Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 3., szombat kérdés válasz Tolnay Klári: „Az életemből nem hiányzik semmi...” — Halló, kedves Tolnay Klári! Amikor egyeztettük ennek a telefoninterjúnak az időpontját, s megemlítettem, hogy ez — egyebek mellett — a közelgő szülétés- napja alkalmából is aktuális lenne, azt mondta, nem kívánja magát különösebben ünnepeltetni. Vajon miért? — Mert nem szeretem az ilyen személyes ünnepléseket. Nem. Nem tudom... Valahogyan nem szeretem. És hát nem is olyan nagy dicsőség hetvenöt évesnek lenni. Ha valaki csinál valamit, s ezért őt ünnepük, az rendjén való. Ha valaki valami szépet, jót, hasznosat tesz... De abból, hogy valaki hány esztendős, nem kell nagy dolgot csinálni. S különben is, olyan hangulatban és olyan állapotban van az ország, hogy — úgy vélem — most hagyni kell az ilyen maszek ünnepléseket. Sokkal nagyobb baj van annál, mintsem hogy ilyesmit megrendezzünk, ilyesmire költsünk... Egyszóval nincs értelme. — A hosszú-hosszú évek alatt ön rengeteg tapasztalatra tett szert. Átadja-e ezt a fiatalabb pályatársaknak? S az ifjabbakkal összefüggésben az is érdekelne, hogy véleménye szerint a tehetségen túlmenően mi kell még ahhoz, hogy valakiből jó színész legyen? — Kezdeném az utóbbival. A tehetségben már benne rejlenek, benne foglaltaknak mindazok a tulajdonságok, amelyek nélkül ezen a pályán nemigen érvényesülhet valaki. Tehát például az, hogy az illető merjen kinyílni, hiszen a zárt egyéniségekből általában nem lesznek jó színészek. Akik nem „gombolják” ki a lelkűket, akik nem tárják fel a belsejüket — természetesen itt a szerepekre gondolok, nem pedig a magánéletre —, azok aligha boldogulhatnak. Aztán ott van a játék öröme... Ne feledjük el, hogy ez nemcsak művészet, hanem egyfajta játékos kedv, szórakoztató valami. Megnevettetni vagy megríkatni az embereket, hogy elfelejtsék a bajaikat, hogy velem együtt éljenek odalenn. De újfent mondom, mindezek már benne vannak abban a kifejezésben, hogy színésztehetség. Mindezeket külön nem lehet megszerezni, megtanulni, ugyanis ezek vagy vele születnek valakivel, vagy sem. Ami a tapasztalatok, a fogások átadását illeti... Szervezetten ezt nem tudnám csinálni. Magyarul: nem tanítanék a főiskolán, mert ehhez nincs meg a megfelelő elmélet. Azonban a gyakorlatban foly- ton-folyvást tanítok. Méghozzá azáltal, hogy számos darabban játszom a fiatalokkal együtt. A tehetségesek, azok ösztönösen ellesik, megfigyelik, hogy mit is csinál a „nagy”. S van olyan — méghozzá meglehetősen gyakran —, hogy meg is kérdeznek ezt-azt, tanácsot kémek. Magamtól nemigen szoktam ezt megtenni, mert az ifjúsággal nagyon óvatosan kell bánni. Mert ugye, valaki kikerül a főiskoláról, ahol a többi gyerek közt esetleg már sztár, azaz ő a legjobb, ő a leglegebb. S hát akkor kikerül a „nagyok” közé, a nagy színpadra, s egy kicsit gőgös, és „köszöni szépen, de ő is tudja”, vagy azt gondolja magában, hogy ezek már öregek, én másként csinálnám stb., stb. Ez eleinte így van, s ebbe ilyenkor nem is szabad beleszólni. De később — ha tényleg megvan a tehetség — egyszer csak rádöbben, hogy hoppá, én itt most bajban vagyok, én ezt most nem tudom megoldani, én most érzem, hogy ezek mellett nem nagyon megy a dolog. És aztán akikben megvan a pálya iránti kellő alázat, azok odajönnek, félrehívnak s tanácsot kérnek. Nos, ekkor boldogan lehet segíteni... Meg kell várni, míg valaki magától közeledik. Nézze, én sem jártam főiskolára, de annak idején olyan nagyok között kezdtem el a pályát, mint Góth, Góthné, Somlay, Makay... Szóval egy óriási gárda volt körülöttem. És én bizony — állítom — többet tanultam tőlük, mintha elvégeztem volna a négy főiskolai évet. — Az előbb említette, hogy meglehetősen zavaros, bonyolult világban élünk... Kihat-e mindez a színházra is? — Hát, hogyne. Nagyon. A színház valóban az élet tükre. Ezt természetesen nem én állítom, hiszen ezt már Arany és Shakespeare is kijelentette. Tehát a színház mintegy tükröt tart a valóság, a természet elé. A jelenlegi állapotokat mi is rettenetesen meg- érezzük. Ilyen zavaros időkben támpont nélkül, isten nélkül, igazgató nélkül... Úgy váltakoznak fölöttünk az emberek, a di- rektúrák, a szempontok, az ízlések, hogy ez föltétlenül kihat a teátrumra. Ennek megfelelően elég zavaros a helyzet Pesten is, és az országban másutt is. Bizonytalanság van. Persze, ez majd megszűnik. Ehhez türelem kell, és hinni kell abban, hogy majd megint helyrerázódik minden, s akkor újfent lehet níuvé- szetről beszélni. Egyelőre nem nagyon... — Valamikori találkozásunkkor elmesélte, hogy hajdan apáca akart lenni. Végül színésznő lett. Sokak számára úgy tűnik: ez két véglet. Ön is így látja-e, vagy esetleg van valami hasonlóság a két hivatás között? — Ha akarom, akkor két véglet, ha akarom, abszolút egy és ugyanaz. Jómagam az apácasá- got sem úgy képzeltem annak idején, hogy egy világtól elzárt helyen térdepelek reggeltől estig és imádkozom. Hiszen Vagy tanító, vagy ápoló, vagy missziós apáca akartam lenni, azaz menni vad vidékekre és ott tanítani, gyógyítani kívántam. Tehát az emberekkel való törődés volt ennek a szándékomnak a mozgatórugója. S amikor színésznő lettem, egyáltalán nem éreztem különbséget. Tudja, van az a régi, szép elnevezésünk, hogy Thália papnője. Hát, ez lettem... — A lexikonok szerint önt 1951-ben és 1952-ben jutalmazták Kossuth-díjjal. Mindez bizonyítja, hogy elismert művész, mondhatni sztár volt. Ügy vélem, ilyenformán könnyebb lehetett a helyzete, mint másoknak... — Nem, ezt nem lehet állítani. Mellesleg minket a színpad mindenért kárpótolt. Természetesen játszottunk nagyon sok csúnya, rossz, úgynevezett „vonalas” darabot. Ez kényszer volt, azaz bizonyos erőszaktétel rajtunk. Viszont ha egy-egy Csehov-, Shakespeare-műre sor került, azt dupla ambícióval és lelkesedéssel játszottuk el, vagyis szívün- ket-lelkünket beleadtuk, hiszen az ilyesmi nagy-nagy ajándék volt. Ma ha előadnának egy Cse- hovot — persze, elő is adnak mindenféle modernkedő felfogásban —, mindez nem tenne olyan mély benyomást a színészekre, mint valamikor ránk, tehát, hogy jaj, ez egy Csehov és hogy jaj, de gyönyörű ez a mondat, ez a gondolat, ez a hangulat. Ez ma nincs meg, mert nincs meg a háttérben az a szorongás, az a nyomás, ami hajdanán megvolt. — Külső szemlélő számára olybá tűnik, hogy amit csak lehetett, azt ön elért. Mondja, nem hiányzik valami az életéből? — Tulajdonképpen nem. Az életemből nem hiányzik semmi. Ügy érzem, hogy a világirodalom legszebb női főszerepeit megkaptam. Már amik nekem valók voltak. Mert például nem nekem való egy Lady Machbeth, ugyanis nem olyan a lényem. Tudvalévő, hogy vannak olyan szerepkörök, amelyek nem pasz- szolnak az emberhez. De amik illettek hozzám, azokat mindmind eljátszottam. Csak néhány címet említek: A kaméliás hölgy, a Nóra, A vágy villamosa, s szinte fel sem lehet sorolni. Rengeteg szebbnél szebb szerep, tehát utólag bennem soha olyan nem fogalmazódott meg, hogy jaj, istenem, „lecsúsztam” erről meg arról. S az élet más területein? Nos, talán többet kellett volna utaznom. Világot látnom. De ezt meg pótolják a könyvek és a térképek. Sokat „utazom” a térképeken. Imádok különféle útleírásokat olvasni, és a tévében is csak azt nézem meg, ami a tenger alatti, az ég fölötti világba kalauzol el. — Születésnaphoz közeledik, s ennek apropóján kérdezem meg: ha újból elölről kezdhetne mindent, ugyanígy csinálná-e? Ez azért is érdekel, mert — mint ismeretes — ön a pályáért sokat áldozott... — Nem, semmit sem bántam meg. Úgy látszik, nem családi életre születtem. Az emberek bizonyos sorssal, hajlandósággal, hajlammal jönnek a világra. Van, aki kolostorba akar vonulni, sőt vonul is, de mégsem sikerül, mert menet közben kiderül, hogy nem erre termett. Én azon nem tudok soha gondolkodni, hogy mi lenne, ha újra kellene kezdeni. Valószínűleg újra „belecsúsznék” a színház világába. Lehetséges. Az azonban egészen bizonyosra vehető — s erről az előbbiek során már szóltam —, hogy olyan területen találnám magam, amely szorosan köt az emberekhez... Sárhegyi István Mozgósítja a szervezetet Tabletta helyett egy vödör hideg viz Nagyezsda Bikova moszkvai gyermekorvos azt tanácsolja, hogy a beteg gyermeket naponta négy-ötször, az egészségest naponta kétszer öntsük le egy vödör hideg vízzel. A procedúra gyógyító hatású — ígéri —, akár óvodásokról, akár iskolásokról legyen szó, ám csak akkor, ha az eljárást mindennap megismételjük. Azt mondhatná valaki: mi ebben az új? Hiszen már Avicenna óta tudjuk, hogy a „hideg víz segít csillapítani a lázat”. A modern felfogás szerint a hideg víz mozgósítja a szervezetet, amely így maga képes megbirkózni a betegséggel. Szép, szép a jó tanács, ám nem minden szülő képes arra, hogy beteg gyerekét nyakon zúdítsa egy vödör hideg vízzel. Ennek ellenére Nagyezsda Bikova körzetében a gyerekek fele az általa javasolt eljárást követve fejlődik. A szülők egy része megfogadta a kerületi gyermekgyógyász tanácsát, aki jobban hisz az A mindig könnyen öltözött Nagyezsda Bikova (a képen középen) egész évben folytatja a hidegvízkúrát, mezítláb jár, szereti az embereket és a természetet. Gyermekkorában sokat betegeskedett, majd az orvosi egyetem elvégzése után találkozott tanítójával, Porfirij Ivanowal, a hidegvízkúra hívével. Nagyezsda Bikova az eljárást saját magán és rokonain próbálta ki. Tapasztalatait szívesen megosztja azokkal, akik készek megfogadni tanácsait emberi szervezet lehetőségeiben, mint valamilyen tablettában. Mi több, a szülők is együtt vesznek hidegvíz-kúrát gyerekeikkel, és télen is mezítláb mennek ki az udvarra. Az eredmények igen kedvezőek. Erről köny- nyen meggyőződhetünk. A hidegvíz-kúra kezdetétől eltelt bizonyos idő múlva a gyerekek nem betegszenek meg. Az orvosok között még min-, dig nem teljesen elfogadott módszert 20 évvel ezelőtt ajánlotta Nagyezsda Bikovának hajdani tanítója, az azóta elhunyt Porfirij Ivanov. Az egyszerű származású férfi több mint 50 éven keresztül saját magán érezte a hideg előnyös hatását, eredeti kísérletekkel igyekezvén bizonyítani, hogy a természet erőinek segítségével — ha az ember azokat jól használja fel — egészséges, hosszú életet élhet, elkerülik a fertőzések, a meghűlés. Porfirij követőinek, közöttük Nagyezsda Bikovának is sikerült az eljárást tömegesen elteijeszteni. A hidegvízfürdőzés hívei évről évre többen lesznek. Karriercsinálás Amerikában Az első dolog, melyet egy amerikai frissdiplomásnak tennie kell, ha felvételét kéri valamely jónevű céghez, az, hogy pisidéinek vele. A vizeletmintából ugyanis kitűnik, hogy kábítószeres-e? Jó pontot jelent, ha nem dohányzik. És nemcsak azért, mert az amerikai törvények komoly terheket raknak a munkaadókra, hanem azért is, mert az élet- és betegbiztosítási költségek a dohányosok esetében emelkednek. A cég információt kíván arról is, hogy a munkavállaló rendszeresen fogyaszt-e alkoholt? Ha például — a nem is véletlen — rendőrségi ellenőrzéskor kiderül, hogy alkoholos állapotban vezetett, ez elegendő ok ahhoz, hogy ne vegyék fel, vagy ha már megtörtént, elbocsássák. Igaz, a Legfelsőbb Bíróság még nem mondta ki, hogy alkotmányellenes-e a rendszer, de már több cég is alkalmazza. Ügy vélik, hogy a bíróság is jóváhagyja majd — állapítja meg annak a könyvnek a szerzője, melyet Rómában adtak ki a következő címmel: Karrier — megér egy életet? A fényes amerikai karrierek mögött tehát a nagyon alapos és tudatos kiválasztást is látni kell. A polgárjogi szervezet adataira hivatkozva azt is közli a szerző, hogy mintegy 2 milüóra rúg azoknak az amerikaiaknak a száma, akiknek a munkája a hazugságvizsgáló gép alkalmazása során nyújtott teljesítménytől függ, s erre a próbatételre a pénztárosok állandóan számíthatnak. A biztosító ugyanis nem fizet, ha betörés, rablás esetén a pénztár- kezelő személyi dossziéjából hiányzik a hazugságvizsgáló gép által kiállított „bizonyítvány”. A karrier bizonytalan lépéseihez azonban Amerikában is vannak kiskapuk. A texasi Austin egyik laboratóriuma a pályakezdők segítségére sietett: jó pénzért piacra dobta azt a kézikönyvet, amely mindazokat a trükköket tartalmazza, amelyek a felvételi teszteknél erősítik a jelentkezők önbizalmát, beleértve az egészséges vizelet megszerzésének módját is. Papok pénzügyei Feneketlen hordó A Szentszék pénzügyi helyzetét tárgyaló bíborosok közül Juan Carlos A ramburu argentin érsek minősítette így a Vatikáni Rádiót és az Osservatore Románét, a pápai állam újságját. A kifejezés nem szakszerű, de mint a tényekből kitűnik, találó. A rádió ráfizetése több mint 20 milliárd, a lapé 6 milliárd lírát meghaladó volt 1988-ban. A bíborostestület vizsgálta az okokat is, és úgy látta: a rádió esetében a deficit elfogadható, az újságnál azonban a szerkesztési elvek megértek a változásra. Hogy miről is van szó, ezzel kapcsolatban a hajdani Montini bíboros véleményét idézték, aki megállapította, hogy az Osservatore nem ír színházról, sportról, pénzügyekről, divatról, bírósági ügyekről, nem közöl képregényt és rejtvényt, vagyis olyan anyagokat, amelyek az átlagolvasókat érdekelnék. A hírek is méltóságteljesek, mindentől letisztítottak — nyilván az olvasót akarják kímélni az izgalmaktól —, és még a címekkel is nevelni szeretne a szerkesztőség. „Komoly újság, nehéz újság. Ugyan ki venné kezébe a villamoson vagy az eszpresszóban?” Montini bíboros később VI. Pál pápaként vált ismertté. Az újság viszont — mint a kritika bizonyítja — nem változott. Olyannyira nem, hogy a római sajtóberkekben azt tartják róla: az Osservatore pápább a pápánál. Ha ugyanis azt mondja az egyházfő, hogy „én”, a lapban biztos, hogy kijavítják, s a nyilatkozat fejedelmi többesben jelenik meg: „mi”. A pápával szólva: épületes olvasmány, de azt nem lehet mondani, hogy szórakoztató is. Járj mezítláb, lélegezz be friss levegőt, vegyél hidegfürdőt!... A moszkvai Ko- zickij család három nemzedéke hallgat Nagyezsda Bikova tanácsaira és soha egyikük sem beteg (Fotó: APN— MTI)
