Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-03 / 102. szám

4.

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1989. május 3., szerda

„Van honnan szökni...”

„Volt, hogy ránkverték az ajtót”

(VI/2.)

Igen nehéz megtalálni Debrecenben a Vöröskereszt Hajdú- Bihar Megyei Szervezetét. Többször tudakozódunk, amíg a helybeliek útba tudnak igazítani. Pedig hát a főutcán lévő iroda elég forgalmas, rengeteg Erdélyből érkező megfordul ott naponta, olyannyira, hogy ezt a fajta ügyfélfogadást a közelmúltban korlátozni kellett, már csak bizonyos napokon, bizonyos időszakokban fogadják a menekülteket. így valamivel kevesebben vannak azok, akik bármikor betoppannak, hiszen végül is nem határidőre szöktek, sokuknak azonnali segítségre van szüksége.

Az érkezőket az előtérben fotelok, televízió várja, s innen nyílik az a szoba is, ahol a ruhákat tárolják. Ügyintézésük közben a gyerekek játékokat kapnak, így talán valamivel kellemesebben telik a kínos idő.

Tarr Sándorné megyei titkárral épp egy olyan időszakban találkoztunk, amikor rajtunk kívül más nem kopogtatott.

— Előfordult már, hogy 96- an voltak egy nap, ám az átlag ennél azért kevesebb. Jobbára 25 — 30-an jönnek naponta. Ruha-,

élelmiszer- és pénzsegélyt tudunk nyújtani, ez utóbbiból az első találkozáskor maximum 1500 forintot, bár mostanság ezt legtöbbször nem tudjuk megadni. Ezenkívül közvetítünk munkát, és előfordult már olyan is, hogy főleg külföldi férfiak házassági ajánlatokkal jelentkeztek. Ezt is közzétettük, de az eredményről egyelőre még nincs tudomásunk. Az országos mellett van megyei számlánk is, ahová intézmények és egyének egyaránt befizethetnek. Ez nyáron tetőzött, mostanában azonban csökken az adakozási kedv. Ez sok mindenre visszavezethető, de mindenképpen el kell mondanom azt is, hogy a környékünkön élők korábbi teljes bizalma csökkent. Előfordul ugyanis olyan, hogy átjön valaki útlevéllel, közli, hogy itt akar maradni, felveszi a segélyeket, bevásárol, majd mielőtt lejárna az ideje, visszamegy. Volt, hogy helybeliek ránkverték az ajtót, hogy nekik bezzeg nem adunk semmit. De hát az adományozó határozza meg legtöbb esetben, hogy ki a címzett. Négy raktárunkba érkeznek a küldemények, NSZK-ból, Hollandiából. Jön mindenféle ruha, tejpor, konzerv, cumisüveg, csak az a

gondunk, hogy ágyneműből és takaróból nagyon kevés van, pedig az új otthonokban erre égető szükség lenne. Segítünk a családegyesítési kérelmekben, de Romániából nem jön hivatalos reagálás. Tudomásom szerint eddig húsz gyerek legális áttele- pülését engedélyezték, olyanokét, akik miatt volt bent kérelem. De hogy ennek ebben szerepe lett volna, arról nincs papír. Ez a szám pedig elenyésző, hiszen az országban kettőezren várnak arra, hogy teljes legyen a família.

— Az első menekülők között voltak olyanok, akiket orvos ismerőseink környékbeli hétvégi házaikba helyeztek el — folytatja. — Azóta már mindenki talált magának lakhelyet, legtöbben albérletben vagy munkásszállón, de olyan is akadt, hogy orvosok elhelyezkedtek körzetekben, s szolgálati lakást kaptak. Ilyenkor megmozdult a környék, segítettek a berendezésben. Vannak, akik továbbmennek, főleg a román anyanyelvűek. A nyugati megyékbe utaznak, várva az alkalomra, hogy később eljussanak Amerikába vagy az NSZK- ba. A legtöbbjüket várják odakint. Itt Debrecenben főleg azok maradnak, akiknek a rokonságuk Románia közeli részében él. Van, aki hozzájuk juttatja el valamilyen csatornán az itt kapott segélyt. Megdöbbentőnek tartom, hogy sokan csecsemőket hagynak ott, s már több hónapja várják, hogy utánuk hozhassák. Aztán lassan kezdik reménytelennek érezni az életüket, voltak, akik vissza is mentek. Más háromszor szökött oda vissza, hogy áthozza a családját. Próbálunk mindenkinek segíteni, de az, amit mi nyújtunk, még kevés az

új otthon megteremtéséhez... *

— Főleg reformátusokat és katolikusokat segítünk — mondja Szabó Gyula evangélikus esperes, patinás, régi könyvtárak hangulatát idéző rezidenciáján. Csak első hallásra tűnik furcsának kijelentése, de hát már tudA/. esperes asztalánál

juk, hogy a különböző egyházak ebben az esetben nem a rászorulók felekezetére kíváncsiak elsősorban. Két evangélikus család akad csak, annak ellenére, hogy világviszonylatban a legnagyobb protestáns egyház az övék.

— Természetesen a külföldi ruhák mennek el leghamarabb — teszi hozzá az esperes úr. — Svájcból, NSZK-ból érkeznek a küldemények, de adakoznak a magyar gyülekezetek, köztük helyi híveink is. Ahhoz képest, hogy Magyarországon aránylag kevesen vagyunk, rengeteg mindennel járulunk mi is hozzá az ügyhöz. Elsősorban az újonnan érkezőkkel foglalkozunk, először ezer, majd 500 vagy 700 forintot tudunk adni. Világnézetünkből adódik, hogy nem ér-- tünk egyet azokkal, akik hátrahagyják családjaikat, szeretteiket, de nem feladatunk ítélkezni felettük. Örülünk inkább annak, hogy sok gyereket fel tudtunk ruházni. Az előtt azonban értetlenül állnak az egyházak, hogy hazánk szövetségesei miért hallgatnak a román-ügyben. Persze, ez nem ítélet a részünkről, hiszen biztos van oka. Csak nem tudjuk, hogy mi.. .(Folytatjuk)

Kovács Attila

A külföldi ruhák mennek el a leghamarabb

(Fotó: Gál Gábor)

Híres család

„...tagjának lenni legalább olyan kellemes, mint egy jó színház tagjának lenni, de ugyanany- nyi terhet és kötelességet is ró az emberre. De ezt is tudatosan vállaltam, mint a szakmát és a két, illetve most még csak másfél gyereket” — mondja nevetve, mert Saárossy Kinga mindig nevet. A boldog és kiegyensúlyozott emberek elégedett mosolyával, mert belőle belülről sugárzik a mosoly. Akkor is mosolyog, ha az arca komoly, mert a szeme mosolyog.

Arról beszélgetünk, hogy milyen egy színésznő élete, ha anya, illetve milyen az anya élete, ha színésznő. És milyen a „hazatérés” Egerbe, ahonnan ő elszármazott, és ahová most Veszprém, Kecskemét, Debrecen, Budapest és Miskolc után férjével, Blaskó Balázzsal megérkeztek, hogy az új „honfoglaló” színház tagjai lehessenek.

— Annak idején az ének-zenei általánosba jártam. Volt egy tanárnőnk, Ficzere Sándorné, Éva néni, akinek még ma is hálás vagyok, ó indított el az irodalmi színpadon, szavalóversenyeken, énekkari bemutatókon, Kazinczy versengéseken. Itt tanultam meg szépen beszélni és a közönséghez közel kerülni. Az 1-esbe jártam és egyszer valaki helyett be kellett állnom egy szavalóversenyen, mert az illető beteg lett. Éva néni bizalma, hogy csak úgy, hirtelen, beugratott a hiányzó helyébe, annyira lelkesített, hogy mégis nyertem a szavalóversenyt. Még a főiskolán is abból éltem, amit itt tanultam. Örömmel tölt el, hogy még ma is sokan megismernek, az akkori barátaim, ismerőseim közül.

Balázs édesapja 20 évig itt tanított a főiskolán, és itt lett mester festőművész, aki számos tanítványában és a rövidesen megnyíló gyűitev'x"ves kiállítások képein, műveibe • ább a város emlékezetében.

— Zsófika, elsőgy rv ünk, a négy nagyszülőből scjco» már

csak az édesanyámat ismerheti; de Betty mami igyekszik négy helyett is szeretni őt. Amíg zsófi kicsi volt, és nem laktunk nagymamaközeiben, addig igen nehéz dolgunk volt. Pótmamák és pótnagymamák váltogatták egymást, olyan is előfordult, hogy az éppen soros pótmama beteg lett, és akkor Balázs a színház öltözőjébe hozta be a babát, hogy megszoptassam, mert a szülés után hat héttel már újra játszottam.

— A színész, a színésznő élete a normálistól eltérő életmódot kíván. Más az életforma, más az időbeosztás. Éjszaka érünk csak rá egymással beszélgetni; hajnalban kelünk, és még szombaton vagy vasárnap is ritkán vagyunk otthon. El kellett döntenünk, hogy a család, vagy a színház fontosabb-e? De mert mindketten vállaltuk mindkettőt, így hát életünk, a nehézségek ellenére is harmonikus. Balázzsal életem más, mint előtte bármikor: ez olyan találkozás, ami ritka kincs. Kevés a pihenésünk, kevés a ki- kapcsolódásunk, egymásra alig jut időnk, de a gyerek mindig velünk van. Néha majd elalszik az álmosságtól, de élvezi, hogy velünk van. Nagyon szereti a színházat, és nagyon büszke művész szüleire. Kicsit túlságosan is érdekli a színház, bár mi próbáljuk őt normális, polgári keretek közé illeszteni. Ez nem mindig sikerül. Színházi gyerek. Ott nő fel a színházban, sőt a színfalak mögött, és között lett „szoktatva”: bilire-ültetve, etetve. Visszaemlékezve ez így jópofán hangzik, de azért sokszor zavaró is, különösen a próbákon. De a kollégák mindig segítettek.

— Aztán az oviba való beilleszkedésnél is akadtak érdekes esetek: Zsófi egyszer megfogta egy társa kezét, és szépen kisétált az oviból, hogy megmutassa a másik gyereknek, hol dolgoznak a szülei. /, i óvó néninek azt

mondták vizet mennek inni, és Balázs egyszer csak azt vette észre, hogy kislányunk ott ténfereg a színpad körül. Zsófi pedig bűntudat nélkül, büszkén vallotta be, hogy két zebrán is átgyalogoltak, és milyen ügyesek voltak, hogy idetaláltak. Szegény óvó nénik azt se tudták, mit csináljanak izgalmukban. Persze, ilyesmi, reméljük többet nem fordul elő.

— Van rá példa a szakmában elég, hogy aki nem vállalja a gyereket, sőt gyerekeket, az hamarabb és nagyobb karriert futhat be. De én szeretem a rendezett hátteret magam mögött. Az életben és a színpadon egyaránt. Ezért határoztuk el, hogy a második jövevényt is megtartjuk. Kicsit későbbre volt tervezve, de ha már így sikerült, örülünk neki... Zsófit is rendesen szoptattam, sőt még egy tej testvérkére is telt a „nedűből”, hát a kisfiút is fogom... Mert persze az ultrahangosfotók már azt is kimutatták, hogy a rövidesen megérkező legújabb Blaskó fiú lesz.

— Jelenlegi terhességem közben is dolgozom. A negyedik hónapig játszottam Smeraldinát, sőt egyszer, a hetedik hónapban, még ismét beugrottam az engem helyettesítő Fráter Kata bereke- dése miatt, régi szerepembe. De gyerekműsorokat, irodalmi ösz- szeállításokat még most is vállalok, és fellépek Balázzsal.

Sokat rohangászom is. A gyerekholmik beszerzése nem egyszerű dolog: mindig éppen az hiányzik, amit éppen keresünk. Hol kis fazék nincs, hol teflonlábas, hol fedő vagy kisméretű vasalódeszka, végül a sportkocsi, magasépítésű, mivel az alacsonyakat nem szeretem, azok nem védik meg a gyereket a portól, zajtól, fertőzéstől.

— Zsófi is nagyon várja már a testvérkét, tudja, hogy fiú lesz, bár ő lányt szeretett volna, de

azért dicsekszik az anyukája pocijával. Úszni, fürdeni állandóan járunk, és fűzős edzőcipőt hordok, talpbetéttel. Zsófival a hasamban is sokáig fürödtem, úsztam még a Balatonban is. Balázs egy létrát állított a csónak mellé, és úgy másztam a vízbe.

— Április végére várjuk a kisfiút és így, ebben a szezonban már nem játszom a színházban, amit nagyon sajnálok, de majd ősztől ismét fogok. Addig is sokat foglalkozom műsoranyagokkal, felkészüléssel.

— Nagyon jó Egerben, bár a lakáskérdés nem megoldott. Mivel a színészházban nagyon aprók a szobák, családosoknak nem megfelelő. A szolgálati lakás formátuma lenne az ideális.

— És persze hogy újra bizonyítani tudjam —jó szerepekben — elhivatottságomat. Még nem derült ki, hogy jövőre mitjátszom majd, de érzem a vezetés és a társulat szeretetét. Jó a hangulat, jó a társulat, ezért minden nap be is megyek a kollégák közé, mert nem tudok színház nélkül meglenni... Sok szép szerepet játszottam eddigi állomásaimon is: Sallyt, a Kabaréban. Olympiát Molnár Ferenc művében, Tan- golitát a Bál a Savoyban című operettben, Gertrudist a Bánk bánban.

Jó lenne valami mai nőt eljátszani, a saját emberi arculatomat megmutatni, a lélektani és önbecslési szempontok miatt is. Sajnálom, hogy sok szerep már „elment” mellettem, kinőttem belőlük, de rengeteg lehetőség adódik még prózai és zenés vonalon is.

*

Értesítjük olvasóinkat, hogy a legifjabb Blaskó Bálint április 21-én megszületett. Súlya 390 gramm, hossza 57 centi. Anya és gyermeke egészségesek. Gratulálunk.

GY.Á.

Egy h

A

KÉPERNYŐ

ELŐTT

Biztos siker

Az ellentmondásokban sem szűkölködő, lendületesen előreívelő társadalmi folyamatok olykor felsértik kevéske nyugalmunk féltve őrzött, vékonyka páncélzatát. Szembesülünk a múlttal, disputázunk a jelennek, s felfokozott figyelmünk pásztázza a jövőt.

Ebben a nem éppen szanatóriumi atmoszférában gyógyírként hatnak azok a művek, amelyek, ha a valóság lakkozása árán is, de csak rózsaszínre festik azokat az egeket, amelyek többnyire ború-, sőt viharfelhőktől terhesek. Tisztában vagyunk ezzel, mégis engedünk a jelképes szirének csábos énekének.

S ők teszik a dolgukat. Meg kell hagyni: tisztességgel, becsülettel. Mint például az NSZK- ból származó A klinika újabb tizenegy részes blokkjának nyitódarabjában. Nem panaszkodhatunk rájuk, hiszen másfél órára elhitették velünk — ez se akármilyen eredmény! —, hogy az a bizonyos fekete-erdei csodakórház létezik. Itt az orvosok hivatásérzettől vezérelve tevékenykednek. Műhibák ugyan előfordulhatnak, de ezekre gyorsan fény derül, s az őszinte segítőkészség, illetve a magas fokú szakmai hozzáértés révén egészségessé vált betegek elégedetten távoznak. Nem feledve a humánumot, hálával emlékezve mindazokra,akik rögvest felkarolták

őket, nemegyszer megoldva anyagi természetű problémáikat is. Ebben a környezetben nem lombosodhat a karriervágy, a felkészületlenség, az intrika.

Igen, mindnyájan ilyesféle egészségügyi intézményekről, munkahelyekről ábrándozunk. Egyelőre úgy tűnik: majdhogy hiába.

Jöjjenek hát — mintegy vigaszként — a sóvárgást teljesítő mesék!

A stáb rutinos — a jelző ez esetben nem leértékelő jellegű — tagjai effélékkel leptek meg bennünket, s mi akaratlanul is méltányoltuk az igyekezetét, a zömében frappáns sztorik füzérét, az ötletes, a csak néha akadozó cselekménybonyolítást, a hiteles színészi játékot, az operatőr ráadásként kínált remek tájfelvételeit, a lankadó érdeklődést ismét felcsigázó értelmi betéteket.

Ebben a csoportban az egész kollektíva a biztos sikerre pályázott. Ha leszámítjuk a kétségtelen művészi erények hiányát, akkor nem is csalódtak, hiszen nem parnasszusi babérokért versengtek, hanem milliók elismeréséért.

Ezt — akárcsak országhatárainkon túl — nálunk is megkapták. Joggal, mert hatszámjegyű illúzióbankókban fizettek.

Ebben az inflációs érában ez nem is akármilyen érdem...

Pécsi István

A bonyolultabb témákkal szimpatizálók körében nem véletlenül közkedvelt a francia cégjelzésű „A chateauvalloni polgárok” című sorozat

I

„Elzúgtak forradalmai...”

Felkerekedett Daniel Cohn- Bendit, a nyugat-európai ’68-as diákmozgalmak egyik vezére, hogy megnézze, hogy alakult tengerentúli elvbarátainak és példaképeinek sorsa. Természetesen beilleszkedtek. Némelyikük még ideológiát is gyárt hozzá, mint például Jerry Rubin, 1968 torzonborz fenegyereke, aki elegáns üzletemberré vált. Azt mondja, hogy a nemzedék középosztállyá változott, így nincs más útja, mint a hatalom birtoklása. De nemcsak ő higgadt le, a legendás Fekete Párducok vezetője is szakácskodik. Nem röstelii fehér szakácssapkáját, sőt azt is elmondja: annak idején a börtönben támadt kedve ahhoz, hogy foglalkozásszerűen főzzön.

Egyik oldalról háboroghat az a magyar korosztály, amelyet csak a szele csapott meg az 1968- as diákmozgalmaknak, miközben a szovjet és magyar tankok dübörögtek Prága felé. Mi is vált ezekből a fiatalemberekből, milyen árulást követtek el régi elveik ellen? Az a Jerry Rubin, aki annak idején pénzt égetett a nonkonformista lázadás jegyében, az most pénzcsinálással van elfoglalva. A másik pedig, aki a fajgyűlölő fehéreket rakta volna a sütőlapátra, most ízes flekként készít számukra.

Igen ám, de csak az beszél így, akihez csak mondjuk az Eper és vér című emlékezetes filmen keresztül jutottak el a fogyasztói társadalom hazugsága elleni lázadás gondolatai, miközben elhitették vele, hogy a szocializmust építi, a hétköznapok forradalmát vívja. Mert összekeveredett a mai magyar 30 — 40- esekben egy sor ellentmondó gondolat a harmadik világ forradalmi romantikájáról, a mi konszolidációnkról, a „szocialista világ” küldetéséről, az osztályharc nemzetközi . éleződéséről, meg még ki tudja, miről. Eközben ki- érleletlenül ott munkált ezekben a nemzedékekben az elégedetlenség, amelynek nem tudtak világosan hangot adni, talán csak Bereményi és Cseh Tamás nótái fejezték ki a nosztalgiát a tiszta beszéd iránt.

"Múltunk mind össze van torlódva” — mondhatnánk József Attilával, ha tudnánk azt, hogy egyáltalán abból, ami mögöttünk van, mennyi a múlt, mennyi a jelen, és mennyi a jövő.

Hatvannyolc nyugati „veteránjai” már legalább ezt tudják. Nem kell úgy megharcolniuk saját helyük kijelölésekor, mint nekünk. Kicsit irigylem őket. Tudják, hogy szót emeltek valamiért, s azt is, hogy sok mindent elértek. S én, aki helyett mások serénykedtek valamit elérni, nagy kegyesen levéve a vállamról a terhet, a gondolkodás és a cselekvés nehézségeit, most itt ülök a képernyő előtt, tanácstalanul. Tudom, akadnak olyanok, akik a „68” hatalma című dokumen- tumfilm-sorozat gondolatait úgy rázzák le magukról, mint kutya a vizet. Pedig nagyon is rólunk szól ez a film, nem Jerry Rubinról, aki egyszer csak megborotválkozott. En is ezt tettem néhány éve, csak máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért...

Gábor László