, míg innen is el nem költöznek az utolsó őslakosok, s be nem lep mindent az enyészet észrevétle­nül, de megállíthatatlanul szál­longó finom pora. Hangya a hangyáknak Öreg fekete-fehér tévé áll a szoba sarkában, homályos képek vilióznak rajta. Fényes ünnepsé­get közvetítenek. Amennyire a kifáradt képernyő engedi, ra­gyog a nap egy tágas tér fölött, csupa optimizmus és harmónia tölt el minden embert, akik ken­dőkkel és zászlócskákkal inte­getnek egy díszes tribün felé. Az emelvény fölött több emelet nagyságú fénykép, rajta a nagy kondukátor, csak éppen húsz — harminc évvel fiatalabban, mint mostani testi valójában, ahogy arcán a jellegzetes félmosollyal, aznapra varrott öltönyében inte­get a téren összegyűlteknek, hangya a hangyáknak. Lent a ha­za sólymai, a kis úttörők mutat­nak be élőképeket, változó áb­közelíthető, szemérmes ember volt Kádár János. Magáról és ön­szántából soha nem beszélt, s ha kérdezték, akkor is nagyon szó­fukar volt. Tudtam hát, hogy ne­héz feladatra vállalkozom, ami­kor szóra akarom bírni” — úja a szerző. Aztán így folytatja: „Március 10-én (1988-ban, a szerk.) találkoztunk először az MSZMP székházában lévő mun­kaszobájában, amely azonos a főtitkári szobával. Vagyis a régi, megszokott környezetben foga­dott. Valamivel egy óra után le­hetett. Kezelésről jött. Amikor szobájába léptünk Rédei Fe­renccel, fotós kollégámmal, fel­állt és elénk jött. Kézfogása nem volt a régi, de közvetlensége igen.” Az újság ismertetést közöl Pozsgay Imréről, Magyarország legnépszerűbb politikusáról. Az MSZMP köztársaságielnök-je- löltje a legnyugatibb típusú ma­gyar politikus, és inkább balol­dali szocialistának vagy éppen szociáldemokratának, mintsem kommunistának tekintendő — közölte róla a Reuter brit hírügy­nökség. Egész oldalas összeállítást kö­zöl az újság „Címzett: a kor­mány” főcímmel. Az olvasók pa­naszaikat teszik szóvá, elég elke­rákban gyönyörködhet a magas­ból letekintő szem. Énekszó is hallatszana, de ide csak a tátogás jut el, mert a háziak levették a hangot. Nem is pillantanak a képernyőre, semmi újdonság, ez megy minden este, csak az időjá­rás-jelentést váiják. A Kossuth rádiót meg a Sza­bad Európát hallgatják inkább az emberek, ha híreket akarnak hallani, egészen Gyimesig jól fogható mind a két adó. Innen értesülnek a magyarok a legfris­sebb nemzetközi és otthoni vál­tozásokról, mert újság nemigen jut át a határon, a tévé meg csak Kolozsvárig vehető, ott is csak a hegyekben. Mondják, Nagy Im­re temetésén tele volt emberek­kel az erdő, hozták a kis készülé­keket, meg az akkumulátorokat. De akadnak másféle nézők is. A kolozsvári kemping felső végén áll két lakókocsi, tetejükön nagy antennák, még tavasszal kibérel­ték egész évre ezt a helyet vala­kik. A pletyka szerint itt nézi a titkosrendőrség, mivel idegesíti fel bölcs vezérüket Chrudinák Alajos. Ki más merné az anten­nákat rajtuk kívül nyíltan nyu­gatnak fordítani? Felhizlalták, benyugtatózták — Nyugatnak fordulok min­den este, nézem a lemenő napot. Onnan várjuk a segítséget, hátha megjő eiőbb-utóbb — mondja egy parasztember, míg kifogja lovait a kocsiból. — Azt hallottam, az oroszok megelégelték, ami itt folyik, visz­seredett hangnemben. A cikk mottója: A nagy, közös szekéren csak döcögünk. A lap első száma nem kerüli meg a vallásos témákat sem, cik­ket közöl például „Teréz anya és nővérei Magyarországon” cím­mel, és interjút készítettek dr. Keresztes Sándorral, a Keresz­ténydemokrata Néppárt szerve­zőbizottságának elnökével. Az „Ötletfazék” című egész oldalas rovat vezetője Frank Jú­lia, az ismert gasztronómus író. Összeállításában ezúttal arról van szó, hogy érdemes-e befőz­ni, vagy nem érdemes. Aki úgy szaadják Erdélyt a magyaroknak — így egy fiatal fiú, míg hiába várja a buszt. Ki innen, ki onnan, de min­denki változásra vár, a felfoko­zott hangulatban pletykák kel­nek szárnyra. Találgatásokra szorul a kisember akkor is, ha sa­ját vezetőinek szándékairól akar megtudni valamit — a hivatalos szóvirágokon és a mindennapi tapasztalással homlokegyenest ellenkező kinyilatkoztatásokon kívül egyebet ugyanis nem kap. Bölcs vezérünk mindennap a tévében páváskodik, aztán haza­megy, kaviárt eszik, a népnek meg kint van a nadrágból a seg­ge! Erre mondják, hogy virágzik a szocializmus — jellemezte a je­lenlegi helyzetet egy beszélgető­társunk. Jó táptalaja az információhi­ány az anekdotáknak is. Remek­be szabott történetek keringenek a nagy vezetőről, akár egykor Mátyás királyról, igaz, kissé más előjellel. Az egyik szerint egyszer Csíkszeredára jött, hogy medvé­re vadásszon. Ki is választották a megfelelő bundást, felhizlalták, hogy szép trófea legyen, benyug­tatózták, hogy könnyen el lehes­sen találni. Hanem reggel, mikor épp kezdődött volna a vadászat, kiderült, hogy nagy baj van! Va­laki megelőzte az ország első em­berét, és kilőtte a nemes vadat. Volt ám ordítozás, hisztéria, fe­jeknek hullása! A nagy ember felpattant helikopterére, és meg sem állt Bukarestig. Igaz-e vagy sem a történet, nem tudni. De az tény, hogy a „nyakas” Székely­föld valóságos rendőri megszál­lás alatt van — sejthetően nem­csak a medve miatt. tartja, hogy érdemes, az megis­merheti a nyers kajszilekvár el­készítésének módját. De válo­gathat a lecsóvariációkban is: a natúr alaplecsó mellett megta­nulhatja a diétás lecsó, a zöldsé­ges lecsó, valamint a burgonyás lecsó receptjét is. S végül a sportkedvelőknek: „A Szepesi nem nyugszik” cím­mel írás található a neves labda­rúgó-szakemberről, sportripor­terről, de nem maradhat el a to­tótanácsadó sem. Az új lap érdekesnek, olvas­mányosnak ígérkezik, jó szóra­kozást a böngészéséhez! (kaposi) Ciszjordániában Megnyitották az iskolák egy részét Koncz János Megjelent a Heti Hírhozó S'.rÄ; A nyugdíjas Ujhrrff-’ _________ hetilap mutat- t*Sr,xik|< - foiyürtáw» txtUáivgfaty ványszámának címoldala p ¥ I w 'I •I iVóíniflc olcsói*!*!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom