Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-19 / 142. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. június 19., hétfő Palóc­múzeum Käräiics11 lapujtón Század eleji, vályogból épült házat vá­sárolt meg a karancslapujtoi Karaites Tsz, amelyet múzeumnak rendezett be. A kiál­lított tárgyakat a termelőszövetkezeti ta­gok társadalmi munkában gyűjtötték és tették kiállításra alkalmassá. A múzeumban a századfordulótól a század közepéig használatos tárgyakat, köztük sok munkaeszközt helyeztek el. A múzeumnak berendezett palócház (MTI-fotó: H. Szabó Sándor) Egy szép és fontos könyvről Szerencsés találkozások Lehet-e tökéletes zsűri, szü- lethet-e mindenkinek egyfor­mán tetsző bírálat? — ezzel a kérdéssel kezdtük beszélgeté­sünket Zádori Ferenc televíziós operatőrrel, az idei Balázs Béla- dijjal kitüntetettek egyikével. Manapság, amikor lassan szo­katlan, ha valaki nemcsak elfo­gadja, de őszintén örülni is tud a hivatalos elismerésnek, okkal vetődik fel ez a téma. Szerinte — és ebben egyetértünk — soha nem volt, de nem is lesz vitatha­tatlan döntés, a bírálók kiválasz­tása pedig örök vita tárgya lehet­ne. Bár megsértődni neki is lehe­tett volna oka, sőt ideje — kere­ken ötödik éve terjesztették fel a kitüntetésre, és hogy, hogy nem, az ünnepi kézrázás mindig más­nak jutott. De így legalább a fő­kapun jutottam be! — jegyzi meg vidáman, és ezzel áttérünk a folytatásra, életének fontos állo­másaira. — Mint a legtöbb operatőr, én is fotósként indultam, 1964-ben jelentkeztem egy segédoperatőri tanfolyamra a televízióban. Sok­éves gyakorlati tapasztalattal a hátam mögött végeztem el a színművészeti főiskolát, kaptam kézhez az operatőri diplomát. Mindjárt játékfilmmel kezdtem, a „Giordano Brúnó” című 60 perces alkotást Kabay Barna rendezte, és a főszereplő Mensá- ros László volt. A legnagysze­rűbb az egészben, hogy színes film volt — abban az időben óriá­si dolognak számított! Egyre- másra következtek a csodálatos feladatok, lelkesítő találkozások színészekkel, rendezőkkel, mű­vekkel. Szinte minden évben akadt olyan munkám, amiért ér­demes ezt a szakmát csinálni! Igaz, mi mindig úgy kezdünk ne­ki, hogy ez lesz a csúcs, a tökéle­tes produkció — és hát nem min­dig jön össze. — Nekem páratlan szeren­csém van: kiváló, tehetséges al­kotókkal hozott össze a jó sor­som, ahogy mondani szokták. Játékfilmeket készítettem Ne­mere Lászlóval, Málnay Leven­tével. Bednay Nándorral pedig számtalan szilveszteri műsor anyagát vettük fel. Vele csináltuk a Mennyei hangot, ami Montrea- ux-ban Arany Rózsa Díjat ka­pott. A dokumentum műfajt Gazdag Gyulával próbáltam meg: a „Vésztői köztársaság” tv- filmnek indult, végül mozifilm lett belőle. Életem egyik áldott pillanatának tartom a Gothár Péterrel való megismerkedést — eddigi legkedvesebb közös gyer­mekünk Szomory Hermelinje —, de a múlt héten fejeztünk be egy Nyitott könyv-részt, amelyben Örkény-darabokat dolgoztunk fel. Fehér Györggyel operafilmet forgattunk, és kedves emlék a Sólyom Andrással, Molnár Györggyel végzett munka is. Kü­lönösen, hogy az utóbbival ké­szített „Varázsló álma” Veszp­rémben fődíjas lett. Talán leg­többen a Szántó Erika rendezte Elysiumot ismerik, a mozik után a televízióban is vetítették. — Elkészült az első koproduk­cióm: Franco Girardi olasz ren­dező engem választott a „Senki nem tér vissza” című alkotásá­hoz. Olaszországban már bemu­tatták, nem tudom, hol kóborol azóta a kópia, remélem, nemso­kára a hazai nézők elé kerül. A külföldiekkel folytatott filmezés során tapasztaltam néhány meg­lepő dolgot, például, hogy né­hány szakterületen nálunk gyor­sabban és keményebben dolgoz­nak. Annyi lámpát, kiegészítő eszközt kérhettem, amennyi be­lefért, de plusz emberről, hétvégi munkáról, túlóráról szó sem le­hetett. Szemben a mi 12 órás munkaidőnkkel, heti 6 napos munkahetünkkel, ott 5 napon át 11 órát forgatnak. Mostanában szokatlan sze­repben érzem kiválóan magam: most tanítok először a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és nagyon izgulok a hallgatóimért! Az ő megméretésük az én meg­méretésem is egyúttal. Raffinájt módon próbálok át­térni a magánéletre, a hobbira, a családra. Nem sok sikerrel, újabb filmcímek, nevek, helyszínek hangzanak el. Annyit sikerül megtudnom, hogy a talán nem is létező szabadidejét nagylányával tölti, akit kevéssé érdekelnek a forgatások; unalmasnak találja a filmezést. R. A. „Életem igazi szerencséje volt?” Búcsú Németh Lászlóné Démusz Ellától „Ez is szerelem” Alcímben ez is olvasható: A győri színház története 1945 — 75. A kötet felelős szerkesztője, György Ágnes rendező-drama­turg úgy állította, szerkesztette össze ezt a győri harminc évet, hogy kitessék a színházról, a szí­nészekről, az emberi játékról, hogy ennél