Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1989. március 18., szombat kérdés válasz Michel Gyarmat fry: Szeretni a színházat, imádni a színésznőket, respektálni a publikumot Michel Gyarmathy: 1933-ban távozott Magyarországról, 1936-tól dolgozik a világhírű párizsi Floies-Bergere-ben, 1945- től annak művészeti vezetője, igazgatója. Rendelkezik többek között a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, a francia Becsületrenddel, s szülővárosának, Balassagyarmatnak díszpolgára. — Halló, kedves Michel Gyarmathy! Elöljáróban arra lennék kíváncsi, mivel magyarázható, hogy a revü sohasem vesztett népszerűségéből? — Nos, e műfajt nálunk találták ki. A revü mindenkit egyformán érdekel, itt nincs se nemzeti, se vallási, se politikai megkülönböztetés. Csak tánc van, kosztümök, díszletek. Nem kell megérteni a szöveget, mert amiről énekelnek, az oly könnyű, hogy az idegenek is tudják, miről van szó. Épp ezért sok külföldi jár ide. Az embereknek a mai korban igencsak szükségük van a kikapcsolódásra, s erre nálunk alkalmuk van, mert itt legalább arra a két és fél órára elfeledik gondjaikat. Önökre is ráférne, hiszen elfelednék például, hogy adót kell fizetniük. Igaz, a helyzet nálunk más, mert itt öt évig megy cgy- egy műsor, s végig van rá publikum. Jó érzés szórakoztatni a közönséget, s ezért ha mindent újból kezdhetnek, ugyanezt csinálnám. Ötletem lenne még bőven az elkövetkező negyedszázadra is, de szükségem aligha lesz rá, ugyanis nyolcvanadik évemben járok, — Ön képzőművészeti tanulmányokat folytatott, ám utóbb Thália világánál kötött ki. Minek köszönhető ez, s mennyit segített később, hogy kiválóan fest és raj- 20l? — Való igaz, a budapesti Üllői úti iparművészeti iskolába jártam. Az egyik nyári szünetben — azért, hogy enni tudjak — valami munkát kerestem, s az apróhirdetések között láttam, hogy a Városi Színház színpadi műtermébe — ahol a díszleteket festették — tanoncokat keresnek. Sokan jelentkeztek, köztük én is. Festenünk kellett, s ennek alapján engem választottak. Szóval egyáltalán nem gondoltam én színházra, pusztán pénzt akartam keresni. Végül ott ragadtam... Utóbb voltam a Budai Színkörben, a Király Színház* ban, maja az Operettszínház díszlettervezője lettem. A szakmát e helyeken tanultam meg. Később szerződtetett a Theater ^nderWien,deoO:;-^napig maradtam. Azért, mert e bécsi színházban találkoztam egy ott ióigozó rÚagyar kárpitossal, aki rtiegkérdezte, tüdörtl-e, miért szerződtettek engem. Mondom, áZért; Wert ií igazgatónak lágyon tetszettek a pesti díszleteim. Azt felelte, a fenéket; azért, mert a színház már fűnek-fának tartozik, s mivel nem fizetnek, osztrákok már nem akarnak nekik dolgozni. Megijedtem, s elmentem a francia konzulátusra, ahol tizenöt napos vízumot kértem, hogy megnézhessem a párizsi színházakat. Aztán ott maradtam, mert a visszaútra már nem volt pénzem. A mai napig ezért vagyok itt... — A Folies-Bergere-ben 1936-tól dolgozik, 1945-től pedig annak művészeti vezetője, igazgatója. Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen sokáig az élvonalban maradhasson, méghozzá ilyen sikerrel? S az is érdekelne, végig bízott-e önmagában, hiszen először „csak” díszleteket festett, illetve afféle mindenes volt? — Nézzük az utóbbi dolgot... Az elejét ki kellett böjtölnöm, más választásom nem volt. Amikor meg már fontosabb állásom volt, bejöttek a németek, s engem is letiltottak. Mint „reformátust”... Ugye érti? Egyszóval elindult a cécó, ha azt egyáltalán lehet ennek nevezni. Élethalálharc volt a fennmaradásért. így érthető, hogy legnagyobb sikeremnek a háború túlélését tartom. Nehéz volt kibírni, de az ember erős ilyenkor. S hogy mi a siker titka? Amit erre felelhetnék, az nagyképűségnek tűnne. Szeretni kell a színházat, imádni kell a színésznőket, s respektálni kell a publikumot. Akinél ezekkel nincs baj, s még egy kis tehetsége is van, az fennmarad. Ráadásul az ember, ha külföldi, többet képes produkálni, mint például egy francia. Túl akarunk tenni a tudásukon, s összehasonlíthatatlanul különbet csinálunk, mint ők. Mert ők nyugodtan élnek itt Párizsban, s nem is sejtik, mi az, hogy lakás nélkül élni, hogy kenyér nélkül eltölteni egy napot... — Apropó, művésznők. Önöktől indult például a világhírű Josephine Baker. Ritkaság- számba megy egy-egy ilyen csillag felfedezése? S mi történik azokkal akik úgymond kiöregednek e műfajból? — Abban az időben jobban előfordultak sztárok. Ma az emberek lemezeket, adnak ki, s egy- eggyé 1 annyit keresnek, mint egy színész egy év alatt. Ezért nehéz valakit öt évre leszerződtetni. Ami a táncosnőket illeti.,. Egy részük férjhez megy, más részük már nálunk m»« ‘ . ^atyára készül. Séihházi vöhalra ügyán, de ólyan Helyié, ahöl á kor nem számít. Mikidnek lesz állása, itt maradnak e világban. Van, akiből öl- tőztetőnő lesz, másból más. Mindenesetre a színházi társadalomit rteW dobják ki őket. — Úgy tudom, az 1933-as távozása után és az 1984-es haza- látogatása előtt csak egyszer volt itthon, mégpedig 1946-ban három napig. Miért csak fél évszázad múltán töltött itthon huzamosabb időt? — Mert politikai dolgok miatt nem volt kedvem hazamenni. De utóbb meggyőződtem az ellenkezőjéről. S az itteni magyar nagykövet is rábeszélt, mondván, ha nem érzem majd jól magam, másnap visszajöhetek. Hát olyan jó volt otthon, hogy nyolc nap után nehéz volt a búcsúzás. Maradtam volna még, de itt az egész színházi családom, azaz azok, akikkel hosszú-hosszú évek óta csináljuk a revüt, akiket nem lehet csak úgy itthagyni. Ők azt mondják, nélkülem a revü, nem is revü. A végén még majd el is hiszem nekik... Sikereit nemcsak a kitüntetések jelzik, hanem az is, hogy önt Párizsban mindenki egyszerűen csak Michelként emlegeti. Gondolom, mindezekre büszke... — A kitüntetések jólesnek az embernek, amikor megkapja azokat, ám később el is felejti. A magyar kitüntetésnek nagyon örültem. Féltem, hogy emiatt rossz-szemmel néznek majd rám Magyarországon, hogy amíg ott folyt a vér és háborúskodás volt, addig nyugodtan ültem itt a fenekemen. De ezt senki nem rótta fel nekem, kedvesen fogadtak. S hogy csak Michelnek neveznek? Ez így van. Ha küld nekem egy levelet, amire csak azt írja, hogy Michel, Párizs, már megkapom, Lehet, hogy csak hat hónap múlva, de ideér, Lehet persze, hogy a dologban az is benne van -= látja, én még mindig szerény maradok —, hogy a Gyarmathy nevet nem tudják kiejteni, mert a franciában nincs gyé. — Befejezésül: mikor látjuk újra itthon? Már csak azért is, mert olvastam, hogy rajong a magyar ételekért, s ezekhez kint biztos nem jut hozzá... De hozzájutok, mert francia szakácsom megtanulta szakács- könyvből a magyar ételeket. Olyan erdélyi rakott káposztát meg mákos krumplis nudlit készít, hogy csak na... Hogy mikor megyek haza, az az elfoglaltságomtól függ. A revüben a közeljövőben 'új képeket csinálunk, mégpedig a nagy francia forradalom 200; évfordulóm űlknlmát.,1 *" •• ——J“ ih)i. Afféle hemZétiszínű képet, amelyben benne lesz a forradalom Párizzsal, Versailles-jal, egyszóval mindennel’ együtt. Csak épp guillotihe nem lesz a Színpadon... Sárhegyi István Karneváli malom A Moulin Rouge — citromból és narancsból Két helyi népviseletbe öltözött kislány táncol a párizsi Moulin Rouge citromból és narancsból kirakott makettje előtt a francia Mentonban, a citromkarneválon. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Asszony, fején püspöksüveggel A világnak az a része, amely hagyományai folytán megszokta, hogy a nők viselhetnek kendőt, kalapot, koronát, adott esetben sisakot is, foghatnak kosarat, repülőgépkormányt, jogart vagy főzőkanalat, meghökkent e szokatlanság láttán. Egy asz- szony, a fején püspöksüveg, bal kezében díszes pásztorbot. Az első asszony a kereszténység kétezer éves történetében, akit püspökké szenteltek Bostonban, 1989 februárjában. Az anglikán egyház amerikai szárnyához tartozó vallásközösség választása nem véletlenül esett Barbara Harris asszonyra, igazi amerikai karrier áll mögötte. Mindössze 1974-ben lépett egyházi szolgálatba, hat évvel később pappá szentelték, nyolc év múltán segédpüspök Massachusetts államban, s most, egy esztendő múltán, a fejére tették a mitrát, a püspöksüveget. Az egyenjogúság e látványos példája azonban nem váltott ki osztatlan lelkesedést sem az anglikán egyházban, sem a vele kapcsolatot kereső Vatikánban. Barbara Harris eredeti bűne mellett, hogy tudniillik nő, súlyosabb vétket is cipel e földi lét rögös útjain: elvált asz- szony. Épül a „Csalagút” Több mint kétszáz éve felmerült az ötlet, hogy az öreg európai kontinenst össze kellene kötni Angliával, hogy vonattal kelhessen át az ember. A feladat óriási, ennél csak a költségek nagyobbak, ezért nem csoda, hogy a tervek — legalábbis eddig — sohasem valósulhattak meg. 1986. január 20-án Mitterrand francia elnök és Thatcher angol miniszterelnöknő döntött: 1993-ra elkészül a két ország között a vasúti alagút. (A jelek szerint késéssel!) Égy angol és francia tervezőkből álló munkacsoport 1981-ben nyújtotta be a megvalósítandó tervet. E szerint két egyvágányú, egymástól 30 méterre haladó és egyenként 7,3 méter átmérőjű alagút épül. Hosszuk 50,5 kilométer, amiből 37 fut a tengerfenék alatt, legfeljebb 100, de átlagosan csak 40 méter mélységben. A gépkocsik közlekedését a tervezet különleges gépkocsihordó szerelvényekkel kívánja megvalósítani. A 800 méter hosz- szú kocsiszállító szerelvényekre kétszáz autó vagy 35 kamion fér fel. A gépkocsik „be- és kihajózása” természetesen időbe telik. Ezt az időt a gyorsjáratú vasúttal kívánják behozni. A francia TGV (nagy sebességű vonat) óránként 160 kilométeres sebességgel haladhat az alagútban, tehát (beszámítva az előbb említett időveszteséget is) mindössze fél órába telik átszelni a La Manche-csatornát. A Londont és Párizst összekötő TGV útja szintén csak három óráig tartana, persze, ha beszámítjuk a repülőterek és a városközpontok közötti utazgatás idejét is. A kontinens és az angol sziget közötti távolság legyőzésére tehát a sok szempontból előnyös vasúti alagút megépítését választották. Érdemes azonban tudni, hogy sokan az alagút helyett hidat akartak építeni. Ez a tenger szintje felett 70 méter magasságban kábelekről lelógatott óriási cső lett volna. A megvalósításhoz hat pillérre lett volna szükség, s ezekből kettő a hajózási útvonalat zavarta volna. Magában a csőben két szintben, egymás felett futott volna két közút, megoldva így a jobb oldali és bal oldali közlekedés problémáját is. Egy másik elképzelés szerint egy híd és alagút kombinációját építették volna meg. Ismét másik elképzelés szerint egy 33 kilométer hosszú alagútpárban — egy vasúti és egy autóútiban — folyt volna a közlekedés. Az épülő „Csalagút” egyik franciaországi szakasza. Az 1990-es évek közepén találkoznak az Angliából induló alagúttal A közfigyelem megkülönböztetett módon veszi körül őket. \/~U . .............. • un luo, amiKor üldözték, boszorkányoknak tartották csupán azért, mert hajuk színe eltért a többségétől. A vörösökről van szó, pontosabban a vörös hajú nőkről. Akik, mint a francia Nice Matin napilap hírül adta, megelégelték az előítéleteket, „az egész életen át nyomasztó komplexust”, és elhatárorozták, hogy szövetségbe tömörülnek. A cél, mint '*■* * *í ,, ....... a zzvvívójuk Kinyilvanitóttá, tulajdonképpen sorsdöntő: támogatni mindazon társaikat, akik önmaguktól független okok miatt már gyemekkoruktól csúfolódások közepette élnek. Igaz, amikor a fodrászat meglepő eredményekre képes a hajfestés terén, manapság már változott a kiközösítés módszere, mondjuk a közénirnrj.^ ám a megbélyegzettség érzése továbbra is nyomasztja a nem művi úton létrehozott vörös ha- júakat. A szövetség tehát megalakult, programmal, jelszóval. Egyetlen kérdésben nem tudtak dönteni: mi legyen a vörös hajú férfi társaikkal? Felvegyék őket is a szövetségbe, avagy keressék más úton a boldogulást?
