Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-09 / 134. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 9., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Milyen vizet iszunk? A vízellátás és a csatornahálózat korszerűsítése .............. ' Betakarítás Zöldborsó betakarítás Nagygomboson ••• A Gödöllői Agrártudományi Egyetem nagygombosi tangazdaságának növénytermesztési üzemében 320 hektáron termesztenek az idén zöldborsót. Június elejétől a hő végéig tart a hét fajta pillangós növény szakaszos érése és betakarítása. Jó közepes termésre számítanak, hektáronként 40 mázsára. A szemeket a nagyrédei, az albertir- sai hűtőházak és a Hatvani Konzervgyár dolgozza fel tárolásra. (Fotó: Szabó Sándor — MTI) Beszállítás Ha Minőségellenőrzés A hevesi NEB vizsgálta Településtisztaság és környezetvédelem Hazánkban a lakosság 89 százaléka vezetékes ivóvízzel van ellátva. Ez a vízellátátottsági arány megfelel a világszínvonalnak. Az ei nem látott területeken azonban gyakori az egészségügyileg kifogásolható ivóvíz. — Mi most a helyzet? — kérdezem Balázs Lászlótól, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium osztályvezető-helyettesétől. — 1978-ban ezer kistelepülésnek volt egészségtelen, nitrá- tos ivóvize. Az akkor indult program valamennyi helyszín számára megoldást keresett. — És sikerült? — Most, 1988-as adatok szerint 712 település lakossága számít veszélyeztetettnek nitrátos ivóvíz miatt. De az ottlakók valamennyien tartálykocsikban (telepítve vagy naponta szállítva), kannákban vagy fóliába csomagolva ingyen kapnak jó minőségű ivóvizet. Ez évente 200 milió forintba kerül, amit a költségvetésből fedezünk, a szállításról pedig a vízmű vállalatok gondoskodnak. Persze ez nem végleges megoldás. A cél természetesen a vezetékes ivóvízhálózat továbbfejlesztése. Ezzel kormányprogram is foglalkozik. — Hol vannak a veszélyeztetett települések? — Töb Baranya és Borsod megyei kistelepülésnek a kútvize nitrátos. (A nitrátos víz főleg a csecsemők számára veszélyes, halált is okozhat.) Békés és Szolnok megyében pedig a vizek természetes arzéntartalma magasabb, mint a szabványban megengedett érték. Ez igen szigorú szabvány, és tudni kell, hogy a megengedett érték többszöröse sem mérgező, de tartós fogyasztása okozhat egészségkárosodást. A kormányprhgram 1988- ig szólóan egymilliárd forintot irányzott elő arra, hogy a legsúlyosabban veszélyeztetett területeken olyan vízhez jussanak, amelyek a szabvány kétszeresénél sehol sem tartalmaznak több károsító anyagot. Sajnos az egymilliárd forintból csak 800 millió állt rendelkezésre. — Mi a védekezés módja? — Különféle tisztítási technológiák ismeretesek, mi is három féle arzénmentesítési, szűrési módszert alkalmazunk. Sok helyen, ahol a kutak szennyezettek, regionális vízmű épült. Ezek továbbfejlesztése a cél, megyei tanácsi beruházásból. Az 1995-ig szóló kiemelt program az ivóvíz szabványnak megfelelő vízellátást tervez minden területen.. Vízminőség javításra ott is szükség van, ahol nem ártalmas, csak nem jó ízű — vas-mangános — az ivóvíz. — Ahol van vízvezeték, ott elegendő a víz? — Az ellátás biztonsága általában jó. Mégis vannak szétszórVeszélybe került Felsőtárkány kincse, haldoklik tava és a tópart, pusztulnak azok az értékek, amelyek a 18. század óta gazdagítják a Bükk-széli kedves falut. A víz apadása katasztrofálissá vált, átlátszó, kristálytiszta tükre az utóbbi években zavaros pocsolyává lett. Ahol egykor halak tenyésztek szívet, szemet gyö- nyörködtetőn, ma az országútról betévedő vándor vagy a hegyekből leereszkedő kiránduló inkább már csak a békák lehangoló vartyogását hallja. Nem akar a községben senki alaptalanul vádaskodni, de akit csak kérdezek, mind arra esküszik, Ijpgy azóta tart ez a szomorú állapot, amióta a Barát-réten megfúrták a karsztot, kutakat építettek az egri vezetékhez a megyeszékhely jobb ellátására. A községi tanács elnöke, Bó- na József pontosít: — Nem pusztán a megcsapolás a szintcsökkenés oka, hanem tan és időlegesen vízhiányos területek, például a Balatonnál, a Dunakanyarban, és más üdülőhelyeken, vagy kisebb településeken, ahol a kiskertek öntözésére használnak el sok vizet. A nyári csúcsfogyasztás olykor a két-két és félszeresét is eléri a normál fogyasztásnak. Ám eredmény, hogy Budapesten évek óta nem volt vízhiány. — Milyen a csatornázási ellátottság? — A lakosság 49-50 százaléka él csatornázott területeken, és az elvezetett víz felét nem tisztítják meg. Ez meglehetősen rossz arány. Olyan nagyvárosokban is hiányoznak a szennyvíztisztító berendezések, mint Miskolc, Debrecen, Esztergom. Ahol nem tisztítják meg a szennyvizet, ott többnyire belevezetik a folyókba, jelentősen szennyezve a környezetet. Az is gond, hogy mi történjen a szennyvízzel ott, ahol vezetékes vízellátás van ugyan, de csatornázás nincs. Vannak házi szikkasztók, közműpótló berendezések, különböző elhelyezési módok (tartályos gyűjtés, szippantókocsis szállítás). Nem fogadható el az a gyakorlat, amellyel sok helyen élnek, hogy régi kutakba vezetik a szennyvizet. Olykor ez is oka lehet a talajvíz nitrátosodásának. — Ahol van vízvezeték, csatornarendszer, ott is gyakran elöregedett, javításra szorul a hálózat. Jut-e pénz rekonstrukcióra? — A fenntartó vállalatok szívesebben költenek fejlesztésre, rekonstrukcióra kevés a pénz. Pedig Budapest és néhány nagyváros vízvezeték- és csatorna- rendszere elavult, 100 éves. De a 20-30 éves vezetékek is követelnek karbantartást. Eddig ezek költségeit költségvetési, tanácsi, vállalati pénzekből fedezték. De egyre nagyobb szerepük lesz a lakossági érdekeltségnek, amelyekre vannak példák kistelepülések vízi közműtársulati formáiban. — Mit fedez a vízdíj, a csatornázási díj? — Nem fedezi a költségeket. Átlagban az országos fajlagos üzemelési költség egy köbméter ivóvízre 9,2 forint. De Budapesten 4,15, Baranyábn 14 forint. A konkrét helyeken azért más és más ez az érték, mert a költség a természeti adottságoktól is függ, attól, hogy például mély kútból, felszíni víztisztítóból, vagy karsztvízből nyerik-e az ivóvizet. A lakossági díj pedig köbméterenként 1,2 és 3,8 forint között van. (Összehasonlításul az NSZK-ban 1,7-2,15 márka, Ausztriában 7-14 shilling.) Az egy köbméter napi vízszolgáltatáshoz szükséges fajlagos beruházás pedig például Nógrádban 80 ezer, a Balatonnál 27 ezer forint. K. M. az is, hogy a kútcsoportot, a hálózatot üzemeltető Heves Megyei Vízmű Vállalat időközben megfeledkezett ígéretéről. Nevezetesen arról, hogy naponta biztosítja a megállapodás szerinti 100 köbméteres pótlást. Helyette mindössze harminc-negyvenet adott, ami a természetes szivárgást, párolgást sem képes ellensúlyozni. Egyszóval, nem a ténylegesen juttatott, hanem a vállalt jóval nagyobb mennyiség is kevés lenne talán a hiány kiegyenlítéséhez. Hiszen a táplálást elsősorban segítő híres Szikla-forrás mellett a szomszédos kisebb vízkitörések is sorra, rendre eltűntek... A mind aggasztóbb helyzetet nyilvánvalóan nem hagytuk szó nélkül. Tiltakoztunk ellene és sürgettük a megoldást, legutóbb, néhány hete — másfél esztendő alatt immár harmadszor — tárgyaltunk úgyszólván minden érintettel, érdekelttel ebben az ügyben. S nem csupán A hevesi NEB nemrégiben vizsgálta meg, hogy Hevesen és vonzáskörzetében miként tartják be a környezetvédelmi előírásokat, s a tanácsok miként gondoskodnak a város és a falvak tisztaságáról. A települések szépítése — állapítja meg az anyag — az utcák, terek fásítása terén érződik leginkább a társadalmi összefogás. Sajnos, e fáradozások eredményét csökkentik azok a vandál pusztítások, amiket például a csemeték kitördelésével, rongálásával okoznak. Szerencsére a térség földrajzi helyzete (a mezőgazdasági nagyüzemek meghatározó léte) nagy földvédelmi feladatokat nem ró a tanácsokra, és az ipartelepítés sem von el nagyobb területeket a művelés alól. Az üdülőterületek létesítésére (Kisköre, Tiszanákeressük az előrelépés lehetőségét, hanem a tőlünk telhető áldozatokra is készek vagyunk. A Hevestervnél tanulmányt, programot rendeltünk, s a legjobb elképzelés megvalósításán is osztozni akarunk. — Az az igazság, hogy bizonyos fokig mi is ludasak vagyunk a dologban — mondja Tóth Imre, a helyi erdészet vezetője. — A tó ugyanis tulajdonképpen a miénk, s korábban persze amellett, hogy gyönyörködtünk látványában, halat is tenyésztettünk benne. Nem sokat ugyan, de hozott valamennyit a „konyhánkra”. Aztán, hogy a bajok megkezdődtek, szinte egyik napról a másikra kárbaveszett a munkánk, legalább 10 mázsányi drága pisztrángunk megdöglött. Utána pedig már szó sem lehetett tevékenységünk folytatásáról. S mert különösebb anyagi érdekünk nem fűződött tovább a túlfolyásra képtelen, mindinkább elposna) csak termelésre alkalmatlan földeket vesznek igénybe. Semmi biztató nem mondható el azonban a felszíni és a felszín alatti vizek védelmével kapcsolatban. Az előbbiek esetében a tanács apparátusa nem tud előrelépni (Hevesen például eső után pangó vizek keletkeznek). A felszín alatti vizek — ivóvíz — jelenleg még jó, gyakori viszont ezek pazarlása, sokan a hálózatról azt locsolásra használják fel. Ez a nyári időszakban ivóvízhiányt okoz. Gond, hogy a keletkező szennyvizek tisztítása nem megoldott függetlenül attól, hogy egy-két településen létesítettek szennyvíztisztító telepeket. A környéken a légszennyeződés elleni védekezés nem szükségeltetik, mert az ipari létesítmények száma kevés. Hevesen ezek ványosodott vízhez, valahogy kevesebbet törődtünk vele. Igyekezetünk úgyszólván a legszükségesebbekre szűkült. A továbbra is ide vetődő túristák kedvéért gondozgattuk a partot, javítgattuk a padokat. Ám, hogy a pisztráng után az itteni fák is elkezdtek tönkremenni, a legutóbbi három évben 100 köbméternyi volt a kiszáradás s többnyire az említett vízszintcsökkenés miatt, a továbbiakban már semmiképpen sem elégedhetünk meg ennyivel. Az anyagiak tekintetében bármennyire is szűkösen állunk, feltétlenül komolyabban kell vennünk a dolgunkat. S erőnk szerint hozzá is láttunk a tó megmentéséhez. Az elszaporodott hínárt, sást amur telepítésével sikerült kiszorítanunk, rendszeresebben takarítjuk a környéket. Rendbe tesszük majd a stéget s —, hogy egy idő óta a vízművek már a megegyezésnek megfelelő mennyiséggel tölti a tavat— röviegyébként is a város szélére települtek, így azok a levegőt nem veszélyeztetik. Zavaró, hogy a tanácsok zöme nem készített környezetvédelmi rendeletet. A szabályok betartatása is nehezen megy: a vétkeseket szinte lehetetlen tettenémi. S ha sikerül is mindez, ezek a bírságok semmiféle eredményt nem hoznak. A térség tíz települése közül hétben hetenkénti gyakorisággal elszállítják a hulladékot. Tarna- örsön, Tarnabodon és Tarnazsa- dányban azonban nincs intézményes szállítás. De ahol ez megoldott, ott is gond, hogy a kijelölt lerakótelepek egy-két év múlva megtelnek. Ezeken kívül találhatók úgynevezett ideiglenes engedélyezetten lerakatok, a tanácsok ezek felszámolásában nem tudnak intézkedni, csupán anydesen talán két csónakot is kerítünk az ide látogatók minden bizonnyal nagyobb kedvére, megelégedésére. Sokra azonban — mint már említettem — sajnos nem futja a pénzünkből. Csakis másokkal összefogva tudunk igazi eredményt elérni. V. Szabó Ferenc, a Bükki Nemzeti Park főmérnöke is bíztató igyekezetről beszél. — Foglalkozunk annak gondolatával, hogy a rendbetett tó mellé építjük a BNP dél-nyugati „kapuját”, valami olyasfélét, mint a lillafüredi. A parton valamikor virult s azóta elbontott kemping helyére képzeljük a sajátos építményt, amely helyet adna az ismét idáig járó kisvonat irodájának, várótermének, legfőképpen pedig a mi, akár osztálynyi diákot is befogadó, leültethető vttrines, filmvetítéses bemutatótermünknek. Irodája tenne itt egy felügyelőnknek is, kiadványokat vásárolhatnának az érdeklődők a Bükkről, s nem utolsósorban valamiféle kis ajándékboltot, büfét, mosdót találhatnának a látogatók...Csak, hogy ennek a tónak a rendbetétele korántsem egyszerű. Az aszályosabbá vált időjárás önmagában is jelentősen csökkentette az egész Bükk vízkészletét, nyit tehetnek, hogy a vétkeseket megbírságolják. A vizsgálat végül megállapítja azt is, hogy a tanácsok a környezetvédelemmel, valamint a településtisztaság állapotával nem eléggé rendszeresen foglalkoznak. Több községben kétévenként — mint például Kiskörén, Tiszanánán és Tamaörsön —, míg Boconádon ötévenként, Tamábodon pedig szinte ülésenként napirendre kerül ez a téma. Hevesen például 1987-ben tárgyalták ezt a kérdéskört, tavaly pedig a helyi Városszépíjő Egyesület értékelte, illetve tájékoztat-, ta a testületet az akkori feladatokról. A tapasztalatok azt mutatják, hogy hasznosabb tenne többet foglalkozni a környezetvédelem és a településtisztaság helyzetével. ráadásul a térség mintegy félmillió lakosából már legalább 300 ezer a karsztról iszik. Évi nem kevesebb, mint 42 millió köbmétert szippantanak el a forrásoktól, mert így olcsóbbnak találják a termelést, s közben patakok tűnnek el a térképről. Lassú a felismerés: ha költségkímélő is, rendkívül kockázatos ez a fajta víznyerés, olyán bázisra alapoz, amely természeténél fogva éppen akkor — a nyári időszakban — adja a legkevesebbet, amikor valójában a legnagyobb az igény, a fogyasztás. A Barát-réti kutaknál ugyanekkor a beruházás drágasága is vitathatatlan, így kiváltképpen nem nevezhető sikeresnek a megoldás. Ma, mégis a regionális rendszer részei, noha a tervezett vízmennyiségnek csak ötödét adják. Jobb tenne talán, ha ez a víz itt maradna amolyan biztonsági tartaléknak, s persze a tóhoz is, kissé. Ám Egernek és környékének egyelőre még szüksége van erre. Jelenleg ez látszik fontosabbnak. S amíg ez a helyzet, a tó sorsát inkább tervezgetni, mintsem alakítani lehet. Jóllehet az ügy senki számára sem válhat közömbössé. Gyóni Gyula Pocsolya lett a pisztrángosból Tárkány tava — tükörben
