Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-30 / 152. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 30., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Megy a lignit vándorútra Vásárolt már várpalotai brikettet? Ne tessék félreérteni, nem valami rejtett hirdetési machinációról van most szó. A kérdés csak azért fogalmazódott meg, mert senki sem gondolhat arra — feltehetően —, hogy ez a várpalotai brikett tulajdonképpen nem is várpalotai, hanem bükkábrányi. Hogyan lehet ez? Csak egy kis számítgatás kellett hozzá, és a várpalotai brikettgyárban rövid idő alatt rájöttek: nekik még mindig olcsóbb, kedvezőbb, ha az úgynevezett alapanyagot Bükkábrányból szállítják el Várpalotára, mintha ők, a palotaiak mennének le a szénért a föld alá. Nem volt nehéz rábeszélni a Mátraaljai Szénbányák illetékeseit sem arra, hogy nekik adják el a lignitet. így jött létre a megállapodás a két vállalat között lignitügyben. De az sem meglepő ma már, hogy a lakosság körében is egyre jobban fokozódik az érdeklődés a lignit iránt. Ez sem csoda, egyszerű számítás az egész. Igaz, hogy a lignit fűtőértéke nem a legjobb, de az ára...! Márpedig manapság az emberek egy része kénytelen nagyon odafigyelni az árcédulára is. A lignit tehát vándorútra kelt. Mozgatója a gazdasági kényszer. Már valamiféle piacocska? Talán. Reméljük, így van. (gmf) [Göngyölegmosó berendezés Bemutatták a Szigetvári Agrokémiai Társulás telepén azt a növényvédő szertől szennyezett göngyölegek mosására alkalmas berendezést, amelynek alkalmazásával országosan évente harmincnyolc tonna 7 és fél millió forint értékű növényvédő szert takarítanak meg a felhasználók. A göngyölegmosó berendezés kipróbálása a Növényvédelmi és Agrokémiai Állomás telepén (MTI-fotó: Kálmándy Ferenc) Kedvelem a zsendülő kalászok viaszillatát, a virágporos, nektárillattí júliusi határt. Hajdani aratások emlékképei jutnak az eszembe, amikor hajnalonta szúrta a talpamat a tarló, és ha álmosan is, de futnom kellett a csö- csös cserépkancsóval, mert az aratók már korán szomjasak voltak. Nappirította fekete emberek arattak, és a kasza susogásával egyszerre fújták a korán forrósodó nyári levegőt. A férfiak csupasz felsőtesttel, gatyában, vagy madzaggal felerősített vászon- nadrágban vágták a rendet, a lányok, asszonyok könnyű ingváll- ban szedték utánuk a markot. — Elaludtál, gyerek? — hallom még most is a bandagazda érces baritonját, magam előtt látom, amint elkapja tőlem a kan- csót, és szétvetett lábbal, a nap ellen fordulva szívja, kortyolja magába a hideg kútvizet. Olyan jóízűen vizet inni, mint ahogyan a mindig szomjas aratók ittak, azóta sem láttam senkit. Amikor a bandagazda teleitta magát és a szája szegletéből kicsorduló víz barázdát vágott a szőrös, poros mellén, továbbadta a korsót: — Igyatok! A markot szedő, kévekötő asz- szonyok is kapkodtak a víz után, ingválluk alatt a kivillanó bőr olyan fehér volt, mint a férfiak homlokán a kalapkorona. — Szedd a lábad, hozz még eggyel! Nem volt messze a csordakút, napjában nyolcszor, tízszer is fordultam, de azért arra is maradt időm, hogy a nyárasban a hűvösön kiszedegessem a talpamból a tüskét, hogy megfigyeljem a porban kapirgáló für- jeket, az anyányi foglyokat, a friss búzatarlón az aratók után peckesen lépegető gólyát. Délebédkor fél füllel kihallgattam a morcos férfiakat, amint az urasá- got szidták a részes aratás miatt. — Megdőlt a búza, nehéz az aratás. Ennyiért nem vállalhatjuk! A bandagazda hallgatta a zsörtölődést és félrelökte az almalevest, amit az asszonya harangszóra hozott. — Ha nem mi, akkor más! — köpött maga elé. Egyszer kilestem őket, amint felvonultak a kastély elé, és lármásan követelték a külön fejkvótát. — Miért nem gondolták meg