Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-16 / 113. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 16., kedd 4. Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Van már művészklub! Józan áhítat — áhított összefogás Időutazás A szombaton vetített T. J. Hooker két népszerű főszereplője William Shatner és Adrian Zmed Bármennyire is hitetlenkednek a konzervatívok — reformköpenyben vagy anélkül —, tudomásul kell venniük, hogy a parapszichológia nem légből kapott valami, nem sarlatánság, hanem a személyiség eddig feltérképezetlen adottságait számba vevő, tényekkel igazolható megsejtések összessége. Ismerünk olyan embereket, akik könnyedén bepillantanak a múltba, s minden különösebb nehézség nélkül pásztázzák a jövőt is. Hasonló adottságűak azok a művészek, akik ráéreznek elődeink álmaira, vágyaira, s képességeik révén szinte hiánytalanul elénk varázsolják hajdanvolt apáinkat, nagyapáinkat. Ilyesfélével próbálkozott meg Császár Angéla, Benedek Miklós, Szacsvai László — zongorán kísérte őket Szilassy Nelly —, akik Budapest Orfeum címmel — a produkciót szerdán közvetítették a Katona József Színházból — idézték fel századunk évtizedeinek sajátos hangulatát. Amit tettek: remeklés és hiánypótló küldetés, hiszen ezeket a sanzonokat, kuplékat, dalokat érdemes átörökíteni a ma és a holnap ifjaira egyaránt. Annál is inkább, mert atmoszférát teremtenek, s időutazásra hívják mindazokat, akik kíváncsiak a tegnapok markáns arculatára. Az eligazodást megkönnyítették a tömören fogalmazott, kifejező erejű prózai blokkok. Különösképp tetszettek a nekünk postázott jelzések, az okulásunkra szolgáló poénok. Ráadásul nemcsak élményekben gazdagodtunk, hanem kikapcsolódtunk, szórakoztunk is. Közel három órán át. A sci-fi a korlátokat elsöprő fantázia hamisítatlan műfaja, a zabolázatlan lehetőségek terepe. Az igazán tehetséges szerzők élvezik is az abszolút szabadságot. A baj csak akkor kezdődik, ha az a szellemi útravaló osztályon aluli. A szombaton vetített Végső visszaszámlálás, ez az eleinte látványosnak ígérkező amerikai film éppen gondolati vérszegénysége miatt okozott nem kis csalódást. A földhözragadt történet szereplői negyven esztendőt lépnek vissza, s kikötnek a japán — amerikai összecsapás rajtja előtti perceknél. Nem lévén zsenik, rögvest rádöbbennek arra a közhelyízű igazságra — miért lehetne ezt vitatni? —, hogy ebből a helyzetből semmiképp sem módosítható a majdani história. A lagymatag, elviselhetetlenül hosszú előkészítés után nem is következhetett más cselekményszövés. Természetesen törvény- szerű a meglehetősen banális krízis, illetve a csak némi meglepetést hozó kifejlet is. Mi tagadás, ezt Brat-bury másképp csinálná. Úgy látszik, a tengeren túl nem kell spórolni a celluloidszalaggal. Nálunk illene, mégsem tesz- szük. Minek akkor a korholás? Pécsi István Történelmi rabló-pandúr A szombat esti amerikai film, a Végső visszaszámlálás feltette azt a kérdést, ami mindig is foglalkoztatta az embert: megvál- toztatható-e utólag a történelem? Minden kisszerű zsarnok s az őt szolgáló tankönyvíró hangos igennel válaszolna erre. Még repülőgép-anyahajó se kell hozzá, máris úgy formálódik a múlt, ahogy a napsugaras jelen s a még fényesebb jövő diktálja... A valóság mindig fénytelenebb, s nem tűri azt a megfogalmazást, hogy mi lett volna, ha... Daniel Cohn-Bendit sorozata, a „68” hatalma megsejtet valamit abból, hogy milyen rugók is mozgatják a históriát. Legutóbb a diáklázadások örököseit és meggyalázóit, a terroristákat faggatta gondolkodásukról. Sajátos az emberi tudat működése. Annak idején napi szenzációként fogyasztottuk a híreket a Vörös Brigádok támadásairól, Aldo Moro elrablásáról és meggyilkolásáról, vagy az OPEC- miniszterek elleni akcióról. Amikor „lefutottak” ezek az esetek, mintha egy más fejezet kezdődött volna. Hajlamos az ember azt hinni, hogy a semmiből léptek ki, s ugyanoda tértek visz- sza a főszereplők. Ahogy hihetetlen az is, hogy az ÁVH-sok és áldozataik (már aki megmaradt), vagy még az első és a második világháború túlélői is köztünk vannak. Ezért kelt olyan szenzációt, hogyha egy újságíró vagy egy filmes homlokára csap, s összegyűjti a szemtanúk emlékeit. Sára Sándor vagy a Gulyás testvérek filmszociográfiái azon alapulnak, hogy rájöttek: társadalmunk nemcsak a térben, de az időben is rétegzett. Különböző tapasztalaté, életkorú nemzedékek élnek egy időben, ha belegondolunk, nemcsak évtizedek, de évszázadok hordaléka gyűlik össze egy adott korban. Bámulatos, hogy milyen tudattal váltak körözött politikai vagy köztörvényes bűnözőkké a ’68-as fiatalok. Aldo Moro egyik gyilkosa arról filozofál, hogy milyen mély hatást tett rá az amerikai mozi (lásd: az idézett Végső visszaszámlálás is ennek a terméke), s mindent filmes szemmel élt át, s képtelen volt felfogni, hogy ha golyója emberi testbe hatol, akkor öl. A másik úgy közelíti meg a bűntettet, hogy végigjárták a rabló-pandúr játék logikáját, s mert számukra Olaszországban Aldo Moro volt a legnagyobb célpont, mindenképpen kezet kellett emelni rá. Már nem ellenségei a hatalomnak, vissza is minősítették magukat köztörvényesekké. Ez az őrült logika is valóságteremtő erővé vált egy adott ponton. Ki tudja, hogy milyen elvont szándékok testesülnek még meg a történelem valamilyen következő szakaszában. Nézem a sorozatot, s bujkál bennem a félelem: miféle történelmi rablópandúr kénye-kedvének lehetünk még kiszolgáltatva az életünk során? Mert a filmek, újságcikkek főszereplője is éppen olyan ember, mint bármelyikünk. Bár lehet, hogy akkor érzékeljük ezt csupán, ha magunk is címoldalra kerülünk. Gábor László Balogh László munkája (balra) Erdős Júlia tértextíliái (Fotó: Gál Gábor) A pinceklubba vezető lépcsősor után az első helyiségben a fehér drapériákra vetítődő gyertyafények áhítatba kerítik a látogatót. Már a megérkezés első pillanataiban sejthető: ünnepi alkalom részesei lehetünk. A következő benyíló barátságos, vendégségbe invitáló. Az ezt követő három kis teremben szellemi táplálékot kínálnak a betérőnek. Az egri művészklub tárlatán vagyunk. Jogos az áhítat, melyet Fehér László belsőépítész „sugall” nekünk. S rég áhított már az az összefogás, melynek nyomán ez a kiállítás a nemrégiben felújított kispréposti palota alagsorában létrejött. S most hosszú eszmefuttatás következhetne arról, mi volt az oka, kiken múlott az, hogy mindeddig csak terv, elképzelés maradt a helybeli képzőművészek, építészek közös bemutatkozása. Inkább örüljünk annak, hogy ez végre most megvalósult. S tegyük hozzá: nem külső ösztökélésre, hanem egy formálódó alkotóközösség akaratából. Az előzményekről annyit: Román A ndrás, az Icomos T örténeti Városok Nemzetközi Bizottsága elnöke már egy évvel az épület megnyitása előtt nyilatkozta lapunknak: az egri Icomos-szék- házban készséggel helyet adnának efféle törekvésnek. Szerencsés kezdeményezés volt az egri alkotók részéről, hogy elfoglalták a gazdára váró helyiséget. Talán túlzás lenne azt várni a bemutatott kollekciótól, hogy egységes szemléletet tükrözzön. A megyeszékhelyen élő vagy ide kötődő képzőművészek néhány alkotással vannak jelen. Ez a kollekció szemléletében, technikájában, és meg kell mondani, színvonalában is elég vegyes, mindenesetre reprezentálja a jelenlegi törekvéseket. Az Egri Építészkor keze nyomát mi, itt élők nap mint nap észlelhetjük a városon. Akár a belvárosi tömbrekonstrukció megvalósult épületei, akár az Almagyar-domb vagy a Tihaméri-lakótelep házsorai tanúskodnak arról, hogy egymással szoros szellemi közösségben élő alkotócsoportról van szó. Mostani bemutatkozásuk jelentősége inkább az, hogy végre a nagyközönség is név szerint beazonosíthatja egy-egy szemet gyönyörködtető létesítmény, középület alkotóját vagy alkotóit. Hozzáértő kézzel van tálalva a rendelkezésre álló anyag. Az előtérben Csont István alkalmazott grafikáit mutatja be. Kengyel Zoltán két, színeiben és formavilágában leredukált tájábrázolással van jelen. Nagy Ernő Nádas című képe inkább a realista vonulatot képviseli. Herczeg István szimbolikusabb megfogalmazással él, a tőle megszokott magas színvonalon. Paparó Ibolya Húsoskocsija szándéka szerint is kíméletlen, naturális borzalommal tölt el bennünket. Felez Zoltán ősi formákhoz visszatérő vázái tiszta, esztétikai élményt nyújtanak. Debreczeni Zsóka kerámia nőalakjaiban különösen a felületkezelés technikája figyelemre méltó. Modern életérzést tükröznek Sarkadi Pétervibráló, filmszerűen megfogalmazott festményei. Balogh László mobiljai izgalmas, dekoratív művek. Bemutatja a Neumann János Gimnázium és Szakközépiskola zárt udvarára szánt „szobormodelljét” is. Jól érvényesülnek a térben Erdős Júlia igen szép textilkompozíciói, Pusztai Ágoston „őslényei és őskövületei”. F. Balogh Erzsébet asszociatív tartalmú improvizációkkal jelentkezik ezúttal is. Az alkotóközösség bensősé- gességére utal, hogy az építészek közül jó néhányan — mintegy baráti körben — bemutatják kiruccanásaikat a képzőművészet tájaira. Hoór Kálmán például fafaragásokkal, Komáromi Péter és Fekete Miklós Árpád rajzokkal, Kissné Balogh Judit gyöngyfűzéseivel is jelen van. Az építészeti produktumokat nagyméretű színes fotókon, maketteken jelenítik meg, s igen szellemesen „nézhetővé tett” diasorozaton. Az Egri Építészkor tagjai a kollektív bemutatkozáshoz névjegyüket is adják, demokratikusan felsorolva valamennyi résztvevőt: Thoma Emőke, Fekete Miklós Árpád, Dely György, Bablonkay Ildikó, Fohl Károly, Gadavics Gyula, Kapuvári András, Kiss Csaba, Komáromi Péter, Kormos Gyula, Mácsai Judit, Németh Ferenc, Rátkainé Kiss Róza, Rátkai Attila, Rónay Katalin, Rubóczky Judit, Styaszin Sándor, Visnyei Györgyi. Az április huszonegyedikén zenés műsorral megnyitott, s május 7-én zárult tárlat létrehozói annyira gazdái voltak a vállalkozásnak, hogy őrzését, a látogatók kalauzolását is maguk vállalták, társadalmi munkában. Ez a lelkesedés figyelmeztető lehet a kultúrát hivatalból irányítóknak: érdemes támogatni a helyi művészeket, s életben hagyni, éltetni a művészklubot! Jámbor Ildikó A Gárdonyi Géza Gimnáziumban Ballagás után, jubileum előtt Ballagási ünnepségre hívtak az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumba. Oda, ahonnan 1938-ban magam is kiléptem az életbe. Akkor még nem tudtam, miért is kell az életet néha nagybetűvel írnunk. Oda hívtak vissza, ahol tudós történelemtanárunk, dr. Pataki Vidor, az egri vár ásatásainak szorgalmas szervezője már érettségi előtt — az ausztriai események hatására — döbbenetét kiváltó felsóhajtással közölte velünk nézetét: itt van a második világháború előszele. Akkor ezt kimondani nem volt veszélytelen dolog, de érezte, hogy ezt velünk közölheti, mi több, közölnie kell, mert a hallgatás olykor felér a cinkossággal. Az ünnepség testközelsége, a fiatalok érzelemgazdagsága, a tavaszi virágpompa, az ezres diákság, a tízezres rokoni és baráti kapcsolati rendszer forrósága elfedni látszottak bennem a gondolatot, aggodalmat: hogyan és miért is gondolunk arra, hogy mi, egri öregdiákok utat találjunk a mai nemzedékhez, amikor ezt a fiatalságot más szellemben, más történelmi koordináták között, más fogalmazásban — az egykori szellemi és lelki valóság mértéke szerint meglehetősen nehezen rendszerezhető célok érdekében — igyekeztek pályára állítani? Annak ellenére, hogy ez a város, de maga az iskola, az épülete is romolhatatlan szellemiséget áraszt és éltet? Mintha erről is szólt volna dr. Nagy An- dorné, az intézmény igazgatója. Vers és dallam szárnyalása közben hamarabb fordul optimizmusba a lélek. És bár hosszú hetek-hónapok, tervek, baráti tanácskozások kérdőjeleit tudjuk magunk mögött, ma is az egykori diák szorongásával kérdezzük: kell-e nekünk itt öregdiákok baráti társaságát létrehozni? Kell-e nekünk háromnapos, ünnepség- sorozatot rendezni május 26 — 28. között, annak a ténynek ünneplésére, hogy a törökök alóli felszabadulás után, háromszáz évvel ezelőtt, 1689-ben kezdik el a jezsuiták és két magyar tanító a gimnáziumi oktatást Egerben? Mond-e valamit ez a távlat, ez a háromszáz esztendő, a közte lefolyt történelem ebben a városban? Annyit és olyan megszívlelendőt, amely eligazítást adhat a mai fiatalságnak? Mert hát mi másért is tesszük mindezt, mint azért, hogy hassunk a holnap érdekében, gyarapítsunk a szellem és a lélek szándéka szerint. Mert a haza minden előtt! — Kölcsey gondolata, Kodály zenéje lobogott fel bennünk ott, a ballagási áhítatban. A nemzedékek változásában van sok múlandó; de örök kapocsnak, megmásíthatatlan belső törvénynek tűnik, hogy a fa évgyűrűihez hasonlóan szorosan egybefonódnak itt a fiúk és az apák, s ha erőnek erejével akarnák is szétválasztani a hozzátartozókat, a kegyetlen beavatkozást helyére sodorja ”az idő árja ”, hogy Arany János se maradjon ki magasztos érzéseink megfogalmazásából. Ma az európaiság ismét vezéreszmeként jelentkezik. Az európai ház politikai szlogen, de szerintünk szellemi és lelki valóság elsősorban. Ha mi, egri öregdiákok egyesületesdit játszunk, programot állítunk össze, pályázatot írunk ki, és minden irányú együttműködést, együttgondolkodást kívánunk elindítani ebben az iskolában, ahová mi negyven — ötven — hatvan évvel ezelőtt jártunk, és ahol szellemileg és lelkileg talpra állítottak minket, azért történik, mert hiszünk a kölcsönhatásban, reménykedünk, hogy holnap valóra váltják a most induló nemzedékek mindazt, amit mi ma velük közösen gondolunk, hiszünk és akarunk: összekapcsolni a jövő érdekében a múltat a jelennel, feltárni, megmutatni azokat az értékeket, amik a múltban keletkeztek, de itt vannak könyvekben és művészi alkotásokban, a város mai realitásában. Hangsúlyt kell adnunk — de érthető nyomatékkai — annak a gondolatunknak, hogy a magyar középiskolai oktatás értékesebbé tétele nélkül nem módosulhat a magyar egyetemek színvonala sem. S ha mi itt, négyszáz-egyné- hányan, egri öregdiákok ma emlékeztetünk az elődökre, leírjuk gondolatainkat a múltról, zenét íratunk az ünnep megörökítésére, kiállítást rendezünk a művésztanár és művésztanítvány bemutatására, könyvészeti eseményt iktatunk be, mert a szellem és lélek értékei nem maradhatnak feltáratlanok, teljesítjük a szolgálatot: nemcsak emlékezni akarunk — magunkra is —, de összekötni is a történelem zsinórját, amit e komor század nemegyszer gubancolt össze. Hisszük, hogy a ballagás után a május végi, jubileumi ünnepségek az első egri gimnázium 1689-es alapításának emlékére felkeltik a város érdeklődését, elfogadják az újabb nemzedékek az öregdiákok munkára jelentkezését. A múlt él és hat, még akkor is, ha hatását olykor nem tették érzékelhetővé! Farkas András
