Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-16 / 140. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 16., péntek 5. Méray Tibor Nagy Imre élete és halála (Részlet) Az ítéletet 1958. június 15-én, vasárnap délután 6 óra tájban hirdették ki. Elsőnek a halálra ítélteket vezették el. A zárkában összeszedték a személyes holmijaikat, aztán a rabomobil és a kísérőkocsik kigördültek a Fő utcai börtön kapuján. Meleg nyári délután volt. Még sütött a nap. Budapest utcái tele voltak békés járókelőkkel. Akik mellett a fekete autók elsuhantak, nem is sejthették, hogy Magyarország miniszterelnökét, honvédelmi miniszterét és egy alig negyvenéves, kivételes tehetségű újságírót visznek bennük a halál felé. A három foglyot a Gyűjtőfogházba szállították. A kivégzés helyéül az úgynevezett Kisfog- ház udvara volt kijelölve. A hóhérnak Kovács börtönőr-alezredesnek kellett volna lennie, de az nem vállalta a feladatot, arra hivatkozva, hogy ő már akasztott minisztert, és abból nagy baj lett. Szerepét ekkor a segédjére, Karácsony főtörzsőrmesterre bízták. Nagy Imre egész éjszaka út. Maiéter rövid levelet írt, és hajnalig fel-alá sétált. Gimes Miklós nem írt búcsúlevelet. Lefeküdt, és pillanatok alatt elaludt. Végigaludta az éjszakát; az ítélet-végrehajtásra keltették fel. A Gyűjtőfogházhoz tartozó Kozma utcai börtönben több termelőüzem működött. Június 16- án, hétfőn reggel a rabokat nem vitték munkára. A zárkáját senki sem hagyhatta el. A reggelit sem a házi munkások hozták ki a konyhából, hanem az őrök, és ők is osztották ki a raboknak. Az ablakokon való kinézést megtiltották. Ennek ellenére délben már mindenki mindent tudott. (A rabok szerint a kivégzésnél ott volt Kádár is, és az akasztásokról az egyik ablakból valaki felvételeket készített.) Gimes Miklós szó nélkül ment a halálba. Nagy Imre és Maiéter Pál utolsó szavaikkal a független, szocialista Magyarországot éltették. A holttesteket valahol Budakeszin ásták el, titokban. Aztán két vagy három évvel később, ugyanilyen titokban, átvitték a maradványaikat a rákoskeresztúri Újköztemetőbe. A temetőnek abba a legtávolabb eső, elhagyott, gondozatlan parcellájába, ahol az 1956 után kivégzettek százai fekszenek süppedő, jeltelen gödrökben. A 301-es parcellába. Albert Camus: A magyarok vére Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe — a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné a házipapucsát, mint a fut- ballszurkoiók a vasárnapi mérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogy az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön, és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elélje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg Keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik, ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, amelyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk — miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttsé- gük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk! Emlékmű Párizsban Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 30. évfordulóján, 1988. június 16-án emlékművet avattak Párizsban, a Pére Lacha- ise temetőben. Az ünnepséget megelőzően nemzetközi védnökség alakult meg, melyben a kivégzettek családtagjai mellett Nobel-dijasok, az európai közélet kimagasló személyiségei, a francia politikai élet tekintélyes képviselői, a francia akadémia tagjai (a 40 ’’halhatatlanból” hatan), azután írók, művészek, tudósok Párizsból, Rómából, Géniből, s más európai városokból, Közép- és Kelet-Európa képviselői Varsótól Philadelphiáig, végül magyarok az anyaországból, Erdélyből, a nyugati emigrációból, Stockholmtól New Yorkig. A bevezetőt a Nagy Imre-em- lékbizottság elnöke, Méray Tibor mondotta el, majd Fejtő Ferenc (az Emberi Jogok Magyar Ligájának képviseletében), Gilles Martinet (a Francia Szocialista Párt képviseletében), Claudio Martelli (az Olasz Szocialista Párt képviseletében), Piero Fas- sino (az Olasz Kommunista Párt nevében) beszélt. Vásárhelyi Miklós a Nagy Imre-per utolsó magyarországi túlélőjeként szólt. Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke és Simone Veil, az Európai Parlament volt elnökasszonya, a francia nemzetgyűlés. liberális-demokrata- reformátor csoportjának elnöke üzenetet küldött, amit a mártíremlékmű előtt, az ünnepség keretében olvastak fel. Faludy György: Ezerkilencszáz- ötvenhat, te csillag A terrible beauty is born (Yeats) Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó és szenvedés; mégis, mikor átvágtam a Hősök terén, mosolyognom kellett, mert nem állt szobor többé a csizmában, csütörtök: lázrózsák mindenki arcán, Földváry már kedd este elesett a Rókus előtt; szemközt, az iskola padlásán felfegyverzett gyerekek, péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél az ütegek torkolattüzeit nézem éjjel és borzongok: a ’’szörnyű szépség” most nálunk is megszületik, hat nap: a kénezett arcú halottak apró csokorral mellükön, a járdán, (Köztársaság tér), röplapok, szorongás, szemem előtt kis, tétova szivárvány, ölelkezés az írószövetségben, mert csomagolnak s indulnak haza, feltépett sínek és torlaszok: fölöttük a szabadság liliom-illata, ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen; bármi történjék is, boldogság, hogy megértem, és újra péntek: a Dunánál állunk, a nap áttör füstön, ködön; talán sikerül minden, s az alkonyat bíbor brokátja Zsuzska lenszőke haján, és szombat: a hajnalban csupa reménység estére tudni: nyakunkon a kés, a keleti szemhatár mögött mocskos felhők, nyugatról álszent röfögés, mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék több börtönt és ha nem is jön velem: Árpád óta bennem lakik az ország, minden völgyét meg dombját ösmerem, akkor is hazám, ha távol lesz tőlem, eddig sem ápolt, s ha más föld takar, mit számít az? S mit számít ha fiam majd dad-nek is szólít és nem lesz magyar? Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva az ifjúságtól mind visszakapom: ők látják majd, hogy az előszobákban kabátom még ott lóg a fogason. Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék, sem múltam nem vagy, sem történelem, de lényem egy kioperálhatatlan darabja, testrész, ki jöttél velem az irgalmatlan mindenségbe, hol a Semmi vize zubog a híd alatt, melynek nincs korlátja: - életemnek te adtál értelmet, vad álmokat éjjelre, és kedvet a szenvedéshez meg örömet; mindig te fogtál kézen ha botladoztam, magasra emeltél s nem engedted, hogy kifulladjak vénen, ezerkilencszázötvenhat, te csillag, a nehéz út oly könnyű volt veled! Oly régesrégen sütsz fehér hajamra, ragyogj sokáig még sírom felett. tán (Nagy Imrének ezt az írását első ízben az Irodalmi Újság közölte 1983-as 2. számában. Az eredeti, gépelt, és a szerzősaját kezűjavításával ellátott példányon nincs keltezés. Méray Tiborfőszerkesztő a Jegyzetekhez írott bevezetőjében azonban meggyőző érveléssel bizonyítja, hogy az írás 1956 áprilisában, pontosabban 1956. április 4. és május 3. között keletkezett. A Jegyzetekben ugyanis Nagy Imre megemlíti az április 4-i felvonulást, de nem reagál Rákosinak május 3-án a Szabad Népben megjelent írására, amit a cikk ismeretében bizonyára nem mulasztott volna el. A Jegyzetek egyébként Nagy Imre első írásbeli hozzászólása a XX. kongresszus témaköréhez.) tatott marxista — leninista elveket, azokat kezdik szajkózni, nem azért, hogy meg is valósítsák, hanem azért, hogy elszabotálják, és mint az új lenini politika „képviselői”, továbbra is a hatalom birtokában maradhassanak. Manőverüknek ez a fő értelme. Rákosit és társait tehát nem a XX. kongresszus szelleme és politikai irányvonala, hanem a hatalomvágy fűti, ennek érdekében van szükségük mondvacsinált jobboldaliságra. 5. A XX. kongresszus határozatai nyilvánvalóvá tették és napnál világosabban bebizonyították, hogy amit Rákosiék jobboldali elhajlásnak bélyegeztek 1955 márciusában, az nem volt elhajlás, hanem helyes marxista — leninista elvi-politikai irányvonal volt. 6. Rákosi és társai túlzó „baloldali” szektás politikájuk szemszögéből mindenkit jobboldalinak tekintenek, akik nem fújnak velük egy követ sztálinista politikájukban. Az ún. jobboldal nem a marxizmus elméletében képviselt hibás nézetek következtében vált „jobboldalivá”, hanem azért, mert a párt vezetése Rákosival az élen túlzó „baloldali”, s vele szemben a helyes marxista — leninista politika is jobboldali, mert a baloldaliságtól minden jobb oldalra esik. így alakul ki olyan helyzet, hogy akiket a sztálinista politikával szemben Rákosi és klikkje jobboldalinak bélyegzett, most a leninista politikával szemben is állítólagos jobboldaliak maradtak. Ez szánalmas és ostoba, ugyanakkor azonban a párttagság megtévesztését célzó fecsegés. 7. Rákosi az űn. jobboldal elleni harcban a már jól ismert régi, hírhedt módszeréhez folyamodik most is: a féktelen hazudozás, gátlás nélküli rágalmazás és beszennyezés módszeréhez, amelyet a koncepciós perekben, a Jugoszlávia és Tito elleni rágalomhadjáratban, s múlt év márciusától kezdve a Nagy Imre ellen irányuló politikai hajszában alkalmazott. 8. Az ún. jobboldal elleni harcnak, amit Rákosi a XX. kongresszus után fő feladatként megjelölt, nincs és nem is lehet semmiféle elvi-politika alapja. Továbbra is egyoldalú kinyilatkoztatással, és nem érvekkel és elvi szempontokkal próbálják rágalmaikat bizonyítani. A XX. kongresszus elvi megállapításai ugyanis az eddig hangoztatott „érveiket” összezúzták. 9. Eddig az ún. jobboldaliak ellen a titoizmus vádját hangoztatták. Mivel ezt most nem lehet, a buharinizmust igyekeznek rájuk bizonyítani.(...) V. Rehabilitáció kérdése 1. Teljes mértékben, erkölcsi-politikai foltok és megbélyegzés nélkül a széles nyilvánosság előtt rehabilitálni kell a kivégzett, meggyilkolt vagy börtönt szenvedett elvtársakat — kommunistákat, szociáldemokratákat és más, koholt koncepciós vádak alapján elítélteket. 2. Haladéktalanul meg kell kezdeni a rehabilitáltak ügyében bűnös egyének felelősségre vonását, bíróság elé állítását és elítélését. A felelősség megállapításának és a felelősségre vonásnak személyre és beosztásra való tekintet nélkül meg kell történnie. 3. Rehabilitálni kell az élőket is — nem várva, amíg „elintézik” őket, akiket hazug, alaptalan vádak, rágalmak alapján és a pártélet lenini normáinak legdurvább megsértésével a pártból kizártak, vagy más fegyelmi rendszabállyal sújtottak, állásukból kitettek, foglalkozásuktól eltiltottak, megszegve az alkotmányban biztosított állam- polgári jogokat és a fennálló törvényeket. A KEB-nek felül kell vizsgálni az 1955 elejétől hozott fegyelmi büntetéseket és véget kell vetnie a politikai és gazdasági üldözésnek, biztosítania kell a párton belüli demokráciát minden tekintetben. 4. Rendkívül súlyos, morális és politikai károkat okoz a pártnak, hogy a rehabilitációkhoz Rákosi tekintélyének megóvása szempontjából nyúlnak. Ezt bizonyítják a Farkas-ügy tanulságai. Bár Farkas kezéhez elvtársaink vére tapad, Rákosi és társai védelmére kelnek, hogy saját bűneiket leplezzék és a felelősséget elhárítsák. Szálai és Hegedűs „megértést” hangoztatnak a gyilkosokkal szemben, Révai a felelősségre vonást csupán pártbüntetésre akarja korlátozni, a PB pedig olyan vizsgálóbizottságot javasolt, amely nem biztosíték arra, hogy az elkövetett bűnöket és felelősséget személyre és beosztásra való tekintet nélkül megállapítsa. 5. Mi a biztosítéka annak, hogy a gaztettek nem ismétlődnek meg? Az igazi bűnösöket még nem vonták felelősségre, az államvédelmi szervek ellenőrzése még mindig a múlt hibáiért elsősorban felelősek kezében van, az ÁVH-ban a bűnösök magasabb rangban ma is ott ülnek, az állambiztonsági és ügyészi szerveket sztálinisták uralják. A Rákosi-beszéd és a KV határozata elhallgatta ezeket a döntő fontosságú kérdéseket. 6. Az SZKP-ban és a testvérpártokban is Beri- ja felelőssége mellett mindinkább Sztálin felelőssége lép előtérbe. Ebből nálunk is le kell vonni a következtetést: a főbűnös Rákosi. 7. A pártvezetés a politikai morál teljes züllését mutatja. Ezt világosan mutatja Rákosinak és társainak a Farkas-ügyben elfoglalt álláspontja, amely szerint a Farkas-féle banditákkal szemben megértést kell tanúsítani, tekintettel kell lenni arra, hogy „javulást” ígértek, „megbánást” mutatnak és régi párttagok, stb. Farkas Mihályt meghagyták KV-tagnak, a súlyos vádak ellenére még csak fel sem függesztették KV-tagságát, s mindössze annyi történt, hogy bizottságot küldtek ki a vádak kivizsgálására. Ezzel szemben áll Nagy Imre pártügye, aki ellen jobboldali elhajlás vádját emelték, tehát elvi-politikai hibákat róttak fel neki, hazugságok és rágalmak alapján, s ez elég volt ahhoz, hogy 38 éves párttagság után kizárják a pártból anélkül, hogy egyetlen esetben meghallgatták volna, lehetővé tették volna számára álláspontjának kifejtését, a hazug vádak megcáfolását. A pártélet lenini normáinak lábbal tiprásá- val, a párton belüli demokrácia legdurvább megsértésével és a KV megkerülésével a PB utasítására a KEB, amely nem is volt illetékes az ügyben sem vizsgálatot folytatni, még kevésbé határozatot hozni, a pártból kizárta. A két ügy szembeállítása világosan mutatja, hogy milyen mélyre süly- lyedt a vezetésben a politikai morál, hogy leplez- getik a gaztetteket, hogy mentik egymást a gaztettekért felelősek, ugyanakkor elhallgatják és eltávolítják az útból azt, aki bűneiket a fejükre olvashatná. Nagy Imre