érdekesebb, sorsra- menőbb dolog nincs is a világon. Mi magunk, akik közönségként, a civil ruhánk leple alatt azért sündörödünk be a nézőtérre, hogy kilessük az örök emberi ját­szadozásnak egy-egy féktelen vagy éppen elmélkedésre indító pillanatát, csak távoli jelzéseket kapunk abból a belső térből, ami a színpadot körülveszi; ahol a színészek végigélik, végigégik mindennapjaikat. Miközben minden idegszálukkal benne vannak, beleragadnak, belefész- kelődnek abba a tettetésbe, amit a figurával való azonosulásnak nevezünk. Mondják, hogy a szí­nész szerepe szerint mindig meg­hal, minden este, ott, a nyilvá­nosság előtt, mindenki szeme láttára. Testileg ugyan nem igaz ez az állítás, de az feltétlen, hogy a lelkileg átváltó-vetkező színész egész valójának egy része ott, a figura elnémulásában, elhallga­tásában, a színpadról leköltözé- se, a leöltözés, a lesminkelés pil­lanatában odalesz, meghal; fel­szívja az idő, az a kicsike történe­lem, amit a művészi teremtés ho­zott létre. Nos, ennek az illanó, tüné­keny, a virágillat sebességi terje­désével tovalebbenő látványnak, látomásnak, színpadi életnek a szerelmeseit, a színészeket hozza elénk, eleveníti meg néhány fo­tóban, néhány vallomásban ez az albumszerű kiadvány. A kötet elgondolói és a szerkesztő maga is képtelennek érezhette az ötle­tet: felfogni, papíron örökmé­csest gyújtani azoknak a pillana­toknak, azoknak a tomboló ele­venségeknek, amik az adott es­tén, azokban a győri színházi­színpadi bohóságokban, tragé­diákban létrejöttek 1945 —1975 között! És mégis! Valami jelet csak kell tenni utánuk, azoknak, akik a múló pillanat illúziójáért az életüket áldozták. Ahogy végiglapoztuk a köte­tet, ezt a képletes színháztörté­neti lámpagyújtást, felismertünk nagy arcokat, nagy neveket, nő­ket és férfiakat, akik később vagy időközben az ország tetején ál­lottak a szakma dolgában. Már a címlapon ránk köszönő arcok is bizonyítják, mennyi karrier fu­tott fel a fővárosig — és a szín­háztörténetbe. Mert bizony so­kan már onnan, túlról köszönné­nek vissza, ha emlegetnénk őket. És nem is akármilyen korszaka volt ez a magyar színjátszásnak és történelemnek! Jó tudni, hogy a színházat a kötet megszerkesztője szerelem­nek tudja, és ezért is van az, hogy ő is, mint a valló színészek is, ’’csak a szépre emlékeznek”. Kü­lön öröm számunkra, hogy az eg­ri társulat mai tagjával is találko­zunk a kötetben, vallomásszerű írásuk is rokonszenvet ébreszt. Bókái Mária nem magáról, in­kább társairól beszél. Mint Lo- sonczy Ariel is, aki most érkezik majd az egri társulathoz Egerbe, szeptemberben, arról beszél a neki biztosított monológban, hogy Győrnek igencsak hálával tartozik, mert a nagy siker ízét ott élvezhette ki igazán, a Piaiban; nyolcvanötször szórakoztathatta a közönséget a nem is könnyű feladatban. És ez a kötet nem végbizonyít­vány, nem minősítés, csak sze­rény visszajelzés. Mint a szere­lemben, csak a búcsúztató sóhaj hallatszik ki a lapok közül. (farkas) Németh Lászlóné Démusz Ella mindig kedves és, nagy örömünk­re, többszöri vendége volt Egernek, Hatvannak, Gyöngyösnek... 1927 augusztusában a Németh-házaspár elsőszülött kislányukkal együtt Sírokban nyaral. 1932. május elsejét Egerben töltik. Élménye­ik Németh László esszéírásában, önéletírásában is tükröződnek. A Németh-drámák egri bemutatói közül 1966. február 26-án a Nagy családfőpróbájáról hírt ad a Népújság. Gyurkó Géza tudatja az olvasókkal, hogy a premieren részt vesz az író és felesége is. 1976. április 16-án — Moldvay Győző, Fülöp Lajos és, társaik szer­vezésében — került sor az első tudományos Németh László-konfe- renciára Gyöngyösön, amelynek díszvendége volt az író felesége: Démusz Ella. Az ő jelenlétében avatja fel Czine Mihály a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumban az első, nyilvánosan felállított Né­meth László-szobrot, Tóth Valéria kitűnő alkotását. Sírokban tanúja lehettem látogatásának, egykori házigazdájuk fiá­val, ifjú Borics G. Jánossal való találkozásának; az ötven évvel ez­előtti emlékek felidézésekor megcsodálhattam emlékező tehetsé­gét... 1978 tavaszán az egri tanárképző főiskolán nagysikerű találkozót szerveztünk Németh Lászlóné részvételével, amelyen Czine Mihály és a magyarul nagyszerűen beszélő tudós, Ivan Mehela volt az ünne­pelt előadó. Többször köszönthettük Ella nénit az egri Ifjúsági Házban, Né­meth László tiszteletére szervezett rendezvényeken, a Dobó István Gimnáziumban a Németh László-pályázaton... 84 éves korában távozott tőlünk. Róla, „a megaláztatásokban is ki­tartó társáról” írta Németh László: „életem igazi szerencséje volt”...”a legkülönb s értem a legnagyobbat tevő ember”. Cs. Varga István Zádori Ferenc, az operatőr

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom