Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-27 / 149. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. június 27, kedd GAZDASÁG TÁRSADALOM 3 Elvi farmerek Az állami gazdasági vezetők egyik tanácskozásán szót kért a Magyar Demokrata Fórum kép­viselője. Először is elmondta, hogy a farmergazdálkodás híve, maga is gazdálkodik, majd az új földosztás mellett érvelt szenve­délyesen. Több állami gazdasági vezető fejcsóválva hallgatta be­szédét. Vélhetően erre reagálva, nyugtatgatta őket: a diplomás szakemberek tanácsaira a leendő farmereknek is szükségük van, nem maradnak kenyér nélkül a mostani igazgatók. A történetet hallva, elkezdtem számolgatni. Sorra vettem Kisal­föld-széli szülőfalum házait, el­méletben kutatván, kik vállal­koznának a farmerségre. Alig ta­láltam tucatnyi családot, akik nézetem szerint biztosan vállal­nák a mezőgazdálkodás testet gyötrő, kockázatot jelentő mun­káját. Az egyik házban csak idő­sek élnek, a fiatalok messzi váro­sokban dolgoznak, jórészt elfe­ledve a gazdálkodás szokásait, szabályait; másutt ugyan marad­tak erős fizikumú, gazdálkodás­ra alkalmas emberek, de ők is szakmát tanultak, azt kedvvel művelik, nem cserélnék föl a földművelésért. Egy falu persze nem a világ, de másutt érdeklőd­ve is hasonló arányokat hallot­tam. Van tehát egy részről az alter­natív óhaj, az új földosztás, a csa­ládi farmok kialakítása; létezik másfelől egy objektív társadal­mi-gazdasági szerkezet, amely nem igazolja az óhaj realitását. Ha az új típusú gazdálkodás elvét elfogadjuk is, hamarosan gya­korlati akadályokba ütköznénk a megvalósításnál. Tételezzük föl, hogy az elvi, jogi korlátok egy csapásra leom­lanak, s a családi vállalkozóknak kimérik a földjét a falu határá­ban. A műveléshez először szak­értelemre lesz szüksége, még­hozzá nem speciálisra, hanem ál­talános mezőgazdálkodási, tech­nikai, technológiai, közgazdasá­gi ismeretekre is. Oktatási rend­szerünk azonban a szakosításra épült. A gépészszakiskolákban csak hallottak az állattenyésztés­ről, s fordítva sincs másképp. Az állattenyésztő szakmunkások még jogosítványhoz sem intéz­ményesen, hanem magánszorga­lomból jutottak. A nagyüzemi mezőgazdaságban ez csupán szemléleti visszásságokkal járt, az eredményes vállalati munkát alig észrevehetően akadályozta; ám a családi vállalkozónak létér­deke és létfeltételé az átfogó is­meret. Hosszabb-rövidebb idő alatt persze a mezőgazdálkodás meg­tanulható, a gyakorlati sikerek és kudarcok edzik, okosítják a gaz­dálkodót. Ám a termeléshez az észen, a tapasztalaton kívül esz­közök is kellenek. A családi ter­meléshez szükséges eszközök pedig igencsak hiányoznak. Több száz lóerős traktorok, ösz- szekapcsolható célgépek jellem­zik a magyar mezőgazdaságot, amelyek drágák, csak nagyüzemi körülmények között hasznosít­hatók ésszerűen. A külgazdaság mostani állapotában alig várha­tó, hogy egy csapásra megoldó­dik a farmerek munkájának egyik elemi feltétele, a birtokmé­rethez igazodó eszközválaszték. A hiánygazdálkodás káros hatá­sait, jövedelmezőséget romboló következményeit pedig a jól mű­ködő nagyüzemek is érzékelték, az induló, útkereső családi far­moknak pedig egyenesen a vég­zetük lehet. Nem lehetetlen persze az esz­közök beszerzése, a természet is segítheti a jövő gazdálkodóit, s gazdag termést gyűjthetnek rak­táraikba. De ez a termés még nem áru, s kiváltképpen nem fel­tétlenül elkönyvelhető bevétel. Sokat emlegetett hiányossága a magyar gazdaságnak a valótlan, beavatkozással terhelt piac, ami az agrártermelőket különösen sújtja. A magyar mezőgazdaság­nak ugyanis egyik valós sikere, hogy keresleti piacon értékesíti áruit, s nem kell sorban állni ter­mékeiért. A piaci morál azonban e szektort is elkerülte, s a terme­lők számának szaporodása, az értékesített mennyiség csökke­nése a termelők piaci erejét gyengítheti, következésképpen a zavarosban halászók lehetősége­it erősítheti. A ma családi farmerjei az ép­pen érvényes szabályozással, az agrárollóval megnyirbált árvi­szonyokkal is szembekerülné­nek. Azzal mindenesetre szá­molniuk kellene, hogy a nagy­üzemi művelésben hatékonyabb búzatermesztés a termelőszövet­kezetek több mint harmadában veszteséges; a sertéshizlaláson mindössze néhány száz forint a kistermelői munkabért is magá­ban foglaló eredmény. Ma tehát úgy tűnik, inkább szólam, kívánalom a családi far­mergazdálkodás elterjedése: gyakorlati realitása egyelőre vaj­mi kevés. Persze a nyugat-euró­pai példák mutatják, hogy az ag­rárfejlődésnek ez lehet az egyik eredményes útja. Ám azonnali átvétele, másolása, s a valós tár­sadalmi-gazdasági állapot figyel­men kívül hagyása hasonló poli­tikai és gazdasági tévedésekkel járhat, mint a kolhoz típusú nagyüzemi mezőgazdaság meg­honosítása. Elég sok és erősen negatív ta­pasztalatunk van a központilag elhatározott elvekről, a fentről vezérelt gyakorlatról ahhoz, hogy most újra, egy ugyan más tí­pusú, de mégis csak „fentről” kezdeményezett agrárgyakorla­tot sürgetni lehessen. A gazdasá­gi fejlődés kényszerítheti csak ki a szövetkezeti felbomlást, s he­lyén a családi farmok kialakulá­sát. A realitás csak az lehet, hogy hosszú ideig egymás mellett mű­ködnek állami gazdaságok, ter­melőszövetkezetek, szakszövet­kezetek, családi farmok. Egymáshoz viszonyított ará­nyuk változhat, de nem admi­nisztratív sürgetésre, hanem va­lós gazdasági versenyben. Ehhez először is szektorsemleges, csu­pán a piaci törvényekre épülő jo­gi, közgazdasági szabályozásra lesz szükség. S majd ha a szövet­kezetek sem kényszerülnek hát­rakötött kézzel az úszásra, való­ban rendelkezhetnek saját va­gyonuk fölött, akkor derülhet ki végérvényesen gazdasági erejük, s egyebek között a családi far­mokkal összehasonlított ver­senyképességük. Csúcsvízmű Balatonalmádiban A Balaton térségében a nyári szezonban jelentkező vízhiány enyhíté­sére tározómedencéket, csúcsvízműveket épít a Dunántúli Regioná­lis Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat. Balatonfűzfő — Csopak térsé­gében a Balatonalmádiban épülő csúcsvízmű — amelynek napi kapa­citása 2500 köbméter lesz — már az idén csökkenti a vízhiányt. (MTI-fotó: Arany Gábor) Magyar turistaszemmel A demokrácia bölcsőjénél Görögország — vakító kékben és fehérben (II/2.) Az athéni este különös lát­vánnyal fogad. Tüntetők vonul­nak az Omónia térre, szól a ze­ne, a menetben ezrével férfiak, elegáns nők, kisgyerekek. Szél lobogtatja a kék, fehér és vörös zászlókat, a soroknak nem akar vége szakadni. A hatalmas té­ren, a metró lejáratánál, a szö­kőkút körül, pálmafák tövében gyülekeznek az emberek, a megafonből nemsokára szó­noklatok hangzanak fel. Megszólítunk egy kék zászlót vivő férfit; érdeklődésünkre pil­lanatokon belül öten-hatan