Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-10 / 108. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 10., szerda Egy koncert haszna A Helyőrségi Művelődési Otthon dísztermében két művésztanár, Kalmár Gyula és Radnóti Tibor adott hangversenyt. Ők szólaltatták meg Haydn, Mozart és Beethoven egy-egy szonátáját. A kamaramuzsika hívei tapasztalhatják Egerben, hogy miközben kint, a társadalomban lázas iramban zajlik az élet; eddig szokatlan jelenségek, új fogalmak, szervezetek, célok fodrozzák ebben a kisvárosban is a hétköznapok állóvizeit, új szavakkal és elméletekkel ismerkedünk — most éppen világrahoztak egy új hangsort, a „semlegesítődik” igét, azt a kint és bent is valami az életünket, amit szeretnénk irányítani — szóval, miközben a forint leértékelődik, erkölcsi válságaink riasztó jeleit kutatjuk, ezek a zenészek, a zongorista Kalmár Gyula és a hegedűművész Radnóti Tibor nekilát, hogy kitépjen minket gondjaink közül. Azt akarja, mint alig egy hete a főiskolai zeneteremben Marik Erzsébet és Szili Mihály, hogy ne törődjünk a zajló élet nem is mindig tiszta áramlásával, figyeljünk arra az olimposzi derűre, hangzásra, amivel a XVIII. században és a XIX-ben ezek a bécsi klasszikusok társaságot teremtettek, a zene örömében feloldódva segítettek megélni kortársaiknak azt a tisztább pillanatot, amely mindig is előrelendítheti az életünket, a sorsunkat. Azzal többek között, hogy apróbb-na- gyobb kérdéseink végiggondolására biztatnak azok a harmóniák, dallamok, eszmék, amiket csak az igazságra és nemesre éhes emberek képesek megszólaltatni. Pedig nekik is fújta a trombitát a történelem. Schiller a három szonáta keletkezési idején már elmondta a Haramiákban azt a lázadást, amit ma Sturm und Drangnak nevezünk. A francia forradalomnak nemcsak az előszele fújdogált, hanem hulltak a fejek „a penge alól a kosárba.” Eszméket hirdettek, igencsak véres események közepette. A zene akkor is, most is, ott is és nálunk is, kifejezte az embert, aki túllát a pillanat, a perc, az óra történésein, mert örül a harmóniának, az egymásra találásnak, a megértésnek. Ha csak ennyit tartanék a koncert, a zene hasznának, az is megéri. Ti. az, hogy kiszakít napi megpróbáltatásaink, megaláztatásaink közül, kirekeszti gondjainkat. Haydn az V. szonátájával, amiről óhatatlanul eszünkbe jut az ő falusi idillt teremtő Évsza- kokja, Mozart a K. 296. jelzetű C-dúr szonátájával, amellyel egy tizenöt éves mannheimi lánykától vesz zenei és érzelmi búcsút és Beethoven F-dúr szonátájával, azzal a bizonyos Tavaszival, amely mintha ellentétele volna az ő művészetében is annak a gigászi viaskodásnak, amely a IX. szimfóniáig emeli, sodorja őt. Mi csak azt érezzük, tudjuk, hogy ezek a kisvárosban élő művésztanárok belső indíttatástól hajtva megértik a társak lelki szükségletét és némi kikapcsolódást ígérve egy-két órára ideidézik a zenében azokat, akik már előttünk járva megélték-harcol- ták gondjaikat, bajaikat; épp olyan időkben, amikor a világ és Európa összedőlni látszott. És merő bizonytalanság, kétség és riadalom közepette adták a zene vigaszát azoknak, akik bíztak és hittek az életben, önmagukban. Ezt a késztetést, az ilyen hatásra törekvő művészi alázatot, lelkierőt dicsérve köszöntjük ezeket a kamarazenélő egri zenésztanárokat, akik — miközben a nagyok érzelmeit, szenvedélyeit visszahívják elébünk, okulásul — hozzák a maguk egyéniségét is. Kalmár Gyula az elmélyült elemzésen alapuló műismerettel párosuló dinamikus előadói stílusát, Radnóti Tibor lírai alkatának érzékenységét, átélési-bele- élési készségének jól alkalmaz- kodó-kapcsolódó többletét ad- ja-párosítja. Ezzel teremti meg ez a kettős azt a hangulatot, amely a játszott művek pillanatnyi varázsát is hozzák. Ez is többek között az élő zene titka. Amiről szépen beszélt zenei bevezetőiben Lévay Zsolt. (farkas) Fél évszázad a Nemzetiben Él Zuglóban egy öregember. Ma már fehér bottal jár, mert megromlott a szeme a suszterszék mellett. De több mint ötven évig dolgozott a kaptafánál — a Nemzeti Színház cipészműhelyében. Idősebb Almásán Gyula élete, ahogy mondani szokták, „kész regény”. — Verespatakon, Erdélyben születtem éppen nyolcvan éve. Apám bányász volt, de én csizmadia lettem. Abrudbányán tanultam a cipészmesterséget. 1928-ban Nagyváradra mentem a Carmen cipőgyárba, ahol többek között az öreg királynő cipőit is készítettem. Két év múlva behívtak katonának, de onnan megszöktem, és a kukoricásban kúszva átjutottam Magyarországra, Élt egy nagynéném Rákosligeten, hozzá jöttem. Cipészműhelyben dolgoztam, amíg rám nem ragyogott a szerencse: bekerültem a Nemzeti ' Színházba. Ez 1938-ban történt, és a színháznak azóta is — ma már nyugdíjasként — tagja vagyok. — Milyen volt az akkori Nemzeti Színház? — Tele volt nagy színészekkel. Sose felejtem el, először Uray Tivadarnak és Csortos Gyulának csináltam cipőt. Ez afféle vizsgának számító cugoscipő volt. Az igazi sztár a felejthetetlen Bajor Gizi volt. Ma is emlékszem arra az aranyszandálra, amit A kaméliás hölgyhöz készítettem neki. Jávor Pálnál ettem először pirított májat életemben. Volt olyan előadás, amihez 24 pár cipő kellett. Nagyajtay Teréz, a „Terka nagysága” volt a jelmeztervező, így a cipők legfőbb felelőse is. Cipészként véglegesítettek, de plusz két pengőért esténként öltöztetést is vállaltam. 1942-ben kivittek a frontra, egyenesen Lembergbe, innen vitték a Don-kanyarba az embereket. Csodával határos módon nem fagytam meg abban a rettenetes visszavonulásban, 1943 január-februárjában. Március 15- én értem haza. A színházon belül a Major—Gobbi-féle csoporttal rokonszenveztem, bár a pártba csak 1945-ben léptem be. De 1944-ben, amikor Kiss Ferenc ki akarta telepíteni a színházat, azok között voltam, akik meghiúsították ezt az akciót. Erről Gáspár Margit is megemlékezik a Láthatatlan királyság című könyvében. Később épp ezért jó kádernek számítottam, ki akartak emelni pártvonalon, de én a szakmámat fontosabbnak tartottam. A kerek cipészszéket nem lehet megfúrni. — Hogy alakult a sorsa a fel- szabadulás után? — Felejthetetlen napok voltak, amikor 1945 februárjában stráfkocsikon hordtuk ki a törmeléket a régi Nemzetiből. A ruhákat és a bőröket elrejtettük. Szerencsére tudtam románul és oroszul, és volt egy karszalagom Teatru Nációnál felirattal, ez mentett meg-a „malenkij robottól”. 1950-ben összevonták a színházi műhelyeket, de ez később megszűnt, és mindenki visz- szakerült az anyaszínházhoz. Sokszor hívtak máshová, de el sem tudtam volna képzelni az életemet a Nemzeti nélkül. Ma is mindenkit ismerek a műhelyekben és az öltözőkben. Csak hát rengeteg embert eltemettem az utóbbi években, köztük Gobbi Hildát, akinek személy szerint is sokat köszönhetek. Minden karácsonykor meghívnak a színházba, és ott voltam a Nemzeti 150 éves jubileumán is. Ez a hűség az életem része: nemcsak ötvenéves szerszámaim vannak, hanem a Nemzetihez való tartozásom is fél évszázados. É. E. Szembesítés Manapság nemcsak a jövőért aggódunk, nemcsak az örök erkölcsi értékeket féltjük, hanem a múltat is fürkésszük, szeretnénk feltérképezni az elmúlt negyven esztendő fehér foltjait. Nem épp lelkesítő, de kötelező penzum ez valamennyiünk számára, hiszen vétek hallgatni a folyvást felsajduló sebekről. Épp ezért elkerülhetetlen a hűvös, a higgadt, az indulatokat mellőző diagnosztizálás, s csak ezután alkalmazhatjuk a hatásos gyógyírt. Ráadásul a lelkiismeretes orvos okul is hibáiból, s arra törekszik, hogy soha többé ne csorbuljon a szakmai hozzáértés, illetve a vele ötvözött félreérthetetlen, kézzelfogható emberség. Az utóbbi napokban — s ebben nincs semmi különös — számos műsor taglalta ezt a még sokáig napirenden lévő témakört. Két program fokozottabb figyelmet érdemel. A szombati 168 óra, valamint az egyre nagyobb felelősségérzettel szerkesztett Vasárnapi Újság. Örvendetes, hogy az előbbi anyagai írott formában is hozzáférhetők már, s a riportokat tartalmazó lap megvásárolható a hírlapárusoknál. Sikere lesz, mert az adásban elhangzottakon később is érdemes eltöprengeni. Egy tanácskozás kapcsán felvetődött például az 1945-től máig teijedő időszak dokumentumainak történészi feldolgozása. Nem titok: ez pillanatnyilag majdhogy lehetetlen. A szót kérők elmondták: ez az abszurd helyzet riasztó kuriózumnak számít világszerte. A hatalmi elzárkózás nem tartható tovább, hiszen akár tetszik, akár nem, csak szembesülnünk kell a mögöttünk levő korszakkal, mert a hosszú távon feltétlenül egészségesnek minősíthető folyamatok ezt kívánják, s a sürgető kopogtatásra nyílniuk kell azoknak a jelképes ajtóknak. A vonakodás értelmetlen, felesleges, különösképp, ha rádöbbenünk, hogy bokros gondjainkat gyarapítja. Az újfajta alapállást nem kizárólag az értelmiségiek viszonylag szűk rétege szorgalmazza, hanem a nemzet ébredező lelkiismerete is. Az a jelenleg még hallgató hat és fél millió állampolgár, akinek egy része szén védő alanya volt a felelőtlenül tervezett, a dilettáns módon véghez vitt gazdaságpolitikának, a Rákosi-éra jogtalan tulajdoncsonkításának, az emberi méltóság gátlástalan arcul csapásának. Az időhúzás ártalmas reakció, mivel mind a felelősök, mind az áldozatok köztünk járnak. Az igazságtalanul sértettek élnek a mind valódibbá váló demokratizmus biztosította lehetőségeikkel, azaz nyilatkoznak, emlékeznek, felsorakoztatva a bizonyító erejű tényeket is. Elképzelhető, hogy szubjektív mellékízzel, de annál kifejezőbben. Nyeljen hát végre teret a harag és részrehajlás nélküli megközelítés, mérlegelés, s akkor az elszámolás nem záija ki a megbocsátást, legfeljebb a feledést. Az utóbbit azonban nem is remélhetik azok, akik megszegték a humánum örök érvényű paragrafusait, akik ártatlanokat sanyargattak, akiknek eszébe sem jutott, hogy Juszticia, ha késve is, de csak ítélkezik. Megszabadulhatnak azonban belső gyötrődésüktől, az egyébként száműzhetet- len lelkiismeretfurdaTástól. Épp a feloldás révén. A kárvallottaknak pedig legyen osztályrésze az anyagi és az erkölcsi jóvátétel. Minél hamarabb! Ez nyomatékolódott a másik fórumon is. Ezt hangsúlyozta a politikai elkötelezettségtől vezérelt történész, Balogh Sándor is, aki egyébként azt sem vitatta, hogy a koncepciós perek krónikájában nem 1962 a végső terminus, mert előfordultak ilyenek a hatvanas és a hetvenes években is. A csak azért is felelősségelhárítás oktalan dolog. Tanúsítja ezt dr. Korom Mihály esete is, akinek képviselői visszahívását nem véletlenül kezdeményezték a kiskunfélegyházi választók. ó értetlenkedett, de nem sok haszonnal, mert felbukkantak — nem névtelenül mint az ultrabalosok, a bántóan szemellenzősök szokták — azok, akik konkrét adalékokkal igazolták, hogy makacsul hirdetett állításaik olyan messzire esnek a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nincs más kiút csak az önvizsgálat, s az abból fakadó, kontrollálható nyíltság. Nemcsak a fenti régiókban, hanem a lentiekben is... Pécsi István A doveri kikötő a fehér sziklákkal és a várral Hungarocamionnal hét országon át — Szántó György képriportja A La Manche-csatornán át Doverbe (V/2.) Belvárosi utcarészlet Útban — London felé... Délután öt óra, amikor a belga kikötővárosba, Zeebruggbe érkezünk. A hajó indulásáig van időnk a jegyek, s az útiokmányok elintézésére. A „kamionosfürdőben” jó érzés végre lemosni magunkról az út porát. Majd megvacsorázunk. A gyors behajózás nem sikerül, mivel az előre megváltott jegyekkel érkező angolok soron kívül mehetnek fel a P & O hajótársaság komphajójára. így mi csak hajnali egykor kerülünk sorra. Több, mint ötórás hánykolódás a viharos csatornán, már szürkül, mire megpillantjuk a brit földet a jellegzetes fehér sziklákkal. Közelebb érve Dover és az ormán meghúzódó vár látványa ragad meg. Ez az erődítmény a legrégibb és legimpozánsabb egész Britanniában. Kikötöttünk. Amíg a vámhivatal kiállítja a belépési iratokat, megtekintjük a történelmi várost. Vasárnap lévén kihaltak az utcák, csak egy-két ajándékbolt és snack-bár tart nyitva. Elsőként a bal oldali közlekedést kell megszoknia, aki először jár itt. Főleg a gyalogátkelőhelyeknél nem ajánlatos az itthon megszokott módon lelépni. Sétánk során vesszük észre azt a templomot, ahol minden hét végén megemlékeznek a két éve, márciusban elsüllyedt komphajó közel kétszáz áldozatáról. A várban a történelmi kiállításokat tekintjük meg, amihez egy hét is kevés lenne. A brit uralkodók portréi, a napóleoni ütközet, a fegyvergyűjtemény fotózása után indulunk vissza a kikötőbe. A vártoronyból még utoljára megcsodáljuk a várost és a háborgó vizet. Délután van már, amikor kiérünk az A 2-es autósztrádára, útban Bridlington felé... (Folytatjuk) Sziklák tövébe épült romantikus fogadók A doveri templom festett ablaka a két évvel ezelőtti hajószerencsétlenség áldozatainak állít emléket