idejekorán? — sercintett maga elé az ispán, és fejével intett dühösen távozást: fel is út, le is út! Akkor véstem jó emlékezetembe a kaszát fenő paraszt portréját: maga elé lökte a megfordított kasza nyelét, majd a tok- mányból előhúzta a nedves fenőkövet, és fenni kezdett. A próbát a hüvelykujjával végezte el, amely citerahúr módjára pendítette meg a kaszát. Csapófa, tok- mány, brugó, banka, kereszt, térek, ocsú szavainkat a gyermekeink már nem ismerik. Ha azt kérdem tőlük; hány kiló egy véka? — a vállukat rántják, és talán a decibel elődjére gondolnak... A kalászok a kaszák alatt zizegve nyújtózkodtak, hogy életükben még egyszer egyenesen tarthassák fejüket, aztán az éles pengék alatt a földre hulltak rendre, majd a szorosra kötött Lekvár helyett pipere Lady Rose — jó üzlet lesz Egerben is? A képlet egyszerű, logikus. Van egy üzem — konkrétan az egri áfész szilvalekvárt készítő üzeme — a Kistályai úton. Nem mondhatni, hogy sikeres vállalkozása volt ez az áfésznek, nem vált népszerűvé a termék a magyar fogyasztók körében. Nosza, egy gyors szerkezetváltás, és egy nyugatnémet — magyar kft. Lady Rose néven helyet cserél a „lekvárcsinálóval”. Ez ám az üzlet... akárki megmondhatja. Tények — sebtiben Az áfész elnökének titkárnője néha bocsánatkérőn elmosolyodik, emlékeztet rá, hogy Harmati Lászlónak ma sűrű a programja, hiszen holnap lesz az új üzem avatója. Várok... Aztán, amikor leülök vele szembe, látom: szeretne már túl lenni — nemcsak a beszélgetésen, hanem az egész felavatási ceremónián. — 25,2 millió forintos törzstőkével, 50 — 50 százalékos részesedéssel indult a kft. — mondja. — Januárban megírtuk a társasági szerződést, megtörtént a cégbejegyzés. Magyar részről Gerhárt Géza, az áfész elnökhelyettese, a nyugatnémetek „oldaláról” pedig Jan Szabó úr lett az ügyvezető igazgató, velük együtt jelenleg 15 az üzem dolgozói létszáma. Fél év alatt megteremtettük az indulás feltételeit. Átalakítottuk az épületet, megérkeztek a gépek — már csak az asszonyok betanítása volt hátra. Ők a Lady Rose nyugatnémet üzemében töltöttek három hetet, ez idő alatt kellett megtanulniuk a szakmát. (A beszélgetés egy nappal a hivatalos átadás előtt zajlott. Az üzemben ekkor már megkezdték a próbatermelést. És megint csak a számok...) — Erre az évre 60 milliós termelési értéket terveztünk. Az árucikkek egyharmadát az NSZK-partner „visszaviszi”, s nyugati piacon értékesíti. További egyharmadát szocialista orI*étel*, Pál kévék között keresztekben várták meg a cséplés idejét. A cséplőgépek üres gyomorral ácsorog- tak a szérűkben és sóvárogták a hordás idejét, amikor a kazlakba rakott „életből” magot csépelhettek. Itt ülök most az akácerdő szélén emlékeimmel vívódva, és várom az ágazatvezetőt. A fény felé bókoló napraforgók felém integetnek, sárgára karéjozott tányérjaik gazdag termést ígérnek. Tizennégy kombájn irányítása nem kis feladat, belátom az ifjú szakember késedelmét, bámulom a temérdek szarkafészket, az erdő szélén elfekvő hasas nyulat, amelyet — éppen úgy, mint jómagunkat — eltikkaszt a nyári forróság. Távolban, a poros dűlőutakon gépek, traktorok futnak számomra ismeretlen célok felé, itt mellettem a hőségben és a porban virágok fakulnak, poros szirmaik kimondatlanul is sóvárogják az esőt. Fék csikorog, megáll előttem egy viharvert Volga, kiugrik belőle az ágazatvezető. — Elnézést, de beugrottam a géptelepre is... Mellém ül az árnyékba, fűszálat tép, és idegesen rágni kezdi. — Itt várjuk meg a kombájnokat... Beszélgetnénk, de a fiatal ágazatvezető esze messze kalandozik, nem is csoda, mert ennyi gép, ember, jármű irányítása nem lehet kis feladat. — Mit ígér a búza? — Rekordot. — Tüntettek vagy arattok? Hallom már messziről, hogy felbőgnek a motorok, és mint Emitt a körömlakkot töltik... szágokba szánjuk, a maradék részt pedig itthon kívánjuk eladni. — A KGST jelenlegi működési zavarai közepette milyen formában ellentételezik majd a kurrens kozmetikumokat? — Természetesen „kemény” árut kérünk értük, illetve egyéb formában egyezkedünk. Szovjetunióból számításba jöhet a fa, Csehszlovákiából talán a csiga — amelyet szintén egy kft.-nk hasznosít, Lengyelországban pedig a valutásboltokban való értékesítésen gondolkodunk. Belföldön az Azur Kereskedelmi Vállalattal kötöttünk szerződést, és a saját nagykereskedelmi csatornáinkon keresztül is áruljuk a terméket. — A kft. tagjai közül ki mivel „szállt be a boltba”? — A beadott pénzen felül a nyugatnémetek a technológiával, gépparkkal, és magával a márkanévvel. Az áfész az épületet adta. „Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó cipőt vegyünk...” Szerencsém van: nincs szükség német tolmácsra. A kft. NSZK-beli ügyvezető igazgatója, Jan Szabó úr ugyanis a Felvidékről származik, és jól beszél magyarul. Szinte törvényszerű, hogy ő már nem annyira elégedett, mint előző beszélgetőtársam. No, nem az áfésszel van baja, inkább a honi viszonyokkal. Ügy tűnik, hiába az új törvények, a liberálisabb szervezési lehetőségek, a vállalkozások ösztönzésére hozott számos rendelkezés — azok nincsenek igazán „bejáratva”, a óriási krokodilok sorakoznak elő a behemót gépóriások. Távolról nézve is törpének tűnik mellettük az ember, és személyes jelentősége csak akkor van, amikor felkapaszkodik a légkondicionált üvegkalitkába, és beül a volán mellé. Irányítani! — A demonstrációt csak figyelmeztetésnek, figyelemfelhívásnak szántuk. Nekünk az aratás a legfontosabb... — Ha enged a kormány, drágább lesz a kenyér, a hús, a megélhetés... — De így sem maradhat! Önköltség alatt vagyunk, nem is szólva a felvásárlás iszonyatos bonyodalmairól, és még nekünk kell megköszönni az átvételt. Azt, hogy sokat termeltünk! Porral, gázolajszaggal keveredik az erdő, nem érzem már a zsendülő kalászok virágporos illatát, bárányfelhők gyülekeznek, de rájuk sem hederít senki. — Melyik ujjúnkat harapjuk meg? — ebből az egyetlen lehetőségből választhatunk. Emiatt vagyunk kedveszegettek... Látványra is meghökkentőek az egymás után felvonuló kombájnok, amint indulás előtti szemlére indulnak. Látványukra felcsillan az ágazatvezető szeme, még mosoly is játszik a szája szögletében. — Ha ezek nekilátnak és az időjárás is kegyes lesz hozzánk, két héten belül a hátunk mögött tudjuk a búzaaratást... Rádión hívják az ágazatvezetőt, mennie kell. Csend marad utána és porfelhő... Szalay István ...amott a rúzsokat készítik elő.. nyugati tokének szinte „verekednie” kell, hogy behozza saját magát. Miért is? — Itt, Magyarországon soha nem lesz tökéletes a szervezés — állítja magabiztosan Szabó úr. Még hozzáteszi: — Egyszerűen azért, mert az emberek soha nem fognak úgy gondolkodni, mint nyugaton. Ez a rendszer leszoktatta őket a vállalkozási kedvről. Sokkal könnyebb körülmények között, kevesebb erőfeszítéssel létrehozhattunk volna egy kft.-t — mondjuk — Franciaországban, Olaszországban. A probléma Magyarországon alapvető dolgoknál kezdődik. Például ott, hogy nincs hol megmosni az autómat. Vagy ha bemegyek egy szállodába, jattot kell adnom, hogy alhassak... (Próbálom meggyőzni: talán nem ilyen sarkítottan, ilyen egyértelműen negatív a helyzet. Máshol is adnak borravalót a szállodában, és a városban működik néhány autómosó. S azért azt sem kellene elfelejteni, hogy Egerben még mindig olcsóbb a munkaerő, mint Párizsban vagy Torinóban, valamiért mégiscsak megéri itt befektetni...) — Akkor mégis miért éppen nálunk alapítottak vegyes vállalatot? — Egyrészt magamnak akarok bizonyítani: hogy mindezek ellenére meg lehet csinálni. Másrészt személyes, jó kapcsolat fűz Harmati Lászlóhoz, úgy 8-9 éve — még a gyöngyösi korszakából való az ismeretség — ez is előnyt jelentett a szervezésben. Még egyszer mondom, nem közöttünk volt probléma, az áfésszel harmonikus az együttműködés. De ha már kiléptünk ebből a körből, ha már egy harmadik partner — bank, cégbíróság vagy (Fotó .Szántó György) egyéb — lépett az ügy menetébe: jöttek a nehézségek. Például cégkivonatot kértek — több évre visszamenőleg — arról, hogy prosperál a Langguth Cosmetic Kft. Kérdem én: ha pénzt hozok, kinek mi köze hozzá, hogy annak idején mekkora alaptőkével indult az anyavállalat, és mennyi nyereséget termelt? Ennek a magyarországi vegyesvállalati rendszernek még mindig az a legnagyobb problémája, hogy nem lehet igazán önáÚó, az állam — igaz, nem mindig direkt módon — beleszólhat a működésébe. — Mennyiben különbözik az egri üzem és az itt előállított termék a Lady Rose müncheni vagy más országban lévő egységétől, az ott gyártott árucikkek minőségétől? — Semennyiben. Ugyanolyan gépek vannak ott is. Az itteni üzem igazán esztétikus, tágas. A magyar asszonyoknak pedig meg kellett tanulniuk „németül” dolgozni. Nem a munkaidőben reggeliznek, hanem az erre szánt szünetben. Nem szaladgálhatnak ki ezt-azt elintézni. Es más dolgokhoz is hozzá kellett szokniuk. Itt nincs raktáros, akitől „ vételezni ” kell az alapanyagot — bemegy a raktárba, és amire szüksége van, azt saját maga hozza ki. Mindenki saját maga után takarít. De ugyanakkor megfelelő munkakörülményeket is teremtettünk. S amit pedig az áru minőségéről kérdezett: amerikai alapanyagból állítjuk elő itt is a rúzsokat, szemhéjfestékeket, mindent. S tudja miért? Egy régi közmondás a válasz: „mert nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó cipőt vegyünk...” Doros Judit Ttotety Ifajti ÁllaRoszt A Lacoste (továbbiakban lakoszt) világmárka. A kis krokokiken, de még zoknikon is. Ezek a termékek — feltéve, ha ere- detiek — remek darabok; anyaguk: fogásuk kiváló, kényelmes DcnnuK az cici. iniem csoua5|iiogy a manta megnouiioiia a iet világot. Lakosztban járni kicsit olyan, mintha a fellegekenjár- kálnánk. turistáink sűrűbben kalandoznak a csodás török tájakon, hazánkba tömegével érkezik be az állakoszt. Az áru olcsó, és ami nyeg pedig maga a márkajelzés. Magyar ember hozzájut az állakosz.thoz. egyszer kimossa, maga elé; „tökéletes márkajelzés, silány tartaloi^».’|^^^^ A zászlóra fel van írva a név, a szocializmus pedig amúgyvon- zó: közösség, emberség, jólét, szolidaritás. Aztán azelsőmoelótt, mormolja magában a szavakat, hogy ilyen izmus, olyan izmus, közben meg térdéig leér az ing. (Pedig lakoszt.) reskedű felelőssége, hogy ne sózza ránk a hamisítványokat, de hát csak ebben bíznunk nagy könnyelműség lenne. keresnénk, nem pedig jeleve” a jól csengő márkákat. Kézbe vennénk a ruhadarabot, megtapogatnánk, milyen az anyaga, félnrnhfllnflitk íp.t fontost kpinyplmpK-e. illik-e az épvánisé- günkhöz. Ezek az első rendű szempontok, a jelzés csak másodlagos. Világos, hogy nem a kis krokodilokhoz kell méreveli fs rülhetjük el az átveréseket, a felesleges izgalmakat, a kínos és csalódott tükörbe nézéseket.^ ^ nartnk|,ai, n|vastarn W|||v Brandt egy beszédét. Azt mondja benne, hogy nem létezik a szocializmus egyetlen modellje, hanem alpoluikai, gazdasági és társadalmi jogoknak vannak alapvető értékei és koncepciói. Az a véleménye, hogy a szocialista elméleteket úgy kell alkal- mázni a vaitozo yuag tarsadaimanoz, nogy niiiiaegyiK emoer es mindegyik generáció rányomhassa saját bélyegét korszakának és helyének realitására. li^DDoi pcuig az KovciKcziK, nogy nranqi ujr sonas^m larna meg égy ilyen állakoszttal...) Havas I András