kö­rülvesznek, készséggel magya­ráznak. Megtudjuk: az Új De­mokrácia Pártja és a Baloldali Koalíció hívei vonulnak fel együtt, tüntetésükkel rokon- szenvüket fejezvén ki a két tö­mörülés iránt. Ottlétünk idején végig tart a választási hadjárat. A Sindagma téren, a görög parlament épülete előtt hatalmas gyülekezet hall­gatja a hangszórón át, mit ígér a Görög Kommunista Pártot is magába foglaló baloldali koalí­ció. A kormányfelelősség elnye­rése esetén fontos feladatának tekintené a demokratikus átala­kítás végrehajtását, a gazdaság megújítását, szociális és környe­zetvédelmi intézkedések életbe léptetését. Az Omónián szó sze­rint éjjel-nappal valóságos nép­tribün: a tömeg latolgatja az esé­lyeket, a legtöbbször hallott jel­szót, a ”szabadságot”. Találko­zásunk egy olasz szakos fiatal ta­nárnővel szintén nem mindenna­pi. Kérdésünkre, merre találjuk a keresett helyet, szívélyesen ko­csijába invitál, mondván: ha van bizalmunk hozzá, majd ő elvisz. Útközben kiderül, a pedagógu­sok Görögországban is elégedet­lenek az alacsony bérek miatt, (Fotó: Kovács István) . sokan közülük más pályán he­lyezkednek el. Ó, müyen ismerős a téma, több mint ezerötszáz ki­lométerre kis hazánktól! Ám a turistát, az idegent nem­csak az emberek, hanem a látni­valók is lenyűgözik. A parlament előtt az őrségváltás nem minden­napi ceremónia: kattognak is a fényképezőgépek, rengeteg a bámészkodó. Díszes egyenruhá­jukban a kormányőrök, a tisztel­gésnél csattog a márványon szö­ges papucsuk, szuronyos puská­juk nyílegyenes. Bármennyire mutatványszámba illő „produk­ciójuk”, s akármilyen szigorú a koreográfia, kedves, emberi do­lognak lehetünk szemtanúi: mi­kor a váltás után elfoglalják őr­helyüket, hogy mozdulatlan szo­borrá merevedjenek, egy társuk odamegy hozzájuk, megigazítja piros sapkájukat, s halkan né­hány szót váltanak, minden rendben van-e... Az Akropolisz, a világ egyik csodájának szépségét már szá­mosán megénekelték. Ám hiába készül fel az ember lélekben elő­re, mikor az első lépcsőre teszi a lábát, úgy érzi: szinte elviselhe­tetlenül szakad rá a lenyűgöző hatás. A méltóságteljes korint- hoszi oszlopsorok, a hatalmas márványcsamokok, a színház, melyben több ezer év után is ren­deznek előadásokat — lélegzetelállító. A magasból kör­betekintve csupafehér épületei­vel alant Athina, a demokrácia bölcsője... Rálátni a műemlék Agórára, melyet naponta több ezer turista keres fel, a legkülön­bözőbb náció fordul meg itt. És a mai agóra — immár kis­betűvel —, a piac? Heteket lehet­ne eltölteni, mindig akadna újabb csodálnivaló. Óriási a kí­nálat. A mélyzöld, húsos zöld­paprika, a félkilónyi nagyságú paradicsom mellett együtt az eper, az ananász, őszibarack, na­rancs, alma, kiwi, kókuszdió, ezernyi fajta zöld fűszernövény. Óriás dézsákban az olajbogyó, a közép-európai ember számára teljesen ismeretlen, szirupos gyümölcsök. Az árus a csodálko­zó szájába dug egyet, kóstoló­ként, tiszta kendővel letörli az ál­lát — olyan édes, hogy a fülem is összeragad tőle. Folyik az alku, bár számunkra úgy tűnik, min­den fillérekbe kerül. De hát, úgy látszik, meg kell adni a módját... A halpiac még este tíz után is for­galmas, hangosan kínálják a rá­kot, a makrellát, kagylót, és még ki tudja, miféle tengeri herken­tyűt. Végeláthatatlan sora a hús­árusoknak, a tőkéken konyhaké­szen a lecsontozott, sovány