Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-07 / 81. szám
4. _________________________KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS____________________NÉPÚJSÁG, 1989. április 7., péntek „ Hallja-é kend bácsi, merre van Pusztakovácsi? Menjen csak kend szaporán, odaér még ma, korán. ” Találkozás Berzsenyi Dániel dédunokájával, Berzsenyi Piroskával Ők hozták a siegeni kiállítást Három anya — egy gyermekkel Berzsenyi Dániel szobra Berzsenyi Dániel síremléke lembe. Azt kérdeztem tőlük: „Élnek-e a költőnek valahol leszármazottai?” Az egyik így válaszolt: „Én vagyok Berzsenyi Piroska, a költő dédunokája.” Nagy örömmel és meghatottsággal köszöntöttem az idős asz- szonyt, aki bemutatta dédnagy- apja niklai emlékházát, a költő szobrát, valamint az emléktárgyakat, majd kimentünk a temetőbe tisztelegni az „elszórt csontok” előtt. Az elmúlt évben — nagy örömömre — levél érkezett számomra Nikláról: „Nagy örömet szerzett a kedves meglepetéssel, a Csokonai- és Lilla- emlékek című küldeménnyel. Sok köszönet érte. Tanultunk a költőről (Csokonai V. Mihályról /F. M./), de bizony már régen, nem annyira emlékszem mindenre. Járt Nik- lán is, dédapám, Berzsenyi Dániel életében, amikor az kiment körülnézni, milyen munka folyik a földeken. Valószínűleg amikor Csurgón tanított Csokonai, megszólította őt és kérdezte: „Hallja-é kend bácsi, merre van Pusztakovácsi? Menjen csak kend szaporán, oda ér még ma, korán, "válaszolta dédapám. Valószínű sejtette, hogy Csokonai lehet. Örültek a találkozásnak, és sokáig elbeszélgettek, ennyit tudok a találkozásról.” A továbbiakban Berzsenyi Piroska elismerését fejezte ki a Komárom megyei Almásneszmély községnek, irodalomban gazdag hagyományainak ápolásáért. Ferenczy Miklós Az NSZK-beli Siegenből származik az a tárlat, amely az egri vár gótikus palotájában látható, ezzel a címmel: Rubens és rézmetszőműhelye. A megnyitó után elsőként a város nálunk vendégeskedő polgármesteréhez, Hans Reinhardthoz fordultam. — Hogyan kerültek kapcsolatba Egerrel? — Az első szálak a várbaráti köreink közt szövődtek, de remélem, hogy ez csak kezdetét jelentette a barátságnak, mely a kultúra egész területén kibontakozhat. Ennek bizonysága a mostani kiállítás, amit ősszel a magyar népviseletek bemutatója követ nálunk. Egyébként az egyetemünk régészei rendszeresen részt vesznek az itteni ásatásokon, és ha az önök főiskoláján megindul a némettanárok képzése, még több alkalom kínálkozik majd, hogy igazán tartalmas viszonyt alakítsunk ki. Már másodszor járok Magyarországon, és újra csupa jó élménnyel térek majd haza. Nagyon szívélyes fogadtatásban részesültem, no de a vendégszeretetet mi sem adjuk alább, ha az egriek viszonozzák látogatásunkat. A német múzeum igazgatója, dr. Jürgen Schawacht — Szólna néhány szót szőkébb pátriájukról? — Siegen sajnos nem a bor, hanem a vas városa — mondta tréfásan. — Már 2500 éve, hogy e hasznos ércre bukkantak környékünkön, s habár a bányák kimerültek azóta, a feldolgozóipar annál jelentősebb lett — erről árulkodik hatalmas acélművünk. Az értékes gyűjteményt kölEgy metszet a mester festménye után (Fotó: Koncz János) Nikla: Berzsenyi-kúria sorokat, „A Magyarokhoz” címmel, amelyben aggódik, és félti hazáját Európa viharában, Napóleon világhatalmi törekvéseivel szemben. Azt úja, hogy a hazát szilárd erkölcsi alappal, nemes hazafisággal lehet csak megmenteni. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem Niklára, amikor is első utam a Berzsenyi-kúriába vezetett. Két idős asszony jött a közeEmlékek jutnak az eszembe Berzsenyi Dánielről. Amikor „én még kis srác voltam”, és Sza- mosújvárott középiskolás diák, tagja voltam a gimnáziumi énekkarnak és harsogva énekeltük a kórusban: „Forr a világ bús tengere, óh magyar/ Ádáz Erynnis lelke uralkodik/ S a föld lakóit vérbe mártott/ Tőre dühös viadalra készti.” A költő 1807-ben írta ezeket a E sorok írója évekkel ezelőtt Niklán járt azzal a szándékkal, hogy tisztelegjen a nagy költő. Berzsenyi Dániel emléke előtt. Amikor a Berzsenyi-kúrián nézelődött, egy idős asszonnyal találkozott, akitől a költő leszármazottai felől érdeklődött. Az asszony így válaszolt: „Én vagyok Berzsenyi Piroska, a költő dédunokája..." Siegen polgármestere, Hans Reinhardt csönadó múzeum igazgatója dr. Jürgen Schawacht. — A kutatóknak sok fejtörést okozott, hogy kikövetkeztessék, hol született Rubens. Milyen érvek szóltak amellett, hogy Siegen a keresett hely? — Ha tudta egyáltalán a németalföldi mester, hogy hol jött világra, arról soha senkinek nem tett említést. Valószínűleg azért, mert annak körülményeit beárnyékolta zaklatott családi életük. Az apát egy főúri hölgy iránt érzett szerelme börtönbe juttatta, ahonnan felesége váltotta ki. Ezért nem emlegethette szívesen a művész ezt az időszakot, s innen a titokzatosság, ami miatt a művészettörténészek csak közvetett bizonyítékokra támaszkodhattak. Az a levél lett a perdöntő, amit a híressé vált fiú édesanyja szülése előtt néhány nappal városunkban keltezett. Ez vetett véget az évtizedekig folyó versengésnek, melyben Köln és Antwerpen voltak a vetélytár- saink. Ma is látható nálunk az az ötven évvel ezelőtt készült diszkót, ami a vitának állít emléket: rajta három anya tart egyetlen gyermeket. — Hogyan élnek e megtisztelő címmel, amely a turistákat is vonzza? — Nyolc eredeti festményét a dísztermünkben helyeztük el, ott gyakran tartunk fogadásokat legbecsesebb vendégeinknek. A szülőházhoz eddig nem vihettük el a látogatókat, ugyanis nem tudjuk, hol állt. Őt hónapja azonban közölte velem a levéltár vezetője: megtalálta a kérdéses helyet. Feltételezéseit azonban még nem hozta a tudomány nyilvánosságára. A modem festészet egy-egy ígéretes alakjának minden évben kiadjuk a Rubens-dí- jat, amivel azt is szeretnénk szorgalmazni, hogy városunkban az ipar mellett a képzőművészet is jelentős szerepet kapjon. (palágyi) í í 'Cl I « m m •p 'G S • I V. Tavasz ekete mezőkön, rügyező bokrok ága-bogai között szalad a patak. Fodrai meg-megcsillannak, mintha napsugaras emlékeket cipelnének a hátukon, vagy titkos üzeneteket szállítanának. — Mitől csillog a patak vize? — És a te szemed? A lány vállat von, ujjával megsimogatja a fiú arcát. — Fontos ez? — Nagyon fontos. A siető vízfodrok ide-oda súgnak, csacsognak, de mi nem értjük őket, így a vízcseppek beszéde örökös titok marad. Nekik küldetésük van, a források vizét, a hegyormok olvadó havának, jégcsúcsainak könnyeit viszik a folyókba, a tengerekbe. így aztán lehet, hogy a fodros habok a hó fehérségét rejtik, a csillogó vízcseppek a kelő Nap fényességét, a telihold világosságát, vagy éppen a csillagok tavaszi ragyogását. — Nézd a vizet! — biztatja a lány a fiút, és egy kavicsot dob a sodrásba. — Hallottad a csobbanást? — A csobogást hallom, és az arcodat nézem a víztükörben. A réten álmosodik a feketeség, zöld, sárga színek keverednek. . — Szeretsz? — Nem érzed? A patakárok gyermekláncfü- ves partján frissen zsendül a fű. Előbb a fiú ül le, helyet igazít maga mellett a lánynak, közeli rét terített abroszán, a zöldben, éket ver a sárga gólyahír. — Meglátott a mamád? — Mikor? — Amikor megcsókoltál. A kislány füvet tép, és a szálakat egyenként dobja a vízre. Kíváncsiság, akaratos dac lobban a szemében, az arca belepirul. — Ha félsz, ne járj velem! Szél borzolja meg a hajukat, a virágot bontó ágak beleremegnek, madarak röppennek fejük fölött, és a fészekrakás titkos vágyával szívükben csivitelnek. — A múlt héten egyedül jártam az erdőt. — Nem féltél? A fiú elgondolkodik. Igazságot keres, és az apjára gondol, aki merész, bátor ember, és mégsem meri megfogni a békát, fél az egerektől is, ugyanakkor a falhoz kent egy tőle izmosabb embert, amikor meg akart támadni egy ártatlan járókelőt. — Féltem! Tudod, az úgy van, hogy az ember könnyen megijed, meglepődik, aztán megembereli magát, és megjön a bátorsága. — Te sohasem hazudsz? Összedugják kócos fejüket, egymásba mélyed a tekintetük, mosolyognak. — Csak néha. Ha muszáj... Mellettük a patakparton mozdul a föld, vakondtúrások süp- pedeznek, domborodnak, a kertek felől kesernyés füstszagot sodor a szellő, tűzre dobott giz-ga- zok orrfacsaró ízét csapja el a mezők felé a légáram. Égymás kezét fogják, és bámulják a vizet, a zöld mohával benőtt köveket. — Levágatom a hajamat! Anyukám mondta, hogy ezek a foncsikok már kislányosak... A fiú elszomorodik, elveszi a kezét a kislányéból. Megnyúlik, megfakul az arca, és tovább bámulja a patakot. — Nem akarod? Fej rázás. — Miért nem? — Akkor én szakállt növesztek! Hallgatnak, összenéznek, egymáshoz bújnak, csókolóz- nak. — Mi lesz, ha kitudódik, hogy együtt járunk? Tudod, kicsi a falu, viszi a tavaszi szél a híreket... — Mi lenne? A kettőnk dolga. —'Viszek majd májuskosarat. — Inkább májfát állíts! De nagyon nagyot. Szeretném, ha nekem lenne a faluban a leghatalmasabb májfám... A bokorról lecsüngő barkák megsimogatják az arcukat, virágporral szóródik be a hajuk, Salamon minden dicsőségét magán viselő pompás gyík sütkérezik a mellettük lévő kövön, néhány pillanat múlva kiállít mellé a párja is. A kislány a fiú ölelésébe bújik. — Gyíkok! — húzódik félre, arcán ijedelem vibrál. — Ne félj! Jó barátok, és ők is ketten vannak, és szeretik egymást... Méhek röpdösnek a virágokon, zümmögésük a csöndben felerősödik, nektárt gyűjtenek, leírják a tiszteletköröket, és odébb röppennek. — Mikor mondod meg otthon, hogy szeretsz? — Majd ha kérdezik. — És ha nem akarja a mamád? — Majd megszokja... Ezen nevetnek, és egymást . ölelve bámulják a patakot. — Mától kezdve ez a mi patakunk. — Az egész világ legyen a miénk! A gyíkok, a madarak, a lepkék is. A fiú bólint, és boldog beleegyezése a szerelem ígérete. Szalay István NYEREMÉNY, SZERENCSE ÁPRILIS 1 - JÚNIUS VO ^ Első snrsnlá
