Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-06 / 55. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 6., hétfő Egy polgár halálára Márai Sándor író 89 évesen, saját elhatározásából emigrált az életből. Négy évtizeden keresz­tül élt hazájától távol, de egész életében magában hordozta s írásaiban rögzítette az elvesztett pátria utáni vágyakozást. Kettős körgyűrűben feszült ez a vágy. A szűkebb belső teret a trianoni, párizsi döntések határai közé szorult ország, a tágabbat a kul­turális identitását fokozatosan veszítő Európa jelentette. „Ide­gen emberek” című önéletrajzi (de hát melyik műve nem vola az?) regényének hősét idézve „...egyszerre fájdalmas honvá­gyat érzett valamilyen haza után, melyet nem tudott geográfiailag meghatározni, s melyben benne volt a Vérmező, a budai utcák, a Louvre japán osztálya, Rainer Maria Rilke, a gyárak Billancour- ban, az Engenbertus-kápolna — honvágyat s rokonságot embe­rekkel... Oly fájdalmasnak tűnt ez a honvágy, reménytelennek, el nem múlónak, hogy mélyen seb­zettnek érezte magát, s valószí­nűnek tartotta, hogy bármit csi­nál is és akárhová megy a jövő­ben, ezt a honvágyat érzi majd mindig, s ezt a rokonságérze­tet...” De hát ki is volt ez a kaliforniai magyar, aki az elmúlt 40 évben csak az általa hagyott emlékek­ben, antikváriumokból előbuk­kanó köteteiben, külföldről be­csempészett naplóiban, néhány elszánt rajongónak hittérítő el­és rábeszélésében volt jelen a ho­ni irodalmi közéletben? Elsősorban polgár volt. Egy kassai patríciuscsalád szigorú ér­tékek szerint nevelt fia. Polgár a szó középkori értelmében; a munka, az alkotás, az érték te­remtése és befogadása, az embe­ri tisztesség gyakorlása ötvözete­ként. Ahogy Kassai polgárok cí­mű drámájának János mestere hirdeti: ”A polgár messzire néz és látja, hogy mindenfelé ő építi az új világot... Mázos fazekat és tá­lat gyúrnak az agyagból, hogy ember módra étkezzenek az em­berek, szövünk vásznat és bar- chetet, hogy ember módra öltöz­zenek az emberek, díszítjük Isten és az emberek házait, vigyázunk a közös szokásokra, dolgozunk, olvasunk és zenélünk.”Jellemző itthoni megítéltetésére, hogy e művét a magyar irodalomtörté­net kánonja, a „spenót” (A ma­gyar irodalom története I — VI. kötet) tíz oldalon belül minősíti „reménytelenül gyönge munká­nak” fontos, izgalmas alkotásnak. De polgár volt a szó XX. szá­zadi értelmében is. Kíváncsian és riadtan figyelte az önmaga pusz­títására kísérleteket tevő Euró­pa. Érdeklődése ennek a világ­nak megfigyelését, rögzítését (Egy polgár vallomásai 1934; Szegények iskolája 1930; Nap­nyugati őrjárat 1936; Kassai őr­járat 1942), az őrtálló, a krónikás szerepét bízta rá. Azt a szellemi értékmentést, amely irodalmi mozgalmakban és azokon kívül is olyan erősen jellemezte a'30-as évek európai literátorait. Egyik legnagyobb hatású művéről irta Cs. Szabó László: „A Féltéke­nyek csöndes honvisszaszerzés, nemzeti mű.” De alkotásaiban a XX. századi polgár kultúráját, hinterlandját vesztett, a cselek­vést csak szemlélve megélő lelki válsága is hangot kapott. A Zen- dülők kamaszai metafizikus nyugtalansággal élik át a kisváro­si lét sivár egyhangúságát, A nő­vér zongoraművész hőse nem akar tudomást venni a sikerrel kecsegtető jelenről, Casanova (Vendégjáték Bolzanóban). mi­lyen ismerős Fellinitől, az elvont esztétikum világát választja a va­lóság helyett. A polgár Márai számára pél­da, emlék és fájdalom maradt. Visszavonuláshoz vezető kincs, a lélek mélyén rejtegetett lehető­ség. Olyan tartalom, mely nem bírja el a konzekvenciákat nélkü­löző formai változásokat. „Szemléletemben, életmódom­ban, lelki magatartásomban pol­gár vagyok, s mindenütt hama­rább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, amelyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az ál­lapotot” — írja naplójában. A II. világháború után ismét az őrjáró mindent feltérképezni akaró te­kintetével járja be második ott­honát, Európát. Az eredmény vékony kötet, itthon az utolsók egyike: Európa elrablása. Még hazajön, még riasztja az emig­ránssors, de erről írott gondola­tai életének utolsó 40 évét előle­gezik: "Emigránsok, akik tegnap balra, ma jobbra disszidáltak, s most valahogyan ég és föld kö­zött élnek, morognak a kis kör­zetben, ahová beszorította őket sorsuk, marják egymást, az ott­hont és a távolt... Ez a legrosz- szabb sors. Akkor inkább élni vagy halni, de otthon. ” 1948 óta élt külföldön. Olasz­ország, Svájc, az NSZK, Egye­sült Államok életének különbö­ző állomásai. Állomások, de nem pihenőhelyek. Lépése, mely- lyel hazáját elhagyta, szemléleté­ből következően logikus volt, ta­lán nem is tehetett mást, de sze­mélyisége soha nem tudta egyet­len írói gondolat erejéig sem fel­dolgozni. Hazájától távol szüle­tett regényei (Béke Ithavában 1952; San Gennaro vére 1963; ítélet Canudosban 1970. stb.) az otthontalanság hideg talajából nőttek ki, iszonyú, gőgös magá­nyát naplóinak egyre elkomorul- tabb, a fájdalom igazságtalansá­gát hordozó gondolatai rögzítik. A haza számára halott. A honi kultúrpolitika nem bocsátja meg „hűtlenségét”, tétova kísérleteit ő maga utasítja vissza. A II. vi­lágháború után fölnőtt nemze­dékek jószerével egyetlen versé­ből tudnak róla. A prózaíró Má­rai „Halotti beszéd” című versé­vel kap gombostűnyi helyet a magyar irodalom itthoni palettá­ján. ”Látjátok feleim szem’tekkel mik vagyunk,/ Por és hamu va­gyunk./ Emlékeink szétesnek mint a régi szövetek./ Össze tu­dod még rakni a Margit szigetet? / ...Nyelvünk is foszlik, szak adóz és a drága szavak/ Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”/ A nyelv foszlása számára tra­gikus. Mert Márai Sándor má­sodsorban szépíró volt. A szó va­lóságos, legnemesebb értelmé­ben. Ismerte, sámánkodóan bir­tokolta mágikus varázsát. Az írói attitűdben tőle meglehetősen tá­vol álló Kassák elragadtatottan írja róla 1940-ben: ”Különös ízeket élvezhet az, aki ízlelni tudja Márai stílusát... A magyar mondatszerkesztés le­hetőségeit tágította ki, Krúdyval és Prousttal tartott rokonságát olyan szintézisban fogta össze, amely belső zengésében gazda­gabbá, formailag hajlékonyabbá és általában kifejezőbbé tette nyelvünket.” A szigorúságáról, pontosságáról ismert Bálint György 1942-ben iskolaterem­tőnek tartotta: ”Márai Sándor­nak, a magyar lírai regény meste­rének sok kiváló, egyéni utakat járó tanítványa van már. ” A mostani mondat soha sem hallott új zenéjét köszönhetjük neki. A nyelvhez fűződő élet­meghatározó szeretet hozza haza utolsó európai őrjáratából: „Mi­hez is megyek én ’haza’? A csalá­domhoz, munkámhoz? Nem, a nyelvhez megyek haza, a nyelv a hazám.” (Európa elrablása) Csak remélhetjük, hogy 1989. február 23-án Márai Sándor is hazajött. Hogy mégsem igaz az, amit naplójában írt: "Az emig­ráns, aki a hazamenésre gondol, nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni. ’’Hogy életének össze­foglalása, s szülőföldjének új megítélést adó feloldozása Füves könyvének befejező gondolatai­ból táplálkozik majd: "Utolsó le­heletemmel is köszönöm a sors­nak, hogy ember voltam és az ér­telem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a való­ság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: ez is milyen csodála­tosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megértem a legtöbbet és a leg­nagyszerűbbet: az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem. ” Kakuk Jenő Márai Sándor: Egy polgár vallomásai (Részlet) A Montpamasse-on a maga módján mindenki emigránsnak számított ebben az időben. Éltek itt holland, amerikai és szumátrai emigránsok is,— emberek, kiket nem ítéltek el odahaza, nem ütköz­tek össze az államhatalommal, s inkább csak az idő elől emigráltak, e második pátriából szöktek meg a Montparnasse-ra, ahol másféle időszámítást írtak, s ahol talán a „Code Napoleon” rendelkezései sem érvényesek összességükben... A Montparnasse a világ nazátlanjainak karanténje volt, ahol szomorú könyökléssel várták a száműzöttek azt a földi vagy égi jelet, amely feloldja végzetüket. Ültek itt orosz és kínai emigránsok, akik nem értettek egyet a ha- zájukbeli renddel, s ültek már olyan fiatal orosz emigránsok is, akik teli torokkal szidták a hazai re­akciósokat, az elmaradt, hatalomban dúskáló, ma­radi ellenforradalmárokat, Sztálint és Dzserzsinsz- kijt... A Montparnasse népe az idő elé élt. Divatok­ról és elvekről, melyekről a közönség mit sem tu­dott még, úgy beszéltek itt, mint bukott, lejárt kísér­letekről. A „dada” még riasztotta a polgárokat, mi­kor Cocteau már darabot írt, melyet Moliére szín­házában mutattak be; a képkereskedők még Picas­so kubista építményeivel nyugtalanították a műér­tőket, mikor ez a nagy kereső es változó már vissza­tért a klasszikus formákhoz. Az egykori „szürrealis­ták” már zárt, kemény veretű szonetteket írtak, és Utrillo képeskönyves modorában festettek házakat és tájképedet, mikor a publikum már eszmélni kez­dett, hogy valahol, ég es föld között, egyszer kísér­letezett ez a műfaj... A Montparnasse nem volt „is­kola”; egyszerűen légkör volt, melyben mestersé­ges termekenységgel, mintegy az évszakok törvé­nyeit megcsúfolva virultak ki a század primőrjei. Ezenfelül olyan volt, mint egy délvidéki, levantei kikötő. De így festett nemsokára a Quartier Latin is; az utcán keseltek, revolverrel handabandáztak a négerek, malájok, angolok, görögök, svédek és ma­gyarok ölték búbánatukat, szándékaikat és tájéko­zatlanságukat hajnali vitákba, melyeket nemritkán villanó késekkel és durranó lőfegyverekkel döntöt­tek el. Különösen a lengyelek és az olaszok vitatták hangosan kételyeiket. Az utcasarkon összefont ka­rokkal állt a párizsi rendőr, halálmegvetéssel és kö­zönnyel. Francia kispolgárok úgy randultak ki va­sárnap délután a Montparnasse-ra, exotikumot bá­mulni, ahogy régebben Keletre utaztak a vállalko­zóbb franciák; apa, anya és az élmény befogadására már eléggé érett, serdülő gyermek fekete ünneplő­ben, illedelmes megrettenéssel ültek a „Dómé” márványasztala mellett, hallgatták az árusok riká­csolását, kik ernyedetlen, monoton, panaszos szó­val kínálták az amerikaimogyorót, hallgatták a ré­szeg nők sikolyait, s a világ minden nyelvén vitatko­zó, unatkozó, kotnyeles, álmodozó, ragadozó pil­lantásé, a civilizáció szentelt törvényeit szóval, mozdulattal, modorral gyalázó idegeneket. Félni lehetett, hogy egy napon valamilyen francia polgári rohamcsapat megrohanja és felkoncolja e betörő, gyülevész törzset... A franciák úgy jártak a Mont- pamasse-ra idegent bámulni, ahogy mi idegenek jártunk a néprajzi múzeumba vagy a Louvre-ba. Utálatuk és irtózatuk kiült arcukra. Igaz, mit is sze­rettek volna rajtunk, e „hordán”, ahogy magunkat neveztük, mikor műterembálok után színesre má­zolt, meztelen testtel végighenteregtünk Párizs boule- vard-jain, hogy megfüródjünk a Concorde szökő- kútjaiban?... Úgy látták ezt a telepet, a Montpar­nasse művészkavéházait, mint afféle, állatkertbe te­lepített kameruni törzset, kiállításbeli falut, amo­lyan szellemi tányérajkú négereket, akik hozzátar­toznak Párizs közönyös és bölcs univerzalitásához. Mint a böjthó után, Beiram ünnepének estéién a kairói vagy damaszkuszi korzón, úgy ünnepelte itt az életet a lámpagyújtás órájában ez a zagyva nép, a világ szomorú elitje és cefetje, prostituáltak és zse­nik, nagy művészek és zsebtolvajok, filozófusok és kloroformos betörők, költők és handlék, cetvadá­szok és vallásalapítók. Párizs népe szelíden ült kö­zöttük, szakállasán és keménykalapban, s nézte az ünnepet. Az úttest a két káveház között lassan el­vesztette közlekedési jellegét. A tömég birtokba vett a környéken minden talpalatnyi helyet, a jár­dát, az úttestet, az utcasarkokat és üzletnelyisege- ket. Tőrrel, szóval, táncokkal és énekkel ünnepel­tek valamit. • A képzőművész, akit nemzetgyalázónak is mondtak Bemutatjuk Nagy B. Istvánt Nagy B. István tanítás közben A falat — reprodukció (Szántó György reprodukciói) Rudnay-teremben, majd a be­mutatott anyag jó része bejárta az országot. S következtek a külföldi meg­hívások: 1976-ban Finnország­ban, művésztelepen jártam. A nyolcvanas évek külföldre tájé­kozódó műkereskedelme engem is érintett. Tavalyelőtt az Art Union közvetítésével Gréco-ta- nulmányok, akrilsorozatom ke­rült ki Baden-Würtenberg tarto­mányba. Nyolcvanhárom őszén féléves római ösztöndíjat kap­tam. A város „beszélő szobrai­ról” készítettem egy kollekciót. Úgy tíz éve kialakítottam egy új technikai eljárást. Az egységes esztétikai hatás érdekében a ké­pet — néha egyszerre többet is — fészekbe helyezem, plüssbe, bár­sonyba, hiszen önmagában olyan védtelen, mint a küszöbre kitett csecsemő. Ez a keret fel­erősíti a színélményt, „együtt él a képpel.” — Realista vagyok-e? Talán a valósággal való kapcsolattartás mélyebb értelmében. A „transz- avantgarde” kifejezést már hasz­nálták velem kapcsolatban, de ahhoz keveset szerepeltem, hogy állandó jelzőt kapjak. Igaz, or­szágos tárlatokon ott vagyok, így háromévente a szegedi festészeti biennálékon, ahol dijakat is kap­tam. — Tizenegy éven át vezettem Pesten a Postás Képzőművész Stúdiót. Az akkori tehetségek közül sokan ma már képzett rajz­tanárok. Szeretnék átplántálni a tapasztalataimból valamit a kö­vetkező generációkba, miköz­ben remélem, én is tanulok tő­lük. Nem szeretnék kiszolgáltat­va lenni a manapság leromlott műkereskedelemnek, ahol az anyagi érdekek elmossák a való­di és hamis közti különbségeket. Várom, hogy a kulturális jégkor­szak oldódjon, és éljék túl az iga­zi értékek. Mint pedagógus, úgy gondolom, ennek a hatása talán jóval később érik be. Olyan kort élünk, amely megkérdőjelezi: elegendő-e a valóság ironikus lá­tása. Tervem: eddigi alkotói munkám „tetőzetét” létrehozni. Olyan műveket, amelyek az ed­digi, több szálon futó törekvése­ket összefogják, egységessé te­szik. Az összegzést. Hogy ez mi­kor lesz? A műcsamokbeli kiállí­tásomkor úgy gondoltam, öt esz­tendő elég hozzá. Azóta tizenöt telt el. Dolgozom. Nem akarom alárendelni magam semmiféle külső szempontnak. Jámbor Ildikó Ferenczy Noémi tanítványaként Csendes, nyugalmas munka­légkör fogadott az egri tanárkép­ző főiskola rajz tanszékén. Csu­pán néhány szóval, gesztussal igazította el diákjait Nagy B. Ist­ván. Segített beállítani a modellt, miközben tanítványai jártak- keltek a teremben, előkészítették az eszközöket. Valahogy az volt az ember érzése: olyan műhely­ben jár, ahol mindenki tudja a dolgát hangos utasítások nélkül is. Ahol kinek-kinek habitusán, szorgalmán múlik csupán, hogy mit és mennyit hasznosít képes­ségeiből. Szíve joga szerint leszjó mesterember, alkotó vagy epi- gon... Persze az is lehet, hogy az el­hangzottak visszfényében tűnt számomra olyan szabadnak, le­vegősnek ez az oktatás. Hiszen hogyan alakult volna ki még minden? A tanszékvezető csak a kezdet kezdetén tart pedagógiai tervei megvalósításában. 1988 szeptemberétől tanít itt. Képző­művészként viszont országhatá­ron innen és túl sokan ismerik és elismerik. 1983 óta Munkácsy- dijas. A Képzőművész-szövet­ségben 1986-ig sok éven át a te­rületi tanács titkára volt. A világról érzékenyen töpren­gő alkotó. A hetvenes években kiállított és hírhedtté vált ironi­kus Petőfi-képe miatt sokan még a „nemzetgyalázó” bélyeget is rásütötték. Mert nem „átallott” emberi szemmel közelíteni az ál- heroizmusba bugyolált költő­nagyság felé. A sznobok, dog­matikus kultúrbürokraták per­sze fanyalogtak. (A közkeletű rigmust idézgették: Petőfi Sán­dor — gatyába’ táncol...) Mások­nak meg tetszett. Ma a képet a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. Lehet, hogy ha valami transzcen­dencia folytán maga a költő lát­ná, visszakacsintana. De az is le­het, hogy nem... Égy képzőművész érkezett te­hát a megyébe. Egyelőre csak dolgozni, hiszen lakóhelye, csa­ládja Váchoz köti. Hogy formá­lója, részese lesz-e az itteni — ez­úttal ne firtassuk miért, ugyan­csak ingatag lábakon álló — kép­zőművészeti életnek, idővel el­válik. Találkozásunk célja ezút­tal az ismerkedés. így hát övé a szó: Magányos szigeten — Autodidakta módon ismer­kedtem a festészettel. Ha így visz- szagondolok, fiatal koromban e pályához konkrét indíttatást sen­kitől sem kaptam. Mégis, azt hi­szem az, hogy hatéves koromig Szilvásváradon nevelkedtem, meghatározta szemléletemet. A műveltség alapjait a sárospataki középiskola adta. Tizennégy évesen gyakran lapozgattam a művészettörténeti könyveket. Rembrandt volt rám igen nagy hatással. Azt tudtam: háromszáz év múltán nem lehet megismé­telni azt, amit ő csinált. így a hu­szadik századiak felé fordultam: Picasso, Van Gogh, Rouil, aztán Egri József, Derkovits, Csont- váry — ők adták az első élménye­ket. Aztán 1951-től az Iparmű­vészeti Főiskolán Ferenczy Noé­mihez kerültem, gobelin szakon. Dacára annak, hogy kedvenc ta­nítványai közé tartoztam, festői ambícióim terén kevéssé tudtam beépíteni a tőle tanultakat. Még­is... Az ő osztálya művészetpoli­tikai tekintetben független volt. Emberileg, szemléletben sokat kaptunk tőle. Egy magányos szi­get volt ő az akkori művészeti életben. Aszkétaéletet élt, min­den percét az alkotásnak szentel­te. Ügy ebédelt, „menet köz­ben”. Csak akkor evett, amikor nem volt igazán éhes, hogy ez sem vegyen el időt a munkától. Ötvenhat után aztán a stúdiu­mok másik felét is elvégeztem. Szőnyi István tanítványa, mond­hatom úgy is, famulusa lettem. Közvetlen kapcsolat alakult ki köztünk, ő viszonylag hamar ki­szorult a hivatalos kegyből. Az­tán Bernáth Aurélhoz kerültem. Keserűen mondom, hogy ő nem szeretett. Nyitott és védtelen vol­tam vele szemben. Megzavart. Egyedül kellett indulnom a pá­lyán, kicsit megroppant önbiza­lommal. Töredékesség és nagyság — Tehát a kezdet. Amikor vé­geztem, 1959-ben a mi szak­mánkban lassan-lassan kitárult a nagyvilág. A nyugati művészeti irányzatok könyveken, folyóira­tokon keresztül beszivárogtak az országba. A Sárospatakról ho­zott angolnyelv-tudásom segített a tájékozódásban. Válaszút előtt álltam. Se azzal, ami akkor itthon „aktuális, fontos” volt, nem tud­tam azonosulni: a direkt társada­lomtükröződéssel. Ami nyugat­ról érkezett, formailag új volt, de távol állt tőlem. Tehát három do­logban nem hittem: az avantgar- de-ban, az itthoni tradicionális magatartásban és saját felké­szültségemben. Visszafogottan bogozgattam saját motívumkin­csemet. Majd négy-öt év után ke­zembe akadt egy fotó a zsámbéki templomról. Úgy éreztem, rálel­tem a lényegre. A magyar törté­nelem és kultúra képben megra­gadható szimbólumát kerestem. Ez az épület ezt közvetítette: kultúránk töredékességét és nagyságát. Harminc-harmincöt, talán annál is több képet festet­tem róla. Nem törekedtem is- mertségrej nem „menedzseltem” magam. Évekig vártam, szeré­nyen éltem. Utólag úgy érzem, igazam volt, hogy „relatív reme­teségbe” húzódtam. A figyelem előterében — A hetvenes évek második felében már szinte észrevétlenül a figyelem előterébe kerültem. 1972-ben Vácra költöztem. Biz­tos jövedelmem volt. Az Alap megvette képeimet, jó néhány közgyűjteményekbe került. Ugyan nem tartozom semmiféle bolyhoz, de számon tartottak, „beléptem a forgalomba”. Az is­mertségben része lehetett a kiál­lításoknak is. Először hetvenben a debreceni KLTE díszudvarán, röviddel azután a Műcsarnok­ban, s ez idő tájt Egerben is a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom