Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-21 / 68. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 21., kedd GAZDASÁG TÁRSADALOM 3. Takarékoskodunk — de milyen áron? Mind a gazdaságpolitika, mind a közgazdászok egyre inkább azt vallják, hogy a pénzügyi egyensúly megteremtésének csak két eszköze lehet: a kevesebb költségvetési kiadás, valamint a reálbérek és a nyugdijak csökkentése. Nem vitatható, hogy az adott válságos helyzetben még a végső eszközökhöz is hozzá kellett nyúlni, de súlyos hiba, ha egyrészt nem azzal kezdtük, amivel minden takarékosságot kezdeni kell, és ezzel még most sem folytatjuk, amikor már a reálbérek és a nyugdijak csökkentése a tűréshatárra került. Az elmúlt negyven év során a gazdaságunk egészét az jellemezte, hogy a gazdasági célok és a túlzott szociális ambíciók érdekében abnormálisán alacsonyan maradtak a bérek. Ennek következménye, hogy a magyar munkaerő minőségéhez, képzettségéhez mérten nemzetközi összehasonlításban is alacsonyan van megfizetve. Ezt azzal a közgazdasági trükkel ellensúlyoztuk, hogy a vállalatok számára a munkaerőt a béljárulékokkal és a béremelésre kivetett adókkal drágítottuk. Ennek ellenére a beruházási célokkal ide látogató külföldiek szinte nem is akarják elhinni, hogy nálunk milyen alacsony a bérek színvonala. Tudják, hogy mi itt a drága: elsősorban a nagy adminisztráció, a rossz munkaszervezet, a kapun belüli munkanélküliség. A józan ész tehát azt diktálná, hogy először a pazarlásokat szüntessük meg, és ha már az ezekben rejlő tartalékok kimerültek, akkor kerülhet sor a reálbérek és a nyugdijak reálértékének csökkentésére. Látszólag egyszerű problémáról van szó. Ám a valóságban más a helyzet. Az, hogy a reálbérek csökkentése mit hoz a konyhára, egyszerűen mérhető, és a végrehajtás is adminisztratív szempontból könnyen biztosítható. Ezzel Szemben a kapun belüli munka- nélküliség felszámolása, az értelmetlen adathalmazokat termelő bürokrácia leépítése bonyolult szervezési és politikai feladat. A megvalósítása sem biztosítható egyetlen határozattal. A múlt adminisztratív gazdaságirányításából fakad a hiba, hogy csak annak tulajdonít a vezetés jelentőséget, ami kvalifikálható, meny- nyiségileg meghatárolható. A reálbérek 8 százalékos csökkentése adott vásárlóerő-megtakarítást jelent, a felesleges adminisztráció megszüntetésé ugyan a 8 százaléknál lényegesen többet hozna, de azt, hogy mennyi ez a több és mikor jelentkezik, szinte lehetetlen megállapítani. A reálbérek, a nyugdijak csökkentése vagy a fogyasztói árak emelése gyors megtakarítást jelent, a pocsékolás csökkentése azonban nemcsak fáradságosabb, de hosszabb időt is igényel. Márpedig a politika egyre inkább a rövid távú túlélésre és nem hosszú távra koncentrál. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy mindenki tisztában van vele, hogy a jelenlegi gazdasági nehézségek nem oldhatók fel a napi politika eszközeivel. Még mindig nem vált tudatossá, hogy a reálbérek csökkentése a hatékonyság csökkenését vonja maga után. Könnyen feltételezhető, hogy a 8 százalékkal alacsonyabb reálbér ennél nagyobb arányban csökkenti a munka hatékonyságát. Természetesen nem azonnal, nem is az első évben, de végső soron. A jelenkor égjük legnagyobb tanulsága: a feleslegesen tartott munkaerő akkor is drága, ha olcsó bérrel megelégszik annak ellenében, hogy van kényelmes íróasztala, ha az alacsony bér lényegében csak jelenlétét és nem munkáját követeli meg. Ezt ugyan minden magyar kisvállalkozó tudja, és ennek megfelelően a szocialista szektornál lényegesen többet fizet, de többet is követel. Jó lenne tehát, ha az illetékesek néha a sikeres kisvállalkozókkal is konzultálnának. Kopátsy Sándor Új vasúti kocsi A MÁV Landler Jenő Járműjavító Üzem KISZ-es fiataljai és idősebb kollégái 3500 óra társadalmi munkával egy új vasútikocsi-tí- pust, játszótermes gyermekkocsit alakítottak ki. „A második magyar honfoglalás dombja Heves megyében emelkedik” A kápolnai földosztás emlékére Hetven éve, 1919. február 23-án immár másodízben vált Kápolna a magyar történelem részévé. Szinte napra egyezően 140 éve, 1849. február 26-án a vesztett kápolnai csatával kezdődött a szabadságharc dicsőséges tavaszi hadjárata. Azt követően is remélt az ország. Remélte függetlenségét, szabadságát, sorsa jobbra fordulását. A 70 évvel későbbi tavasz is reményt keltő volt, hiszen olyan esemény kezdődött, amely példa lehetett volna az ország előtt. Hogy folytatása elmaradt, mit sem csökkenti az esemény értékét, hősei emlékezetét. A kápolnai földosztásnak örökbecsű emléket állított Krúdy Gyula azonos című könyvében. Meggyőződésem, hogy a hazai prózaírás utánozhatatlan nagy mesterének soraival emlékezhetünk méltóan történelmünk e maga nemében páratlan eseményére. Krúdy így örökítette meg a földosztást: „Károlyi Mihály ott áll a síkság közepén, amely a nagy magyar Alföldet határolja, a kápolnai csatamezőn, és onnan beszél az országhoz: évszázados igazságtalanságot jöttünk jóvátenni. Alapkövét rakjuk most le annak a demokratikus birtokreformnak, melyet a nép akaratából alakult kormány készített a nép számára. Ez a nap egyúttal ünnepe az új Magyarországnak, mert a feudális Magyarország utolsó maradványait temetjük el. Ezen az új, független, demokratikus, szociális intézményekkel telített Magyarországon azé lesz a föld, aki dolgozik. Mi a dolgozó Magyarországért küzdöttünk, és a forradalom vívmányainak első ünneplő napja a mai nap, a forradalom első diadalmas zászlóbontása a mai zászlóbontás. A földbirtokreformot megalkottuk. Ez azonban az alkotásnak csak egyik része. Most a dolgozó nép munkájára van szükség, hogy az alkotás maradandó legyen. Mert ha a nép nem lát munkához, romba dől az egész alkotás, és ott fog heverni a romok alatt az egész nép, és a reakció kicsavarja kezéből a már- már győzedelmes zászlót, és a zászló rúdjával fogja fejbevágni, hogy húzza tovább az igát. Aki igazán akarja a köztársaságot, aki igazán akarja, hogy a föld a népé legyen, az segítse a kormányt nehéz munkájában. A legnagyobb segítség pedig az, ha ásót és kapát vesznek a kezükbe, odaállnak az eke szarva mellé és arra törekednek, hogy többet termeljünk, mint eddig. Az a legA földosztás emlékoszlopa Kápolnán fontosabb, hogy a kisemberek is olyan belterjesen gazdálkodjanak, mint eddig ä nagybirtokok, hogy a földművelés intenzív legyen és elérjük a több termelést. Itt azonban nem szabad mindent az államtól várni. A kezdet nehézségei között itt-ott érezni fogják az állam segítő kezét, azonban az állami támogatásnak soha sincs meg az éltető ereje, mint annak, ha az emberek egymást támogatják. A több termelés sikere a szövetkezéstől függ és ezért szövetkezeti alapon való együttműködésre hívom fel az ország kisbirtokosait. Termelő-, beszerzési és értékesítő szövetkezeteket kell alakítani.” Nem kevésbé volt lelkesítő az ünnepség folytatása, amit az író így örökített meg: „A nép a mezőn napestig elhallgatta volna a szónokokat, akik évszázadok óta, mióta Magyarország fennáll, most nem jöttek üres szóval, ígéretekkel, hanem elhozták magukkal azt is, amit a népnek adnak. Elhozták gyönyörű eszméiket, s elhozták Károlyit a saját földjére, amelyet nyomban megkezdték szétosztani a nép között. Az emelvényen a megyei és községi emberek elvegyültek a politikusokkal. Valamennyien gyönyörködve nézték a népet, amely olyan méltóságteljesen, szinte áhítatosan hallgatta végig a köztársaság elnökének szavait: mint aki átérezte e napnak históriai jelentőségét. Mindenki komoly és ünnepélyes volt. Az asszonyok éppen úgy figyeltek, mint a gyerekek. A fiatal bandéristák tüzes lovaikat messzire vezették a mezőség sarkára. Ott ugratták, futtatták a csikókat, hol senkit sem zavartak vele. És a messzire nyúló, sáros országúton még mindig jöttek embercsoportok, más vármegyékből, messzi községekből. Úgy jöttek, vándoroltak, siettek a férfiak, leszerelt katonák, rokkantak a kápolnai mezőre, mint ma egy éve a csatából a kötözőhelyre, ahol végre enyhülést leltek sebeikre. Nagy dolog ez. A régi királyok győzelmes harcok után megajándékozták a vezéreiket, katonáikat a meghódított tartományok földjeiből. De Magyarország elvesztette a háborúját, elkergette királyát. És íme, mindenki kap földet. Legelsőnek pedig az a rokkant, szegény katona, név szerint Antal János kápolnai illetőségű nincstelen ember. Antal János volt a legelső ember Magyarországon, aki földet kapott. A sánta vitézt tolták, vezették, ölelgetve vitték fel az emelvényre, mindenki megsimogatta a szegény katonát. — Hány gyermeke van, Antal János? — kérdezte az elnök. — Öt gyermekem, beteg feleségem van. — És földje? — Egy csepp se. Károlyi kezet fogott a katonával: — Ezentúl lesz földje. Lesz gyermeke. Meggyógyul a felesége. Dolgos, boldog ember lesz magából, fiam. — ígérem, dolgozni fogok — felelt a mély csendességben a katona. Mintha esküt tenne le. De nem a császárnak, hanem a kápolnai nép előtt, amely visszafojtott lélegzettel figyelt odalent a síkságon. Ez az Antal János megtartja az esküjét, ha emberi becsület van a földön. A népnek esküdött. Ő csak egy szegény katona. A királyok szokták Magyarországon megszegni az esküjüket. A köztársaság elnöke vette az irónt és bejegyezte Antal János nevét abba a nagy árkusba, amelyet nemsokára megtölt Magyar- ország minden szegény emberének a neve. Nagy az az árkuspapiros. Sok szegény ember neve ráfér. De vannak ám új árkuspapírok is, ha ez, az első megtelik a szegények nevével. Az elnök azután még egyszer kezet szorított a katonával. Megindult most az urak tábora az emelvényről, megindult a nép tengere a kápolnai síkságon. Az elnök arra a helyre vezette az embereket, ahol az ő birtoka határos az egri püspök uradalmával. Itt megállották. Az elnök kezébe vett egy ásót, és egy ásónyi földet átdobott a püspök birtokára. így osz- sza fel az egri érsek is a földjeit, mint ő teszi. Utána mások is megragadták az ásót. Minden ásó földdel nőtt-növekedett a domb. Eddig csak koronázási dombokat ismert a nép. Itt táncoltatták meg lovaikat a királyok, midőn először tették fejükre István koronáját. Ezentúl földosztó dombok is lesznek. A hét vezért az első honfoglalás után dombok oldalába temették. Ezek a honfoglalás dombjai. A második magyar honfoglalás dombja Heves megyében emelkedik.” dr. Krisztián József Az üzeni óvodásainak megnyerte tetszését az új kocsi (MTI-fotó: Fehér József) Heves, 1919 Emlékezés egy vöröskatonára A hevesi munkásmozgalom történetének egyik elfeledett személyiségére, Nász Gusztávra emlékezünk a Tanácsköztársaság kikiáltásának 70. évfordulója alkalmából. Nász Gusztáv 1891. szeptember 7-én született Hevesen. Szülei földművesek voltak. A kocsigyártó szakmát tanulta ki. Már 16 éves korától részt vett a munkásmozgalomban: szülőfalujában a Faipari Dolgozók Szak- szervezetében tevékenykedett. Az első világháború idején behívták katonának, és sok hányattatás után a négyéves öldöklés végén Bécsbe került. Itt érte a Tanácsköztársaság kikiáltásának híre. Nász Gusztáv hazajött Hevesre. Jelentkezett a Vörös Hadseregbe, és a Kiskörénél harcoló csapatok élelmezési biztosává nevezték ki. Majd amikor a ta- nácsHItalom veszélybe került, maga is részt vett a harcokban. — A kiskörei Tisza-hídnál verekedtünk a románokkal — emlékezett 1962-ben a felejthetetlen napokra. — Itt estem fogságba. A románok úgy összevertek, hogy az egész testem csupa vér volt. Egy borospincébe zártak, s ide jöttek inni csapatostól. Égy óvatlan pillanatban anyaszült meztelenül megszöktem. Annyira gyenge voltam, hogy csak a későbbi alispán kertészetéig jutottam. Ott összeestem. A kertész lelt rám. Megsajnált, s elbújtatott. Négy hétig tartott', amíg felépültem. Megköszönve jószívűségüket, vállamra akasztottam egy kapát, és az esti félhomályban falumba osontam. Másnap reggel elvittek a csendőrök. A proletárdiktatúra megdöntése után Hevesen nem maradhatott, ezért Miskolcon helyezkedett el. 1922 novemberében tudomására jutott, hogy letartóztatás fenyegeti, ezért Csehszlovákiába szökött. Onnan két hónap múlva egy csoporttal átrakták a határon. Rövid ideig bújkált, majd 1923-tól Kecskeméten talált munkát. Alig telt el négy hónap, amikor letartóztatták, és csak munkaadója közbenjárása mentette meg a börtöntől. A személyes szabadságát nem vesztette el, de a felszabadulásig megbélyegzett ember maradt. 1944-ig bognársegédként, aztán raktárosként kereste kenyerét a kecskeméti konzervgyárban. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba, és a következő években, évtizedekben, még nyugdíjba vonulása után is igen aktív, folyamatos és sokrétű közéleti tevékenységet folytatott. Munkahelyén az üzemi bizottságnak és az Élelmezésipari Dolgozók Szakszervezete megyei vezetőségének egyaránt elnökévé választották. Émellett 1949- től több mint tíz esztendeig ülnökként vett részt a bíróság munkájában, és mint népi ellenőr is megbecsülést szerzett magának. Tizenkilences érdemeit 1959 márciusában a Tanácsköztársasági Emlékéremmel ismerték el. 1968. szeptember 12-én hunyt el Kecskeméten. Bár a történelem viharai szülőhelyéről elsodorták, illő, hogy Hevesen se feledkezzünk el róla.' Vörös Dezső
