Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-20 / 143. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. június 20., kedd Egy hét. . . r A KÉPERNYŐ ELŐTT Szürke szombat A telefonnál a „szuperfőfelügyelő” A nemzeti tiszteletadás, a megbékélés sokak által óhajtott, megrendítően katartikus napját a megszokott ritmusú órák követték. Péntekre szombat jött, amelybe beszökött a tehetetlen szomorúság. Esendők lévén pihenni vágytunk. Nem harsány kacajra, felszabadult nevetésre, csak megnyugtató pihenésért szomjú- hoztunk. Amolyan örökérvényű erkölcsi értékeket sugárzó műveket remélve, amelyek hittel töltenek, szelíd bizakodást sugallnak. Sajnos hiába vártunk, mert ismét diadalmaskodott a kommersz szemlélet, a nincs más, emésszétek azt, ami van gyakorlata. Nem tudom hány blokkot vásároltunk a Derrick-ből, az NSZK-beli tévések nem éppen sikeres vállalkozásából, de az az érzésem, hogy több mázsányi kópiát. Nem éppen hízelgő szavakkal minősíthetjük az illetékesek esztétikai érzékét, hiszen következetesen a középszerűségre esküdtek. Ezek a történetek jellegtelenek, sablonosak, iskolásán okí- tóak. Mesél az ügyetlenke tanító bácsi, egyre azt szajkózva, hogy csak akkor élhetünk kiegyensú- lyozottabban, ha porighajló alázattal engedelmeskedünk a Szabályoknak, amelyek vitathatatlanul tökéletesek, így aztán az ellenük vétőkre törvényszerűen lesújt az igazságszolgáltatás, illetve a mindig leleményes főfelügyelő keze. A jelen és a közelmúlt megrázó, felfedett atrocitásai nyomaté- kolják, hogy az efféle alapállás mennyire idegesítően naív, s felháborítóan hazug, hiszen Nagy Imre és társai esetében tisztának hirdetett eszmékre hivatkozva mondták ki a tömény embertelenségről, a kézzelfogható brutalitásról árulkodó kötéláltali halálbüntetést. Méginkább kétkedővé váltunk, s ezentúl mind határozottabban utasítjuk el a szellembutítás bármiféle köntösben jelentkező változatát, mivel az ilyen fondorkodás célja a világot előrevivő másság száműzése, a varázslatos, a botladozó, a vívódó személyiség csukaszürke tömegbe préselése. Ezért untatott bennünket a Tiszta téboly, amelynek legfeljebb alliteráló címe utal némi igényességre. Ez a szemernyi pozitívum azonban senkit sem kárpótol a reumásan vánszorgó cselekményért, a rögvest világos kifejletért, az arctalan alakokért, a gondolati töltés szavatolt hiányáért, az etikai sivárgásért. Kispolgároknak szánt intelmek ezek. Azon a nagyszabású búcsún viszont százezrek vizsgáztak jelesre toleranciából, nemes tartásból, holnapteremtő szándékból. Nemcsak a Hősök terén, hanem szerte honunkban. Ne feledjük ezt a mércét. Sehol, semmikor... Pécsi István Történelmi tanúk Amit nehéz megfogalmazni, arról ne is beszéljünk? Meglehet. Könnyebb elsiklani a mindenkit közelről érintő témák mellett, mint szólni róluk. Most is áthúzott sorok jelzik félig-meddig meddő igyekezetemet, amikor megpróbálom leírni: milyen szerepet is játszott a televízió június 16-án a Hősök terén és a legendás 301-es parcellában. Azt hiszem, a becsültnél jóval kevesebben lehettek a Hősök terén, talán éppen a televíziós és rádiós előrejelzések miatt, amelyekben 300 ezer résztvevőről volt szó. Hozzá is fűzték: a képernyőn többet lehet látni az eseményekből, mint a helyszínen. Igaz ami igaz: a kamerán át nézve valóban arcot kapott az a szónok, aki a téren állók számára csupán a jelképes csónak utasa volt, amely a különös formájú ravatalon Charon ladikjaként szelte át a felejtés hullámait. Azt hiszem, tanú volt ezen a napon a televízió, de nem valami per keretében a vádé vagy a védelemé, hanem a történelemé. Igen, históriai volt ez az egésznapos közvetítés, mert az alatt a néhány ti-' zedmásodperc alatt, míg a kép a helyszínről az otthonokba és a munkahelyekre ért, mintha hosz- szú évek teltek volna el. Közben a téren indulatok kavarogtak, emberek fakadtak sírva, helyeseltek vagy csak némán figyeltek a beszédek alatt. A részvétel, a jelenlét parányi darabja jutott ki azoknak, akik a téren szorongtak, kezükben egy-egy hervadó virággal sok ezer társuk között. Ezekből végül virághegy emelkedett, ahogy mind többen haladtak el a mártírok ravatala előtt. A híres francia író, Malraux írja valahol, hogy a halál változtatja végzetté életünket, a halál alakítja történelemmé az emberi sorsokat, azonosítja a mártírokat és a hősöket életművükkel. A harminc év késleltetés, annak ellenére, hogy Nagy Imréék sok igazsága fokozatosan érvényesült, utólag egy. egész korszakot kérdőjelez meg. Pedig teljességükhöz nemcsak az tartozik hozzá, amely csak most kerülhetett napfényre, hanem az is, ami törekvéseik közül már életünk ré- ’ sze. A temetetlen holtak mellett nyilvánvalóan indulatos a szó. Ez természetes is. De az érzelmek nem kormányozhatják a nemzet sorsát a józan ész nélkül. Történelmi tanúvá tett bennünket is a televízió, egy nap alatt többet épített be a magyarság tudatába, mint hosszú hetek, hónapok alatt. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak múltunk áll mögöttünk, nemcsak elfecsérelt vagy elvett lehetőségeink vannak, de előttünk áll a jövőnk. Ahhoz pedig e’ nap után az igazság agyonhallgatott másik fele is hozzá tartozhat, persze ha nem zárjuk ki a tudatunkból az egyik felét sem. Gábor László A Délsziget juniálisa Irodalmi barátkozások Hatvanban A Délsziget-barátok második országos találkozóját rendezték meg Hatvanban. A hét végén, két napig, a Moldvay Győzőéig szerkesztett folyóirat vendégül látta barátait, szerte az országból. Jöttek négyen Kaliforniából is, mert a magyar nyelv, a líra vonzása összehozza az egyívású- akat. A Délsziget olvasóit tartalmas programmal várta Hatvan. Iro- dalomtudósok, egyetemi tanárok, lapszerkesztők, oktatók és olvasók vállalták a párbeszédet a téma körül, amely az egyetemes magyar irodalom jelenét, annak — ha csak vázlatos — bemutatását tűzte ki feladatául. Szokodi Ferenc, a Heves Megyei Tanács elnökhelyettese az esemény fontosságát hangsúlyozta is megnyitójában: „A két napos esemény valamennyi programja nem csupán az idő kellemes múlását jelenti, példázza a magyarság egyetemes érdekeinek megőrzéséért munkálkodó szándékot is”. A témát sok oldalról és sokféleképpen közelítették meg a konferencia előadói. Pomogáts Béla (MTA Irodalomtudományi Intézet) bevezető előadásában utalt a nemzet széttagoltságára és kereste-kutatta azokat a pontokat, ahol a jelen bonyolult kérdései közelíthetők. Mondotta is: „A magyar irodalom egységes szellemi entitás, ennek azonban több központja, több, történetileg kialakult intézményrendszere van. Sajátos irodalmi „respubli- cára ” hasonlít: ebben a köztársaságban a hazai irodalom mellett el nem hanyagolható szerepe van a romániai, a jugoszláviai, a kárpátaljai, illetve a nyugat-európai és a tengerentúli magyar irodalomnak. Tulajdonságai: egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, konkrét nemzetiségi feladataiban. A jelenben az egység gondolatát, a nemzeti és szellemi összetartozás ügyét kell előtérbe állítanunk, mert ez a gondolat és ügy védelemre szorul”. Más-más oldalról, más-más megközelítésben fűzték tovább az alapgondolatot a korreferátumok. Juhász Béla egyetemi tanár (Debrecen), Cseres Tibor regéSzokodi Ferenc megnyitja az ülést Négyen Kaliforniából (Fotó: Zölei Magdolna) Pomogáts Béla bevezetőjét mondja nyeiben az önismeret kutatását, a nemzeti lelkiismeret vizsgálatának az őszinteségét hangsúlyozta. A Hideg napok szerzője nem riadt vissza a történeti tényekkel való szembenézéstől, mert ez a nyíltság — „a múltat be kell vallani!” — vezethet csak tisztes eredményhez. Grezsa Ferenc egyetemi tanár (Szeged) Németh László metaforáit — a „tejtestvéreket”, a „hidat”, az „ötágú sípot” — érzékeltette hallgatóságával, honnan, miért is adódtak ezek a szóképek, mire is akarta ránevelni az író az irodalmi tudatot, határainkon innen és túl. Nagy érdeklődés előzte meg Cs. Varga István főiskolai tanár nyilatkozatát, hiszen pár perces helyzetképében nem kevesebbet ígért, mint kitekintetést az északmagyarországi mai irodalmi állapotokra. Érdeme szerint méltatta a Délsziget jelentőségét, felsorolt a százados előzményekből neveket, a jelenből is említve azokat, akiket a helyi irodalmi tudat „kézben tart”, majd kedvetlenül és szubjektiven minősítette a Hevesi Szemlét, mert ez az orgánum nem közli a vidéken élő írószövetségi tagok anyagait és nem érdeklődik a kezdők munkássága iránt. (E megállapítást indokolás, az okok felsorolása nem követte.) Kabdebó Lóránt (Pécs) a holocaust témáját járta körül. Idézetekkel bizonyította, hogy már Kassáknál elindult a szorongás, Pilinszkynél az érzés, mint létforma meg is jelenik, amikor az iszonyat és a félelem, a bűn, a bűnösöktől való rettegés, századunk nagy tapasztalatai általánossá tették, tehették a félelmet. A holocaust akkor keletkezik, amikor felbomlik a természetes rend, jog és erkölcs szétmállanak s marad a bizakodás a túlélésben, amikor is ismét felnőhet a teher a lélekben. Vas Istvánt és Lakatos Istvánt idézte hatásosan. Lőkös István (Debrecen) a vajdasági Fehér Ferenc személyiségét, munkásságát méltatta és azt a vajdasági magyar lírát, amely a legjobb, leghasznosabb összekötő kapocs lehet a jövőben is délszláv szomszédaink irányában. Sándor András irodalomtudós (Eger) mai esszéirodalmunkat hasonlította össze a harmincas évek esszé-termésével s rövid előadásából kitűnt: a kapcsolás nem véletlenszerű. Monostori Imre, az Új Forrás szerkesztője (Tatabánya) a Németh László publicisztikájában is fontos helyet elfoglaló asszimilációról szólt, érzékeltetve azt is, hogyan lehetnek ismét és újból aktuálisak az ő gondolatai. Szentesi Zsolt (Tanárképző, Eger) Mészöly Miklós és a mai magyar próza címen értekezett. A fiatal irodalomtörténész Mészöly Miklós egyre felfelé ívelő pályája okából is foglalkozott az irodalom gyorsabb váltásaival, változásaival. Czine Mihály (ELTE Budapest) nemcsak összegezését adta a tudományos ülésnek, távlatot is nyitott, útmutatás helyett inkább méltatva azt, ami Hatvanban történik. És történni fog! És mert Moldvay Győző nemcsak a Délsziget szerkesztője, de a Hatvani Galéria vezetője is, két tárlatot is elképzelt erre az alkalomra. Szombaton nyílt meg a hatvani születésű Nagy Árpád ötvös-grafikus emlékkiállítása a Galéria emeleti termében, míg a földszinten Majercsik János festő, Mezey István grafikus és Fü- löp Tibor díszítőkovács népművész anyagát mutatták be a közönségnek. Szombat este gálaműsort rendeztek a Damjanich Szakmunkásképző dísztermében a határainkon kívül élő írók, költők műveiből. Fellépést vállaltak: Bessenyei Ferenc Kossuth díjas, kiváló művész, Jancsó Adrienne érdemes művész, Sólyom Ildikó, Tompa László, Moldvay József és Petrozsényi Eszter. Közreműködtek Szabó Krisztina énekművésznő, Oláh Gábor zongoraművész és Pribojszky Mátyás citeraművész. A Délszigetbarátok a vasárnapot mátrai kirándulással töltötték. íme, így szervez irodalmi és művészet-pártoló közönséget, közösséget Moldvay Győző, — évtizedek szorgos munkáját el nem únva, egyre megújítva. Farkas András Reflexiók egy vitához... Lépésváltás vagy értékváltás a közművelődésben Sokat töprengtem azon, hogy milyen formát is válasszak gondolataim közlésére, hiszen nem vagyok sem (jelenlegi értelemben) közéleti ember, sem publicista. Az elmúlt hetek Népújság híranyagai mégis arra késztettek, hogy szakmai értékrendemet képviselve elmondjak egy, s mást. Saját dilemmáimat a művelődési házakról. Azt gondoltam, hogy Jámbor Ildikó és Szívós Jdzse/Népújság- beli szóváltása további népművelőket fog vitára serkenti, s elindítja a megyén belüli közművelődési intézmények struktúraváltásának folyamatát. A vita a megye művelődési intézményrendszerének hiányaira, válságaira, gazdasági és szakmai racionalitás szempontjaira is felhívhatta volna a figyelmet. Elsősorban arra, hogy a gazdasági szempontok túlhangsúlyozása e humán szférában nem azt jelenti, hogy mindenképpen ki és el kell árulni a kulturális értékeket, hanem a gazdaságosság, hatékonyság érvényesítésével kell ezeket a tevékenységeket megszervezni. Ez persze nem igazán mérhető pénzben. (Ehhez azonban szorosan kapcsolódik a szakmai kompetencia kérdésköre is.) Napjainkban együtt élünk a hatalmi sturkúra megváltoztatását igénylő társadalmi folyamatokkal: amelyek a leginkább a „jövőbe vetett hit” ideológiájára alapozott gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális élet „kézi vezérlését” kívánják megszüntetni, s helyébe a valós társadalmi érdekeknek és szükségleteknek kívánnak teret biztosítani. A januári gyöngyösi szakmai találkozó is azt hiszem hasonló gondolatban fogant. Fő kérdése: hogyan lehetne egy városi művelődési központ felett megszüntetni a „kézi vezérlést”, és megteremteni a társadalmi kontrollt. Ezáltal a társadalmi közkiadásokból finanszírozott intézmények valóban az állampolgárok és közösségeik közintézményeivé válhassanak,az adott helyi társadalmi rétegek, csoportok érdekegyeztetései alakíthassák ki sajátos, önálló arculatukat. A gyöngyösi Művelődési Központ szakemberei koncepciójukkal bátran vállalták ezt a megmérettetést és a vitaindító cikk szerzőjének szimpatizálása azt sugallta, mások is próbálkozzanak kifeszíteni a kereteket, belülről elindítani az érdekeknek és szükségleteknek való igazi megfelelést. Szívós József hatásosan védekezett a kiscsoportok jubileumaival (Pl. Gyöngyösi Játékszín), de mindenki számára köztudott, hogy ezek a 60-as, 70-es évek művelődéspolitikai koncepcióknak véletlenül itt megmaradt csoportjai. Ezek nemcsak számszerűségükben bizonyulnak kevésnek, hanem tartalmukban, közösségszerveződés- és fejlődés szempontjából sem argomentumai a helyi társadalomnak. Ennél sokkal több és más kell, hiszen közösségi társadalomnak meghirdetett államformában élünk. Az sem megnyugtató számomra, hogy Fridél Lajos megnyugszik, ha lenéz az Ifjúsági Ház első emeleti korlátjáról a híres Átriumba. Ugyanis az átrium üres. S nem véletlen, hogy egyetlenegy egri alternatív szerveződés (legyen akár politikai, közművelődési vagy szabadidős) nem itt találta meg a helyét, s nem itt kezdte el szervezni a megyeszékhely ifjúságát. Félelmeim is nagyok, amikor meghallom ,hogy a hatvani Ifjúsági Ház hétvégén zárva van, a megye patinás közművelődési intézményei kitaszítják a kultúra csarnokaiból a „nem volt gyerekszobája” csoportokat, rétegeket. Mintha teljesen elfelejtődött volna ezen intézmények társadalmi hivatása, s az alapvető emberi jog, szabadság, a társadalmi közös fogyasztás a KÖZ általi finanszírozása. A társadalmi közös fogyasztás intézményeinek fenntartását és működtetését az állampolgárok, a mi pénzünkből biztosítják. Nem mindegy hogyan és mi módon történik ezek elköltése, és kik, mely társadalmi csoportok részesednek belőle. A jobb helyzetűek előnyére megfinanszírozott kultúrafogyasztás ellensúlyozásaként talán újból „államosítani”, „társadalmasítani” kellene ezeket az intézményeket? Azt hiszem, igen. Ehhez azonban több dolog szükségeltetik: elsősorban népművelői szakmai kompetencia, identitástudat, a hatalmi centrumtól való függetlenedés, átlátóképesség, rugalmasság, a szakmai, az intézmények átértékelése, természetesen az érdekeltek bevonásával. Fontos, hogy a népművelő látnoki képességét levetkőzve a lakóhelyek társadalmának közösségi, kulturális értékeinek feltárását segítse, s az ott élő emberek mindennapos tudásszerző- és karbantartó gyakorlatát koordinálja. Farkas Zsuzsanna népművelő
