Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-05 / 130. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1989. június 5., hétfő

„Égve szeretnék elmúlni99

Beszélgetés Gink Károly fotóművésszel

(MTI-fotó: Cser István)

A miniszterelnök a Parlamentben köszöntötte a művészeti élet kitüntetettjeit, köztük Gink Károly fotóművészt.

— Elég sokáig váratott magára ez a Kiváló Művész rím az 1970-es Balázs Béla-díj és az 1974-ben kapott érdemes művész kitüntetés után.

— Én mindig a magam útját jártam, úgy vélem, nem tartozom semmilyen klikkhez, csoporthoz.

— Mikor kezdett fotózni, milyen körülmények hatására?

— Tizennégy éves koromban. A Váci üti általános iskolába jártam, és a magyartanártól azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtsük össze Budapest irodalomtörténeti emlékeit. Bár a szüleimmel szűkös anyagi helyzetben éltünk, volt egy fényképezőgépem. Akkor saját fotóimmal gyarapítot- tam ezt a gyűjteményt. Felcsillanó irodalmi érdeklődésem tovább fokozódott, amikor a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolába kerültem, ahol Szerb Antal tanította a magyart. Életem további részében meghatározó volt Devecseri Gábor, Ferenczy Béni, Szőnyi István barátsága.

— De még hem a fotózásé a főszerep, hiszen érettségi után gyors- és gépíróként keresi kenyerét.

— így van, de már életem fontos része. 1938-ban megalakítottam az ország első diák-fotó- szakkörét, részt vettem pályázatokon, 1940-ben egy hazai, 1941-ben nemzetközi kiállításon nyertem aranyérmet. Ugyanebben az évben létrehoztam a Debreceni Fotóklub budapesti asztaltársaságát. Ez egyfajta szellemi műhely volt: havonta összejöttünk valamelyik kávéházban, művészetről, képekről beszélgettünk. Közben leszerződtem tanulónak egy fillér fizetés nélkül a Várkonyi László-stúdióba; huszonkét ember munkáját is irányítottam, de nagyon boldog voltam, mert ez volt akkoriban a legjobb hírű fotóstúdió az országban.

— Eddig ötven könyve jelent meg, a világban 220 helyen volt kiállítása. Itthon legismertebb albumai: Európai pillanatok, Magyar tájak művészete, Ithaka, Üzbegisztán, Persepolisz, Az én világom, India, A perzsa művészet évezredei. Melyik a legkedvesebb munkája?

— Az 1969-ben kiadott Ithaka. A ma és a tegnap játéka ez a fotóalbum, azt akartam megmutatni, hogyan élnek az emberek ebben a görög atmoszférában. Ez az út azért is nagyon emlékezetes számomra, mert kísérőm Devecseri Gábor író és Szilágyi János György művészettörténész volt.

— Keresztury Dezső az egyik album előszavában „fényképírónak” nevezte.

— Valóban. Engem korábban az adott világ varázsa érdekelt elsősorban, minden mögött az embert kerestem — bánatával, keserűségével, örömével. Bevallom, ma már nem ragaszkodom any- nyira a hagyományokhoz, inkább saját világom motivál.

— Ezt az érzésvilágot fejezik ki azok a képek is, amelyek Budavári Mátyás-templom című albuma első részében találhatók?

— Igen, ez nagyszerű lehetőségvolt. 1984-ben jelentette meg a Mátyás-templom saját terjesztésében, angol, német és magyar nyelven. Külön öröm számomra, hogy a kiadvány bevételéből a templom restauráltatni tudta orgonáját.

— Hogyan telnek napjai, milyen tervek foglalkoztatják?

— A nyáron fejezem be a Du- nakilititől Visegrádig című albumomat, amely az Officina Kiadónál jelenik meg. Karácsonyra kerül a boltokba a Beszélő házak és tájak című kötet, amely Hatvány Lajos Petőfi- és József Atti- la-kutatásaihoz kapcsolódik. Szeretném folytatni az útikönyv jellegű munkákat, járom a világot. Égve szeretnék elmúlni. A pihenést nem nekem találták ki.

R. A.

Ártatlanul megalázott harmincnégy hatvani vasutascsalád balladája (X/1.)

A tüntetés

1950. június 19-én, hétfőn korán reggel Hatvanban az emberek a megszokott módon kezdték a napot, de talán többen siettek dolgaik után, mint máskor. Kezdődött az aratás, a konzervgyárban megkezdték a zöldborsó feldolgozását, az általános is-, kólában beíratták az első osztályosokat. Senki sem gondolta akkor, hogy ez a békésen induló nap véresen fog végződni, de egyúttal kezdete lesz harmincnégy hatvani vasutascsalád kálváriájának.

A rendkívüli események hat óra tájban kezdődtek, amikor megérkezett néhány leponyvá- zott teherautó az új-hatvani katolikus templom elé. Az autókon államvédelmisták kíséretével mosonmagyaróvári és tatai szerzeteseket szállítottak, valamint szolgáló szerzeteseket és apácákat. Azzal a szándékkal, hogy őket az új-hatvani ferencesek kolostorában helyezik el ideiglenesen.

Az új-hatvani kolostor azonban túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy a jövevényeket befogadhassa, hiszen korábban csak né- hányan éltek itt: Aurél, András és Géza páter Kriszten Ferenc rendfőnök vezetésével, továbbá két fráter, azaz fel nem szentelt testvér. A kis kolostor, amelyet 1931-ben építettek, a második világháború idején a nagy bombatámadás következtében súlyos károkat szenvedett. A gyújtóbombák hatására az épület berendezése elégett, még a parketta sem maradt meg.

A teherautók nem tudtak beállni a kolostor kis udvarára, de az államvédelmisták talán nem is akarták titkolni jövetelük célját. A szerzeteseket és az apácákat a templom lépcsőjére telepítették, hogy a járókelők is lássák őket. Később aztán beterelték őket a kolostorba, meghagyva nekik, hogy a kolostort egyelőre nem hagyhatják el. Egy szobába kerültek a szerzetesek, a másikba az apácák zsúfolódtak össze, mint a táborlakók. Ágyakat nem tudtak adni számukra. Szalmát terítettek a padlóra, az lett a fekhelyük.

Közben a környéken elteijedt a híre, mi történik a kolostorban. A hatvani ferencesek népszerűek voltak. Hittant tanítottak, jó hírű énekkart szerveztek az általános iskolás lányokból, a rossz anyagi körülmények között élők számára adományokat gyűjtöttek, maguk pedig igen szerény körülmények között éltek. Nem csoda, ha összegyülekeztek a hívek a templom körül, és egyre növekvő izgalommal tárgyalták az események várható alakulását. A kezdetben rögtönzöttnek, ösztönösnek tűnő megmozdulás egyre növekedett, és utólag többen úgy ítélték meg, hogy szervezett jellegűvé vált. Az akkori vezetők és az újságok azt állították, hogy a klerikális reakció aknamunkája eredményezte a tüntetést. Veres János, másként Géza atya: „Az új-hatvani tüntetés előre megtervezett provokáció volt, mint a június harmadikai pócspetri eset. Ezzel akarták bizonyítani, hogy mi, a hatvani ferencesek a váci püspök közvetítésével kapott pápai utasításra a magyar demokráciát meg akarjuk dönteni.” Illés Jánosné, későbbi internált: „Ez egy nagyon szépen megszervezett tüntetés volt... Akkor kezdték lázítani a népet. Biztatták őket: ne menjenek haza, ne menjenek haza! Jönnek Tatáról a bányászok, nem engedik elvinni a papokat.” Balázs Lajos, az MDP városi titkára: „körülbelül 150-200 ember gyűlt össze a kolostor és a templom körül. A forgalmat leállították, a gépkocsikat nem engedték áthaladni. Gyermekeket fektettek az úttestre, hogy megállítsák a járműveket... inzultál- ták azokat a járókelőket, akik pártjelvényt viseltek.” A városi és a vasúti pártbizottság népnevelőket küldött ki a tömeg feloszlatására, és egyes vélekedések szerint azért, hogy felírják a tüntetők nevét. Juhász József 1919-es kommunista: „...névrokonomat, Juhász József cukorgyári munkást megbízták, hogy oszlassa szét a tömeget... amikor agitálni próbált, az elvakított emberek megverték... több kilengés nem történt.”

Időközben megérkeztek Hatvanba Budapestről és Egerből

azok a vezetők, akik átvették a tüntetők elleni akció irányítását: Farkas Mihály és Péter Gábor, illetve a megyei első titkár: Egri Gyula. Péter Gábor, az államvédelmisták parancsnoka a rendőrkapitányság épületéből telefonon beszélt a rendfőnökkel, követelve, hogy oszlassa szét a tömeget. Ő azonban ezt elhárította, mondván, hogy először is nem az ő hívására jöttek ide az emberek, aztán meg nincs is erre sem eszköze, sem módja, de különben nem is az ő feladata, hogy egy ismeretlen személy utasítására, aki neki be sem mutatkozik, szétoszlassa a tömeget.

Péter Gábor ekkor Géza atyát kérte a telefonhoz, akiről elmondták neki, hogy a legnépszerűbb a szerzetesek közül, ö azt válaszolta, hogy a maga részéről mindent megtesz, amit lehet. Ki is ment a hívekhez, de hiába kérte őket, hogy ha jót akarnak a szerzeteseknek és maguknak, vonuljanak haza. Azt kiabálták neki vissza: „Nem megyünk haza, mert akkor magukat viszik Szibériába!”

Ez történt este nyolc óra tájban. Fél tízkor Péter Gábor ismét telefonált. Megkérdezte, hogy szétoszlott-e a tömeg. Amikor közölték vele, hogy nem tudták hazatérésre bírni őket, azt Válaszolta: "Most már ne csináljanak semmit, majd én intézkedek. ”

(Folytatjuk)

Németi Gábor

Országos irodalmi konferencia a Délsziget-barátok második hatvani

találkozóján

Kiállítás, gálaműsor, turistaút gazdagítja a programot

Újabb esztendő futott el Hatvan művészeti, helytörténeti fp- lyóirata, a Délsziget fölött. És hogy az érdeklődés tovább nőtt a kiadvány iránt, ez nemcsak a támogatók százainak szaporodásán mérhető, nem csupán a különböző sajtóreflexiókból, rádióműsorokból olvasható ki. Igazolja a lap „beérkezését” ama országos rangú megmozdulás is, amelyet másodszor rendeznek meg a kis Zagyva-parti városban a Délsziget zászlaja alatt. A folyóirat barátainak találkozójáról van szó, amelyre naponta tucatjával érkeznek a „nevezések” hazánk tájairól, s amelynek programja — a múlt esztendeihez hasonlóan — ismét kétnapos lesz.

Kezdjük az elején! Június 17- én, szombaton délelőtt fél 12- kor három kazincbarcikai művész — Majercsik János festő, Mezey István grafikus, Fülöp Tibor díszműkovács — tárlata nyílik meg a társrendező galéria emeletén, a földszinten pedig egy hirtelen feledésbe merült grafikusi életmű, a Hatvanban született, majd hosszas bolyongás után Hódmezővásárhelyen rf-------------------------------------h

unyt Nagy Árpád termésének javát mutatja be a vendégeknek Rózsa Gábor, a szentesi Koszta József Múzeum munkatársa.

E délelőtti nyitányt délután fél 3-kor — éspedig a Damjanich szakmunkásképző új dísztermében — tudományos ülés, "Az egyetemes magyar irodalom jelene” című konferencia követi. Ezen Szokodi Ferenc, a Heves Megyei Tanács elnökhelyettese köszöntőjét követően Pomogáts Béla irodalomtudós tart bevezető értekezést, majd a korreferátumok sorában Juhász Béla, a debreceni egyetem tanszékvezető tanára a nemzeti önismeretkeresés változatait értékeli Cseres Tibor művei alapján, Cs. Varga István, az ELTE tanszékvezető főiskolai tanára az észak-magyarországi régió mai irodalmát teszi mérlegre, kisebbségi létme- tafóráink jelentését, tartalmi mutatóit pedig Grezsa Ferenc, a szegedi József Attila Tudomány- egyetem tanszékvezető tanára világítja meg. Bizonyára sokakban kelt érdeklődést Kabdebó Lóránt pécsi egyetemi tanár köz- szereplése, amely a holocaust

irodalmunkba való férkőzését, növekvő súlyát követi nyomon, s nemkülönben a hallgatóság szimpátiájára számíthat három egri kötődésű tudományos kutató korreferátuma! Lőkös István a vajdasági magyar líra teljesítményét vizsgálja, Sándor András a mai esszéirodalmat veti össze az 1930-as évekével, Szentesi Zsolt főiskolai adjunktus pedig Mészöly Miklós művészetének tükrében vizsgálja a mai magyar szépprózát.

A két szünettel feloldott konferencia vezérgondolatait végül Czine Mihály, az ELTE tanszék- vezető tanára összegezi majd mindazon hozzászólások lényegével együtt, amelyek nem a hivatalos program keretében hangzanak el. Este fél 9-kor, a közös vacsorát követően pedig a határainkon kívül létező, viruló magyar irodalmi műhelyek teljesítményébe pillanthat be az érdeklődő közönség ama gálaműsor révén, amelyben Bessenyei Ferenc, Jancsó Adrienne, Tompa László, Sólyom Ildikó, Petrozsé- nyi Eszter színművészek, illetve az est külhonból várt író-, költővendégei — Gion Nándor, Faragó Árpád, Cselényi László, Zas Lóránt, Máté Imre, Bállá László — lépnek a díszterem dobogójára, és akiknek a szereplését a Drezdából most visszatért Szabó Krisztina, illetve Moldvay József énekművészek, Oláh Gábor zongoraművész, valamint Pri- bojszky Mátyás, a cimbalom világjáró mesterének fellépése teszi gazdagabbá.

Itt jegyezzük meg továbbá, hogy az országos érdeklődésre számító Délsziget-konferencia teljes anyaga a jövő év első fele táján megjelenik nyomtatásban, amit pedig a találkozó második napjának programja kapcsán elmondhatunk: a Vasból, So- mogyból, Csongrádból, Hajdú- Biharból, Békésből stb. vagy a fővárosból Hatvanba érkező irodalombarátok a vasárnapot Párád és környéke népművészetének megismerésével, illetve a bo- donyi műemlékegyüttes, a nemrég restaurált templom és papiak meglátogatásával töltik, ahol Fi- as István plébános lesz a kalauzuk.

Erdélyi emlékek - kiállítás Szécsényben

„Emlékek Erdélyből” címmel kiállítás nyílt a

Nógrád megyei Szécsény művelődési központjának galériájában.

A kiállítást Balta Tibornak, a helyi gyógyszertár vezetőjének gyűjteményéből állították össze. Balta Tibor 1961-től gyűjti az erdélyi, elsősorban Csíkszereda és környéki népművészeti tárgyakat. A kiállításon a messze földön híres Páli Antal és családja által készített kerámiákat, köröndi korsókat, tányérokat, gyapjúszőnyegeket és csergéket, kalotaszegi hímzéseket lehet látni.

Szerepel a gyűjteményben Baricz Ödön székely népművész néhány, fából készült szobra, valamint Dánfalváról származó fekete kerámiák is. *

Felvételünkön Bállá Tibor, az erdélyi népművészeti tárgyak gyűjtője

(MTI-fotó: Kulcsár József).