Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-01 / 51. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 1., szerda 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS----------------------------------------------I—1-------m—iXi.------i...,....----------A----------------------------------------------L ila-napok, Tájkép (választási) csata után Ismét túl vagyunk egy Népújság-héten, immár a tizenegyediken. Az egri Neumann János Szakközépiskola és Gimnáziumban tartott rendezvény nem a legjobb előjelekkel kezdődött. Tudniillik támogatóink a KISZ Heves Megyei Bizottsága és a megyei tanács ifjúsági és sportosztálya időközben „elszegényedtek”, így aztán szinte csak a tanintézmény adakozókedvén múlott, hogy a részben általunk szervezett programok tető alá kerültek. Mi pedig ezért — úgy tűnik — úgy fizettünk, hogy lapunk neve nemigen került az iskolában a köztudatba, egyetlen plakát sem hirdette, hogy közünk lenne az eseményhez. Sokan így nemigen értették, minek nyüzsög ott állandóan néhány firkász. Persze mindez nem ment az öt nap rovására, a meghirdetett program hiánytalanul megvalósult, s ha hinni lehet a megnyilvánult érdeklődésnek, nem is okozott csalódást. A hajrában például szinte már egy perc üresjárat sem akadt, a két diák igazgatójelölt még a választások után is gondoskodott arról, hogy senki ne unatkozzon. A legnagyobb sikert kétségkívül az egyik negyedik osztály Beatles-koncertje aratta, olyannyira, hogy fellépésüket többször meg kellett ismételniük, s a helybeli Három kívánság című műsor főattrakciói is ők voltak. Azonban akadt ott más érdekesség is. Kádár Zsuzsa tanárnő például bekötött szemmel etette tejföllel Harsányi Károly tanár urat, aki szintén nem látott semmit. Utóbbi egyébként a hét hőse volt, vele nyitott és zárt az iskola. Közművelődési pedagógusként gondoskodott a zavartalanságról, még azt is ő intézte, hogy a termekben minden rendezvényen legyen elegendő szék, megfelelő számú kóla és szendvics, valamint, hogy minden meglegyen időben. A jóakarat azonban sokszor kevés, ha az előadó késik,' minden hiába. Ilyen esetek is előfordultak, például akkor, amikor Nagy Feró félórával a megjelölt időpont után futott be. Dicséretére legyen azonban mondva, hogy akkor már nem húzta az időt, azonnal a számára előkészített emelvényre ugrott, s nyitott egy dobhártyaszaggató je-vel. A továbbiakban viszont már hegyeznie kellett a fülét annak, aki hallani akarta a rocksztárt, ugyanis az letette az asztalra a mikrofont, mondván rossz az aulának az akusztikája. Nagy kiabálás kezdődött, előfordult, hogy valaki az emeletről kérdezett, Feró meg a földszintről harsogott vissza, egyszóval nem volt minden zökkenőmentes. Nem volt azonban gond a hangerővel Éliás Gyula lemezlovas diszkójában. Igaz a disc-jockey is késett a megbeszélt időponthoz képest vagy háromnegyed órát, de a hatos kezdés így is csak negyed hétre csúszott, éppen akkorra, amikorra a tapasztalt discolátogató érkezik. Pontosan kezdődött — s azért az ilyen alkalmak voltak többségben — a debreceni Kun házaspár estje. Az előadóművészpszichológus páros a szerelmi élet szexuális vonatkozásairól beszélt, nem hallgatva sem a maszturbációról, sem a petting- ről, sem magáról a közösülésről. A hallgatóságon végigtekintve senki számára sem volt ismeretlen a téma, ám csak egy ember emelte magasba a kezét, amikor a műsor végén azt kérdezték, ki hallott már máshol is ilyen kendőzetlenül erről a kérdésről. Ezek szerint a „hivatalos” tájékoztatás ebben a témában nem erőssége sem a pedagógiának. sem a családi csendes estéknek. A gyakorlati részről ennek ellenére a legtöbb középiskolás sokat tud, hiszen működik az információs lánc közöttük, parkokban, vécékben teijed a hír. Kunék programja ezeknél sokkal többet ad, irodalmi illusztrációkkal nyújt érzelmi többletet, megvilágítva az összefüggéseket, s bepillantást enged arra a területre, amelyről nem szólhatnak a suttogások. Nem tudni, lesz-e több Népújság-hét, a pénztárca vékonysága lehet, hogy gátat szab a további próbálkozásoknak. Egyelőre béke porainkra... Kovács Attila Levél Petőfi ügyében Hallassák szavukat a tagadók is Igen Tisztelt Főszerkesztő Úr! Az utóbbi hónapokban nagy teret szenteltek és szentelnek Petőfi szibériai legendájának a Népújság hasábjain. Felmerült sokunkban a kérdés: mi remélhető a szibériai Petőfi- kutatástól? Bármi legyen is az eredmény: egyeseknek, de keveseknek mindenképp előny (az újságnak, főleg Morvainak reklám, mely anyagi előnyöket biztosít), a tömegeknek azonban kiábrándulás, eredmény esetén abból a heroizmusból, ahová népünk őszinte szerete- te és csodálata emelte üstökösszerű rövid pályafutása után. Megvallom, a kutatás eredménytelenségéért drukkolok^ úgy hiszem, sok millió magyar társammal együtt, mert ha ez az Önök remélte eredménnyel végződnek, feltétlen hamis illúziókat hozna, kiábrándulást a Petőfi iránti csodálatból. Nem kívánok sem a segesvári, illetve fejéregyházai halál, eltűnés, sem a szibériai „ágyban-pámák közötti” halál mellett pro és kontra érvelni. Sajnos, a Népújság nem adott helyt a szibériai legenda tagadóinak. Úgy hiszem, és ez szomorú, hogy a szibériai legenda mellé szegődő személyekben: tudósokban, újságírókban, főleg pedig irodalmárokban fel sem vetődött, hogy hosszú, estleg évtizedeket is meghaladó szibériai kényszerű élet olyan ellentmondásokat tartalmaz, melyek Petőfi jellemével, magyarságtudatával, a haza iránti szeretetével, a rabság és a zsarnokság (osztrák, orosz zsarnokság) elleni izzó gyűlöletével stb., de nem utolsósorban Júlia iránti szerelmével nem egyeztethetők. Erre Önök nem gondolnak? Csak egy párat kiemelve: nemcsak jellemében és gondolkodásában magyar, hanem nyelvében is. Nemcsak a magyar nyelvet választja a szláv helyett, hanem a magyar nyelv szépségeivel ékesíti minden versét. Nevében is magyarságát fejezi ki, mikor szláv név helyett a magyar Petőfit választja. Ügy tudom, hogy eltűnéséig szláv nyelven nem alkot, ezt magyarságával össze nem egyeztetheti. Ezek után elképzelhető-e, hogy Szibériában nevét oroszra változtatva orosz nyelven alkot, a magyar nyelv szépségeiről hirtelen elfelejtkezve, még véletlenül sem ír magyarul. Az Önök adataiból legalábbis ez érezhető. Állítólag maradtak fenn orosz versmaradványai, csak egyet is nyilvánosságra hoztak volna. Egyik jellemzője: szenvedélyes vándorlása, egy vándorbottal bejárta az egész országot. Elképzelhető-e, hogy Szibériából egy vándorbottal nem indul el nyugatra, „az alföldi szép nagy rónaság”, avagy a „nagy Duna menti kis lak” felé, a szeretett magyar haza irányába, kijátszva őrei éberségét. Júliától csak hetekkel előbb válik el, amikoris Bem hadiszállására siet. Utolsó levelében is „a sírig és síron túl örökké hűséges féljed, Sándor” aláírással búcsúzik tőle, akit a síron túl „Még akkor is, ott is, örökre szeret.” Elképzelhető-e, hogy ilyen vallomás után Júliát Szibériában ejti, s orosz nővel köt házasságot, akitől gyermekek, unoka, sőt dédunoka származnak. Itt megjegyzendő, hogy Szibériában nyilván nem értesülhetett Júlia korai hűtlenségéről. Elképzelhetetlen az is, hogy unokái, sőt dédunokája nem rendelkezik tárgyi, vagy írásos emlékkel, akik — ha ez a legenda igaz lenne, ezeket már nem hozták volna nyilvánosságra. Nem kívánom sorolni a rendelkezésre álló sok-sok ellenérvet, melyek kereken cáfolják a legenda hitelességét, csupán még arra utalok, hogy az egész Petőfi ismeretanyag ellentmond ennek. S ha mégis beigazolódna, s megtalálnák Petőfi maradványait Szibériában, mindez Petőfi erkölcsi létét, jellemét, az iránta érzett csodálatot tömé meg, lökné le a magyar nép által emelt piedesztál- ról. Hisz ezzel egész jellemét, magyarságtudatát meghazudtolva, a magyar nyelv szépségeit elfelejtve, Magyarországot elbuktató zsarnokságban, ágyban, párnák között halt volna meg. Megnyernénk csontjait, de elvesztenénk eszméit. Mindenképp csak negatívummal végződhet az Önök kampánya! A múltban több szélhámos visszaélt Petőfi nevével, nem gondolják, hogy Önök egy újabb szélhámosság áldozatai? Főszerkesztő Úr! Elnézését kérem, hogy jelen levelemmel zavarom, de sokak érzelmét kívánom tudomására hozni, és úgy gondolom, hogy ez a kérdés a nyilvánosság elé kívánkozik, hogy hallassák szavukat a tagadók is, akikben esetleg az ilyen hírverés mégis csak ébresztett indulatokat, társadalmi konszenzusról e tárgyban beszélni nem lehet. Tisztelettel: Dr. Géresi János Manapság — és ez egészségesen megtisztuló közéletünk természetes jelensége — egyre gyakrabban ütköznek a különbözőnézetek. Ne lepődjünk meg ezen, örüljünk neki, hiszen a hosszú hallgatás periódusa után az eddig néma emberekből láva- szerűen tör ki a mondandó, az alapvetően jó szándékú, a mindenképpen segítő javaslatok regimentje. Ilyesféle diskurzust hallgathattunk február 20-án, hétfőn este a Nagymező utca című programban, a tehetséges Forró Tamás és Havas Henrik méltán népszerű, indokoltan tetszést keltő műsorában. A felelősségérzettől vezérelt riporterek a Mikroszkóp Színpadra invitálták Kemény Lászlót, az MSZMP, Bába Ivánt a Kisgazdapárt, Nagy Mihályt a KISZ, Kövér Lászlóid, FIDESZ, Lajtai Györgyöt & SZOT és Őry Csabáid. TDDSZ szóvivőit, akik közérdeklődésre számottartó témákról disputáztak. Számomra rendkívül vonzó volt az, hogy az egyes gondolatokat megközelítették. Száműzték a teljesen felesleges indulatokat, valamennyien kulturáltan, intelligensen, okosan sorakoztatták fel magvas érveiket, s attól sem zárkóztak el, hogy csatlakozzanak partnereik meglátásaihoz, ha azok bizonyultak perdöntőnek. Hála istennek már abban sincs meglepő, hogy a párt képviselője Pál apostolt idézte a munkanélküliséggel kapcsolatban, hangoztatva azt, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék. Persze nem rekedtek meg itt, hanem mindnyájan arra kerestek választ, hogy miként lehetne biztosítani legalább a létminimumot az arra rászorulóknak. Élveztük a nyíltság, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés pillanatnyilag még nem általános légkörét. Épp ezért példamutató, követendő ez a szimpatikus gyakorlat, mivel kis országunk aggasztóan súlyos gondjait csak így, ekként, a tettekben is megnyilvánuló közmegegyezésre,konszenzusra törekedve oldhatjuk meg. Nemcsak a stúdiókban. S ha már itt tartunk, akkor utalnunk kell a negatív motívumokra is. Bizonyára emlékeznek rá, hogy a két héttel ezelőtti Vasárnapi Újságban közreadták — a másik fél is hallgattassák meg feltétlenül helyes elvéhez igazodva — azoknak az ultrabalosoknak névtelen levelét, akik eléggé el nem ítélhető módon, dühtől sarkallva, alpári stílusban kritizálták a szerkesztők szemléletét, holott ők kizárólag azt akarták, hogy árnyalt összkép formálódjon bennünk. A legutóbb épp ezért olvasták be azt az egyáltalán nem anonym nyi- • latkozatot, amely korrekt válasz volt erre a nyers kihívásra. Vessük össze a kettőt, okuljunk belőle. Higgyék el: érdemes. Elegáns búcsú A hétfő este mindenkinek mikrofonjánál eddig az ötletgazdag Müller Péter állt. Most megvált ettől a poszttól, búcsúzott, mert fontosabb munka várja. No, nem elküldték, hanem ő döntött így, mivel az alkotás egyéb szférája különösképp elbűvölte. Csinnadratta nélkül köszönt el. Nem emelte ki kétségtelen sikereit, hanem töprengésre késztető szellemi portyára invitálta a ráérőket. A jövendőmondás reális esélyeit latolgatta, nem tagadva azt, hogy akadnak olyanok — igen kevesen —, akik erre is képesek. Aztán a tragikus sorsú Mozartot említette, arra célozva, hogy vajon miként reagált volna ez az ifjú zseni, ha közük vele, hogy szegényen, nyomorogva hal meg, s tömegsírba hántolják, hogy később százmillió dollárt keres az a producer, aki életének állomásait varázsolja celluloidszalagra, hogy a műveit vezénylő karmesterek palotákat emelnek abból az örökségből, amit rájuk testált, hogy a New-York-i Met- ropolitan-ban egy este többet kap egy huszadrangú mellékszereplő, mint ő munkássága során. Elmerengtünk, s az tudatosult sok ezrünkben, hogy efféle kalandozások helyett inkább a gonoszkodást, az irigységet, az intrikát űzzük messze magunktól, s polgártársainkat felkarolva jussunk előbbre. Nem éppen felvillanyzó előrejelzések, jóslások nélkül. Annál is inkább, mert olyan küldetés ez, amely nem pótolható semmi mással, s ha valakinek adunk, akkor annak elégedettsége, megnyugvása visszasugárzik ránk. Mindenkor, mindenütt. Pécsi István Segítség a népművészet barátainak Guzsalyas Azok az iskolai és közművelődési közösségek (szakkörök, klubok), amelyek a magyar népművészetet és kézművességet — a magyarság vizuális anyanyelvét — művelik, tanítják, eddig nem voltak könnyű helyzetben. Legtöbbször hiányoztak a számukra nélkülözhetetlen szakmai, módszertani anyagok és a kézműves munkákhoz szükséges alapanyagok. A Budapesti Művelődési Központ, mely módszertani központ is egyben, egy új kezdeményezéssel, kétféle módon is szeretne ezen az áldatlan állapoton segíteni. A gondokat jól ismerik, hisz itt folyik a pedagógus-továbbképzés keretében azoknak a pedagógusoknak a képzése, akik játszóházat és szakköröket akarnak vezetni, valamint iskolai fakultációban a magyar népművészetet szeretnék tanítani. Kezdeményezésük eredménye egy népművészeti és kézműves folyóirat, a „Guzsalyas”. A bemutató példányt elküldték az ország összes tanítóképzőjének, általános iskolájának, művelődési házának és könyvtárának. A művelődési központ másik, ehhez kapcsolódó ötlete az intézményben megnyíló üzlet, a szakkörvezetők szakboltja: a Guzsalyas bolt (1518 Bp. XI., Szakasits Árpád út 55. Postafiók 145). Kapható itt minden olyan alapanyag, amely a népművészeti es kézműves foglalkozásokon szükséges. PL: lenvászon, hímző-, felvető- és gyapjúfonal, gyöngy, gyékény, nád, sás, rafia és bőráru. Alapanyagcsomagok is rendelhetők kb. 20 fős szakkörök számára. Kézimunka-előnyomáshoz a magyar hímzőminták tárházából sablonok kaphatók. Akik az új folyóiratra előfizetnek, kedvezményekben részesülnek a sokszorosított néprajzi anyagok és a munkákhoz kellő alapanyagok megvásárlásánál, valamint a levelezőtagozat tandíjánál is. Az új kezdeményezés kigondolói, a művelődési központ munkatársai szíves szóval ajánlják ötleteiket: „Kezet szeretnénk fogni minden pedagógussal és népművelővel, aki vizuális anyanyelvűnket kívánja tanítani, netán alkotó munkát yí'gczllosvai Ferenc Sok érdeklődőt vonzottak a számítástechnikai programok Itt van Feró! (haló: Gál Gábor) Vitakultúra
