Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-07 / 56. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 7, kedd Részlet az Egy nap Conrad Green életéből című nem éppen fordulatos produkcióból Lótunk, futunk, kurtítjuk vészesen fogyó szabad perceinket, sziszifuszi gyürkőzéssel küzdve hajdani életnívónk megtartásáért, így aztán egyre kevesebb időnk jut — az is főként szombatra koncentrálódik — a kikapcsolódásra. Olykor nem csalódunk, néha viszont feleslegesen előlegezzük a bizalmat. Az utóbbi történt március negyedikén este is. A század húszas éveiben játszódó szatirikus hangvételű amerikai komédia az Egy nap Conrad Green életéből nem azt adta, amit a beharangozás révén vártunk tőle. A meglehetősen sovány sztori értékét csak devalválta a nem éppen fordulatos cselekményvezetés. Szerencsére a vészesen közelítő unalmat az esetek zömében viszonylag mesz- sze parancsolták a többnyire szellemes dialógusok. Ne kerülgessük a forró kását: indokoltan fanyalogtunk a ránk erőszakolt kommersz áru miatt. S az sem vigasztalt minket, hogy a magyar szerzők nagy része még efféle szintű párbeszédek írására sem képes. " Ezt a vetítést követte az egyes csatornán a mindmáig arctalan Ez + az, amely a Szeszélyes évszakok tehetségtelen testvérének minősíthető. A rovatok máshonnan ismerősök, természetesen a közreműködők is. Ez még nem lenne gond, ha a kamerák elé ülők, ha nem is újat, de legalább képességeik legjavát produkálnák. Erről azonban szó sincs! Ez különösképp Peterdi Pálra vonatkozik, aki még azzal sincs tisztában, hogy a különböző lapok hirdetéseit a szerkesztők nem olvassák, ezért valóban fésületlenül kerülnek a sajtóorgánumokba. Hadd tegyem persze gyorsan hozzá: stíluskritikai megjegyzései aligha vitathatók, hiszen számos zsurnaliszta még a magyar nyelv alapvető szabályait sem sajátította el, de zseni voltát aligha kérdőjelezi meg. Ezért szükséges, kell ez a misszió, de nem ilyen blokkok társaságában. Ráadásul rádiós köntösben sokkal hatásosabb lenne. Köszönet azért, hogy az intim- pistáskodó Fotóalbum ezúttal — ugye véglegesen is? — elmaradt. Telitalálat viszont a Kandi kamera, amely azt világítja meg, hogy szokatlan helyzeteket miként fogadunk. Ne tagadjuk: felszabadultan kacagtunk, s erre számítunk a jövőben is. Az ilyesfajta profiligazítás nem ártana a vállalkozásnak. A svédektől vásárolt Kéjutazás Las Palmasba maratoni terjedelmével, kifejezetten fércmű jellegével riasztott mindnyájunkat. Azt hittem: hasonló bugyu- taságok csak honi terepen születnek. Tévedtem. Ám, ha nálunk is kapható, minek akkor importálni? Ráadásul olyan távolról... Pécsi István Mikor áll meg az idő? Sokszor felcsendül az egykor divatos sláger, amelyről a péntek este képernyőre került film a címét is kapta: Megáll az idő. Gothár Péter alkotása a 80-as évek elején készült, amikor a húsz évvel azelőtti hangulatokat korántsem volt időszerűtlen felidézni. A Bereményi Géza és Gothár Péter szerzőpáros által fémjelzett alkotásban ábrázolt helyzet, az 1956 után kialakult egyensúly jellemezte több mint két évtizeden át a honi közállapotokat. Most már egyre inkább látjuk, hogy milyen vékony volt az ajég, amely szilárd talajnak tűnt a lábunk alatt. Pedig ott örvénylett, kavargóit mindig is a víz. Sorsukon keresztül mutatja meg a Megáll az idő, hogy nem lehet elhallgatással megmásítani, összemosni vagy átértékelni a múltat, mert az tovább él. Az örökösei, a fiatalok nemcsak kérdeznek, de szinte génjeikben viszik tovább az alapproblémákat. S ha nem nézünk szembe a történelmünkkel, jelenünket sem vállalhatjuk. Amíg nem tisztázott, hogy voltaképpen mi is történt, addig nem találják a még köztünk lévő résztvevők, de még az áldozatok sem a helyüket. Az akkoriban kialakult intézményrendszer pedig értelmezhetetlen az örökség tisztázása nélkül, hiszen az jórészt az 1956 utáni állapotokban gyökerezik. Az erőteljes gondolatmenet jó kifejezést talált a képsorokban, így valóban láthattuk, hogyan áll meg az idő, alakul ki, a mesterséges szélcsend, amelyben ösztönösen és talajtalanul saijadt ki az ifjúsági szubkultúra. Abból keletkezett a generációs űr, hogy — elhangzik a műben — mindenki tudott mindenről, csak a cinkos hallgatás egyenlővé tett igazságot és hazugságot. A fiatalokat ezért csak a beat által közvetített ösztönvilág, a nyers valóság: a ritmus és a mámor vonzotta igazából. S míg szól a Mambó magnó, a háttérben kékesen villogott televízió, amelyből a cicamicás Honthy Hanna bűvölte el a nézőket, hogy továbbra is a hamis tudat könnyedségével táncoljunk tovább a vékony jégen. A film 1981-ben készült. Tiszta gondolati íve fényesebben ragyog, mint valaha. Homályos időben hozták létre, de látón és láttatón. De a héten is akadt egy olyan film, amely arra figyelmeztet: megállhat az idő. Ä Randevú Budapesten című, monarchiás ízű krimi új keletű illúziókat kelthet. Az ilyenfajta történetecske arról szól, hogy már természetes az európai szál, hogy Bécs és Budapest rendőrsége baráti alapon győzheti le a maffiát. Hogyha új keletű féligazságokat és valótlanságokat lehet ilyen csillogó köntösbe öltöztetni, bizony megint megállhat az idő. Nem az a baj, hogy különbözik a műfajuk ezeknek a filmeknek, mert jó bűnügyi történetre igenis szükség van. De ha szem elől tévesztik a valóságot, messzire rugaszkodnak a tényéktől, tévútra jutnak. Gábor László Szentdomonkoson a csapat a jó Az egyesület ébreszti a kultúrházat A nagy terem, ha nem is lakályos, de használható (Fotó: Gál Gábor) Innen vetített hajdan a mozigépész Cuppog lábunk alatt a sár, ahogy a szentdomonkosi kultúrházhoz érünk. Az udvart csak itt-ott keretezi a szétmállott drótháló. Az épület első pillantásra elhagyottnak látszik, talán a félig beszakadt ajtó miatt, ami a mozigépész hajdani helyiségét jelzi. A bejárat a másik oldalon van, oda töredezett lépcső vezet. Kattan a lakat, a házigazdák, a Petőfi Sándor Szabadidős Egyesület alapítói előreengednek. A nagyteremben még a szilveszteri dekoráció emlékeit látjuk, kopott függöny mögött a színpadot, meg egy pingpongasztalt. Ahogy járkálunk, fölverődik a por a padlóról, hasznosabb, ha leülünk. A klubszobába térünk be Vincze Andrással és Sipos Zsolttal. —Jó ez nekünk — válaszolnak kimondatlan kérdésemre. — A hetvenes évek végén fedeztük fel magunknak a házat, és alakítottuk meg az ifjúsági klubot. Tavaly tavasszal pedig egyesület lettünk, hogy több önállóságot és felelősséget kaphassunk. — Máig emlékszem — meséli Vincze András —, hogyan kezdődött a történet. Egy este hazafelé baktattunk valamelyik szomszéd községből, és ahogy elhaladtunk a mindig bezárt kultúr mellett, eszünkbe jutott: miért nem használjuk mi ezt? Ezután gyakran el-elkértük a kulcsot, és verbuváltunk egy lelkes csoportot, ebből lett a klubunk. Az első időkben ölben hoztuk a fát otthonról, úgy fűtöttünk, még lemezjátszónk, magnónk sem volt. Fényképek kerülnek elő, nosztalgiával mutatják, hogy mi mindent csináltak a „hőskorban”. — Volt egy focipálya itt a közelben, arra hordták rá a törmeléket, mikor leszakadt az út. JátTíz évvel ezelőtt fedeztük fel a házat — meséli Vincze András, az egyesület elnöke (balra) kát a közeli Kereszt-völgybe. A megyéből, sőt Budapestről is érkeznek fiatalok, letáboroznak, mi pedig főzünk nekik. Az idén már fedett büfével is szolgálhatunk, az erdészettől kaptunk „félhasználatra” egy faházat. — Honnan az ötlet, hogy egyesületet alapítsanak? — A Megyei Művelődési Központba jártunk a klubvezetői ösz- szejövetelre, ott hallottunk arról, hogy előnyösebb lehet számunkra ez a forma. Működésünket százezer forinttal támogatja az ÁlSH megyei kuratóriuma, a megyei tanácstól is kaptunk tízezer forintot társadalmi munkáink elismeréséül. Érdekes, hogy itthon mennyire nem tudták az emberek, hogy mit jelent az egyesület. Amikor Tarnaleleszen bankszámlát akartunk nyitni a pénzünknek, azzal küldtek el, hogy ők még ilyet nem is hallottak. Péervásárán aztán nagy nehezen sikerült. — Milyen tervekkel vágnak neki az új „életformának"? —Éppen vasárnap ültünk ösz- sze — veszi át a szót Sipos Zsolt —, és plakátokat rajzoltunk. Lesz tiniklubunk a legifjabbaknak, aztán asztalitenisz- és sakk- szakosztály, fotó- és barkács- szakkör. Az ezekhez szükséges felszerelést mi fogjuk megvásárolni. — Még másban is töröm a fejem — szól közbe Vincze András. — Régebben volt egy színjátszócsoportunk, miért ne lehetne ezt újra összehozni? A múltkor próbáltunk is egy kisebb népi játékot, egy leánykérést, de a többiek nem lelkesedtek érte. Nem baj, lassú víz partot mos — moso- lyodik el a bajusza alatt. — Miként egyeznek meg a tanáccsal a ház használatáról? — Készítettünk egy tervezetet, de még nem sikerült egyértelműen megállapodnunk. Reméljük, a napokban erre is sor kerül. Azt szeretnénk, ha a berendezési tárgyakkal együtt használhatnánk a „kultúrt”, itt tarthatnánk a felszerelésünket is. Ennek fejében biztosítanánk az iskola és a könyvtár környékének rendjét is: avartakarítás, falfestés stb. Ebben az épületben mi végeznénk a karbantartási munkákat, vannak köztünk szakemberek, így ez nem okoz gondot. A tar- naleleszi tanács, hiszen társközség vagyunk, a villanyt és a fűtőanyagot fizetné. Mindent szívesen megteszünk, nálunk a csapat a remek, nem a körülmények — mondják búcsúzóul. Zay Lászlót, a tanács elnökét csak telefonon sikerült elérnem. Kész megegyezni az egyesülettel — veszem ki szavaiból. Tisztában van vele, hogy az épület fenntartásának teljes költségét a fiatalok nem tudnák állni, a pénzük jó, ha a programok szervezésére elég. Felújítás? A kérdésre nem kapok megnyugtató választ, erre már nem telik a társközségek pénzéből. Maradunk hát a jó szándéknál, hogy a „petőfisekkel” dűlőre viszik a dolgot. Az elnök szerint az a lényeg, hogy működjön a kultúrház, és tudjanak hol művelődni, szórakozni a falu lakói. Ebben megegyezünk... Palágyi Edit szani már nem lehetett rajta, hát fákat ültettünk, hogy legyen ott egy parkunk. A csemeték sajnos mind kipusztultak, ráálltak az autók, búcsúkor itt vert tanyát a sergős is — mondja Sipos Zsolt. — Mindegy, régen volt... — Ma is ugyanazok járnak ide, akik egy évtizede? — A legelső gárdából már sokan megházasodtak, közülük szinte egyedül maradtam — így Vincze. — Öt-hat éve kezdtük újra, azóta állandó a közönsége a programjainknak. Péntek, szombat, vasárnap gyűlünk ösz- sze, általában úgy harmincnegyvenen. A pályázatoknak köszönhetjük, hogy videónk van, a színes tévét meg a tanácstól kaptuk. Nyáron különösen nagy itt az élet, negyedik éve rendszeresen hívunk táborozóSoha el nem évülő népszokások... Vízbevető hétfő, vízbenhagyó kedd... Emlékszem gyermekkoromra, ilyenkor tavasztájt mindig lázas izgalommal készülődtünk á húsvéti ünnepekre. Szigorú következetességgel tartottuk magunkat az ősöktől tanult és megörökölt szokások rendjéhez. Es nemcsak azért, mert a népszokást felrúgni, azoktól eltérni nagy illetlenségnek számított volna. Bükk környéki falumban íratlan törvény volt számunkra a hagyomány, s azt velünk élő, természetes dolognak tartottuk, nem is lehetett másként. Az ünnepekre való készülődés már a virágvasárnapon elkezdődött. Előző napokon felkerestük a lányfűzfa, vagyis a kecskefűz bokrait az erdők szélein és ölnyi gallyacskákat vágtunk. Virágvasámap barkaszentelés volt a templomban. A megszentelt barkákból néhány ágat az eresz alá dugdostunk, hogy elkerülje házunkat a villámcsapás. Nem hagytuk szentelt barka nélkül a nyári konyha, a jószágok óljainak ereszét sem. És amikor arról jött hír valahonnét, hogy egy embert nagyobb dolgának végzésekor érte a halálos istennyila, bizony óvatos előrelátással még az ámyékszéket is felbar- káztuk. Tettünk aztán barkát a „komra”, vagyis a kamra ablakába, hogy ne menjen be a légy. A komrába nem volt szabad bevinni a barkát még szentelve se, mert ott ült már tojásain a lúd, s úgy tartották, hogy a barkától nem kelnek ki a kislibák. A nagyhét napjain böjtölget- tünk, ami nem kívánt tőlünk különösképpen nagyobb önmegtartóztatást, hiszen amúgy sem dúskáltunk az étkek bőségében. A szigorú böjt nagypénteken volt, ilyenkor egész álló nap csak vizet ihattunk és este kaptunk kevés kenyeret. Egyszer nagypénteken valamiért a parókiára kellett mennem és elszörnyül- közve láttam, hogy a furtonfurt csak a mi bűnbeesésünk veszélyeiről prófétáló papunk a szent böjtölés helyett fülig zsírosán lakmározik. Bezzeg ő nem félt az elkárhozástól! Hiába volt minden intelme, zengzetes fenyegetése az elveszejtő kárhozatról, bizony nem hallgattam arról senki előtt, amit a parókián láttam. E korai tapasztalás, majd a megszégyeníteni és megalázni akaró büntetések később jótékony következményeket érleltek bennem, s azóta se hiszek semmi prófétás és kinyilatkoztató beszédekben, ha a szók és a tettek nem egyeznek... Nagypénteken mossa holló a fiát — dalolgatjuk most is, ha eszünkbe jut olykor a régi nóta. Nálunk a cigányoknál volt ez az idő a rituális mosakodás napja. Nagypénteken az akácos gödöri cigánykútnál hódoltak eme szokásuknak. Délig is eltartott a si- valkodó sírás-rívás, mert a legapróbb népet is erősen lecsutakolták, hogy így űzzék el róluk a betegségeket. Gyermekkoromban különben még télen is feltörték a jeget a réti kenderáztató mocso- lyákról, s a jéghideg vízben megmártották keresztelésképpen a cigány kisdedeket, hogy egész életükben edzettek legyenek, egészségesek és ne féljenek semmi hidegtől. Húsvét másnapján, a vízbevető hétfőn tartottuk a locsolkodást, ahogyan ma is. Rózsavízzel locsolkodtunk, de csináltunk locsolóvizet szagos szappanból is. A lányoktól tojásokat és finom süteményeket kaptunk. Nálunk nem volt divat a cifrása föstött „hímes”, inkább csak az egyszínű tojás járta, amit vöröshagyma levében főztek meg, s ettől szép sárgás-pirosra változott. A nagyobbak, a suhancos legények kútból húzott friss vízzel, bögréből öntözték a lányokat, menyecskéket, nehogy elhervadjanak. S ezt is szolidan-szelíden tették, váratlanul a szoknyák alá loccsintva, hogy kicsit megned- vesedjen a bugyogó, de abból megfázás-meghűlés ne lehessen. Ä lányok, menyecskék ünnepe volt aztán a húsvét harmadik napja, a vízbenhagyó kedd. Ilyenkor a lányok megbújtak a házak sarkainál, a kerítések mögött és nyakon zúdították kútvíz- zel az arra járó legényeket. Ez már csak afféle utóünnepi pajkoskodás volt, s nekik nem is járt érte piros tojás. Legfeljebb sokszorosan visszakapták a locsolást a sértődékenyebb legényektől. Pataky Dezső
