Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-01 / 77. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 1., szombat Hol? Mikor? Miből? Amióta — az 1830-as években — a magyar nyelvű nemzeti szín­ház létesítésének gondolata fel­vetődött, a téma körül igazából sosem volt nyugalom. Felépült ugyan az úgynevezett Grassalko- vich-telken (a budapesti mai Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán, a most üres, csak buti­kokkal benépesített területen) az első színház, meg is nyitották 1837-ben, még Pesti Magyar Színház néven. Aztán Nemzeti Színház lett a neve. Átépítették, lebontották. Átköltöztették a mai Blaha Lujza téren állt, egy­kor Népszínházként ismert épü­letbe (ezt is felrobbantották). Átköltözött a mai Hevesi Sándor térre, a hajdani Magyar Színház átalakított épületébe — előbb azonban albérletet vett ki a Nagymező utcában, a mai Thália Színház helyiségében. S mind­emellett voltak igazgatási és mű­vészi válságok, intendánsi és mű­vészeti vezetői korszakok. Volt az ország minden tekintetben legjobb színháza, és volt a meg­csontosodott ódivatú stílus vég­ső mentsvára. Vezetői között akadtak színháztörténeti jelen­tőségű személyiségek és akadtak kurzuslovagok, hozzá nem ér­tők. Egy valami maradt: a Nem­zeti Színház mint fogalom, mint létesítmény, és mint a magyar színházművészet szinte jelképe­sük intézménye. Egyesek szerint viszont ma­napság éppen e funkcióival van baj. Azzal tudniillik, hogy a Nemzeti Színháznak sem igazán megfelelő épülete, sem alkalmas művészi funkciója, sem igazi sze­repe nincs a magyar szellemi életben, de még a szorosan vett színházi életben sem. E hiányok pedig, így együtt, majdhogynem az egész Nemzeti Színház foga­lom létezését vonják kétségbe. Az észrevételekkel szembe kell nézni, akár mert igazat állíta­nak, akár mert tévednek. Mi tehát most a helyzet a Nemzeti Színházzal? Közkeletű és némiképp bü­rokratikus ízű kifejezéssel élve: a Nemzeti Színház ügye „folya­matban van”. Ez magyarra for­dítva annyit jelent, hogy a szak­területek, a hivatalok, a közvéle­mény foglalkoznak a Nemzeti ügyével. Ez a foglalkozás többirányú. Az egyik nevezhető a tárgyi kö­rülmények rendezésére irányu­ló, gyakorlatilag az első Nemzeti Színház 1908-ban elhatározott lebontásától számítható törek­vésnek, mely szerint halasztha­tatlanul szükség van egy új, min­den tekintetben megfelelő Nem­zeti Színház megépítésére. A fel­adat, mint közismert, ma is aktu­ális. De hogy mikorra készülhet el ez az új épület, valószínűleg senki nem tudja. Nem azért, mert az ügy nem kap horderejű­nek megfelelő figyelmet, törő­dést. Sőt, talán inkább túl sok is a törődés, s eddig túl kevés az eredmény. Tudjuk, hogy készül­tek tervek az új színház elhelye­zését és magát a színházépületet illetően is, és hogy a budapesti Városligetben el is kezdték a te­reprendezést és az építkezéshez az úgynevezett felvonulást. Majd mindezt leállították, a kiemelt fákat és bokrokat visszaültették. Következett egy újabb pályázat kiírása, s ez hozott is vagy nyolc­van új tervet, de egyelőre csak a színház elhelyezésére kellett ter­veket készíteni. E tervek össze­gezése után az illetékesek — a Fővárosi Tanács és egy szakbi­zottság — megadták a konkrét tervekhez szükséges konkrét helyszíneket. Ezzel újabb vita és bizonytalanság keletkezett, mert a Vár és a Tanács körút mellé (s az utóbbi helyett) egyszer csak felbukkant az Engels tér, mint helyszín. Egyelőre ez a helyzet. Márciusban döntenek a végleges helyszínről, és ezután kezdődhet meg az újabb pályázat, melynek már a konkrét színházépület megtervezése a tárgya. Ezeket, mint hírlik, ez év végéig vagy 1990 elejéig kell benyújtani. Ak­kor újabb bírálóbizottsági döntés születik majd, melyik tervet (vagy terveket) kezdhetik részle­tesen kidolgozni, azaz ki lesz a pályázat nyertese. Hogy egy ilyen erősen időigényes, nehéz­kes procedúra miképp teszi lehe­tővé az új színháznak az 1995-ös világkiállítás (azaz az általunk megrendezni remélt világkiállí­tás) idejére történő elkészítését, és hogy az esetleges kiállítással kapcsolatos kiadások mellett ho­gyan jut még a Nemzetire is pén­zünk, azt nagyon is indokolt megkérdeznünk. Az építési kérdésekkel párhu­zamosan „folyamatban van” a Nemzeti belső megújulásának kérdése is. A frissiben kinevezett igazgatóhelyettes, Csiszár Imre, aki ez év nyarától már (Malonyai Dezső nyugalomba vonulása után) igazgatóként fog működni, nem mindennapi lehetőséget ka­pott egy korszerű, modem, a ma­gyar és a nemzetközi színházmű­vészet legjobb eredményeit fi­gyelembe vevő színház kialakítá­sára. Ez egyben nem mindenna­pi nehézségű feladat is, hiszen a színházművészetnek jelenleg egyik legvitatottabb kérdése Eu- rópa-szerte, hogy mi is egy nem­zeti színház feladata? Az új igazgatónak tehát na­gyon gyorsan tisztáznia kell, mit ért majd azon, hogy nemzeti, s mit azon, hogy színház? És eh­hez meg kell találnia a munkatár­sakat, a rendezőket, tervezőket, színészeket, azt az egész (és igen széles körű) szellemi hátteret, mely nélkül nem működhet a színház. No és meg kell találni az anyagi hátteret is, hiszen (mint az szintén köztudott) nemrég még komolyan felvetődött a Nemzeti Színház szanálásának kérdése is. Takács István Dustin Hoffman Az amerikai film „ kis nagy embere ” Oscar-díj az „Esőember”-ben nyújtott alakításért Egy örökségéből kisemmizett fiatal autóügynök, miközben pénze után fut, rátalál autista be­tegségben szenvedő bátyjára, és egy hét alatt több emberi érzést tanul tőle, mint korábban egész életében: erről szól az "Esőem­ber” című film, amelynek vetíté­sét nálunk is megkezdték. A kü­lönös belső világban élő, a külvi­lágtól rettegő férfit Dustin Hoff­man, napjaink talán legnagyobb amerikai színésze játszotta, és ezért most megkapta az Oscar- díjat is. Az 52 éves Hoffman Los An­gelesben született 1937 augusz­tusában, apja bútortervező volt. 19 évesen kezdte színészi pályá­ját Lee Strasberg stúdiójában. Igazi hírnévre harmincévesen tett szert, amikor a 60-as évek végének egyik alapfilmjében, a „Diploma előtt”-ben megdöb­bentő hitelességgel játszotta el egy, a hagyományos középosz­tálybeli szerepből kitömi vágyó diák alakját. Tehetségére jellemző, hogy a siker ellenére nem skatulyázták be a kamaszos, félszeg fiatalem­berek szerepébe: két évvel ké­sőbb egy tüdőbeteg, álmodozó New York-i csavargót alakított sokkolóan az „Éjféli cowboy”- ban. Újabb bravúros alakítása volt a „Kis Nagy Ember” fehérek és indiánok között sodródó Jack Crabbje, akit 15 éves korától 121 éves koráig egyaránt ő elevení­tett meg. De meg lehetne említe­ni a „Szalmakutyák” gyilkosát, a „Maraton életre-halálra” náci­vadászát, a „Kramer kontra Kra­mer” fiáért harcoló elvált apját, a „Lenny” kábítószeres, halálba rohanó színészét. Méltó partnere volt Steve McQueen-nek a „Pil- langó”-ban, ő játszotta az egyik újságírót a Watergate-ügyről szóló „Az elnök emberei”-ben, és ő volt a zseniális nőimitátor a „Tootsie”-ban. Hoffman filmes körökben a rendezők rémének számít: nem bírja elviselni a felületességet, az amatőr hozzáállást. Az "Esőem­berét már évek óta tervezték, és Barry Levinson volt a hetedik rendező, akivel végre közös ne­vezőre tudott jönni, aki igazán komolyan vette a filmet. Levin­son, aki maga is Oscart kapott a filmért, a díjátadáskor így nyilat­kozott: "Ez a film csak azért ké­szülhetett el, mert Dustin Hoff­man ragaszkodott hozzá”. Hoffmannak ez volt a máso­dik Oscar-dija — az elsőt a „Kra­mer kontra Kramer”-ért kapta —, de feltehetően nem az utolsó. Valószínűleg hamarosan újabb nagy Dustin Hoffman-alakítás- nak tapsolhat a világ: készül Vol­ker Schlöndorff rendezésében az "Ügynök halála” filmváltozata. Négyszemközt egy szlovákiai íróval Kisebbségben élni _______________;__1 A napokban rövid ideig Heves megyében tartózkodott Gál Sándor, Kassán élő költő. Szinte egy perc szabad ideje sem volt, hiszen több helyen is tartott elő­adást, s leginkább diákok voltak kíváncsiak rá. Minden esetben kisebbségi létről és irodalomról beszélt. így amikor találkoztunk, mi is ezt a témát választottuk. — A nemzeti kisebbségek kö­zül mostanság leginkább az erdé­lyi magyarságról esik sző. Egyre többször beszéltünk az utóbbi időben a nyugaton élőkről, ám a csehszlovákiaiakról szinte csak akkor, ha jó példára van szükség. Valóban problémamentes lenne a helyzet? — Kezdjük az elején. Addig, amíg léteznek kisebbségek, ad­dig lesznek kisebbségi problé­mák is. Csehszlovákiában ez konkrétan úgy néz ki, hogy a hat­vanas években nagy területren­dezésbe kezdtek. Nagyobb járá­sokat alakítottak ki, amelyekbe a zömmel magyar etnikumú terü­leteket beolvasztották. Ezzel év­századok óta együtt lévő rend­szereket bontottak meg. Több változás is történt ennek követ­keztében. így például központo­sították a mezőgazdaságot, át­rendezték a tulajdonviszonyo­kat. A parasztság — megszakítva a két-három nemzedéken át tar­tó hagyományokat — függőségi viszonyba került a központoktól. Aztán a hetvenes években tör­tént nemzetiségi Szempontból a legkomolyabb változás, hiszen a többi érintette a szlovákokat is. Ekkor megszűnt az iskolák negy­ven százaléka. Több kisközség­ből eltűnt a tam'tó, aki a kultúra­szervező ember volt. A pedagó­gusképzés is hanyatlott, sokan a tanárok közül elérték a nyugdíj­korhatárt. A magyar kultúrával csak a Csehszlovákiai Magyarok Szövetsége, a Csemadok foglal­kozott, amelynek alapszerveze­tei azért minden kistelepülésen megtalálhatóak voltak. — Végig múlt időben beszélt. Ezek szerint változott a helyzet? — Most úgy tűnik, hogy igen. Ahol legalább tizenöt magyar aj­kú gyerek van, ott újjászervezik az iskolákat. Lesznek ezekben magyar tanárok is, egyelőre olyan megoldással, hogy közép­iskolát végzett diákok kétéves Gál Sándor (Fotó: Koncz János) pedagógiai képzésben részesül­nek. így lehet megoldani a gyors pótlást. — Ön irodalmár. Mi lehet az oka annak, hogy a Felvidéken születő magyar írásokat kevéssé ismerjük? — Semmiképpen nem a hoz­záférhetetlenségük miatt. Ugyanis létezik egy kölcsönös könyvkiadási egyezmény. Ennek értelmében a csehszlovákiai ma­gyar kiadó, a Madách köteteit Magyarországon korlátlanul át­veszik. A művek tehát jelen van­nak. De a köztudatba mégsem kerülnek, mivel természetes mó­don inkább az erdélyi alkotások felé irányul a figyelem. — Az itteni irodalomnak van ott keletje? — A már említett szerződés­nek van egy másik oldala is. A Magyarországon megjelenő mű­veket Csehszlovákia átveszi. De nincs különbség a szerzők nem­zeti hovatartozása szerint. A kas­sai magyar könyvesboltban abc- sorrendben vannak a világiroda­lom alkotói, nem választják őket szét magyarra és nem magyarra. —Az egyes emberszámára mit jelent kisebbségben élni? — Nem tudom, hiszen születé­sem óta így élek, nincs összeha­sonlítási alapom. Nem hiszem, hogy ezt meg lehetne fogalmaz­ni. Ézt vagy tudja belülről az em­ber, vagy nem. Kisebbségi példá­ul Vaclav Havel is, igaz, nem nemzeti, hanem ideológiai szem­pontból. Erre tehát nemigen le­het válaszolni... Kovács Attila Vendégünk: Pásztor Erzsi színművésznő Kedves, vidám, fiatal lélek. Nem fiatalos, hanem megőrzöt- ten és megrögzötten fiatal. És nem ember, nem színésznő, ha­nem mindhárom együtt, mert akkora, de akkora lelke van, ami biztosan megnehezítette számá­ra a pályát és az életet is, mert a jó lelkek mindig elvesznek a vad hullámok tengerében. Fiatal, ha­bár állandóan hangsúlyosa, hogy milyen hosszú ideje van már a pályán. De hát a fiatalság nem életkor kérdése. Szívesen és örömmel nyilat­kozik, mert szeret beszélgetni, és mert szereti a szakmáját. Szerin­te ez ma — minden viharok elle­nére is — azért is jó szakma, mert lehetőség nyílik a beszélgetésre a pályatársakkal, a kollégákkal, és mert az egészet: a próbákat, a színpadi munkát, az előadásokat mindig összeköti és áthatja vala­mi kedélyesség, egymásrautaltság. És mindig, mindenütt alkalom nyílhat a „storyzás”-ra, ami visz- szavarázsolja a munka játékossá­gát. 1959-ben végzett a főiskolán, Szinetár Miklós „első” osztályá­ban, abban a bizonyos — azóta sokat emlegetett és híressé vált — Koldusoperában, mely a rende­zőtanárnak szintén a debütálást jelentette. Fülöp Zsigmonddal, Margittay Ágival, Bodrogival játszotta ebben — harmadéves­ként — Peackocknét, és ez a sze­rep kicsit rá is nyomta a „bélye­get”, meghatározója lett színpadi egyéniségének. A főiskoláról a Szendrő József vezette debreceni társulathoz ke­rült. Az igazgató maga invitálta oda, és egy fergeteges Dorinával indította őt a közönség kaijai kö­zé. A Tartuffe e cserfes szolgáló­ja testre szabott szerep volt, és be is lopta magát vele a debreceniek szívébe. Az apróbb feladatok közben a Bernarda háza Mártiri- ója is „becsúszott” a szerepek közé, amelyet később Pécsett a címszerep is követett. Érdekes véletlen, és olyan lehetőség, al­kalom, ami szintén csakis a szí­nészsorsra jellemző. A darabot ott, akkor Gáli László rendezte, vendégként. Szendrőtől az egykori rende­ző-tanár, Szinetár csalogatta visz- sza Pestre, a Petőfi Színházban létrehozott musicalszínházhoz, mely felfogásában és darabjaival „megelőzte” korát, és éppen ezért nem lehetett sikeres. Ma már szinte csodálkozunk azon, hogy miért kellett megbuknia Mándy Iván Mélyvizének vagy Dürrenmatt V. Frankjának, vagy a Szőnyi Erzsébet zenéjével dú­sított Képzelt betegnek, melyben Pásztor Érzsi egy Dorinához ha­sonlatos ezerepet, Foinettet ját­szotta, de Feleky Kamillái együtt: sikertelenül. Minden da­rabban játszott, és méghozzá a felejthetetlen Sennyei Vera sze­repeiben és szerepkörében, pél­dául a Tűzijátékban is. Berényi Gábor, a szolnoki igazgató látta ezekben a szere­pekben, és „lecsábította” Szol­nokra, ahol egy év alatt 8-10 sze­repet is eljátszott, ami ma már szinte elképzelhetetlen egy szí­nész számára, bármely társulat­nál legyen is. Játszott az Ember tragédiájában 3-4 szerepet is, és a Lili bárónőben szubrettet is. A sikeres indítás után főleg csak öregasszonyszerepeket kapott, amit akkor sérelmesnek érzett; ma már hasznosnak tartja azokat is. Szolnokról Nógrádi Róbert igazgató, férjével, Holl Istvánnal együtt Pécsre szerződtette, ahol kezdetben alig-alig játszott, de gyakran „zsebelte be” a gratulá­ciókat férje sikeres alakításaiért, aki, míg ő csaknem statisztált, a világ legszebb férfifőszerepeit játszhatta. De azért voltak szép pillanatok is: férjével együtt játszott a Nyitott ablakban, melynek már a századik előadásánál tar­tottak, mikor rosszul lett és meg­tudta, hogy állapotos. A terhes­ség idején sokat sétálgatott Pécs gyönyörű városrészeiben, és a táj, valamint a közönség kedves­sége és érdeklődése sok minde­nért kárpótolta. Megszólítgat- ták, beszélgettek vele, mert tud­ták, hogy betegen és sokáig kel­lett feküdnie, hogy a gyerek megmaradjon. De végül is egy gyönyörű, egészséges kislányt szültem — mondta nevetve. Ez a kislány már fiatalasszony, és szintén egyik biztosítéka a mű­vésznő vidám életfelfogásának. Tizenhárom évet töltött Pé­csett, Dobay Vilmos, majd Sík Ferenc főrendezősége idején. Emlékezetes alakítása volt a Fi­zikusok Mathild nővére, majd Babarczy László vendégrende­zésében az Orbánná a Macskajá­tékban, ami nagy „kiugrásának számított. Ezt követte a Czimer József fődramaturg által pártfo­golt és Illyés Gyulával közösen átformált Bánk bán Gertrudisa. Meg is kapta érte a Jászai-dijat. Saját véleménye szerint: neki mindig kell valamit csinálni, mert munka nélkül képtelen él­ni. És akár sikeres, akár nem, akár nagy szerep, akár kicsi, ő el­játssza, mert színház nélkül nem tud élni. De a színházi „tartását” segí­tette, hogy a főiskolától kezdve figyelemmel kísérte őt Rényi Ta­más filmrendező és annak opera­tőre, Zsombolyai János, a későb­bi rendező. így kerülhetett sor felejthetetlen alakításokra a „Veri az ördög a feleségét-ben, az Angi Verában és a Kenguru­ban. Át is szerződött a filmgyár társulatához... Hogy ennek az­tán az lett a következménye, hogy soha többé magyar filmben nem játszott, ezt persze nem sejt­hette. De játszott remek tévéfil­mekben, mint például a Mint ol­dott- kéve... című sorozatban, kosztümös szerepben, vagy a Naftalin húszas évekbeli naccsá- gáját és a Gáli István rendezte Gorkij-mű (Naponta két vonat) női főszerepét olyan pályatár­sakkal, mint Dégi István, Kézdy György, Koncz Gábor.. A Filmgyártól a Madách Szín­házhoz szerződött, melynek már hat éve tagja, és ahol remekül ér­zi magát. Persze nem a szerep­halmazok miatt, mert hát most se dúskál a nagy szerepekben, de az együttes és a vezetés stílusa tet­szik nekj, szeret ott lenni. És kü­lönösen boldoggá teszi, hogy a Maud és Haroldban Tolnay Klári partnere és öltözői társa lehet. Közben akad néhány vendég- szereplés is, mint néhány évvel ezelőtt Egerben az Agria Játék- színban, Gárdonyi Annuskájá- ban. Most pedig a zeneszerző-ren­dező, Aldobolyi Nagy György „rabolta” el a Bolond vasárnap Vera Sznobkó igazgatónő-szere­pére. Képzeld — mondja szívbéli derűvel —, ez az Aldobolyi egy­szerűen nem engedett gondol­kozni, hanem közölte, hogy ezt nekem el kell játszani, lriilön- ben... Szóval: megfenyegetett. De hát ki tud egy ilyen erélyes mackónak nemet mondani? Rá­adásul nagyon jó vele és az egri színészekkel dolgozni. Négy év­vel ezelőtt jártam először Éger­ben, igaz, hogy csak nyáron. De az csakugyan rövid vendégség volt. Ez viszont most valami más: olyan otthonos, meghitt, barát­ságos az egész. Remélem, olyan jól sikerül, mint amilyen lelkesen készülünk rá. És képzelt: itt is megszólítanak az utcán és meg­kérdezik, hogy kerültem ide, mit csinálok itt. Es amikor elmesé­lem, hogy játszani fogók a szín­házban, mindenki úgy örül, mintha régi drukker lenne. Ez is a régi időket juttatja eszembe, hogy itt ennyire szeretik a színhá­zat és ennyire váiják az újabb és újabb bemutatókat. Nagyszerű­en érzem itt magam! És ellenáll­hatatlanul fergeteges tempóban rohan próbálni a színpadra, a varrodába, az ének- és táncórák­ra. Sikert kívánunk, és még sok­sok jó szerepet! György Ágnes Lesz-e új Nemzeti Színház? A miAfo ___ O *7 I X íl l_OC OT/aI/ K O n nni A r7'701 flinmi Ilii/ n Hl 7 O nrü/1 m ílni) T'll/lnil/ Ír An m'i 1 4-nn\ At*n rtllrXnr»i/fXnX+

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom