Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-21 / 93. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989: április 21., péntek Az igazság mindig megrendít Goya a Nemzeti Múzeumban Az idei tavasz újabb spanyolt, Dali után Goyát érkeztette hoz­zánk: a Nemzeti Múzeumban láthatók a Caprichos (Szeszélyes ötletek) című rézkarcsorozat, a Balgaságok és az A háború bor­zalmai. Akinek ezek a remek rajzola­tok, életképek — éppen szokat- lanságuknál fogva — a század, az akkori kor — a XVIII. század vé­gén vagyunk a művek keletkezé­si dátuma szerint — alkalmat ad­nak a megütközésre, mert nehe­zen tudják elképzelni ezt a mon­dandót, ezt a művészetet, össze­egyeztetni a rokokó világ annyi hazugságát, annyi politikai agya­fúrtságot csillogással, ókort idéz­ni óhajtó ragyogással vegyítő tár­sadalmával, felsőbb osztályainak mindent kiélvezni akarásával. Ahogyan a francia Watteau és társai annyi mindent összebe­széltek erről az epocháról és em­bereiről. Nos, Goya, mielőtt eze­ket a rézkarcokat megteremtette volna, negyvenhét évesen átesett egy nagy betegségen, álló eszten­deig élet és halál között lebegett, süket is maradt olyannyira, hogy utána az emberekkel csak írás­ban érintkezett, mintha elfeledte volna mind a korábbi, múlékony sikereket, végigtöprengte addigi életét, a sikerei előtt látott világot, azokat az embereket, akik a lét alsóbb szintjén, a társadalom sö­tét útvesztőiben bolyongónak, futnak vagy kényszeríttetnek ke­gyetlen sorsuk, végzetük végállo­másához. A XVIII. század spa­nyol társadalma — ha nem az egész Európa óriási feszültségek között éli meg a történelmet és önmagát, miközben a társada­lom önkéntes hajcsárai, a mindig is az alkalomra, a pénzre, a nye­reségre, az ingyenélésre hajla­mosak szellemi vagy kapcsolati Micsoda áldozat Minden lépre megy késztetésük folytán, élvezettel — és talán bűntudat nélkül is — tet­ték tönkre azokat, akik a közös­ségi összjátékban járatlanok. Vagy csak természetük folytán védtelenek. A Balgaságokban Goya ken­dőzetlenül vegyíti a felnőtt nőket és férfiakat az eredeti valóságuk­ban látható szamarakkal, hogy az állatiság és az ostobaság — a kettő sokszor ugyanaz! — ke­gyetlen játékrendje kiolvasható legyen az ábrázolt jelenetekből. Nincs módunk és elég helyünk leírni azokat a sóvár arcokat, po­fákat, a szerzésre éhes női és férfi Eltört korsó némbereket, akik a nem is rejtett szándék, az ajánlat felfokozott lázával, az ígéret csábosságával fonják körül az áldozatokat. Azokat, akik lehetnek fiatalok, csinosak, jók és cinkosak, tudat­lanok vagy nagyon is tudatosan együttjátszók. De ezek az áldo­zatok azt is hiszik, hihetik, hogy kentőikön kifognak: arra nem és másra sem figyelnek föl, hogy önmagukban nincs meg az az er­kölcsi erő, amely a mocsártól visz- szatartaná őket. Azt csak elkép­zelni merjük az életrajzi adatok alapján, mekkora belső leszámo­lás mehetett végbe ebben az em­berben, aki ecsetjével és rézkar­coló tűjével, de legelsőbben em­beri-etikai nagyságával — méltó­ságával mennyi mindent elérhe­tett volna még a század mércéje szerint, a társadalmi ranglétrá­nak, az akkori emberi tekinte­teknek engedve-engedelmes- kedve: számára azonban a beteg­ség által kiszabott ’’damaszkuszi út után” nem volt választás: a lel­kiismeret késztetése mindennél harsogóbban követelte az igaz­mondást, annak a valóságnak a feltárását, megmutatását, amely­ről hitte vagy nem, végül is túl a művészeten, történelmet lendítő erővé léphetett elő. Ha akkor nem is úgy, az ő szándéka szerint, de később feltétlen. Munkája és kétségei közben ki ■is szakad belőle az egyetlennek látszó valódi kérdés, két formá­ban. Az egyik lapon az aláírás így hangzik: ’’Meghalt az igazság!” Csak vélelmezzük, mekkora düh mondathatta vele ezt a felkiál­tást. De rögtön mellette el kell ol­vasnunk a gyöngybetűs ráiratot is: ”És ha feltámadna?” Épp a spanyolok ne tudnák, hogy oly­kor-olykor az is megesik, már­mint a csoda, hogy valami, valaki feltámad; hiszen ők élik meg, ép­pen a bikaviadalok játékrendjé­ben, a megfelelő rituálé után ho­gyan jut el a véres játszma, ”az igazság pillanatáig.” És még nem szóltunk a másik nagy témakörről, az A háború borzalmairól. Arcok, a szenve­dés ezernyi pillanatfelvételével; nemegyszer az az érzésünk, hogy a művész mágikus ereje képzel­ted el velünk, a rajzolatok bűvö­letébe ejtve a kiszenvedés, a re­ménytelenség, a meggyötretés végtelen magányát, amikor min­denki, az áldozat és környezete belátja, hogy az esztelen öldök­lés távoli parancsra történik. Aki itt elhull, annak vérét felissza a por, a baráti emlékezet — a túlé­lőkben — még felfakaszt egy pa­rányi sóhajt. De a megtartó rész­vétet nem. Azt a beleérzést, azt az együttszenvedést már nem, amit a művész vallott meg. A magánynak, a halál előtti pilla- natnak-órának azt a megosztását már nem kéri, nem is kérheti sen­ki számon a túlélőktől, ami mé­lyebb gondolkodásra késztetne. Vagy legalábbis meggondolásra. Amikor — bármilyen esztelen vagy eszes cél felvázolása után, parancsra — csak menjenek a férfinak — ölni, sebet adni, elvé­rezni, megaláztatni. Mert a há­ború — borzalmaival együtt és anélkül is — az ember megalázá­sa: semmivé foszlik minden er­kölcs, amikor valahonnan utasí­tást adnak az emberi értékek pusztítására. Nagy lelkiismeret-vizsgálatra, még nagyobb utánagondolásra kerít be bennünket Goya szenve­délyes körrajza a korról és az os­tobaságról. Farkas András Szepesi György Gershwin-estjéről Két műfaj határán A Megyei Művelődési Köz­pont színháztermében rendezték meg Szepesi György Gershwin- műsorát. Ez az első mondat annyiban pontos, hogy Szepesi György Gershwin-zenéjének igényes megszólaltatása mellett, mintegy Gershwin ürügyén baráti össze­jövetelt rendeztetett, hogy a mű­vészet iránt érdeklődők válná­nak meghittebb baráti együttes­sé. S ha ezt az igencsak szükséges lelki és társadalmi közösséget a zene segíti, miért ne ezzel kezde­nénk? Nem előre leírt forgató- könyvvel, de átgondolt, szájme­leg szöveggel ágyazta be a zene- pedagógus Szepesi a Porgy and Bess szerzőjének apró énekeit, világhírű munkáit, a Rhapsody in Blue-t; a műfajról tudnivaló­kat, azt a kis szellemi boszor­kánykonyhát, amiben egy új stí­lust összeállítanak, kifőznek ne­künk, hallgatóságnak azok, akik ennek a szellemi tartománynak az úttörői. S míg ő a különféle lé­péseket, verziókat úgy magya­rázta, mintha az iskolában sebté­ben adná le a fejbepakolandó tananyagot, mi az „Egy amerikai Párizsban”-t fütyültük magunk­ban, meg a bölcsődalt az egyet­len operájából, mert Ella Fitzge­rald hangját sem lehet elfelejteni. Szepesi jó zongorista. Vállalt műfajának, a szórakoztató mu­zsikának jeles és szorgalmas gya­korlója. A jazz, Gershwin kora, munkái, zongoraversenye, ame­lyet a Carnegie Hall-ban adtak elő (a szerző maga ült a zongorá­nál), vagy a songjai, a musicaljei — zenetörténet is. A songok azonban a szertelenséget soha­sem ismerő és el sem fogadó ki­csinyke amerikai polgár érzelmi világát nemesítik művészetté. Itt minden olyan világos és egysze­rű, mint ahogyan a Nap felkel és lenyugszik. Es mint a barátság! Amiért mindezt Szepesi György csinálja. Fel is fedte titkolt szán­dékát: barátainak is rendezte ezt a műsort, hogy a művészetek egri támogatóit és gyakorlóit tömö­rítse. Többek között azzal is, hogy a zenét, az otthon légkörét teremtve — mint jó házigazda és szakember — felszolgálja vendé­gének. Ehhez a szándékhoz bi­zonyára sokan csatlakoznak majd, hiszen ezek a hónapok, évek a szellemi-lelki erjedés idő­szakát látszanak megnyitni sok bajjal küszködő népünknek. És hogy ne csak szándékról, Gershwinről essék szó és arról, hogyan pörgette a zongorista nyitányként a Rapszódiát, el kell ismernünk: kitűnő meglepetés­sel is szolgált Oláh Zsuzsa éne­kesi felvonultatásával. A Gárdo­nyi Géza Színház kitűnőségét Osztrovszkij- és Bródy-hősnő- ként ünnepelhettük nemrég, mert drámai alakítása egy jel­lemszínész jó teljesítményei vol­tak. Most kitetszett: a songokat, ezeket az amerikai hangulatokat, amikben nemcsak a városi, a nagyvárosi, a világvárosi kicsiny emberke mindennapja nyílik fel, hanem ott dobog a vidéken, a farmokon, a nehéz Délen sorsát pörgető népesség zaklatottsága is, a művésznő nagy átéléssel, színes orgánumának jól kezelt anyagával szólaltatta meg. A szöveg- és zenemondatok, a dal­lam és a szavak tartalma egy érett művész közlései voltak arról, hogy az őszinteség, a feladat vál­lalása és a művek iránti, a műfajt tisztelő alázat utat talál a szívek­hez. A „Ha te is szeretnél...” só­várgásával, annak megismétlésé­vel fejezte be az estet, amelyben még egy gyors vetélkedőt is lebo­nyolított a showman-nek sem ügyetlen Szepesi György. Aki nemcsak barátját, Nagy Miklóst, a főiskolai oktatót szólította zon­gorához, de rögtönzött még egy csapatot is, fiatalokat, akik Da- nyi Zoltán és Balogh László köz­reműködőket zenekarrá növel­ték; rumbatökökkel, ütőhang­szerekké! és más alkalmatossá­gokkal produkálták a zenével a baráti zsongást. Az ilyet ismételni is érdemes! (f. a.) Telt házak előtt A Katona József Színház helsinki vendégjátéka A finn Nemzeti Színház meg­hívására három estén át vendég­szerepeit Helsinkiben a buda­pesti Katona József Színház tár­sulata, amely Csehov Három nő­vér című darabját adta elő. Az előadások végig telt ház előtt folytak, s a közönség meleg ün­neplésben részesítette a magyar társulatot. A darab rendezője, Ascher Tamás nagy sikerű előadást tar­tott a helsinki egyetem színház­tudományi karán is. Ascher Ta­mást a finn Nemzeti Színház újabb vendégrendezésre hívta meg. 1| T éri a tavaszi zápor a ko- SZ csit, sebesen dolgozik az - ablaktörlő. Pest után, egy parkírozó szélén veszettül „me­szel” mindkét kaijával egy stop­pos fiú, térdével támasztja, védi a víztől a zöld turistazsákot. — Elvinne? — Hová? — Arra! Amerre nem esik... Hátradobja a cuccait, helyet csi­nál magának is az ülésen. — Ide ülj, mellém! — Fél, hogy leütöm? — Nincs a hátamon semmi néz­nivaló. Újra tempóban van a kocsi, alábbhagy az eső, már az első fo­kozaton is megbirkózik a vízzel az ablaktörlő. A srác tollászko­dik, törülgeti nedves arcát, vörö­ses, eső áztatta haját az ujjaival fésülgeti, ruhájából szúrós iz­zadtságszag árad. — Egészen új még a járgánya. Százon, száztízen csak dur­uzsol... — Nektek milyen van? Rámpillant, most nézem meg először jobban az arcát. Pattaná­sos képű, az átlagosnál nagyobb Utazás a vakvilágba orrú, szétálló fülű, gondozatlan hajú kamasz, olyan, mint a többi, magához hasonló. A hangja mu­tál, de a beszéde és ahogyan mondja, szimpatikusnak tűnik, nem hallgatag fajta, sőt kicsit kí­váncsinak, okoskodónak nézem. Érdeklődéssel néz szét elöl, há­tul, ki-be kapcsolja a rádiót, nyi- togatja a kesztyűtartó fedelét. — Zárt felségterület! — állítom le folyton mozgó kezét, és sokat­mondó képet vágok. Megnyugszik, arcán a sértődés­nek nyoma sincs, ellenkezőleg, mintha a hangja is melegebbnek, közeledőbbnek tűnne. — Volt egy öreg Skodánk, de apa eladta alkatrésznek, darabon­ként. Ha nagyon kell a kocsi, ak­kor taxival járunk, anyát egy ür­ge Opellel furikázza, de ezt is csak véletlenül tudom, mert mindig lerakja a Dohány utca sarkán. Aszód táján már süt a nap, ra­gyog a világ, a fiú nedves ruhájá­ból, hajából megint érzem az előbbi szagot. — Akkor hová utazunk? — Én Egerbe. Ránt egyet a vállán, a hangja megint idegessé válik. — Bekapcsolhatom a rádiót? Bólintok, és egy ideig némán hallgatjuk a zenét, bámulom a zöld vetéseket, a mellettünk el­suhanó tájat, a virágban pompá­zó fákat. — Nekem tökmindegy, hová visz! Ha nem ijed meg, magának megmondom, hogy megléptem hazulról, tele van már a gatyám az egésszel. A sulival is! Karos­szériás vagyok, mert nem vettek fel elektroműszerésznek. — Szóval, utazol a vakvilágba? — Talán Mezőcsátra, a nagyma­mámhoz! Híreket mondanak, a szökött utasom elzárja a rádiót. — Hallgatni akarom! Bekapcsolja, hátraveti magát az ülésen, sörényét a fejtámlába nyomja, és úgy tesz, mintha alud­na, nyurga lábait ide-oda helyez- geti, rugdossa a kocsi orrát. Vé­gighallgatom a híreket, és ezúttal én zárom el a készüléket. — Apa is folyton politizál, ahe­lyett, hogy inkább a családjával törődne. Pénz, kaja nyista, a hű­tő csak fogyasztja az áramot. — Otthon majd keresnek. Felad­nak a rendőrségre... Röhög, még meg is köhögteti a nevetés, megpróbálja kereszt­be fonni maga előtt a lábait, de hiába. — Tojok rá! Még hogy keresnek? Nem mondaná meg, hogy kinek kell egy folyton éhes magamfaj­ta? Anyámtól nem hallok egye­bet: veled vert meg az Isten. Apával sem tudok beszélni. — Kussolj! Nem látod, hogy a fe­je tetején áll a világ? — Te nem politizálsz? — Tegnap óta nem ettem! Ez az én mondanivalóm a világnak és az, hogy az apám nem tudja el­tartani a családját, az anyámnak lenne pénze, mert kozmetikus, de kurva, és magára akasztaná a világot. — Megértőbb lehetnél hozzá. El­végre a fia vagy... — Tudja, mit mondana? Olyan vagy, mint az apád! Nincs benne­tek lélek, finomság. — Apa mindig azt tartotta, hogy a gyerek úgy női fel, mint a gom­ba, és ha kérdezek tőle valamit, előjövök a problémámmal, szó­val beszélgetni szeretnék, azt mondja: — Ne lelkizz! Állj mielőbb a saját lábadra, és ha „feldobnak”, ugorj talpra, mint a jancsiszög. Hatvanig egy szót sem beszé­lünk, delet harangoznak, gondo­lom, valahol bekapunk egy laza ebédet. Fordulok, biccentek a fi­únak, zárom a kocsiajtót. — Két gulyást kérek! Eszünk, mint az árva gyerekek, a srác tömi magába a kenyeret. — És még két túróscsuszát! Ha az ember jóllakik, más szín­ben látja a világot, erősödik a hi­te, izmosodik benne a remény. Fizetéskor a fiú a zsebében koto­rászik, néhány pénzdarabot a markában szorongat. Én hívtalak! Kerecsenden ki­teszlek, onnan aztán fel is út, le is út. Meg se állj a nagymamád há­záig. A visszapillantó tükörből lá­tom, hogy leállít egy teherautót, és feldobja a platóra a koldusta­risznyáját... Szalay István 0 < i

Next

/
Oldalképek
Tartalom