színsertés, bárány, birka, boíjú, baromfi. Apropó, bárány... Eb­ből készül a minden utcasarkon kapható nemzeti eledel, a szufla- ki, melyet ugyan meg kell kóstol­ni, de azért nem árt, ha óvakodik az ember a gyomorrontástól. A piac másik utcájában a ba­zársor, gyönyörű bőrárukkal, a görög papucsokkal, a legkülön­bözőbb ruhaneműkkel. Hogy mi az érdekes? Az árak alig külön­böznek attól, amit a belváros leg­elegánsabb, csillogó-villogó üz­leteiben talál az ember. Ä Sin- dagmától az Omóniáig, véges­végig a Piakán egymást érik az aranyboltok. A kirakatokból éj­jel sem veszik ki az árut, s ami meglepő, a tulajdonosok közt nincs konkurencia. Ha a vevő nem talál az egyik boltban szá­mára megfelelő árut, nosza, a tu­laj telefonál két házzal odébb a másik aranyboltosnak, aki meg­invitál és újabb választékot kí­nál... A mai eleven, modern metro­polisban lépten-nyomon a több ezer éves múlttal találkozik az ember. A város belterületein újabb és újabb ásatások, egész oszlopsorok tűnnek fel a föld mé­lyéből, szebbnél szebb ornamen­tikájukkal. Nem tétlenkednek itt, a körülkerített részeken reg­geltől késő estig folyik a feltárás, hogy megszámlálhatatlan ókori kincsre bukkanjanak. Méltó búcsú Athéntól, ha a néhány kilométerre lévő Pireus- ba veszi útját az ember. A hatal­mas tengerjárókat révkalauz ve­zeti a kikötőbe, az óriás kompok gyomra mintha feneketlen len­ne, elnyeli a buszokat, személy­autókat, s a fedélzeten az embe­rek tömege... távolabb karcsú szárnyashajók indulnak a szige­tekre, Delfibe, Rhodoszba, Hydrára... Vakító kék a tenger, le-lecsapnak a vízre a fehér sirá­lyok... Viszontlátásra, Görögor­szág, tudom, hogy visszahívsz még az életben! Mikes Márta Az Akropolisz tövében ajándékárusok kínálják csecsebecséiket A miniszter társaságában Hat-nyolc millió dollár kellene Stuttgartban járt Molnár Gá­bor, a Heves Megyei Allatforgal- mi és Húsipari Vállalat igazgató­ja. No és? Ez magánügy. Még az sem különleges, hogy a szakmi­niszter, dr. Hütter Csaba társasá­gában töltötte ott a napjait. Har­madikként velük volt még egy minisztériumi főtisztviselő. Kérdés: minek mentek az NSZK-ba? Tárgyalni. Partnereket szerez­ni a közös vállalkozáshoz. Kezemben tartok egy kis programfüzetet. A külső borító­ján ott az NSZK felségjelvénye, a széttárt szárnyú sas. Alatta a szö­veg: Ö Excellenciája, dr. Hütter Csaba úr, a Magyar Népköztár­saság mezőgazdasági és élelme­zésügyi minisztere látogatásának programja a Német Szövetségi Köztársaságban. Jólesik ránézni és kézbe venni. Vajon ilyet mi is küldünk a hoz­zánk látogató vendégeknek? A belső oldalakon órára pon­tosan feltüntetve, hogy a minisz­ter és kísérői mikor, hol, kivel tárgyalnak. Például: 16.00 óra — megbeszélés Willi Croll úrral, a Német Raiffeisen Szövetség el­nökével. (Bonn, Adenauerallee 127., telefon: 0228/37 67 97) Hát így valahogy... végig. De minek kellett ehhez egy megyei vállalat igazgatója? — Nekünk is társra lenne szükségünk az exportértékesí­téshez — válaszolta Molnár Gá­bor. — Érdeklődés volt irántunk. Export? Húsból? Nyugatra? Az ámuldozó kérdéseimre hatá­rozott igen volt a felelet. — De csak megfelelő áron — tette hozzá azonnal az igazgató. Mit vehetnének tőlünk a nyu­gatnémetek? Azt mondja erre a húsipari vállalat vezetője, hogy dobozolt sonkából már annyi van kint, hogy az szinte szóba sem jöhet. De szarvasmarhából