Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-12 / 136. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1989. június 12., hétfő [

Kiállítás a Lenkey kollégiumban

Bensőséges tájak

Az elmúlt héten nyitották meg a Lenkey kollégiumban Meskó Anna és Páka György művésztanárok kiállítását.

Ritka eset, amikor egy házaspár a tárlaton is egymás mellé áll műveiben. Ezzel nemcsak azt jelzi, hogy nagyjából-egészéből azonosan vélekedik két alkotó a világról; a kifejezési eszközök is összehangoltak; a témák sem rugaszkodnak el attól a közösségtől, amiben ők élnek, amit ők látnak és olykor maguk is újjáteremtenek. Azzal, hogy lefestik- lerajzolják a falu, a kisváros, a vízpart, az utcasor nyugalmas pillanatait. Ahol ugyan ábrázolás szerint csak a magány van jelen és az alkotás okán a láthatatlan művész, aki ebben a magára- hagyatottságban, abban a tisztes csendben érzi jól igazán magát.

Bensőséges tájak — újuk le első benyomásaink alapján is az összegzést, amely a szemlélődés hosszabb ideje után sem tűnik elhamarkodottnak. A két művész őszinte lelkesedéssel, mi több, otthonosságot árasztó ragaszkodással tér vissza a témákhoz. A Kisvárosi házak egy általunk kevéssé ismert, vagy sose látott alföldi utcából perdül elénk, a

Szolnoki öregház meg éppenséggel ismert térképről mutatja magát, mert Póka György magára vette, sorsává avatta ezt a környezetet; megismerte a költészetnek azt a semmi mással össze nem téveszthető csábítását, amely felkapja a teremtő akaratot és viszi magával. Itt az időnek, mint a kitárulkozó síkságnak általában, más a jelentése, mint a zordabb hegyek, a sziklák, az erdők rengetegében. Itt biztonságosabban, talán kevesebb félelemmel, zártsággal éli meg az ember az Éjszakát, a Reggelt itt talán kevesebb a titok, a veszély. A Téli utcában sincs elegáns járda, üzletsor, emeletes ház, a modem világ megannyi túlértékelt kelléke: főként ha a lélek oldaláról méijük-mérlegeljük a minket körülvevő világ szerepét, sorsunkra ható alkalmatosságait. A Hajnal is megdöbbenti a művészt; nem hagyja nyugodni, amíg meg nem örökíti. Mert az ember arasznyi életén túl ezek a folyton visszatérő, unhatatlan él- mények-látomások mutatják az irányt, hova is kell igazodnunk, miket is kell észrevennünk, ha azt akarjuk, hogy békében teljenek napjaink. A Napraforgók

élénk színei, a Csőszház formá- ja-alakja-jelensége figyelmeztet is minket arra, hogy a tegnapi világ és életformája nem lenézendő, nem kell föltétlenül hátunkat fordítani rája-neki, mert minden, ami ma és itt van, meg ami holnap is talán itt lesz még és itt marad, semmivel sem különb, mint amit az országnak ez a vidéki, olykor sűrű homályban leledző tartománya mutat. S hogy mégis szóljon az alföldi térségből más is, hát lefest Póka György egy Ecetfát s mögötte látszanak a panelházak, sejtetve azt is, hogy a nyüzsgés, az ipar és a XX. század vége készül felőrölni a földes utcák, a széles paraszti-tanyai porták emlékét-romantikáját.

Meskó Anna anyaga — főképp tüzes színekben — kiegészíti férje tájkép-sorozatát. Póka György mély rokonszenvet ébresztő szemlélete itt asszonyi lírával gazdagodik. A Gyökerek, a Virágok, a Fűzfák, a Vízparti táj dúsítják bennünk a hatást, amit Póka tájai keltenek. És hogy a pedagógus is kibújjék a köpeny alól, ex-libriseket is hoztak a kiállításra, hogy a szakma lelkét és a kisformák világát is megszólaltassák. (farkas)

Ártatlanul megalázott harmincnégy hatvani vasutascsalád balladája (X/7)

Azért nem volt mindenki kegyetlen

Az új hatvani katolikus tüntetés alkalmával,a vizsgálati fogságban alkalmazott kihallgatás során és a recski intemálótábor- ban az államvédelmista tisztek és a legénység tagjai közül is a legtöbben megdöbbentő kegyetlenséggel bántak azokkal, akik a hatalmukba kerültek. Mentségükre lehetne mondani, hogy felsőbb parancsra tették. De bizony nem egyszer megmutatkozott, hogy nagyon is készségesen engedelmeskedtek, sőt az elvártnál is kegyetlenebbek voltak. Az okok keresése meszire vezetne. Bizonyára szerepet játszott az alkoholos állapot, másokat a múltban elszenvedett sérelmek meg- bosszulása ösztönzött. A felszabadulás óta még csak öt év telt el. A sebek elevenek voltak. Egyeseket vezetett az ösztönös osztálygyűlölet, másokat a „gyermekded” brutalitás, a másik szenvedése iránti érzéketlenség és bizonyára voltak olyan torzult lelkü- letűek is, akiknek öröme telt a kínzásban.

Mint minden esetben, most is hiba volna az egyoldalú általánosítás. Ez elkerülendő felidézünk néhány olyan esetet, amikor kisebb, nagyobb mértékben megmutatkozott, hogy államvédel- misták között is volt emberséges. Majer Mihályné: „Felültünk szépen a teherautóra, amely le volt takarva ponyvával, de amikor már mentünk, ki tudtam nézni és láttam, hogy más is jön... A teherautók úgy mentek (olyan gyorsan), hogy útközben eltört a sparhelt platni teteje. Kati elájult

a rettenetes rázkódástól. A kkor a velünk lévő katona lőtt egyet fölfelé. Abban a pillanatban megállt a teherautó. Olyan hirtelen, hogy egymásra borultunk. Hátra szólt a vezető:

— Mi az isten van? Talán megszöktek?

Meg — válaszolta a kísérőnk — talán a csecsemők meg szoktak szökni? Menjetek egy kicsit emberségesebben!

Aztán valahogy megérkeztünk a hortobágyi hídhoz. Ott aztán a Hortobágy folyó partján megint rettenetes érzése volt mindenkinek. Mondogattuk egymásnak:

— Na, most fognak agyonlövöldözni bennünket. De azért volt közöttük egy rendes ember is. Ez odahívott az autó mellé és azt mondta:

— Hoztam maguknak egy kis ennivalót. Most már menjen fel az autóra! Egyen maga is, hogy a gyereket meg tudja szoptat- ni.”Nagyon rendes volt ez az ember köztük!” Dobai Zoltánná: „Nem minden ávós volt rosszindulatú hozzánk. Útközben váltották egymást. Volt közöttük olyan is, aki nagyon megkedvelte az öcsémet. Valahányszor megállt a kocsink, levitte magával az öcsémet, vett neki süteményt, cukorkát, üdítőt, amit abban az időben lehetett kapni.” Jolsvai Béláné: „Hajnalban indultunk. Hosszú utakat megtettünk. Tizenegy óra tájban talán, Debrecenben megálltak valami parancsnokságnál. Ott megkapták az irányítást, hova vigyenek bennünket. Ezután elvittek a Kilenc- lyukú-hídhoz. Ott lehetett szállni. Megmondták, hogy akinek van ennivalója, egyen.

A mi kocsinkon fiatalabb ávó- sok voltak. Még Debrecenben, amikor megálltunk, az egyik ávós leszállt, és hozott fel egy kétkilós papirzsákban barackot.

— Tessenek fogyasztani, hiszen nem tetszettek semmit sem enni!

Egy másik kenyeret adott, amit én nem is akartam elfogadni.

— Nem kérünk semmit, nem vagyunk éhesek.

Az egyik fiú fennmaradt a kocsin velünk. Szinte könnyes volt a szeme, annyira velünk érzett. Megkérdeztem tőle: — Ilyen lel- külettel hogyan lehet ávós? Erre szemlesütve válaszolta: — Ha én nem ez vagyok, ki tudja, mi lenne a szüleimmel.”

Még a recskiek is visszaemlékeznek egy-egy ávósra, aki több élelmet adatott a foglyoknak vagy egy másikra, aki titokban cigarettákat dobott az internáltak lába elé.

Mindezek azonban kivételesek voltak. Nem mentesítik a döntő többséget a felelősség alól. Tudatában vagyunk, hogy eszközök voltak egy embertelen hatalom kezében, de haszonélvezői is. Az utókor nem tudja felmenteni őket akkor sem, ha jól tudja, hogy az igazi főbűnös Rákosi és a környezetében lévő főcinkosok voltak.

(Folytatjuk)

Németi Gábor

A láng

Beszeigetes Elsa Respighive!

Elsa Respighi férjével az 1935. évi budapesti látogatásuk alkalmával

(MTI-Press)

Néhány évvel ezelőtt még nyitva állt a szalonja a zenebarátok előtt, a délutáni pihenés után kedvesen csevegett vendégeivel a kilencedik évtizedén is túl Else Respighi, Ottorino Respighi felesége. Mostanában ritkulnak a látogatások, a kilencvenhat éves dáma gyengélkedik. Rómában, a Tevere partján lévő otthonában mégis számont tartják, mi történik a Mester életművével.

— Tizenhat éves koromban ismertem meg őt — elevenítette fel emlékeit beszélgetésünk alkalmával. — Szerencsésnek érzem magam, hogy alkotó éveiben melette lehettem. Kevesen tudják, hogy én is a tanítványa voltam. Azt hitték, hogy a leányát kísérgeti, de ez nem zavart bennünket. Boldog időt köszönhettünk egymásnak. Ifjú korában meglepően hasonlított a fiatal Beethovenhez, hegedűművészként kezdte pályáját, tanult Rimszkij-Korszakovnál, csodálta Gyagilevet, szoros barátság fűzte Sztravinszkijhez, Toscani- nihez.

— Különös embernek és művésznek tartották, én éppen ezt csodáltam benne! Szigorú volt környezetéhez, önmagához még fokozottabban igényes. Naplót vezettem életünkről, művészetének kiteljesedéséről. A század- fordulón az új európai irányzatok vonzották, miközben befogadta Bellini, Verdi hatását, Pucciniben a nagy színházi mestert fedezte fel, de alapvetően az olasz operastílus reformátora, Monteverdi kerítette hatalmába. A régi zene világába merült el, és látomásainak, impresszióinak modem hangvételű megfogalmazásához zseniális hangszereléssel újította fel a népies, gregorián dallamokat. Az olasz zene palettáján egyedülálló jelenségnek tartották.

Respighi nevét a régmúlt idők dicsőségét felidéző római sorozata, a Róma kútjai, fenyői, a Római ünnepek, Templomablakok tették ismertté. Operái ritkán jutottak színpadra, balettkompozíciói is kevésbé ismertek,

életműve pedig a nagyformátumú drámai alkotásban, A lángban teljesedett ki.

— Egész életén át készült az új hangvételű mű megteremtésére, nagyon szerette ezt a témát — folytatta özvegye. — Euripidész, Racine eszméi hatottak rá, amíg kutatta a kompozícióhoz szükséges elemeket, eszközöket, a történelmi színhelyeket, hangulatokat. Végül Ravennában a San Vitale bazilikában döbbent rá, ez a környezet illik a VII. századba helyezett operájához. A tragédiában a nő mágikus erejének az öröklését vitatja. Van-e az utódoknak hatalma fellobbantani a boszorkány elődökben rejtőzött lángot — kérdeztette a főszereplővel, Silvinával; erről a kedvenc alakjáról mondotta, hogy „régóta, mintegy őrült méreg, emész- tően él bennem”.

— Amikor a művet 1934-ben vezényletével Rómában bemutatták, a kritika, a közönség értetlenül fogadta. Egy évvel később a budapesti Operaházban is műsorra tűzték. Csodálatos előadásokat láthattunk ott férjemmel. Oláh Gusztáv rendezésében, az ő díszlet- és jelmezterveivel megelevenedett mindaz, amit a partitúrában lejegyzett! A Margitszigeten laktunk, jól emlékszem a városra, a Zeneakadémiai estekre, a lelkes közönségre A láng előadásain.

A produkciót Sergio Failoni

dirigálásával később Firenzében és a milánói Scálában is sikerrel mutatták be, a főszerepeket Bu- danovits Mária, Walter Rózsi, Gere Lola, Losonczy György, Maleczky Oszkár énekelte.

— Hálásan gondolok a magyar művészekre, azokra, akik még a Mester életében vállalták művének színpadra állítását, és azokra, akik Lamberto Gardelli vezetésével hanglemezre énekelték. Hallottam arról a Buenos Aires-i felújításról, amelyen ugyancsak a budapesti Opera tagjai működtek közre. Sajnáltam, hogy nem találkozhattam velük, amikor a Budapesti Tavaszi Fesztiválra meghívtak a lemez megjelenése alkalmával.

Az idei színházi évad kiemelkedő eseménye Respighi monumentális melodrámájának bemutatása az Erkel Színházban. Május 19-én tartják a premiert, majd két szereposztásban ismerheti meg a közönség Mikó András rendezésében, Lamberto Gardelli és Medveczky Ádám vezényletével. A díszleteket és a jelmezeket Makai Péter tervezte, a főszerepekben Kincses Veronikát, Kasza Katalint, Mészöly Katalint, Tas Ildikót, Dénes Zsuzsát, Verebics Ibolyát, Erese Margitot, Lukács Gyöngyit, Gil- lány Mártát, Molnár Andrást, Bereczelly Istvánt, Kálmándi Mihályt, Csák Józsefet hallhatjuk. E. M.