Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-11 / 84. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1989. április 11., kedd KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Egy hét A KÉPERNYŐ ELŐTT Építő emlékezés Részlet a Meghökkentő mesék című sorozat legutóbbi blokkjából Nemrégiben rádiókritikámra reagálva egy fiatalember — jó szándékú, őszinte értetlenkedéstől vezérelve — azt mondta nekem: nem hiszi el, hogy tizenegy esztendős koromban tisztában voltam azzal, hogy Sztálin szadista zsarnok volt, s Rákosi — többek között hasonló világ- szemlélete, „lelki”alkata, szolgai és gyáva alázata miatt — hazai minimása lett. Válaszomban megszenvedett egyéni érveim mellett Mészáros Márta kétrészes filmjére (Napló gyermekeimnek, Napló szerelmeimnek.) utaltam, amelyet az elmúlt héten mutattak be a tévénézőknek. A főhős karakterének formálódására, kialakuló állás- foglalásainak összetevőire céloztam, hogy érzékeltessem mit jelent a másság, s mennyire ellenpólusa annak a hamis azonosságtudatnak, amelyet éppen az ötvenes években szerencsére — ez egyébként törvényszerűen alakult így — sikertelenül próbáltak beplántálni annyiunk tudatába. A sajtóból értesültem, hogy az alkotónak meg kellett küzdenie azért, hogy műve megszülessen, s a közönség megtekinthesse. Tisztelem kitartását, s azt a csakazértis hitet, amelyet a hűvös, a közömbös reagálás sem rendített meg. Reális önértékelése könnyíthette meg azt, hogy ne adja fel, s bízzon a produkciónak, ha későn is de csak dukáló elismerésében. Most megkapta az elégtételt. Ezentúl senki sem kérdőjelezheti meg, hogy vállalkozás nélkül szegényebbek lennénk, s a húszon- és harmincesztendősek korosztálya nélküle sehonnan sem érezhetné át, hogy milyen emberi, illetve emocionális katasztrófákat zúdított egy nemzet nyakába ez a torz éra. Az örvendetesen egészséges társadalmi tisztulással velejár az, hogy a tények precíz, higgadt ösz- szegyűjtése, rendezése hamarosan megtörténik. Ezek azonban „csak” nélkülözhetetlen, mellőzhetetlen, ám mégis száraz adalékok, s meglehetősen keveset mondanak a megbéklyózott, a megalázott, a karakterüktől, a sajátos arculatuktól megfosztani kívánt személyiségek vergődéséről, megtiprásáról, s azoktól az impresszióktól, amelyektől többé aligha szabadulhatnak meg. Ott bujkálnak álmaikban, gondolataikban, ott rejtőznek cselekedeteikben, s akkor is visszatérnek, ha keményen messzeűzik őket. A totális, az érvényesülési, a majdhogy hitleri őrülettől és hatalomvágytól sarkallt diktatúra rémületes hatása másképp aligha fogható fel. Ehhez kizárólag az effajta művészi tükröztetés szükséges. Még akkor is, ha ezek a munkák olykor kissé vontatot- tak. A lassúság hibájáért busásan kárpótol bennünket az író — rendező küldetéstudata, amely mindnyájunkat — főként az if- jabbakat — építő emlékezésre késztet. Önzetlenül gazdagítva minket... Pécsi István Építőkockák Hajlamos vagyok csak akkor nézni a televíziót, ha a műsorújság valami kedvemrevalót kínál. Azt hiszem, sokan válogatnak ugyanígy: nem tíz-tizenötperces blokkok kedvéért kapcsolják be a készüléket, hanem másfél-kétórás produkciókat jegyeznek elő. Pedig könnyen meglehet, hogy az előérzet cserben hagyja a nézőt, s olyan programot szalaszt el, amelyért igencsak kár. Hiába, ez a veszély fennáll, mert nem ülhetünk egész nap a képernyő előtt. Néha mégicsak sikerül olyan látnivalóba botlani, amely kellemes meglepetést szerez. A műsor igazi építőkockái azok a kisebb programok, amelyek ablakot nyitnak a világrá: a tévéhíradóban jelzést adnak a mindennapokról, felvillantják a külföldi eseményeket, vagy a különböző magazinműsorokban elemzést adnak valóságunkról. Az külön öröm, hogy mostanában nem a hajdani sikeres mozifilmek vagy a konzervkrimik keltik bennem a jó érzést, hanem a rövidebb alkotások, a különböző televíziós műhelyek termékei. Valósággal új korszakba lépett például az ismeretteijesztés. Még emlékszem arra az időre, amikor nyögvenyelős időszaknak számított, ha sugároztak egy-egy ilyen adást. Alig néhány üdítő kivétel akadt. Most azonban egymást követik a jobbnál jobb vállalkozások. Legutóbb például az Emma és a nagyapa című sorozat egy darabjával való találkozás nyújtott számomra maradandó élményt. Az áprilisról szólt ez az egyszerű kis történet, amely Angliában készült. A stáb nevét még a műsorújság sem tartja érdemesnek felsorolni, pedig megérdemelték volna ezt az elismerést. Egyszerű ötletből indultak ki, de olyan emberséggel fogalmazták meg gondolataikat, hogy ebbe a tíz percbe egy élet bölcsessége szorult. Kevés közelebbi kapcsolat van, mint az unokáé és a nagyszülőé. Nem csoda, hogy a magyar irodalom egyik legértékesebb alkotása szól az utóbbi időben erről a viszonyról, illetve általa valami sokkal többről: Sütő András is hasonló alapállásból fogalmazta meg az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esz- széjét. Az Emma és a nagyapa egyszerűbb dologról szól: magáról a természetről. Az idős ember és a tapasztalatlan gyermek szervesen összetartozik, mert az egyiknek sok a mondandója, a másik pedig olthatatlan kíváncsisággal kérdez. Kár, hogy hasonló ötlet ritkán jut eszébe hazai televíziósainknak, mert nagyon gyakran gyermeteg lesz az ilyesfajta produkció, máskor meg inkább tudálékos. Az ilyenfajta emberi töltés méltóságot, egyben értelmet ad annak, hogy valamit elmondunk másoknak, de nem önmagáért, hanem azért, hogy tanár és diák együtt gazdagodhassák. Egyre inkább érdemes véletlenszerűen bekapcsolni a készüléket, mert ha ilyenfajta „építőkockákra” bukkanunk, akkor sokat kaphatunk egy üres tíz perc során is. A költészet dicsősége A költészet egyedülálló dicsősége, hogy senki költő még meg nem gazdagodott belőle. A színjátszás, a zeneszerzés, a regényírás, a festészet már sokakat tett gazdaggá — a kereskedésről vagy hasonlókról nem is beszélve —, de a költészet még soha senkit. A verseket nem lehet megfizetni, vallják a költők, s valóban^ költészetet éppúgy nenj lehet se megfizetni, s megvásárolni, akár magát a szegénységet. (Bár az is igaz, hogy idáig még egyikre se mutatkozott komoly kínálat.) Isteni rokonság fűzi egybe a szegénységet és a költészetet. A költészet szépségétől mi sem áll hát távolabb, mint a luxus tündöklése. A költészet, az igazi szépség: lemondás a teljesség kedvéért. A luxus viszont: birtokolni akaija a birtokolhatatlant, bekeríteni az oszthatatlant. De ilyen szépség nincsen. A luxusban nem az oszthatatlan szépség kápráztat el, hanem a könnyűség, az, hogy a luxus nem kötelez semmire. Nem így a szépség! Nincs költészet állandó és alapvető lemondás nélkül. A költők szegénysége nem is egyéb, mint mesterségük hiteljele. A közénk született Isten bölcsőjénél minden bizonnyal ott volt a költészet is. Úgy is, mint szegénység és úgy is, mint a teremtett világ oszthatatlan jelenléte, véghetetlen szépsége, meg- vásárolhatatlan fényessége. Mivel a kettő egy. Minden művészet közül, még a külső technikájában is, ezért lehet a költészet a legeszköztele- nebb. Szelet papír meg egy darabka ceruza kell hozzá -vagy az se. Elég a puszta belefeledkezés a mindenségbe, a teljességbe. Akkor megjelenik a szépség, és ott van Isten, s az égi rendek is; melengetőn a szelíd barmok, s térden állva a pásztorok és háromkirályok. Persze — önhibájukból vagy azon kívül — a költők időnként elveszítik szegénységükből a teljességet. De még ilyenkor is megőrzik szegénységüket. Ilyenkor úgy tűnik, hogy csak szegények maradtak, az igazi szegénység gazdagsága, pártatlan gazdagsága, teljessége nélkül. Ez az állapot csaknem olyan, mintha egy költő meggazdagodott volna. Majdnem és mintha. De az már megint a költők és a költészet dicsősége, hogy a költők ilyenkor is, csak szegényen és a teljesség vigasza nélkül is, nem akarják lerombolni ezt a minthát és majdnemet, hanem úgy élnek vele, mint végvári vitézek az utolsó vizesárokkal, bástyafallal. Tudják, hogy egyedül így menthetik át — a mindenséget. Pilinszky János Engedjétek hozzám jönni a szavakat (Részlet) Nagyapa fülében újra megszólalnak az orgona hangjai. Tóth Károly uram ujjai szabadították el a hangokat, miközben a lyukas fújtató meg-megnyekkentette a dallamot. Árkos nyakú, kopaszra nyírt fejek a tölgyfa padokban. Gyöngyösen villanó és üres-feketén megnyíló szájak a kőcímeres SZó-SZék előtt. Sejtik talán, de nem tudják, mit énekelnek. Azt legföljebb: hogy Mi énekelteti őket. A hétköznapokon felgyülemlett kérdések; az égről visszahullottak. Valamikori önmagunk hangjai a Psalterium Hungaricum-bó\, Nagy Nyomorúságok esztendeiből: törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak; kiknek szájából mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak; torkukból mint koporsóból hengerednek elé; nézd, Uram, e nyitott szájakat! Öklendeznek, agyarkodnak, iszonyatos, sivító oroszlánok; láttukon csontjaink helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösö- dő sebek; felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a ben- dőjüket, velünk és gyermekeink gyermekeivel; rendezd úgy vala„ Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember. ” "Politikai és szociális szemszögből nézve a szellem nem egyéb, mint az embernek vágya jobb, iga- zabb, boldogabb s az önérzetes emberhez méltóbban alkalmazkodó életföltételekre... az érdek pedig azt jelenti, hogy valaki ily változás esetén megrövidül s ezért e változás megvalósulása elé a legaljasabb, valóban gonosztevői eszközökkel igyekszik gátat vetni — habár egyébként tisztában is volna vele, hogy ezt már sokáig nem teheti.” Thomas Mann írja ezeket a Szép Szó 12- ik számában, és azt hiszem, aki miképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek, vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket megemészti; ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé, azt is megmon- danók, hová célozz, Uram: egyenest az álnok szemük közé; de jól nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül, lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz száradott, kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretőd, a hamisságot vi- szontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhoz- zájuk volt jókedved, miközben költő, az Th. Mann-nak a szavait olyan örömmel hallgatja, mintha saját maga közölné társaival, jóllehet érezné, hogy van még hozzátenni valója. De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan ( s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és művéhez, az emberek közös művéhez és önmagához? A költő alkot, és ez nem jelent kevesebbet, mint hogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget, azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet s hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig érnek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk mint a kohókban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a gaiambszárny-szép- ségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta. — Meghaltál, Jatata? — Nem haltam meg. — Nem tudtad kinyitni szemedet? azért szeretik, mert keresik az emberséget. Bizonyára sokak fülében ’’kenetesen” hangzik, mit itt írok. Hagyjuk ezeket — cinikussá- guk mögött vagy nyers erőtől, erőszaktól való cinkos félelem, vagy a beléje vetett bizlom lappang. Mi, mai költők, nem tehetünk mást, mint hogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérlik a költők örök ellenfelei a ’’tömegeket” legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani. József Attila — Varázslat volt. Abban egyeztünk meg. — Ők hol vannak most? — Kicsodák? — Akik elindultak, mikor kicsi voltál. — Jönnek valahol. Vagy mennek valamerre. — Mit láttál, mikor lehunytad szemedet? — Szállongó fekete pernyéket. — Honnan szállnak? — A szememből. — A pernye micsoda? — Madár. Icipici madárka. — Nem akar kirepülni a szemedből? — Ott van a fészke. — Fészket rakott icipici fekete madár a szemedben? — Ott szereti. Amerre nézek, a madár is arra repül. — Éneke is? — Nem énekel. — Nem tud énekelni? — Nincs hangja. Csak röpködése. — Nézem a szemedet. Nem látok madarat. — Mit látsz? — Esőt látok. — Esik bennem az eső. — Bennem nem esik, Jatata. — Szép idő van a szemedben. Sütő András Radnóti Miklós Ének a halálról Kosztolányi Dezső temetésén korán van még és íme este lett. Sötét egünkre lassan színezüst koszorút fon a súlyos fáklyafüst s felrebbenő madár fenn súr- dogál! A lélek oly ijedt és lebbenő, akár a hős, könnyűszárnyú felleg, melyre forró csillagok lehelnek. A test pihen vermében hallgatag, rögök nyugalmas sorsát éli lenn, szétoszlik, szomjas gyökér felissza s zöld lobogással tér újra visz- sza, törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így, mi egy világ volt, kétfelé kering! vagy bölcs talán? a holttest tudja itt. Őrizd Uram, a lélek útjait. Pilinszky János Ékszer Remekbe' készült, ovális tükörben nézi magát az antilop. Nyakában drágakő. Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg. Azt mondjuk neki, te csak nézd magad, mi majd szülünk, születünk, meghalunk. Ilyesféléket susogunk neki, az őrületben élő antilopnak. Pinczéri Judit Fókák vonulása Ha két fókavállcsontot összeütögetsz, megindulnak a fókák. Kuruzsos bakók cifrája fejünk de megyünk a hangra — . tudod a nótát Lihegő bőrünk csizmára görbül síma a módja az étfogós utaknak A kivi sikog a gödölye felsír hallottad-e mikor a fókák ugatnak A mustralégy megáll a torkunk falán de közéjük mégse rontunk ' Mert kell a zene mert hinni mersz vele megyünk mert kezükben szól a csontunk Megiázasít hogy két sárga síp üzeni halott testvérünk dallamát Amiben hinnénk ha nem lógna közénk rozmárbajusz sópúp vezúvnyi bálnahát A fehérfóka mondta van egy sziget hol molykirály zsúrja őrzi a háló És hét kád a gyomra és rák a bolondja ő csattog zenét s amott a zászlót A fehérfóka vitte ő tudta a vizet húsz lépésre elöl mutatta mélyét Jaj a fehérfóka folt lett a szíve megkívánta a vízipók lábainak léptét Bumeráng-fagott cifrázza fejünk fölött a levegő sziszegő lóhát Mégis megyünk tajtékos gyepünk névnap a halaknak — tudod a nótát Csontváz csontszitok zsebből naphurok menni tartozol pondró kobra Merről nagyon is érzed hova is mikor áthaladsz ‘fogról fogra Szemed erein vérpánt s eköré kibomlik a hétféle szín íme — mondod — a fehér fóka vagyok — sorakozzatok, testvéreim. A mai költő feladatai Gábor László