jók az esélyeink. Húsrészeket kellene szállítanunk. — Most nem az volt a célunk, hogy húsipari vonatkozásban ér­demi, tárgyalással lezárt üggyel téljünk haza, hanem, hogy ajánl­juk magunkat, és ha van érdeklő­dés, akkor következhetnek a kö­zös vállalkozásra vagy az export­ra vonatkozó részletes megbe­szélések. — Semmi tartózkodást nem tapasztaltak? — De igen. Azt állapíthattuk meg, hogy a közelmúltban ho­zott törvények, amelyek a vegyes vállalatok működését lehetővé teszik, kint még nem voltak elég­gé ismertek. Hadd jegyezzem meg, hogy a miniszterünk alapo­san felkészült, minden részlet- kérdésre pontos választ tudott adni, és olykor még a tolmácsot is kisegítette. Valóban partnere volt mindenben a külföldieknek. Ennek örültek is a vendéglátó­ink. Az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Olyan nagy dolog az nekünk, ha a miniszterünk érti a szakmáját? Úgy látszik, a múl­tat meg kell szenvednünk. — A sertéshús iránt egyálta­lán nem érdeklődtek? — De igen, méghozzá a dara­bolt sertéshús iránt. Viszont marhahúsból tényleges üzlet is létrejött. A nemes húsféleségek­ből egy kamion már júniusban ki is ment. Ez amolyan próbarendelés­nek fogható fel. Kint arra kíván­csiak, mit kapnak tőlünk a pén­zükért. Ugyanis náluk mindenek fölött való a minőség. A szállítmány a Neubo cég rí­mére indult útnak. Igen ám, de a marhahús ná­lunk is fogyóban van. Az állat­tartók inkább a tejtermelést ré­szesítik előnyben, mert az kifize­tődőbb. Itt érkeztünk el a felvá­sárlási árak kérdéséhez. Nem volt nehéz közös nevezőre jut­nunk abban, hogy a termelő ma már csak akkor csinál valamit, ha megéri neki. Csak azért, hogy csupán a költségei térüljenek meg a legjobb esetben is, azért nem tesz egy szál szalmát sem ke­resztbe. Megyénkben a húshasznpsítá- sú szarvasmarhák száma tizen­négy százalékkal csökkent. Ezt meg kell állítani, különben fuccs az exportnak. — Attól tartok, akkor leszünk a legmélyebb ponton a húshasz­nosítású szarvasmarhák nevelé­sében, amikor a Közös Piacon a legkedvezőbb árakat tudnánk el­érni — hallottam. Agrárpolitikánk egyébként is eléggé zilált állapotban van. Egyre inkább erősödik a véle­mény, hogy az egész mezőgazda- sági kérdéscsoportot újra kell gondolni, és rendbe kell tenni. Foltozgatással már nem sokra mehetünk. — A mi vállalatunknak az volna a legkedvezőbb megoldás, ha egy nyugati cég legalább hat­nyolc millió dollárral belépne hozzánk. Akkor a feldolgozó üzemünk rekonstrukcióját 1991- ben el tudnánk kezdeni, és be is fejezhetnénk. Ezzel további ex­portbővítésre nyílna lehetősé­günk. Ugyanakkor a partnerrel együtt olyan termékszerkezet ki­alakítására is sor kerülhetne, amely révén a kínálati helyze­tünk is megnövekedne mind hosszú, mind pedig rövid távon. — Mindez jámbor óhaj csu­pán? — Hiszem, hogy nem, hanem meg is valósul. Áz a felvilágosí­tás, amit a miniszterünk adott, megnyugtatta tárgyalópartnere­inket és megnövelte esélyeinket előttük. Akkor...? Nincs más dolgunk, mint várjuk, hogy a nyugati cég jelentkezzék. Gondoltam én. Mit mondott erre az igazgató? Van még mód olasz vagy akár svéd cégekkel is tárgyaim. Most van érdeklődés irántunk Európa minden részében. Ezt az érdeklődést kell gyors, pontos és kifogástalan minőségű szállítással megerősítenünk. Ké­szek vagyunk rá? G. Molnár Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom