Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. május 13., szombat PANORÁMA 5 Fiúk az autókkal (Fotó: Perl Márton) Kovács Gábor: „Itt kulturáltan zajlott le az egész” Béres László: „Érződött, hogy nincs pénzük az embereknek” Párádon meg nem... Azt mondják, ha a bodonyiak leülnek iszogatni otthon vagy a kocsmában, nagy a valószínűsége annak, hogy az alábbi nóta előbb-utóbb sorra kerül. A szöveg a következőképpen hangzik: „ Bodonyban búcsú van, Párádon meg nem Szeret engem a babám, de én őtet nem. Megverek valakit, vagy engem valaki, Aki aztat kiállja, az is valaki Amíg hajam van a fejem tetején, Víg Bodonyban csak én vagyok a legény. Mert: Bodonyban búcsú van, Párádon meg nem...” Ebben a műben nem is az a legfontosabb közlendő, hogy Bodonyban búcsú van, hanem hogy; Párádon nem. Valami azt sejteti, hogy a két község viszonya hagyományosan ilyen „ve- télytársi”. Ezt azonban nem tudni biztosan. Tény viszont, hogy nemrégiben a két falu útjai elváltak. Bodony ugyanis kilépett a községi közös tanácsból. Mindenesetre a helyi bisztróban délelőtt nem hallani ezt a bizonyos nótát. Sőt, semmilyen énekszót. Elég nagy a csend: néhány sörözgető embert látni csupán. Mondja is Béres László üzletvezető, hogy nagyon visszaesett a forgalom: — Különösen tavaly ősztől — magyarázza — ötven-hatvan százalékkal kevesebb vendég jön ide. A forgalom nem csökkent ennyivel, mert emelkedtek az árak, de érződik, hogy nincs pénzük az embereknek. — Ön szerint miért akarták az itteni lakosok, hogy leváljanak Párádról? — Szerintem semmilyen eredendő ellentét nincs. Egyszerűen arról van szó, hogy az általunk befizetett adót mi akarjuk felhasználni. Az egyesülés óta sokan elmentek a faluból, a község kihalófélben van. Hogy mit várunk az önállóságtól? Legyen gázvezeték, legyenek utak... Hittanórák, harangjáték A szomszédos dombon páratlan szépségű, nemrégiben felújított templom áll. El is indulunk arra, ám útközben a helyi kultúr- házba botlunk bele. Előtte Ady szobra, a ház homlokzata kissé rideg. Este mozi lesz: ”A testek csábítása...”Huszonnyolc forint a belépő. A parókiához érünk: mindösz- sze egyet csöngetünk, és a házigazda nyomban nyitja az ajtót. — Kerüljenek beljebb — mondja, nagy szeretettel Fias István esperes. Már eltelik néhány perc, mire kiderül, újságírók vagyunk. Ennek örül is, ami ritka dolog mostanság. — A felújítás öt-hat évig is eltartott — kezdi a beszélgetést az esperes úr —, de rengetegen segítettek nekünk: így a műemlékfelügyelőség, az egyházközség, a hívők, a téesz, de külföldről is kaptunk támogatást. Az összes költség másfél millióba került,de ehhez még hozzá kell számolni a temérdek helyi munkát. Nyolcvannyolcra aztán elkészült minden; az első, illetve a második világháborús emlékmű, a templom körüli park, és persze a templom is. A toronyból pedig harangjáték hallatszik, a szerkezetet Nyugatnémetországból kaptuk. A templom valóban csodálatos, szakemberek által restaurált freskók, és a padsorok alá vezetett korszerű fűtés fogadja az ide Harangjáték a toronyból Háztetők Fias István, az esperes Patai Károly: „Olvasni kell... feldolgozásban, ám ezért jóval kevesebb pénzt kapnak. Mindez feszültséget okoz, dehát nincs mit tenni; ha egyszer nem kell ennyi kard... BMW-k a téren Kovács Gyula a Kossuth Könyvkiadó helyi terjesztője immár harminc éve járja köteteivel a falut. Betér a bisztróba, elmegy a tsz-tanyára; szóval terjeszt. Panaszkodik is; — Régen jobban ment a könyv, de ma már nem veszik. Itt van például a Nagy Imre, az emberek kedvelnék, meg is vennék, de mikor meglátják az árát (259 forint) lemondanak róla. Délután van, egyre többen vannak az utcán. Patai Károly egyik kezében lábas, a másikban Népújság. — Tetszik-e a lap? — kérdezem. — Tetszik bizony, csakhát drága lett, de én nem mondtam le az előfizetést. Olvasni kell, meg hát szórakozni. Én mindegyik cikket elolvasom, a vezércikktől az utolsó oldalig. Jó lenne, ha nagyobb lenne a terjedelem, de azért nem adnák az újságot drágábban. Tudja, nincs pénzük az öregeknek... A falu központi terén két nagy BMW-t veszünk észre. A két autócsoda valahogy nem illik bele a képbe, nagy is a csődület. Hogy kerültek ezek ide — kérdezgetjük egymástól —, pont ide... Négy fiú száll ki a kocsikból, lehetnek úgy tizennyolc évesek. Bemennek a bisztróba, Borsodi Világost kérnek, a sofőrök pedig Pepsit. Hamar kiderül, hogy látogatásuknak nincs különösebb oka. Véletlenül vannak itt. Egyszerűen erre jártak. Épp megszólal a templom zenélő órája, mikor a négy fiú beszáll az autókba. Becsapódnak az ajtók, s a BMW-k méltóságteljesen eltűnnek a kanyarban. Az emberek viszont ott maradnak a téren. Ők itt laknak Bodonyban. Mire újból beszédbe elegyednének egymással — a harangjátéknak már vége. Havas András ők nem szívesen utaznak: azt váiják el, hogy helyben legyen az ügyintézés. Ézek az emberek ezen kívül azt is nagyon szeretik, ha a vezetőik köztük élnek. Azt nem tudom pontosan anyagilag mit hoz majd az új szituáció. Talán változni fog az elosztás módja, de a lehetőségek továbbra is igen szerények lesznek. Úgyhogy én túl sokat nem várok ettől, de ez a szétválás most legalábbis megnyugvást hozott. Azt azért látni kell, hogy elengedhetetlen a további kapcsolat Páráddal. A szakigazgatási szakemberek egy része — építés-, gyámügy — természetesen ott lesz, de például az iskola is, hiszen ott olyan feltételek vannak, amelyek nálunk talán soha nem is lesznek. Az egymásrautaltság tehát megmaradt. Kardés pengeügyek... Aki Bodonyban jár, annak biztosan fülébe jut a mesébe illő vívópenge-ügy. Arról van szó ugyanis, hogy'84-ben vívókardok gyártását kezdte meg a helyi tsz melléküzemága. Évi 50-60 ezerre rendezkedtek be, nem csekély beruházással, de hamar kiderült: ennyi egész Európának sem nagyon kell. A készlet pedig egyre csak duzzadt. Rossz nyelvek szerint akkoriban már minden környékbeli gyerek ilyen kardokkal vívott, sőt az is elterjedt: a tengernyi kardot nyársként hasznosítják majd a jövőben, azon sütik majd a szalonnát, annyi van belőlük. Ez persze csak szóbeszéd... Pedig a tennék minősége kiválónak bizonyult, csak a piac nem vette föl ezt a hatalmas mennyiséget. Bár néhányezer elfogyott a pengéből, 16 ezer még mindig raktáron van. Végül is rájöttek a hibára: tavaly decemberbe leállt a bodonyi kardgyártás. Megmaradtak viszont a drága berendezések. Ezeket most csavarok és tengelyek hőkezelésére használják. A szakemberek — kovácsok — más területen dolgoznak tovább, így például a falátogatót. Sőt még hittan teremre is futotta. — Két hittancsoportunk is van — mondja a házigazda. — Mostanában elég nagy az érdeklődés: mintha több lenne a hívő. — No, és mit várnak itt az önállóságtól? — kérdezem. — Az emberek örülnek annak, ha megmutathatják, mit tudnak. Egyáltalán, hogy tehetnek magukért valamit. Szeretik, ha a vezetőik köztük élnek Kovács Gábor, (jelenleg a helyi Mátraalja Tsz elnöke) elnöke volt a valamikori közös községi tanácsnak is: — A szétválás három éve vetődött fel először, s úgy erősödött az igény, ahogy az országban is felerősödtek ezek a törekvések. Azzal a különbséggel, hogy itt kulturáltan zajlott le az egész. Hogy mi motiválta az embereket? A falu fele öreg nyugdíjas, s A felújított templombelső Bodonyban „búcsú” van..
