Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-11 / 60. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. március 11., szombat NÉPÚJSÁG — HÉTVÉGE 7. Visszahívásók Nem mondom, visszahívások azelőtt is voltak. Sőt, néhány mára is megma­radt. Például a telefonálásoknál. „ Visszahívlak, szívem, mert kez­dődik az értekezlet”. Vagy: „Fontos, de hosszú. Inkább hol­nap csörgess vissza a hivatalból, az ingyen van.” Vegyük az ultit. Tökkel indul a felvevő, de én nem hiszem, hogy tényleg tök a hajtószíne, mert ne­kem abból négy van, hát vissza­hívom a tököt. Színészek megérdemelt örö­me. Tetszett a játék a publikum­nak, tízszer is visszahívják ked­venceiket a függöny elé. De most nem erről van szó. Il­letve' a színészekhez is kapcsoló­dik, hogy az emberek többnyire azt hívták vissza, akit szerettek. Személyt, tárgyat, fogalmat. Nótafoszlányok mocorognak a fülemben. Jöjj vissza régi, csókos nyár! Egyetlen éjszakára bár!... Gyere vissza, minden megvan bocsát­va... Jöjj vissza hozzám, szeret­ném lázasan csókolni újra a szád... De hát lehet a mostani vissza­hívásoknál ilyesmikre gondolni? Panaszkodik a nemzetközi korcsolyaszövetség, hogy egyre jobban levetkőznek a lányok. El is határozták, hogy a világbaj­nokságon, Párizsban, a legszigo­rúbban fellépnek minden kihívó rendbontó ellen: nincs többé lé­legzetelállító ruhakivágás és túl­ságosan rövid szoknya. A cél az, hogy a művészi, illetve sporttel­jesítmény legyen a vonzó és ne az izgató külső, mintegy másod­szándékú támadásként, hogy sportnyelven fejezzük ki a dolog lényegét. Ha ez igaz, akkor bi­zony elkövetkezhet az a helyzet, hogy a „doppingvizsgálat” még a Reformidőkben ki merne ki­állni a placcra azzal, hogy neki a régi nyár kell?! Még ha ügy is érzi a szíve mélyén. Hihető-e, hogy azért szorgal­mazzák a korrupt tanácselnök visszahívását némelyek, hogy mindent megbocsássanak neki? Választói lázasan szeretnék csókolni a száját annak a hona­tyának, aki kérésük ellenére megszavazta Bőst? Vagy nem szavazta meg a költségvetést? Netán tartózkodott az egyesülési­nél? Hagyjuk a szerelmet. Régen azokat is hangos szóval hívták vissza, akikre hirtelen nagy szük­ségük lett. A cár visszahívta Ku- tuzovot, a filmgyár Dajkát, Mak­iárit, az MLSZ. Barátit, és még sorolhatnám. De most?! Egyik-másik intézményben azért sürgetik az erélytelen, szak­mailag gyenge, kicsit hazudós és kicsit harácsolós vezető visszahí­vását, hogy állítaná meg Napóle­ont? Vagy húzza ki a sárból a magyar focit? Képviselők, elnökök, magas rangú társadalmi vezetők, közi­gazgatásifőnökök. .. A visszahívások régebbi és gyakorlat előtt megtörténik, s aki itt megbukik, mehet öltözni. Mint ahogy Claudia Listnerrel is történt, akit az NSZK bajnoksá­gán felszólított a zsűri, hogy cse­rélje le a pornóhatást keltő jel­mezt. Az érintettek véleményét Peggy Fleming a következőkép­pen fogalmazta meg: a kosztüm a korcsolyázó fantáziájának az ér­zékletes kifejezője, s egyben vi­selőjének személyiségét is tükrö­zi.' Ezért tehát nem lehet előírni sem a szoknya hosszát, sem a de­koltázs méretét. Alain Calmat, a franciák mai gyakorlatában az a közös vonás, hogy sohasem kisembere­ket hívnak vissza. Az egészből nekem ez tetszik a legjobban. Jó érzés tudni, hogy kisember ellen soha nem kezdeményeznek visszahívást. Ellene nem szólal­nak fel gyűlésen, ellene nem nyújtanak be petíciót, nem gyűj­tenek aláírást. Ügyét nem szel­lőzteti a rádió, a tévé, az újság. Őt — elbocsátják. Neki csak fel­mondanak. Népiesen szólva: szélnek eresztik. Útilaput kötnek a talpára. Kiteszik a szűrét. Si­mán. Kellemes ez a védett állapot. Kivételek persze előfordulnak. Mint velem is. Ma reggel. Mennék le zsemléért a közértbe. Fél lábam már a folyosón, ami­kor visszahív a feleségem. — Azonnal felveszed a sálad! Mínusz ötöt mondott a rádió. Amilyenpechem van, a vissza­hívásomra tett eredményes kez­deményezésnek szem- és fülta­núja volt egy szomszéd. Szívszorongva várom a követ­kezményeket. innsbrucki ezüstérmese, volt sportminiszter, kategorikusan kijelentette: „Vagy zárt ajtók mellett zajlanak a versenyek, vagy tudomásul veszik a bírók a visszafordíthatatlan fejlődést.” Calmat nyilván a divatra gondolt és nem a dupla-Rittberger meta­morfózisára. És ha ez igaz, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy a ruha teszi a korcsolyázót. Egyébként is a kűrruhák jelenle­gi mérete alapján meg lehet jó­solni, hogy belátható időn belül kimeríti tartalékait a hivatalosan rosszallóan fogadott forró jég­szerelés. Tiltott játékok A sporttörténelem emlékeze­tesen nagy pillanatai tanúsíthat­ják, hogy szegényebb lenne a vi­lág, ha a nőket kiparancsolnák a stadionokból, azzal, hogy a leg­jobb esetben is csupán a nézői le­hetnek a pályák eseményeinek. És ha még a látvány is bűnre csá­bító?! A jugoszláv hírügynökség erről számolt be, amikor világgá röpítette Pakisztán művelődési, turisztikai és sportminiszterének nyilatkozatát, miszerint: „Nem engedhető meg, hogy a nők olyan sportokkal foglalkozza­nak, amelyet férfiak néznek.” Az indoklás szerint ugyanis a spor­toló nő eszményképe ellentétes az iszlám szokásaival és érték­rendjével. És egyébként is, min­den változtatás összeütközésbe kerülne a nyilvános rendezvé­nyekről hozott korábbi döntés­sel: a női sport engedélyezése „ellentéteket szülne a pakisztáni iszlám társadalomban”. A szó­ban forgó döntés ugyanis a me­rénylet áldozatául esett Ziaul Hak katonai diktatúrájában szü­letett. Akkor, amikor valláser­kölcsi érvekre hivatkozva a höl­gyek mérkőzéseit azzal tiltották be, hogy az iszlám jog szerint a hajadon nem kelhet útra férfiro­kona kísérete nélkül. Kétségte­len, hogy egy csapatjáték eseté­ben minden kiruccanás jelentős szervezési és többletkiadási gon­dokkal járna. így tehát az egyet­len, nemzetközileg is jegyzett sportágukra is kimondták az íté­letet^ női gyeplabda sem lehet kivétel. A tiltás férfiaktól szár­mazik, mondhatná bárki. A ju­goszláv hírügynökség azonban úgy tudja, hogy Benazir Bhutto asszony kormánya sem tartja el­fogadhatónak a női gyeplabdát, mert „a többi sporthoz hasonló­an olyan játék, amely ellentétes az iszlámmal, ha nők foglalkoz­nak vele.” Kürti András Fel a szoknyával! Miért köpenyben? Évszázadok orvosi divatja Festőknek, szobrászoknak, kódexekben iniciálékat rajzoló szerzeteseknek köszönhetjük, hogy fogalmaink vannak a letűnt évszázadok orvosi „divatjáról”. Az első civilizált népeknél főleg papok végezték az orvosi teen­dőket. Ezt különböző emlékmű­vekről tudjuk, amelyeken az or­vosok szertartásokkal egybekö- tötten, éppen szellemet űznek a beteg testéből és a gyógyítás más mágikus fajtáival foglalatoskod­nak. Augusztus császár idejében az orvosok katonák voltak, és ma­guk is hasonló ruhát viseltek, mint bajtársaik. A babilóniai pap orvosok hosszú talárt, az egyiptomiak egyszerű fehér, vagy csíkos ruhát hordtak, ugyanakkor a Szíriái papoknak vörös színű ruhában kellett járm­ok, így írta elő a törvény. Ezek a ruhák különböztek az egyszerű emberekétől, mégis praktikusak voltak, különösen ügyeltek arra, hogy a karok szabadon és akadá­lyok nélkül mozoghassanak. A régi indiaiak megkövetelték or­vosaiktól, hogy külsejük mindig kifogástalan legyen, hajukat rö­vidre nyílják, kezüket, körmüket többször mossák, gondosan ápolják, ezenkívül illatos ruhát, botot és napernyőt viseljenek. Az egyiptomi gyógyító isten­ségek díszes templomai mind az orvosi viselétek, mind a gyógyí­tási módok tekintetében árul­kodtak, nyomon követhetőek voltak az alkalmazott gyógymó­dok és a gyógyszerek is. A fő gyógyszerek állati exkrerhentu- mok: ecet, vaj, epe, méz, de is­merték az ásványi eredetű gyógyszereket is, gyakori volt az őszibarackmagból előállított kéksavas folyadék. A gyógyszer­szedés velejárója volt a ráolvasás és fohászkodás, a gyógyulásba vetett hit. Ez időben már fejlett volt a se­bészet: katéterlacetták, méhtü- kör, csiptető, tüzesített vaspál­cák járták. Érdekesség, hogy Egyiptomban erőteljesen kifej­lődött a specializmus, úgyszól­ván minden testrésznek megvolt az orvosa. Ezeket az orvosokat viseletűk is megkülönböztette egymástól. A sebészek egyebek között köldökmetszést, bélelzá­ródásnál hasmetszést, császár- metszést, csonkolásokat is vé­geztek. A papi-orvosi ruhák, vagyis az ókori viselet minden praktikus­ságra törekvő igyekezet mellett túl nehéz és bonyolult volt és — milyen érdekes — a kifejezetten orvosi köpeny megjelenése a kö­zépkorhoz fűződik. Ez időben már kialakult a kasztrendszer, az egymás közötti rétegződés erő­södött és maga az orvosi hivatás is mind jelentősebbé és főleg önállóbbá vált. Az első orvosi köpenyt a XIII. századból fennmaradt műemlé­keken és kódexekben találhatjuk meg, noha még ezek a ruházatok is különböztek egymástól. Vol­tak orvosok, akik szűk, voltak akik bő öltönyt hordtak, akadtak olyanok is, akik megmaradtak a talár mellett és alatta polgári ru­hát viseltek. Főleg a szerzetes­orvosok, többnyire csuklyás ka­bátban végezték munkájukat, és így ábrázolták őket. A párizsi orvosi egyetemen 1350-ben törvényt adtak ki, amely szerint az orvos öltözéke legyen „cappa rotonda honesta, propria” vagyis finom és halvány rózsaszínű ruha. Ugyanakkor az említett törvényben az előkelő­séget kölcsönző gyűrűkről és kesztyűkről sem feledkezhettek meg. Az orvos öltözetének további alakulását egészen a reneszán­szig az orvosi könyvek képein, vagy a holland festőművészek festményein kísérhetjük tovább. A szenvedő emberiség jótevői­nek ruhái mind kényelmesebbé váltak. Többnyire bíborvörös színű ruhát hordtak, nyakát her­melinszőrme szegélyezte és min­den ujjúkra értékes drágaköves gyűrűt húztak. Különösen az or­vosi egyetemeken fordítottak nagy gondot a szemkápráztató megjelenésre. A tanultabb orvo­sok fényesebb ruhát hordtak, mint a kevésbé művelt szaktársa­ik. Még az orvostanhallgatók öl­tözete is különbözött aszerint, hogy hányadik szemesztert vé­gezték. Ez a különbség különö­sen a híres montpellieri egyete­men volt szembetűnő. Ott a le­endő orvosok díszes, hosszú és piros színű öltözetet hordtak, amelynek bő ujja és széles gallér­ja volt. Ezt a ruhát doktorrá ava­tás után piros selyemből készült talár és doktori kalap váltotta fel. Rabelais francia írót is, aki kü­lönben ennek az egyetemnek a doktora volt, ilyen ruhában lát­hatjuk képein. Manapság ez a rendkívül díszes öltözet nevetségesen és színháziasan hat, de akkoriban megvolt az oka annak, hogy miért hordták az orvosok. Rabelais szerint ezzel akartak hatni a be­tegre, hogy már megjelenésük alapján természetfeletti varázs­lónak lássák őket. A XVII. században már nem bokáig érő köpenyt hordtak az orvosok, habár a doktorrá avatás ceremóniáira még ilyen ruhában vonultak fel. Ruhájuk lassan mindinkább a tudósok öltönyé­hez kezdett hasonlítani. A XVIII. században a dokto­rok parókát hordtak, kalapjukat pedig kezükben tartották. Ruhá­juk mindössze térdig ért, a sze­gélyeket és a kézelőt csipke övez­te. A tudomány fejlődése lassan megváltoztatta az orvosok mun­kájáról és hivatásáról alkotott fo­galmakat is, és a XIX. században már valóban praktikus ruhát kezdtek hordani az orvosok. Jo- zseph Lister, az antiszeptikus se­bészet megalapítója, egyben az új orvosi öltöny atyja is volt. Ő szánta rá magát először, hogy műtét előtt levesse magáról a ka­bátot és kötényt kössön maga elé. Sok angol orvos azonban még ezzel sem elégedett meg, ha­nem még megfelelőbb sebészru­hát akart, de csupán a XIX. szá­zad végén kezdték először viselni a ma is használatos fehér kö­penyt. Később emellett még se­bészmaszkot, steril sapkát és gu­mikesztyűt is húztak magukra. Vajon gondolt-e már valaki arra, hogy évszázadoknak, sőt évezredeknek kellett elmúlniok, amíg korunk orvosai fehér kö­penyt ölthettek magukra? Szalay István Gigantikus üvegház? A világszervezet delegátusai a szokottnál lassabban gyülekeztek. Igaz, valamennyi csónakon — méghozzá egyikük sem motorcsóna­kon — közelítette meg az ENSZ manhattani üvegpalotáját, ahol már csak a tizedik emeleti tanácsteremben lehetett összehívni a rendkívüli ülést. A sürgős tanácskozás egyetlen napirendi pontja a Maldiv-szigete- ken kialakult válságos helyzet megoldása volt, s a katasztrófa elhárít­hatatlan közeledtét érezve a küldöttek tényleg hamar egyetértésre ju­tottak: más kiút nem lévén, megszavazták az Indiai-óceánban fekvő, megfogyatkozott számú korallzátonyból és földdarabból álló ország lakosságának átköltöztetését az afrikai kontinens belsejébe. A színhelyként szolgáló amerikai nagyvárosra, New York-ra sem igen ismernénk rá. Úgy nevezik: az ezer híd városa, s minden közle­kedés csak vízi járművekkel, vagy néhány maradék körzetben gyalo­gosan lehetséges. Belső égésű motor sehol nem működhet, mint ahogy gyárkémények sem füstölnek sehol a környéken, de még az or­szágban sem nagyon. Hajmeresztő sci-fi? Horrorelemekkel tűzdelt, mondvacsinált ka­tasztrófákkal fenyegető jövőkép? Egyik sem. A fenti, természetesen valóban csak elképzelt helyzetkép, az ENSZ egyik hivatalos kiadvá­nyából származik, s azt próbálja érzékeltetni: mivé válhat száz év múlva földgolyónk, hogyan nézhet ki környezetünk, ha nem teszünk meg sürgősen minden lehető ellenlépést az úgynevezett „üvegház­hatás” kivédésére. Miről is van szó? Dióhéjban az a lényeg, hogy a fokozódó energia- termelés, a szén- és kőolajtermékek elégetése, a vegyi anyagok előál­lítása következtében mind több szén-dioxid és más gáz kerül boly­gónk légkörébe. Ez a réteg átengedi a Nap sugárzását, ám megakadá­lyozza, hogy a Föld kisugározza hőfeleslegét a világűrbe — vagyis egyfajta „gigantikus üvegházzá” változtatja bolygónkat. A melegedés persze lassú, de a szakértők adatai alapján állandó. Márpedig ha baljós jóslataink beválnak, akkor arra kell számítani, hogy egyre gyakrabban kell aszályokkal, pusztító szárazságokkal szembenézni, hogy felgyorsul a sarki jégmezők olvadása, s a fokoza­tosan megemelkedő tengervíz újabb és újabb tengerparti szakaszo­kat, kikötőket önt el, hogy hevesebbek lesznek a hurrikánok és így to­vább. Badarság? Komolytalan riogatás? Korántsem. Vétkes könnyel­műség lenne kézlegyintéssel elintézni a szakemberek egyre hango­sabb figyelmeztetéseit, hiszen egy ilyen folyamat a mezőgazdaságra, közlekedésre, energiatermelésre és -felhasználásra gyakorolt hatásá­val gyökeresen átformálhatja a földi életet. Sürgős nemzetközi össze­fogásra, hathatós lépésekre van szükség, ha az emberiség azt akarja, hogy a ma csupán lidérces jövőképnek tűnő jóslatok ne váljanak való­ra. Szegő Gábor A^jtitkos” objektum Szovjet újságírócsoport elő­szörjárt a krasznojarszki ország­rész ebben a távoleső zugában, hogy saját szemével lássa meg azt, amiről olyan sokat beszélnek Nyugaton. Azok akik sohasem tették még lábukat ide, makacsul állítják, hogy a Jenyiszej partján hatalmas radarállomás van és ez a rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó megállapodások dur­va megszegése. Kívülről a radarállomás látvá­nya megfelel a már korábban be­jelentett moratóriumnak, félbe­hagyott építkezés benyomását kelti: bedeszkázott ablakok, be­rendezések hóval befújt konté­nerekben, Pontosan ez a kép fo­gadta egy évvel ezelőtt is az ame­rikai kongresszus tagjait, akik azért látogatták meg az állomást, hogy meggyőződjenek róla: az objektum nem sérti-e meg a ra­kétaelhárító rendszerekre vonat­kozó megállapodásokat. Azóta itt minden változatlan, de a rádiólokátor-állomás sorsá­ról most döntöttek. Mihail Gor­bacsov krasznojarszki beszédé­ben felajánlotta, hogy az objek­tumot átalakítják a világűr békés felhasználására alakult nemzet­közi együttműködés központjá­vá. A létesítmény tudományos ér­tékét a látogatást követően az új­ságírók maguk is megítélhették. A rádiófrekvenciás hullámsáv­ban működő radarállomás lehe­tővé teszi az ionoszférában vég­zett kutatásokat, még mágneses viharok idején is, amikor a mű­holdas távközlés nagyon nehéz­zé válik. Előbb azonban be kell fejezni az építkezést és a berendezések összeszerelését, egyszóval a munkát, amelynek célja a krasz­nojarszki objektum területén lé­tesülő nemzetközi együttműkö­dési központ. Az egész létesít­mény a Szovjet Tudományos Akadémia felügyelete alá tarto­zik. A krasznojarszki radarállomás adóberendezése

Next

/
Oldalképek
Tartalom