Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-18 / 90. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 18., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Csak meglepetés Végre rájöttünk, hogy akár tetszik, akár nem, szembe kell nézni a múlttal. Méghozzá szubjektív indulatok, dühödt csatározások nélkül. Akkor is, ha ez jó néhány embernek nem tetszik, kellemetlen. Nincs más megoldás, hiszen csak ekként választható el a tiszta búzától az ocsú, kizárólag így kristályosodnak ki azok az értékek, amelyekre valóban büszkék lehetünk, s ily módon határolhatjuk el magunkat azoktól a vaskos hibáktól, azoktól az embertelen akcióktól, amelyeket a Rákosi-éra legalább százezres, karriervágytól fűtött, képzetlen, erkölcstelen szolgahada gátlástalanul elkövetett, hogy aztán 1956 után — most az Élet és Irodalom egyik cikkének kifejező címére utalok — puha fészkekben húzódjon meg. Ennek nyilvánosságra hozatala számomra nem hatott nóvumként, hiszen, ha a legapróbb részletekkel nem is, de a lényeggel régesrég tisztában voltam. Az azonban engem is meglepett — gondolom, másokkal együtt —, hogy az akkori moszkvai, kézi irányítást elutasító Jugoszlávia éppúgy melegágya volt a koncepciós pereknek, a sorozatos törvénytelenségeknek, mint hazánk és a többi kelet-európai ország. Ezt szülte a tudattalanul is ható sztálini modell, s a vele nem véletlenül ötvöződő tájékozatlanság, hozzá nem értés, az érvényesülési viszketegség, illetve a politikai kultúra, a humánum teljes hiánya. Ezt a tragikus korszakot doSokak kedvelik a Folyton- folyvást folytassa! című angol filmsorozatot kumentálta az Emir Kustorica által rendezett, az 1985-ös can- nes-i fesztiválon Arany Pálma Dijat nyert háromrészes alkotás — A papa szolgálati útra ment—, amelyet a kettes csatornán vetítettek. Meggyőződésem az, hogy a szakmai elismerés elsősorban a nyíltságnak, snema művészi erényeknek dukált. Igaz, a formai köntös frappáns, de ez egyértelműen a forgatókönyvíró, Abdullah Sidran érdeme. Ő ugyanis a volt, a később üldözött, a munkatáborba parancsolt belügyi alkalmazott hatesztendős fiával mesélteti el apja megrázó kálváriáját. Sajnos, a celluloidszalagra vitel nem sikerült. A történet ritmusát, lendületét fékezi, zsib- basztja a „dirigensi” tétovázás, az operatőri bizonytalankodás, a felesleges apróságok képi kiemelése, az átlagos vagy annál gyengébb szintű színészi játék, a műfaji elemek egészségtelen aránya. Emiatt környékezett bennünket az unalom. A folytatások megtekintéséről mégsem mondtunk le, hiszen a tartalmi újdonság csakazértis a készülék elé rendelt minket. Árnyalódott világlátásunk, felidéződtek keserű emlékeink, s minden tisztességes polgárban megerősödött a tettektől sem húzódozó elhatározás: Ilyesmi nem fordulhat elő. Sem szomszédainknál, sem nálunk... Pécsi István Miért szép a gyep? Nem lehet tudni, hogy kita- lált-e vagy valóságos az a történet, melyben az egyszerű angoltól megkérdezik, hogy miért is olyan szép a gyep náluk. Az nyugodtan elkezdi magyarázni, hogy miként kell elvetni a fűmagot, ápolni a kisaijadt növényt, nap mint nap öntözni, s rendszeresen vágni — úgy háromszáz évig. Ez a sztori jutott eszembe, amikor vasárnap délelőtt megnéztem a Smith című filmsorozat utolsó részét. Valószínűleg sokan botlottak bele, mert a maga egyszerű cselekményszövésével, regényességével hamar a közönség kedvencévé változott. Talán felesleges is arról írnom, hogy miről szólt: a lényege az volt, hogy egy szerencsétlen kis zsebtolvaj miként tesz szert egy értékes okiratra, ami miatt halálra üldözik. A végén persze győz az igazság, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, ahogy a jók is jutalmukat, már ahogy ilyenkor illik. Azok, akik nem illenek egyik kategóriába sem, haláluk árán magasztosulnak fel, hogy köny- nyet csaljanak az érzelmesebb nézők szemébe. Egyszóval nem nyűgözött le ez a sorozat, ám valami mégis szöget ütött a fejembe. Az utolsó részben méltatják a kis írástudatlan csirkefogó érdemeit, aki nagy szerényen csak ennyit fűz hozzá: „Azt hiszem, túlzás, amit mond!” No hát, ez az, ami egy évszázados kultúrát jellemezhet. Nem az értelmiségiek fennköltsége adja meg igazán a mértéket, hanem az, hogy mennyire „szivárog” az egyszerű emberek közé a modor. Ha természetes az, hogy egy koldusfiú ilyen kifejezéseket használ, akkor bizony mély gyökerei vannak a szellemiségnek. Hozzá kell tenni persze, hogy egyébként meglehetősen sötét közállapotokat festett a több mint száz esztendővel ezelőtti Angliáról ez a film. Miközben úgy fogalmaztak a szereplők, hogy „úgy hiszem”, „ha nem tévedek”, „ha jól látom”, vagyis használják azokat az udvariassági formulákat, amelyek olyany- nyira jellemzők a szigetország lakóira, nyugodtan szurkálták, fosztogatták, feljelentgették egymást. Ez az ellentét lehet, hogy mellbevágó, valahogy mégis kifejez egy emberi viszonyulást egy objektív helyzethez, a történelmi valósághoz. Lehet látni ennek a fonákját is, mert egy bizonyos szempontból teljesen mindegy, hogy kedvesen vagy gorombán vágnak bennünket fejbe, a tény attól önmagában nem változik. De másrészt gondoljunk csak bele, hogy egy ilyenfajta kulturáltság egy emberségesebb ' társadalmi közegben milyen felmérhetetlen haszonnal járhat. Másfelől pedig hiába a legdemokratikusabb ígéretek, ha az állampolgárok képtelenek az együttélés „technikájára”. Úgy vélem, honi bajaink egy része ebből származik. Nem volt alkalma ennek a nemzetnek évszázadokon át „nyírni a gyepet”, hogy gyönyörű legyen a parkunk. Most persze azt figyeljük, hogy mennyivel szebb a szomszédoké, pedig igazából a magunkét kellene rendbe tenni. Gábor László gatott, tépett textil- és papírképeivel, nyitott négyzeteivel, létrán átfűzött, tömött textilkígyójával, fotó- és grafikasorozataival járja a világot és szerez elismerést. Mintha legutóbb született sorozata, amely ismét visszatért a térből a falra, összegezte volna az előző törekvéseket, mintha az utak egymásba futnának. Már a könyvében (A farmertől...) szerepelt egy tanulmánya, amely a tízes-húszas évek orosz-szovjet iparművészeiével, ruhatervezésével foglalkozott. Olga Rozanova képviselte ekkor az avantgárd irányzatot a divattervezésben szellemes, konstruktív, egyenes modelljeivel. Szilvitzky mindenesetre ővele tudott legjobban azonosulni, és amikor megfestette — varrta és applikálta — Barátnőm, Olga Rozanova című képét, neki áhított emléket. A kevés színnel, szürkével, barnával, fehérrel, feketével, némi vörössel és kékkel dolgozó művész emlékére azután Szilvitzky egész sorozatot csinált. Mintha folytatta volna Olga Rozanova munkáját. Felidézte kompozíciós jellegzetességeit, folytatta ritmusképleteit. Ezekkel a felszabadult, játékosságról tanúskodó képekkel egy egész termet meg tudott tölteni a Műcsarnokban, kiállításán. Az önálló kiállítás mindig ösz- szegzés, végiggondolás. Kíváncsian várom Szilvitzky Margit következő tárlatát. A Tavasz című textilkép Textil—különféle szerepben Szilvitzky Margitról Úgy vélné az ember, hogy könnyű dolog egy művészről írni, aki nemrég rendezte meg a Műcsarnokban életmű-kiállítását, összefoglalva mindazokat az utakat, amelyeket megtett. Szilvitzky Margitról írni az életmű-kiállítás kapcsán sem egyszerű. Hogyan lett a hatvanas évek igazán sikeres divattervezőjéből a magyar avantgárd textil- művészet meghatározó alakja? író — okos szakkönyvek szerzője —, csomagolástervező, textilszobrász, majd a „Barátnőm, Olga Rozanova” megalkotója? Sikeres divattervező volt a hatvanas években. Akkor az Ipar- művészeti Vállalat Kecskeméti utcai boltjában még az a - mondjuk — kis fizetésű könyvtáros is vehetett évente egy-egy ruhát, kétévente egy divatos kabátot, aki különben nem divattervezővel terveztette a ruhatárát. A kisszériás sorozatok tervezőjeként Szilvitzky Margit bele tudott szólni a divatba, mert olyanok számára is elérhető volt a terve, ruhája, akik sokakkal voltak kapcsolatban, tehát hatottak a közízlésre. A textillel való foglalatosságnak vannak melléktermékei: maradékok, csipkedarabok — és módszerek, ötletek. Igen könnyű kézzel készültek Szilvitzky első faliképéi, az Ikrek, a Tavasz, amelyek sikeres darabjai lettek az 1968-as Ernst Múzeum-beli textilfalikép-bemutatónak. Szilvitzky mindenképpen a ruhából indult ki, amikor megcsinálta a méltóságteljes Palástot, s az emberi környezetből, amikor hajtogatásait elkezdte. Ezeknek a finom, nagyon egyértelmű és tiszta munkáknak ihletője talán még a szekrényekben katonás rendben összehajtogatott ruha volt... A hajtogatás folytatásaképpen teremtette meg első térbeli kompozícióit. Igaz, első ilyen jellegű bemutatkozásán a visegrádi várban még ott álltak mintegy emberi jelképként alakjai, álruhái is. De itt már a tér volt a lényeges. Az emberi lépték megsokszorozása, a hajtogatások felnagyítása és meglazítása, az emberi alak elhelyezése. Meghatározó hatással van a következő nemzedékre: tarnt. Az Iparművészeti Főiskolán egy bevezető stúdiumot vállalt, amelyen nemzedékek kerülnek kapcsolatba a látás, a látvány megfogalmazásának ismeretével. Egy fiatal textilművész-, bőrtervező-, iparművész-generáció nő fel a Szilvitzky Margit portréja kezei alatt. Ez legalább annyit formál közvetve a közízlésen, mint divattervezői munkássága. Kicsit másképpen ezt is folytatja. Divattörténeti, öltözködéstörténeti könyvei mellett a Corvinánál jelenik meg egy munkája a művészi kreativitásról — A farmertől az ünneplőig —, amely különböző tervezők, fiatal iparművészek munkáit bemutatva az egyéni ötletek megvalósítására, kreatív alkotótevékenységre ösztönöz. Ebből a könyvből a hosz- szú flanellszoknyában járók, a maguknak gyöngyöt fűzők, ruhát varrók kaptak ihletet és biztatást. Ezenközben Szilvitzky hajtóRomai utcát találtak Pécsett Régészeti szenzációt jelentő ókori lelet — egy római kori városi út — került napvilágra Pécs belvárosában. Két méter mélyen fekszik a mai járószint alatt, s körülbelül 1600 évvel ezelőtt koptatták a köveit Sopianae város polgárai. Jellegzetes, városon belüli útról van szó, irányából következtetve a fórumra vezetett. A rendkívül gondosan — igazi római alapossággal — megépített út strapabíró voltát mutatja, hogy ma is minden nehézség nélkül használható lenne. A postapalotával szemközti kis utcában panzió épül, annak földmunkái során bukkantak rá az ókori városmaradványokra. Régészetileg szigorúan védett területe ez Pécsnek. A római polgárváros romjai . pihennek ugyanis a föld mélyében, a feltételezések szerint a posta környékén állhatott Sopianae központja, a fórum is. Az elmúlt években, évtizedekben számos római kori épületmaradvány került elő ezen a területen. A leletmentést vezető Kárpáti Gábor régész, a Janus Pannonius Múzeum munkatársa a római út egy 35 méteres szakaszát tárta fel. Korát római érmék és cserepek datálják. Sopianae városból ilyen hosszan összefüggő utat eddig még nem találtak. Szélessége három méter, kétoldalt nagyobb kövek szegélyezik az úttestet, köztük szorosan egymás mellé kalapált kövek vannak, amitől makadámszerű felület borítja az utat. A Mecsek felőli oldalon jól kiépített vízelvezető árokrendszer védte, ezt is feltárták a régészek. Az út mentén egy tekintélyes méretű épület alapfalai bontakoznak ki, valószínűleg a fórum északi oldalán állt. Az ötszobás, oszlopcsamokos ház módos polgár otthona lehetett. Kárpáti Gábor véleménye szerint Sopianae virágkorában — a IV. században — emelték. Az egyik helyiségben teljes épségben megmaradt az eredeti terazzó padló. A leletek azért is nagy jelentőségűek, mert az egymáshoz kapcsolódó utca és épület jellegzetes városszerkezeti egységet alkot. Az MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán Két fiatal a Szomszédokból Ivancsics Ilona és Nemcsák 'Károly, a Szomszédok című tele- regény főszereplői zenés, egyórás műsorral léptek fel az MMK dísztermében. Zongorán kísérte őket Szilassy Nelli. A tévé népszerűsítése folytán is vonzóerővel felruházott fiatalok — szerényen és illedelmesen — az első percek szorongását feloldandó, beszéltek arról a csipetnyi, problémáktól sem mentes útszakaszról, ami felpördítette őket a művészi pályára. Most, hogy a tévéregény és a szerep ösz- szeboronálta őket, és mert ebben a kis országban minden vissz- hangos, ők vállalják a fiatal házasok lelkiállapotát és kötelékét, így hát a pódiumműsor keretében is valószínűvé teszik: tudják, mennyi minden adódik, érzelmileg, szenvedélyben, hangulatban, hányféle széljárás, netán pillanatnyi robbanás adódhat — fiatalok között is. Ezt az állapotot dalban, a szavak szétszálló harmóniájában, hangsúlyaiban igyekeztek költészetté oldani. A megszerkesztett program felvezető része a vallomásokból, néhány, nosztalgiára is ráhangoló dalocskából állt. S már azt hittük, hogy ez marad az alaphang végig, hiszen mit is várhat a közönség azoktól a fiataloktól, akik a mai szürke, mindennapi élet szürke verebeit testesítik meg azokban a szituációkban, amiket az írók, a teleregény szerzői alkalmasint jól lestek el a mai valóságból. Ám azért a színész művész is, egyéniség is, nem engedheti érvényesülni azt a sablont, amiben épp most „raboskodnak.” Ezért hát ráhajtottak a nagyobb tempót biztosító páros jelenetekre, azokban is arra a feszültségre, amit a házastársak közötti lehetséges párbeszédek egyikében el lehet sodorni addig, amíg kitetszik: ennek a Nemcsák Károlynak nemcsak kitűnő orgánuma van, két, jól méretezett tenyerével nemcsak a kezébe kerülő szerszámot fogja meg amúgy istenigazában, hanem elkapja azt a hangot is, amitől joggal feltámad a férfiönbecsülés: ahogyan fokozódó drámai erővel végül is kimászik a szerelem — szeretet — együvé tartozás, magyarul az asszonyi gondosságzsarnokság ráépített gúlája alól, az nemcsak komikus, jó adag szatíra is, annak a beismerése is, hogy apró kis neveletlenségeink, fegyelmünk lyukas zoknija, időszakos izzadtságaink, sértettségeink bizony felhorzsolják azt a harmóniát, amit alkalmasint a boldogság állapotának szoktunk értékelni. Rendszerint, amikor nagyon hiányzik. Es ha már óhatatlanul átcsúsz- tunk-átjutottunk a hangulat, a színészi produkció felvivő szakaszán, akkor kapjuk igazán az ajándékot: Weöres Sándor poé- zisét, azt az éjszakai bolyongásról megörökített álomszerűséget, amelyben a vízvezeték-szerelő cégtáblájáról, annak feliratáról kiderül, hogy a legütemesebb pentameter — tehát költészet. És mindez a felfedezés, mármint a Weöres-vers idetalá- lása,azért is hatott jól ebben az órás szórakozásban, mert a közönség is észrevette, hogy ezzel a verssel változott át a két fiatal művész arra a hullámhosszra, ahonnan mindig is lehet felfrissülést várni. A Weöres-versig a színész, a pódiumműsor írója, a zongorista tette a magáét, ám ott megemelkedett a szint: mintha felsiettünk-felrándultunk volna — mondjuk — Felsőtárkányból a Bükkbe, a Tarkőig, onnan látni azt az opálos messzeséget, ami közelről nem csillog olyan vakítóan. Ez a költészet varázsa! (farkas)
