Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 10., szombat kérdés válasz Friderikusz Sándor: „A világ legszelídebb embere vagyok...” — Halló, kedves Friderikusz Sándor! Néhány napja olvastam egy interjút önnel, amelyben azt állítja magáról, hogy egy,, érdeklődő civil”. Ez csupán ténymegállapítás, vagy azt fejezi ki, hogy nem sorolja önmagát az újságírókhoz? — Nézze, talán ez egy ravasz definíció. Én ugyanis a hazai újságírást hosszú időn át nem tartottam klasszikus értelemben vett igazi újságírásnak. Ezért hát azt gondoltam, ha valami nincs, annak én a része sem lehetek. így maradtam civil. Ami meg az érdeklődő civilséget illeti... Nekem mindig az volt a bajom a látott, hallott, olvasott interjúkkal, hogy mihelyt valaki hivatalból kérdez, tehát egy újság, a rádió, meg a tévé riportere, általában sokkal bugyu- tábbakat kérdez, mint az az érdeklődő civil, akinek józan esze van, s többé'-kevésbé a mások által is megfogalmazott általános kérdéseket képes feltenni. Az én „érdeklődő civilségem” tehát abban áll, hogy — hál’ istennek — megőriztem a józan civil eszemet. — Akárhogy nézzük is, ön sikeres ember. Okozott-e ez a gondolkodásában, a jellemében bármiféle változást? — Nehéz dolog ez már csak azért is, mert az ember nem ütközik szembe naponta a sikerrel. Vagyis nem azon az útvonalon közle- kedek, amelyen méterenként el van helyezve egy tábla azzal a felirattal, hogy te egy fantasztikusan sikeres ember vagy. így hát a dolog bennem nem tudatosul. Attól, mert esetleg sok százezren olvasnak, még nem veszek észre semmi olyan lényeges változást, ami eltérítene egykori gondolkodás- és viselkedésmódomtól. Ami módosulás mégis van, az legfeljebb annak köszönhető, hogy az ember szépen lassan beleöregszik a saját korába, s hát ettől valamelyest talán megfontoltabbá, bölcsebbé válik. Szóval az idő múlása az, ami befolyásolhatja mindazokat, akik arra különösen adnak — s én ide sorolom magam —, hogy ne engedjék ilyen-olyan sikertől alapvetően megváltozni önmagukat. — Mind a szakmabeliek, mind pedig az olvasók között elhangzik néha, hogy ön afféle „fenegyerek”. Mit gondol, miért? — Nem nagyon szeretem az ilyen kifejezéseket, hogy fenegyerek, szenzációhajhász stb., vagyis ezt az egészen ostoba — leginkább a pár hónapja süllyesztőbe került sajtóirányításhoz köthető — terminológiát. Véleményem szerint az újságírás az — legalábbis az én értelmezésemben, s ebben megerősít engem a világnak a másik fele —, hogy az újságíró minden fontos eseménynél ott van, s egyetlen dolga, hogy arról közönségét tudósítsa. Magyarán: ott kell lennie az eseményeken, s azokról be kell számolnia. Akár úgy, hogy a saját véleményét mondja, akár úgy, hogy megszólaltat valakit. Miután azonban ebben az országban sokáig az volt a központi követelmény, hogy a tollforgató nem lehetett ott az eseményeken, nem szólaltathatta meg az autentikus embereket — ehelyett mindig különféle pótmegoldásokat kellett kényszerűségből elfogadnia —, ezért nem is vált természetessé ez az „ott vagyok és megszólaltatom” magatartás. Jómagam mindezt — isten tudja, miféle dolgoktól vezérelve, valószínűleg ösztönösen — megpróbáltam. Talán ezt tartották fenegyerekesnek... Persze, lehet, hogy nem. Maga szerint egyébként mi lenne az? — Mások gondolataiba én sem látok bele, de úgy hiszem, talán a rámenősségét minősítik ezzel. S ha már itt tartunk... Ez egy tudatos riporteri magatartás? — Úgy vélem, én a világ legszelídebb embere vagyok mind a magánéletemben, s egyre inkább a közéletemben. Csakhogy a toleranciát abban az értelemben sem árt elsajátítani, hogy bizony nem vagyunk egyformák. Mert ugye van olyan újságíró, aki jószerivel meg se mukkan, csak éppen jelen van, s így próbálja meg kicsalni alanyából a valóságot. Aztán van olyan is, aki komoly koncepcióval készül, van valamiféle hipotézise, s azt igyekszik vagy megerősíttetni vagy megcáfolni a partnerrel. Én azt hiszem, hogy az esetek zömében az utóbbiak közé tartozom. Akik azt erősítik, hogy én a ráme- nősségemmel kívánok eredményt kicsikarni, azoknak szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy definícióm szerint az emberek háromfélék: ilyenek, olyanok és amolyanok, és az „ilyeneknek” talán nem ártana tekintettel lenni az „olyanokra”, azokra, akik nem „ilyenképpen”, hanem „olyanképpen” gondolkodnak, nem „ilyenformán” szolidak, hanem „olyanformán” erélyesebbek, határozottab- bak, netán céltudatosabbak. Azt gondolom, egyik módszer sem megvetendő. A cél minősíti az eszközt és a választott módszert. — Az természetes, hogy az interjúkészítő igyekszik felkészülni egy-egy beszélgetésre. Ön azonban a legapróbb részleteket, a legbizalmasabb információkat is tudja az illetőkről. Elárulná, hogyan csinálja? — Ez abból fakad, hogy mindenkit nagyon komolyan kezelek, tehát nincs olyan, hogy kizárólag a rutinomból akarok megélni. Ma is vallom: kutya kötelességem tökéletesen felkészülni. S ha a tökéletesség nem is mindig lehetséges, arra azért feltétlenül adok, hogy az alapinformációknak a birtokában legyek. A módszer roppant egyszerű: van két kollégám, akiket tófej ezetten fizetek azért, hgy bizonyos információkat inteijúalanya- imról begyűjtsenek. Ók elmennek a kijelölt személy környezetébe, s ott ilyen-olyan informátorokat szóra bírnak, majd amit megtudtak, azt gépelt oldalak formájában leteszik elém. Persze a tényleges kulcsfigurákat — vagyis, akikkel mélyebben kell elbeszélgetni — én keresem fel. így az interjúkor nagy meglepetések, igazán váratlan fordulatok már nem történhetnek. Ezt a munkamódszert a mai napig nagyon fontosnak tartom. Persze talán sokan előnyben részesítenék ezt a módszert, csak esetleg nincs rá pénzük, netán lehetőségük, mert napi penzumuknak kell eleget tenniük ebben vagy abban a szerkesztőségben, s nem tisztán a teljesítményükből élő szabadúszók, mint én. — Vitray írja, hogy ön addig nem ad kegyelmet a beszélgető- partnerének, amíg az igazság napfényre nem kerül. Volt-e már olyan alany, akivel végképp nem sikerült boldogulnia? — Ez attól függ, mit tekintünk eredménynek. Ma már biztosan nem azt tartom célnak, hogy legyőzzem a partnert, pláne nem erélyes eszközöket használva, direkt módon bizonyítva be azt, amit akarok. Mostanában gyakran előfordul, hogy például a talk shaw- imon leülünk, beszélgetünk, s már nem kérdezek olyan keményen, ugyanakkor áttételek, metakom- munikatív jelek révén mégis elérem, hogy a vendégem „lecsupa- szodik”. Mesélek egy esetet, ami nem olyan régen történt... Az alany egy olyan ember volt, akit az országban híres feltalálóként, gazdag emberként, vállalkozóként tartanak számon, s hát olyanféleként, aki mindig megmondja a véleményét — kicsit afféle „minden lében kanál” módjára —, de persze ezzel nemes célokat igyekszik szolgálni. Ehhez képest az ismeretanyaga, a tárgyi tudása eléggé szegényes. Szóval a műveltségi szintje — finoman szólva — hagy kívánni valókat maga után. Miután ebben elég nagy hiátus van nála, ezért — szerintem — az egészet sem láthatja, nem ítélheti meg olyan pontosan. S nekem ott a színpadon az volt a lényeges felismerés, hogy ezt a nagy dumájú — de mindenképpen tisztességes célokra törekvő — embert két oldalról mutassam meg. Hogy egyfelől ilyen a progresszív gondolkodás, másfelől viszont ez jóval kevesebbet ér, ha nincs mögötte semmi, vagy csak igen kevés. S kiderült, hogy az illető alapfogalmakkal sincs tisztában — például a magyar államrend hierarchikus felépítését illetően olyan ostoba megnyilvánulásai voltak, hogy ki kellett javítanom —, noha már javában a nagypolitikáról mondott véleményt. Tehát ott az egész vele kapcsolatos illúziót egy kissé szerte- foszlattam, azt hiszem. — Befejezésül arra lennék kíváncsi, hogy ez az „érdeklődő civil” mit szeretne elérni az életben, mikor lenne elégedett? — Nem hiszem, hogy alkatom révén bármikor is elégedett lehetnék. Minthogy boldognak lenni is csak másodpercekig vagyok képes. Én mindig kitűzök egy célt magam elé, azt adott időn belül általában elérem, s utána már az foglalkoztat, hogy mi az a következő feladat. A többet a saját mércém alapján állapítom meg, hiszen az embernek — főként egy olyan szakmában és egy olyan országban, mint a miénk — nem áll rendelkezésre egy központilag hitelesített mérce, amivel mérhet. Mit szeretnék megőrizni önmagámban? Nos, még mindig a civilsége- met. Ezzel vagyok én több a többieknél. S adja az Isten, hogy erőm legyen ahhoz, hogy mindig a józan eszem szerint kérdezzek, s arról, amit időszerűen fontosnak tartok. Ha ez így lesz, nagy baj nem lehet, mert akkor elég gyakran lehetek boldog, elégedett, mégha másodpercekre is. Hát, körülbelül ennyi... Sárhegyi István TU-155 — hidrogén üzemanyaggal Befejeződtek az első repülési kísérletek a leggazdaságosabbnak és ökológiailag tisztábbnak ítélt hidrogén üzemanyaggal működő TU-155 típussal. Az A. N. Tupoljev tervezőirodában az új fedélzeti rendszerek kialakítása során az egyik legfontosabb feladat a repülőgép robbanásbiztonságának elérése volt. Az üzemanyagtartályt az utastértől izolált és iners nitrogéngázzal feltöltött helyiségben helyezték el. A véletlen szikrakeletkezés megelőzése érdekében az elektromos rendszereket pneumatikus rendszerekkel váltották fel. Az új hidrogén üzemanyagú gép külsőre nem sokban különbözik a TU-154-től, de belső kialakításában azonban jelentős változtatásokat végeztek. A mintegy 20 köbméter befogadó- képességű üzemanyagrendszert a gép farokrészében, a korábbi utastér hermetizált részében helyezték el. Ezt a szakaszt az utastértől többszörös nyomásvédő „gát” választja el. Ezzel megelőzhető baleset esetén a hidrogén beszivárgása az utastérbe. A Kuznyecov akadémikus vezette tervezőirodában készült NK-88 hidrogénhajtómű a gép jobb oldali gondolájában helyezkedik el. A túlzott gáztovábbítás megelőzése érdekében a rendszer elemeit zárt, hermetizált konténerben helyezték el. A gép minden további rendA TU-155 repülőszemélyzete (fentről lefelé) Kreml- jov Jurij fedélzeti mérnök; Vlagyimir Szevany- kajev parancsnok; Va- lerij Arhipov főmérnök; Anatolij Krin- lin fedélzeti mérnök; Andrej Tala- lahin másodpilóta. szere a fűtőanyag-komplexum területén kívül helyezkedik el. Fentiek alapvetően a megelőző biztonsági intézkedések körébe tartoznak. Ugyanakkor vészhelyzet esetén működésbe lép egy különleges szellőztető, nitrogénutánpótlást, levegőcserét és tűzoltást biztosító rendszer is. És végül: biztonsági lefolyórendszeren lehet a folyékony hidrogént baleset esetén eltávolítani. A TU-155 eddigi repülési próbái igazolták a kriogén üzemanyag alkalmazhatóságát utas- szállító repülőgépeknél is. Egyébként a TU-155 üzemanyagként folyékony földgázt is használhat. —APN— Folyékony héliummal (lent) illetve folyékony nitrogénnel (fent) töltött ballonok a TU-155 fedélzetén Amin a franciák nevetnek — Jacques, miért nézed állandóan az órádat? — kérdi rosszallóan a tanár. — Mert attól félek, hogy a csengetés mindjárt félbeszakítja a tanár úr érdekes előadását! * A tanár, miután egyik diákja kihozta a sodrából, így szól hozzá: — Ide figyelj, Francois, itt van egy frank. Menj le a sarki fűszereshez, és kérj tőle egy kis észt. A kisfiú kisvártatva visszatér, és kaján mosollyal újságolja: — Mondtam a fűszeresnek, hogy az ész a tanár úrnak lesz, mire ő azt felelte, hogy legalább ötven frankért kellene venni belőle. * — A tizenkét éves srác komoly arccal áll tanárnője elé: — Kisasszony, én feleségül szeretném venni magát. — Óh! — kacagja el magát a tanárnő — nem szeretem a gyerekeket! — Miért, a kisasszony talán nem szed tablettát!? * — A papám és én, mi ketten mindent tudunk! — Igen? Akkor mondd meg, mi Afganisztán fővárosa. — Hm... ezt a papám tudja. * — A kutyáról írt fogalmaza- zásod szóról szóra megegyezik a bátyád fogalmazásával — korholja Martint a tanítónő. — De hiszen egy kutyánk van! — hangzik a felelet. * Kérdés a nyelvtanórán: — Hogy van az „élek” ige jövő ideje? Válasz: — Meg fogok halni.
