Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-07 / 56. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 7, kedd Részlet az Egy nap Conrad Green életéből című nem éppen fordulatos produkcióból Lótunk, futunk, kurtítjuk vésze­sen fogyó szabad perceinket, szi­szifuszi gyürkőzéssel küzdve haj­dani életnívónk megtartásáért, így aztán egyre kevesebb időnk jut — az is főként szombatra kon­centrálódik — a kikapcsolódás­ra. Olykor nem csalódunk, néha viszont feleslegesen előlegezzük a bizalmat. Az utóbbi történt március negyedikén este is. A század húszas éveiben ját­szódó szatirikus hangvételű amerikai komédia az Egy nap Conrad Green életéből nem azt adta, amit a beharangozás révén vártunk tőle. A meglehetősen sovány sztori értékét csak deval­válta a nem éppen fordulatos cselekményvezetés. Szerencsére a vészesen közelítő unalmat az esetek zömében viszonylag mesz- sze parancsolták a többnyire szellemes dialógusok. Ne kerül­gessük a forró kását: indokoltan fanyalogtunk a ránk erőszakolt kommersz áru miatt. S az sem vi­gasztalt minket, hogy a magyar szerzők nagy része még efféle szintű párbeszédek írására sem képes. " Ezt a vetítést követte az egyes csatornán a mindmáig arctalan Ez + az, amely a Szeszélyes év­szakok tehetségtelen testvéré­nek minősíthető. A rovatok máshonnan isme­rősök, természetesen a közremű­ködők is. Ez még nem lenne gond, ha a kamerák elé ülők, ha nem is újat, de legalább képessé­geik legjavát produkálnák. Erről azonban szó sincs! Ez különösképp Peterdi Pálra vonatkozik, aki még azzal sincs tisztában, hogy a különböző la­pok hirdetéseit a szerkesztők nem olvassák, ezért valóban fé­sületlenül kerülnek a sajtóorgá­numokba. Hadd tegyem persze gyorsan hozzá: stíluskritikai megjegyzé­sei aligha vitathatók, hiszen szá­mos zsurnaliszta még a magyar nyelv alapvető szabályait sem sa­játította el, de zseni voltát aligha kérdőjelezi meg. Ezért szüksé­ges, kell ez a misszió, de nem ilyen blokkok társaságában. Rá­adásul rádiós köntösben sokkal hatásosabb lenne. Köszönet azért, hogy az intim- pistáskodó Fotóalbum ezúttal — ugye véglegesen is? — elmaradt. Telitalálat viszont a Kandi kame­ra, amely azt világítja meg, hogy szokatlan helyzeteket miként fo­gadunk. Ne tagadjuk: felszaba­dultan kacagtunk, s erre számí­tunk a jövőben is. Az ilyesfajta profiligazítás nem ártana a vál­lalkozásnak. A svédektől vásárolt Kéjuta­zás Las Palmasba maratoni ter­jedelmével, kifejezetten fércmű jellegével riasztott mindnyájun­kat. Azt hittem: hasonló bugyu- taságok csak honi terepen szület­nek. Tévedtem. Ám, ha nálunk is kapható, minek akkor importál­ni? Ráadásul olyan távolról... Pécsi István Mikor áll meg az idő? Sokszor felcsendül az egykor divatos sláger, amelyről a péntek este képernyőre került film a cí­mét is kapta: Megáll az idő. Gothár Péter alkotása a 80-as évek elején készült, amikor a húsz évvel azelőtti hangulatokat korántsem volt időszerűtlen fel­idézni. A Bereményi Géza és Gothár Péter szerzőpáros által fémjelzett alkotásban ábrázolt helyzet, az 1956 után kialakult egyensúly jellemezte több mint két évtizeden át a honi közálla­potokat. Most már egyre inkább látjuk, hogy milyen vékony volt az ajég, amely szilárd talajnak tűnt a lá­bunk alatt. Pedig ott örvénylett, kavargóit mindig is a víz. Sorsu­kon keresztül mutatja meg a Megáll az idő, hogy nem lehet el­hallgatással megmásítani, össze­mosni vagy átértékelni a múltat, mert az tovább él. Az örökösei, a fiatalok nemcsak kérdeznek, de szinte génjeikben viszik tovább az alapproblémákat. S ha nem nézünk szembe a történelmünk­kel, jelenünket sem vállalhatjuk. Amíg nem tisztázott, hogy volta­képpen mi is történt, addig nem találják a még köztünk lévő résztvevők, de még az áldozatok sem a helyüket. Az akkoriban ki­alakult intézményrendszer pedig értelmezhetetlen az örökség tisz­tázása nélkül, hiszen az jórészt az 1956 utáni állapotokban gyöke­rezik. Az erőteljes gondolatmenet jó kifejezést talált a képsorokban, így valóban láthattuk, hogyan áll meg az idő, alakul ki, a mestersé­ges szélcsend, amelyben ösztö­nösen és talajtalanul saijadt ki az ifjúsági szubkultúra. Abból ke­letkezett a generációs űr, hogy — elhangzik a műben — mindenki tudott mindenről, csak a cinkos hallgatás egyenlővé tett igazsá­got és hazugságot. A fiatalokat ezért csak a beat által közvetített ösztönvilág, a nyers valóság: a ritmus és a mámor vonzotta iga­zából. S míg szól a Mambó mag­nó, a háttérben kékesen villogott televízió, amelyből a cicamicás Honthy Hanna bűvölte el a né­zőket, hogy továbbra is a hamis tudat könnyedségével táncol­junk tovább a vékony jégen. A film 1981-ben készült. Tisz­ta gondolati íve fényesebben ra­gyog, mint valaha. Homályos időben hozták létre, de látón és láttatón. De a héten is akadt egy olyan film, amely arra figyelmeztet: megállhat az idő. Ä Randevú Budapesten című, monarchiás ízű krimi új keletű illúziókat kelt­het. Az ilyenfajta történetecske arról szól, hogy már természetes az európai szál, hogy Bécs és Bu­dapest rendőrsége baráti alapon győzheti le a maffiát. Hogyha új keletű féligazságokat és valót­lanságokat lehet ilyen csillogó köntösbe öltöztetni, bizony megint megállhat az idő. Nem az a baj, hogy különbözik a műfajuk ezeknek a filmeknek, mert jó bűnügyi történetre igenis szük­ség van. De ha szem elől tévesz­tik a valóságot, messzire rugasz­kodnak a tényéktől, tévútra jut­nak. Gábor László Szentdomonkoson a csapat a jó Az egyesület ébreszti a kultúrházat A nagy terem, ha nem is lakályos, de használható (Fotó: Gál Gábor) Innen vetített hajdan a mozigépész Cuppog lábunk alatt a sár, ahogy a szentdomonkosi kultúrházhoz érünk. Az udvart csak itt-ott ke­retezi a szétmállott drótháló. Az épület első pillantásra elhagyott­nak látszik, talán a félig besza­kadt ajtó miatt, ami a mozigé­pész hajdani helyiségét jelzi. A bejárat a másik oldalon van, oda töredezett lépcső vezet. Kattan a lakat, a házigazdák, a Petőfi Sán­dor Szabadidős Egyesület alapí­tói előreengednek. A nagyte­remben még a szilveszteri deko­ráció emlékeit látjuk, kopott füg­göny mögött a színpadot, meg egy pingpongasztalt. Ahogy jár­kálunk, fölverődik a por a padló­ról, hasznosabb, ha leülünk. A klubszobába térünk be Vincze Andrással és Sipos Zsolttal. —Jó ez nekünk — válaszolnak kimondatlan kérdésemre. — A hetvenes évek végén fedeztük fel magunknak a házat, és alakítot­tuk meg az ifjúsági klubot. Ta­valy tavasszal pedig egyesület lettünk, hogy több önállóságot és felelősséget kaphassunk. — Máig emlékszem — meséli Vincze András —, hogyan kez­dődött a történet. Egy este haza­felé baktattunk valamelyik szomszéd községből, és ahogy elhaladtunk a mindig bezárt kul­túr mellett, eszünkbe jutott: mi­ért nem használjuk mi ezt? Ez­után gyakran el-elkértük a kul­csot, és verbuváltunk egy lelkes csoportot, ebből lett a klubunk. Az első időkben ölben hoztuk a fát otthonról, úgy fűtöttünk, még lemezjátszónk, magnónk sem volt. Fényképek kerülnek elő, nosztalgiával mutatják, hogy mi mindent csináltak a „hőskor­ban”. — Volt egy focipálya itt a kö­zelben, arra hordták rá a törme­léket, mikor leszakadt az út. Ját­Tíz évvel ezelőtt fedeztük fel a házat — meséli Vincze András, az egyesület elnöke (balra) kát a közeli Kereszt-völgybe. A megyéből, sőt Budapestről is ér­keznek fiatalok, letáboroznak, mi pedig főzünk nekik. Az idén már fedett büfével is szolgálha­tunk, az erdészettől kaptunk „félhasználatra” egy faházat. — Honnan az ötlet, hogy egye­sületet alapítsanak? — A Megyei Művelődési Köz­pontba jártunk a klubvezetői ösz- szejövetelre, ott hallottunk arról, hogy előnyösebb lehet számunk­ra ez a forma. Működésünket százezer forinttal támogatja az ÁlSH megyei kuratóriuma, a megyei tanácstól is kaptunk tíze­zer forintot társadalmi munká­ink elismeréséül. Érdekes, hogy itthon mennyire nem tudták az emberek, hogy mit jelent az egyesület. Amikor Tarnaleleszen bankszámlát akartunk nyitni a pénzünknek, azzal küldtek el, hogy ők még ilyet nem is hallot­tak. Péervásárán aztán nagy nehezen sikerült. — Milyen tervekkel vágnak neki az új „életformának"? —Éppen vasárnap ültünk ösz- sze — veszi át a szót Sipos Zsolt —, és plakátokat rajzoltunk. Lesz tiniklubunk a legifjabbak­nak, aztán asztalitenisz- és sakk- szakosztály, fotó- és barkács- szakkör. Az ezekhez szükséges felszerelést mi fogjuk megvásá­rolni. — Még másban is töröm a fe­jem — szól közbe Vincze And­rás. — Régebben volt egy színját­szócsoportunk, miért ne lehetne ezt újra összehozni? A múltkor próbáltunk is egy kisebb népi já­tékot, egy leánykérést, de a töb­biek nem lelkesedtek érte. Nem baj, lassú víz partot mos — moso- lyodik el a bajusza alatt. — Miként egyeznek meg a ta­náccsal a ház használatáról? — Készítettünk egy tervezetet, de még nem sikerült egyértelmű­en megállapodnunk. Reméljük, a napokban erre is sor kerül. Azt szeretnénk, ha a berendezési tár­gyakkal együtt használhatnánk a „kultúrt”, itt tarthatnánk a fel­szerelésünket is. Ennek fejében biztosítanánk az iskola és a könyvtár környékének rendjét is: avartakarítás, falfestés stb. Ebben az épületben mi végez­nénk a karbantartási munkákat, vannak köztünk szakemberek, így ez nem okoz gondot. A tar- naleleszi tanács, hiszen társköz­ség vagyunk, a villanyt és a fűtő­anyagot fizetné. Mindent szíve­sen megteszünk, nálunk a csapat a remek, nem a körülmények — mondják búcsúzóul. Zay Lászlót, a tanács elnökét csak telefonon sikerült elérnem. Kész megegyezni az egyesülettel — veszem ki szavaiból. Tisztában van vele, hogy az épület fenntar­tásának teljes költségét a fiatalok nem tudnák állni, a pénzük jó, ha a programok szervezésére elég. Felújítás? A kérdésre nem kapok megnyugtató választ, erre már nem telik a társközségek pénzé­ből. Maradunk hát a jó szándék­nál, hogy a „petőfisekkel” dűlőre viszik a dolgot. Az elnök szerint az a lényeg, hogy működjön a kultúrház, és tudjanak hol műve­lődni, szórakozni a falu lakói. Ebben megegyezünk... Palágyi Edit szani már nem lehetett rajta, hát fákat ültettünk, hogy legyen ott egy parkunk. A csemeték sajnos mind kipusztultak, ráálltak az autók, búcsúkor itt vert tanyát a sergős is — mondja Sipos Zsolt. — Mindegy, régen volt... — Ma is ugyanazok járnak ide, akik egy évtizede? — A legelső gárdából már so­kan megházasodtak, közülük szinte egyedül maradtam — így Vincze. — Öt-hat éve kezdtük újra, azóta állandó a közönsége a programjainknak. Péntek, szombat, vasárnap gyűlünk ösz- sze, általában úgy harminc­negyvenen. A pályázatoknak köszönhetjük, hogy videónk van, a színes tévét meg a tanács­tól kaptuk. Nyáron különösen nagy itt az élet, negyedik éve rendszeresen hívunk táborozó­Soha el nem évülő népszokások... Vízbevető hétfő, vízbenhagyó kedd... Emlékszem gyermekkorom­ra, ilyenkor tavasztájt mindig lá­zas izgalommal készülődtünk á húsvéti ünnepekre. Szigorú kö­vetkezetességgel tartottuk ma­gunkat az ősöktől tanult és meg­örökölt szokások rendjéhez. Es nemcsak azért, mert a népszo­kást felrúgni, azoktól eltérni nagy illetlenségnek számított volna. Bükk környéki falumban íratlan törvény volt számunkra a hagyomány, s azt velünk élő, ter­mészetes dolognak tartottuk, nem is lehetett másként. Az ünnepekre való készülő­dés már a virágvasárnapon el­kezdődött. Előző napokon fel­kerestük a lányfűzfa, vagyis a kecskefűz bokrait az erdők széle­in és ölnyi gallyacskákat vág­tunk. Virágvasámap barkaszen­telés volt a templomban. A meg­szentelt barkákból néhány ágat az eresz alá dugdostunk, hogy el­kerülje házunkat a villámcsapás. Nem hagytuk szentelt barka nél­kül a nyári konyha, a jószágok óljainak ereszét sem. És amikor arról jött hír valahonnét, hogy egy embert nagyobb dolgának végzésekor érte a halálos isten­nyila, bizony óvatos előrelátással még az ámyékszéket is felbar- káztuk. Tettünk aztán barkát a „komra”, vagyis a kamra ablaká­ba, hogy ne menjen be a légy. A komrába nem volt szabad bevin­ni a barkát még szentelve se, mert ott ült már tojásain a lúd, s úgy tartották, hogy a barkától nem kelnek ki a kislibák. A nagyhét napjain böjtölget- tünk, ami nem kívánt tőlünk kü­lönösképpen nagyobb önmeg­tartóztatást, hiszen amúgy sem dúskáltunk az étkek bőségében. A szigorú böjt nagypénteken volt, ilyenkor egész álló nap csak vizet ihattunk és este kaptunk kevés kenyeret. Egyszer nagy­pénteken valamiért a parókiára kellett mennem és elszörnyül- közve láttam, hogy a furtonfurt csak a mi bűnbeesésünk veszé­lyeiről prófétáló papunk a szent böjtölés helyett fülig zsírosán lakmározik. Bezzeg ő nem félt az elkárhozástól! Hiába volt min­den intelme, zengzetes fenyege­tése az elveszejtő kárhozatról, bizony nem hallgattam arról sen­ki előtt, amit a parókián láttam. E korai tapasztalás, majd a meg­szégyeníteni és megalázni akaró büntetések később jótékony kö­vetkezményeket érleltek ben­nem, s azóta se hiszek semmi prófétás és kinyilatkoztató be­szédekben, ha a szók és a tettek nem egyeznek... Nagypénteken mossa holló a fiát — dalolgatjuk most is, ha eszünkbe jut olykor a régi nóta. Nálunk a cigányoknál volt ez az idő a rituális mosakodás napja. Nagypénteken az akácos gödöri cigánykútnál hódoltak eme szo­kásuknak. Délig is eltartott a si- valkodó sírás-rívás, mert a leg­apróbb népet is erősen lecsutakol­ták, hogy így űzzék el róluk a be­tegségeket. Gyermekkoromban különben még télen is feltörték a jeget a réti kenderáztató mocso- lyákról, s a jéghideg vízben meg­mártották keresztelésképpen a cigány kisdedeket, hogy egész életükben edzettek legyenek, egészségesek és ne féljenek sem­mi hidegtől. Húsvét másnapján, a vízbeve­tő hétfőn tartottuk a locsolko­dást, ahogyan ma is. Rózsavízzel locsolkodtunk, de csináltunk lo­csolóvizet szagos szappanból is. A lányoktól tojásokat és finom süteményeket kaptunk. Nálunk nem volt divat a cifrása föstött „hímes”, inkább csak az egyszí­nű tojás járta, amit vöröshagyma levében főztek meg, s ettől szép sárgás-pirosra változott. A na­gyobbak, a suhancos legények kútból húzott friss vízzel, bögré­ből öntözték a lányokat, me­nyecskéket, nehogy elhervadja­nak. S ezt is szolidan-szelíden tették, váratlanul a szoknyák alá loccsintva, hogy kicsit megned- vesedjen a bugyogó, de abból megfázás-meghűlés ne lehessen. Ä lányok, menyecskék ünne­pe volt aztán a húsvét harmadik napja, a vízbenhagyó kedd. Ilyenkor a lányok megbújtak a házak sarkainál, a kerítések mö­gött és nyakon zúdították kútvíz- zel az arra járó legényeket. Ez már csak afféle utóünnepi paj­koskodás volt, s nekik nem is járt érte piros tojás. Legfeljebb sok­szorosan visszakapták a locsolást a sértődékenyebb legényektől. Pataky Dezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom