Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 4., szombat Hs RBffiSi Spéter Erzsébet: „A másvilágon nem akarok felrobbanni a méregtől...” '=J)\kérdés // válasz Spéter Erzsébet nevét az új Nemzeti Színház, építésére felajánlott dollárok, majd az általa létrehozott Eizsébet-díj kapcsán ismerte meg az ország. S bár utóbbi dolog erősen megosztotta hazánk lakosságát, egy valami bizonyos: az alapító egyéniség. Épp ennek okán hívtuk fel őt Miamiban lévő lakásán. — Halló, kedves Spéter Erzsébet! Az Erzsébet-díjrólnem akarom kérdezni, mert erről bizonyára ezerszer nyilatkozott. De arra kíváncsi lennék, érzi-e vajon a magyar emberek rokonszen- vét? — Éreztem, s érzem, hogy a magyar nép nagy része — találkozzunk akár az utcán, avagy egy színházteremben — kedvesen közelít felém. Ez ad nekem elégtételt a meg nem értésekért, a félreértésekért, illetve azért, hogy velem kapcsolatosan arra nem hivatottak általuk nem ismert tényeket magyaráznak. Az Erzsé- bet-díj az Oscarhoz hasonlatos, azaz annak ugyanolyan európai mintája, mint a Félix. Ez egy látványos show-műsor, de ezt még nem szokták meg, noha mindez hozzá tartozik. Emellett egy másik kapitális hiba is történt, méghozzá az első alkalommal, amikor a Rádió- és Televízióújságban úgy jelent ez meg, mint Er- zsébet-napi köszöntő. Ez félrevezetett sokakat. Mert hogyan is jönnék én ahhoz, hogy a saját nevem „bedobjam”, amikor se Katalinokat, se Máriákat, se senkit nem köszöntenek így. S visszatérve a kérdéshez... Számomra narkotikum, hogy érzem az emberek jóindulatát, amelyet jeleznek a Magyarországról zsákszámra hozzám érkező levelek. Ezekben akad néhány sértő, tapintatlan is, de a zöm nem ilyen, s utóbbiak erősítik meg bennem azt, hogy mégis valami jót indítottam el... — A szavaiból azt hallom ki, hogy sok minden nem úgy ment, ahogyan azt ön elképzelte... — Pont emiatt kell sokszor Magyarországra mennem — a napokban is odarepűlök majd — holott ez nem olcsó, hiszen egy út ezer dollárba kerül. De muszáj, mert ha nem így teszek, megismétlődnek a tavalyi és azelőtti melléfogások, pedig én mindig csiszolni, javítani akarok ezen a dolgon. Most hat napra megyek, utána visszatérek, hiszen itt élek. Szívesen élnék ott is, de csak akkor, ha úgy érezhetném magam, mint ahogyan egy olyan embernek kell, akinek ott vannak a gyökerei. Érthető, hogy ragaszkodom az országhoz, ugyanis egy fiatal palántát még át lehet ültetni, de egy ősfát aligha. — Ha jól értem, amikor ideérkezik, változtat majd a díjjal ösz- szefüggésben valamit... — Nem, nem. Én ezt megszoktatni akarom. A változtatásokat épp a távollétemben tették meg, bár ezt nem lenne szabad. Remélem, ha nem értik meg az első, a második, a harmadik évben, amit akarok, akkor megértik később, amíg én élek. Mert halálom után a másvilágon nem akarok felrobbanni a méregtől, hogy más lett, mint amit én elgondoltam. De addig is tevé- kenykedek, s árgus szemekkel figyelem az eseményeket, hogy minden olyan legyen, mint amilyennek szántam. — Javaslom, váltsunk témát. Érdekelne, mivel is telik el önnek egy napja az USA-ban? — Rengeteg a dolgom, annyi a feladatom nap mint nap, hogy az hihetetlen. De azért nagyjából sikerül a naptárba bejegyzett teendőket megoldani. Nagyjából, mert 24 óra kevés arra, hogy mindent, amit szeretnék, megtegyek. Lehet, hogy ez ügyetlenség, lehet, hogy a korommal magyarázható. En szívesebben magyarázom az ügyetlenséggel, mintsem hogy bevalljam, vén spiné vagyok. Nem szeretem a tétlenséget, azaz azt, ha valaki csak ül és traccsol. A vitákat és a jó beszélgetéseket kedvelem, noha ezek mintha kimentek volna a divatból. Ebben „konzervatív” vagyok, másban nem. így az öltözködésemben, a merészségemben sem, noha ezt egyesek különcködésnek tartják. Én azonban ezt másféleségnek tekintem, vállalom, s vállaltam is, amióta csak az eszemet tudom. Nem most lettem ilyen. Elmesélek valamit... Annak idején, amikor még ibuszos voltam — több mint harminc esztendeje —, az IBUSZ párizsi képviselője hazajött jelentéstételre. Amikor meglátott, megkérdezte, valamilyen fogadásra megyek-e, hogy ilyen elegáns vagyok. Mondom, dehogy. S elkezdett csodálkozni, hogy még az iroda kedvéért is így öltözködöm. Azt feleltem, miért, hát az irodát, azt le kell nézni, oda csámpás cipőben kell járni, s csak a Gerbaud-ba vágy fogadásra menet kell kiöltözni és ezüstrókát a vállra venni?! Mert én az irodát tisztelem meg először... Ha nekem nem volt pénzem — ez egy igaz dolog —, akkor is kivasaltam, saját kezűleg kikeményítettem egy kartonruhát, s az úgy nézett ki, mintha azt egy nagyon divatos, elegáns szalonban csináltattam volna. Volt periódusa az életemnek, amikor nem volt pénzem. S ha nem tellett cipőpasztára, akkor ráköptem a cipőre, de csak kifényesítettem. — Ön elég sokat megkapott az élettől. Van-e valami, ami hiányzik? Avagy ha hármat kívánhatna, mik lennének azok? — Ne lepődjön meg, de a három kívánságom a következő: Henry, Henry, Henry. A férjem, aki négy esztendeje gálád módon, afféle rossz viccel itthagyott. Ezt én rossz viccnek tekintem, s bosszút állok majd, mert ha utolérem, úgy elverem, elnáspángolom, mint annak a rendje. Szóval nem kívánok semmit az égvilágon, csak azt, hogy Henry, Henry, Henry. Ez persze szimbolikus dolog, mert a másvilágról senki sem tér vissza. S talán azt is szeretném, hogy Magyarországon megértsék, amit csináltam. Ebben mindaddig bízom, amíg józan ésszel rendelkezem. — Az új Nemzeti Színház felépülésében már nem hitt ennyire, hiszen az adományát visszavonta... — Ott nem a bizalom elvesztéséről volt szó, mert annak idején az akkori miniszter mondta, hogy a kérdés — anyagiak miatt — lekerült a napirendről. S arra sem tudott választ adni, hogy az építkezés öt, hét vagy tíz év múlva elkezdődik-e majd. Jóslásra nem mert vállalkozni, mondván, azt számonkérhetik tőle. Ez korrekt válasz volt. Ekkor tértem észhez, s ebben nagy szerepe volt néhai férjemnek, aki vérbeli üzletember volt, s mindig azt mondta, hogy a pénznek „dolgoznia” kell, márpedig ez a Nemzetinél nem így lett volna, hiszen az ország még saját magának is igen kevés kamatot adott az összegyűlt pénz után. Gondoltam, ez így nem jó, s mivel épp akkor láttam az Oscar-díj átadását, megszületett az újabb ötlet. A Nemzetinek 80 ezer dollárt szántam, de azzal a feltétellel, hogy mindaddig, amíg az első kapavágás meg nem történik, annak kamatai engem illetnek. Ha az építkezés megindul, úgy a kamatok is „átvándorolnak”. A pénz visszavétele viszont nem végleges, hiszen megígértem — s az ígéreteimet mindig megtartom —, hogy amint kezdetét veszi az építkezés, ismét az elsők között leszek, akik hozzájárulnak ehhez. S az Erzsébet-díj is megmarad. Legfeljebb az történhet, hogy továbbra sem értik meg, továbbra sem fogadják jószívvel. — Köszönöm, hogy rendelkezésemre állt... — Szívesen, s üdvözlöm az egrieket. Sőt... Ha rajtam múlik, akkor a jövő évi díjátadást — mert az ideit már lekötötte az Operettszínház — Egerből sugározza majd a televízió. Higgye el, ezt komolyan gondolom, ugyanis szeretném, ha évről évre másmás vidéki városban lenne a gálaműsor, mert én mindezt nem Budapestnek, hanem az országnak szántam. Az egrieket arra kérem, drukkoljanak nekem... Sárhegyi István Itt élt Turgenyev „Amikor Szpaszkojéhoz közeledem — mondta a nagy orosz író, Ivan Türgenyev — minden alkalommal furcsa izgalom vesz rajtam erőt, amiben nincs semmi különös, hiszen itt töltöttem életem legszebb éveit”. Talán ezért fordult írásaiban olyan gyakran nagy szeretettel a szívéhez közelálló tájhoz, az Oijol közelében fekvő Szpaszkoje-Litovinóhoz. TaValy, amikor az író születésének 170. évfordulóját ünnepeltük (1818—1883), különösen megnőtt a látogatók áradata a Szpaszkoje-Litovinó-i udvarházban. Itt szállt el Turgenyev gyermekkora, ide látogatott haza és töltött el hosszabb időt felnőtt korában is. Itt született a Rugyin, Az előeste, a Nemesi fészek, az Apák és fiúk, itt látogatta meg Turgenyevet A. Fet, N. Nyekra- szov, L. Tolsztoj, V. Garsin. A Turgenyev-ház mellett áll a hatalmas, erős, 150 éves tölgy, melyről a Faust című elbeszélésében ír. A park központi részében húzódnak a XIX-est formázó hársfasorok. Feltételezik, hogy ezzel akarták köszönteni az új századot, amikor a park létesült. 1987 óta Türgenyev udvarháza Szpaszkoje-Litovinóban megkapta a védett állami múzeum státust. A közelmúltban újították fel a „száműzött-számyat”, ahol 1852—53-ban élt az író rendőri felügyelet alatt. Itt élt 1852-53- ban, rendőri felügyelet alatt is Nem mindenki ellenség A KGB és a peresztrojka Szahalin szigetének egyik falujában olyan eset történt, amely mindenkit felháborított. Valaki fasiszta zászlót tűzött ki. Az Állambiztonsági Bizottság (KGB) helyi igazgatóságán egyfolytában csengett a telefon, az emberek követelték, hogy kutassák fel a tettest és büntessék meg. Természetesen meg is találták. Egy kamaszfiú volt. Amikor cselekedetének okáról kérdezték, őszintén megmondta, hogy bátorságát bebizonyítva barátainak akart imponálni. Jó öt évvel ezelőtt keserű vége lett volna az ügynek, most komoly figyelmeztetéssel hazaengedték. — Nevetséges volna azt mondani, hogy ez a fiú a szovjet rendszer meggyőződéses ellensége — mondta a Szovjetszkij Szahalin című újságnak Alekszandr Sze- lih, a KGB helyi vezetője. Nyilatkozatában sok, korábban igencsak titkos téma is szóba került. Az újságíró kérdésére, hogy a szolgálat elsősorban az állampolgárok politikai megbízhatóságával foglalkozik- e és csak azután a potenciális külső veszéllyel — Szelih nemmel válaszolt. Rámutatott, hogy a városban normális a helyzet és Szahalin szigetén nincs államellenes cselekedetekből adódó probléma. A szovjet külpolitikában a konfrontáció helyett megkezdődött az áttérés a nyugati országokkal való együttműködésre. Joggal feltételezhetjük, hogy a tőkés országokban az emberek többsége őszintén óhajtja a peresztrojka sikerét és nem kell minden külföldiben potenciális ellenséget látni — hangsúlyozta Szelih. Hasonlóan- nyilatkozott egy másik megyei lapnak, az amuri Pravdának Blagovescsenszkben Vlagyimir Kleckip vezérőrnagy, az Amur megyei KGB vezetője. — A megye hosszú éveken át zárt terület volt nemcsak a külföldiek, hanem a nem itt élő szovjet állampolgárok számára is. Külön rendőrségi engedéllyel lehetett csak beutazni a megyeszékhelyre és egy sor más városba, községbe. A határsáv ma is létezik, de 1987 decemberétől a szovjet kormány határozata alapján megnyílt a megye külföldiek előtt is. A külkapcsolatok azóta szépen fejlődnek — állapította meg Kleckin. — Tavaly mintegy ezer külföldi járt itt az Egyesült Államokból, Japánból, az NSZK- ból, Dél-Koreából. Ez megfelel az átalakítás szellemének. I. Korcsagina: Hogy lehetünk úrinők? Manapság nagyon könnyű úrinőnek lenni. Nem kell — mint hajdanán — elvégezni a nemes kisasszonyok intézetét. Még a pukedlizés művészetét sem kell elsajátítani, sőt a francia nyelv elsajátítása sem fontos. Elegendő egy kalapot vásárolni. A leghétköznapibb, egyszerű, férfi szabású női kalapot. Iparunk, hála égnek, elegendő mennyiségben állítja elő ezeket, már öt rubelért is kapható. így aztán potom öt rubelért olyan úri dáma lehet bárki, hogy még. Épp csak ki kell lépni az utcára, máris mindenki látja, itt egy úrinő megy. Capiat a hölgy a megállóba, látja, ott áll a busz. És mivel ki tudja, mikor jön a következő — munkába pedig időben kell érkezni —, fülébe húzza kalapján, és minden erejét megfeszítve rohan a megállóhoz. Egészen biztos, hogy mindenki feléje fordul; lehetséges, hogy egy dáma úgy ugrándozik, mint egy eszement? A sofőr is feltétlenül észreveszi, minő úrinő közeledik, épp ezért pont az orra előtt csukja be az ajtót. Mégsem engedheti meg, hogy egy ilyen úrihölgy felszáll- jon a zsúfolt autóbuszra. Még tönkremenne a kalapja. Kiváltképp előnyös külsőt kölcsönöz egy kalap a közértben, ezért ha megjelenik egy fiatalember, valamiféle társadalmi aktíva, akinek soha nincs ideje, hát mindehová soron kívül akar jutni, a sorbanállók pedig, mi sem természetesebb, lázonga- nak, és nem engedik előre, kétségtelen, hogy az összes jelenlévő közül a kalap tulajdonosát veszi észre, és hevesen felkiált: — „Na, maga ott abban a kalapban, úrinőt...” ...Úrinőt, ilyen pompásat kellemes érzés magam körül látni, természetesen ezt akarná mondani a szerfölött tisztelettudó fiatalember, de félbeszakítják azok, akik nem kalapban vannak. Irigyek. A kalapnak mindössze egyetlen hátránya van: kissé megnehezíti a munkából való hazatérést. A cukorral, mosóporral (tartalék minden eshetőségre) megtömött szatyor mindkét kézben, nem teszi lehetővé, hogy a dáma megfogja kalapját, ezért aztán egy erősebb széllökés lerepíti a fejéről, és magától tér haza. Közben megtisztítja a járdát a pocsolyától, a portól, a kosztól. Mindezekre való tekintettel igénytelen színű kalapra célszerű szert tenni — legjobb a szürke. Odahaza... Egyébként otthon semmiféle kalapra nincs szükség. Már a régiek megállapították, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. És senki sem hiszi el önnek, hölgyem, hogy ön egy hölgy. Itt, legyen bár tíz kalapja is, teljesen mindegy, szakácsnak, mosogatólánynak, háziasszonynak, mosónőnek, padlófényezőnek, ablaktisztító-. nak kell lenni. Mindegyiknek amúgy sem lehetne kalapot venni. így tehát legjobb az egyetlenegyet reggelig az előszobában ha’gyni. Reggel pedig munkába indulva méltóságteljesen húzza ■ ki magát a tükör előtt, vegye le a kötényt, és tegye fel a kalapot — újra úrinő lehet. . (Horváth Lilla fordítása)
