Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-17 / 65. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 17, péntek Dilemmák a művelődési házról Ha én népművelő lennék manapság, magam is eltöprengenék azon, vajon a kultúra van-e válságban Magyarországon, vagy csak a közvetítés rendszerével, mechanizmusával van baj. S miután vizsgálódásaim, nap mint nap szerzett tapasztalataim nyomán rájönnék: ezzel is, azzal is baj van, megpróbálnék változtatni a helyzeten. Mivel tisztában lennék vele, hogy a kultűrateremtés nem az én dolgom — ott vannak erre a művészeti műhelyek, kiadók stb —, mégiscsak azon iparkodnék, hogy a meglévő kulturális javak közvetítéséban minél hatékonyabban vegyem ki a részem. Ha tehát ma népművelő lennék, minden bizonynyal szeretném megreformálni a közművelődés szervezeti rendszerét, s kiiktatni munkám tartalmi buktatóit. S ha mindezek mellett még művelődési házban dolgoznék (akár falun vagy városon), egész biztosan nem nyugodnék bele, hogy a szemem előtt néptelenedjen el az épület. Nehezen viselném el az ürességtől kongó termeket egy-egy ismeretterjesztő előadáson vagy pódiumműsoron, s még attól se lennék igazán elégedett, ha a hétvégi diszkóra sikerülne becsalogatni a fiatalokat, vagy a nótaestre az idősebbeket. Ha ma, 1989-ben népművelő lennék, szomorúan konstatálnám, hogy elmaradoznak a törzsvendégek, s hogy az eleddig lelkes klubok, amatőrcsoportok tagsága is széthullóban, mert ki-ki a megélhetésért gürcöl, s a pénz utáni hajszában már alig van ideje holmi lélekvidámító művelődésre. Ám mindezek mellett mégsem fognék rá mindent a videózásra, s kudarcaim egyedüli okát nem az inflációban látnám. Lehet, hogy azt tenném, mint néhány gyöngyösi kollégám a Mátra Művelődési Központban. Keresném a munkám hasznát, értelmét. S ha már egyszer bebizonyosodott, hogy a hagyományos „felállásban”, a hosszú évtizedek óta (talán hibásan) rögződött szervezeti keretek között nem érek célt, megpróbálkoznék az újítással. Feltételezném — mint ahogy ők is tették —, hogy a művelődési ház nem megszállott amatőrök és nem is elmebeteg, kultúr- szomjas tömegek zárt osztálya, ahová erőnek erejével be kell vonszolni az embereket, még csak nem is vájt fülűek magányos szigete, hanem egy élő, lüktető település szerves része. Olyan hely, amely más hasonlókkal együtt alkalmas arra, hogy a nézeteiket, gondolataikat megosztani kívánó emberek, kisközösségek gyülekezőhelye, otthona legyen. Olyan hely, amely keretet ad, teret biztosít különféle, akár egymástól teljesen eltérő felfogású csoportok közösségi életének, anélkül, hogy beleszólna autonóm .törekvéseikbe, megpróbálná direkt módon befolyásolni közösen kialakított értékrendjüket. Tisztában lennék vele, hogy szakítanom kell az egyetemeken, főiskolákon a legutóbbi évekig deklarált szemlélettel, miszerint a népművelőnek elébe kell mennie az emberek érdeklődésének, miszerint csak adni kell a kultúrát, s ők majd befogadják. Tudnám, hogy nem lehet egy arctalan tömeget „megművelni”, kiokosítani. De önálló, szabad törekvéseiben segíteni igen. Lehet, hogy miként a gyöngyösiek, megpróbálnám egyesületként, önálló egyesületek fórumaként feltételezni a művelődési otthont, s ebben megkeresni saját, új feladataimat. Az is bizonyos, meghallgatnám az adott település vezetőinek, lakosainak véleményét. Támaszkodnék a nyugati demokráciák adaptálható modelljére, de a régebbi hazai hagyományokra is. Egészen biztosan nem lenne könnyű dolgom. Meg kellene küzdenem az előítéletekkel, meggyőznöm a hitetlenkedőket. A változó, politikailag is forrongó korszakban kételyeim lennének, mettől és meddig engedjem be a társadalomformáló gondolatokat az intézménybe. Hiszen politikamentes kultúra nem létezik. De létezik a kultúra közvetítésének egy szabadabb, politika feletti, a szabad művelődést ösztönző, demokratikus formája. Amikor a különböző nézetű és törekvésű közösségek képviselőinek egyenrangú irányítása alatt megvalósítható egy tágabb közösségben, településben gondolkodó és munkálkodó helyi közművelődés. Amelyben a népművelő afféle animátorként segíti, tartalmilag ösztönzi az említett közösségek törekvéseit. Ha ma népművelő lennék, megpróbálnám ezt az utat is. (jámbor) Találkozó párhuzamosok Kultúra és idegenforgalom Ismét forog az idegen Magyar- országon, ahogyan azt már nálunk törvényszerűnek tekintik. Mindjárt az év elején kulturális eseménnyel hívjuk fel magunkra ország és világ figyelmét: a Budapesti Tavaszi Fesztivállal. Tiszteletre méltó előrelátással most már jó előre kiküldték a rendezők a programokat, a külföldi kulturális intézmények és sajtóorgánumok kezdik — de ne áltassuk magunkat, bizony, csak kezdik — a jelentős európai kulturális rendezvények között emlegetni a fesztivált. A mérleg rendszerint pozitív, s remélhető, hogy az idén még inkább az lesz. Hiszen egyre növekszik a nemzetközi érdeklődés Magyarország iránt. Ám tegyük gyorsan hozzá: ennek ma sokkal inkább a politikai és gazdasági változások, a reformról és nyitásról szóló hírek az okai, semmint a kulturális események. Mindez a legkevésbé sem csökkenti a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak sem a jelentőségét, sem rendezőinek érdemeit. Csak éppen az jut eszébe róla a magyar idegenforgalom „szurkolójának”, hogy jó lenne egész éven — vagy legyünk tárgyilagosabbak: egész idegenforgalmi idényen — át ilyen, de legalább nem sokkal alacsonyabb színvonalú kulturális programokkal várni a Magyarországra érkező külföldieket. Máris fel kell készülni a balatoni szezonra. A hazai lakosság csökkenő életszínvonalát figyelembe véve, alighanem — legalábbis egyelőre — a magyar tenger sokkal inkább nemzetközi lesz a nyáron. S ha van színházi társulatunk — amely némi devizaszerzés reményében kitűnően meg tud tanulni egész színműveket németül külföldi vendégszereplésre — előadhatja ugyanazt „hazai pályán” is németül, a Balaton partján nyaraló osztrák és német turisták szórakoztatására. A földrajzi távolságok rohamosan csökkennek, s talán már az idén, jövőre vagy azután ezrek jönnek hozzánk a földteke túlsó feléről is, nem utolsósorban kulturális érdeklődéssel. Nagyon messziről indult el — vagy jó évtizeddel ezelőtt — egymás felé az idegenforgalom és a kultúra. Mostanára már elérkeztek odáig, hogy útjaik párhuzamosan, egymás közelében vezetnek. Jó lenne, ha ezek a párhuzamosok nemcsak a végtelenben — találkoznának. Az Országos Filharmónia egri hangversenysorozatának ezt az egy műsorát szokatlan környezetbe vitte: a várt érdeklődésre tekintettel a Kemény Ferenc Sportcsarnokban rendezte meg. A közönség igazolta a várakozást, a környezet prózai voltát feledteti az élmény, amit az Állami Hangversenyzenekar, a Magyar Állami Énekkar (karigaz- gató Ugrin Gábor), a zongora- művész: Ránki Dezső, a négy operaénekes: Zádori Mária, Takács Klára, Molnár András és Kovács Kolos szerzett az egri zenebarátoknak, a kiváló japán karmester, Kobayashi Ken Ichiro közreműködése mellett. A sztárparádé emlékezetes estéje marad Egernek. Mégis inkább a tartalom érdekelt minket ezen az estén is. Lélektani és műsorszerkesztési ötlet két ilyen, egymással teljesen ellentétes tartalmú, töltésű művet egymás mellé tenni. (Ha ilyen szinten ellentétekről kell, vagy lehet egyáltalán beszélni!) Beethoven B-dúr zongoraversenye, az Op. 19. No. 2. jelzetű, a fiatalember-zeneszerző műve, aki hangszerének virtuóza. Még előtte állnak a nagy feladatok, még hatnak az elődök a hangvitelében, szerkesztési módjában, de futamaiban, gondolataiban, a készségei, az egyénisége mélyéről előtörő változatok már jelzik, hogy egy diadalmas élet nyitányában tárulkozik ki a zenész. Mindenütt és minden tele van itt robbanékonysággal, azzal az erővel, amely tíz alkotást megszületni rendeli és majd élteti korokon át, mert a géniusz a kor rendelésének megfelelően, az adott pillanatban épp azért szólalt meg, hogy eligazítást adjon a jövendő generációknak is. S ha ez a megállapítás igaz Beethovennél, kétszeresen valódi Mozart esetében. A Requiem- ben nemcsak a művész, hanem az ember is búcsúzik; benne, általa mindattól, amit könyörtelen szürkeséggel és szűkszavúsággal életnek hívunk. Nem összegez ő semmi mást, mint szorongásai közben, a végső számadás és gyónás átélésével, tiszta tudatával be akarja vallani még egyszer és utoljára, mi is a fontos neki, mit is mondana még, mielőtt végképp abbahagyja ezt a kiis- merhetetlent, ezt a játékot, amit úgy igazán senki nem ért egészen. De mert benne rend van, alázat van, s az a kötelezvénye, hogy csakis az igazafírja-vallja, könyörgésre fogja: esendőek vagyunk, függünk, de nem is akárhogy. Szeretnénk bejárni még, telve minden erőnk megfeszítésével az utat, és ha nem is lehet az órát, a napot (nec horam, nec diem) bemérni, tudni vágyunk, megkapjuk-e a szerencsés halál irgalmát, a jó véget, amely után az a bizonyos in aeternum következhet. Kétségek és bizalom, könyörgés és elképzelés, vágy és gyötrődés tolul fel itt, ebben a csodálatos, mindent vallató szellemi liturgiában, ahol a test fölötti, a testen túli, szellemi, lelki tartományok sugárzása adja a fényt, amelynél lehet is, kell is olvasni a hit sokak számára érthetetlen hieroglifáit. Ha úgy fogalmazunk: nyomorultul és szegényen halt meg, mert közös sírba dobták a testet, ezzel a testi valóság egyik oldalát láttatjuk. A másikat a Lacrimosa vallja, a Sanctus, a Benedictus, a középkori himnusznak az a nagyszerű, fúgával ráhangsúlyozó drámai része, ahol már nem a testi gondok gravitációja érvényesül, hanem az a vonzás, a másik tartománynak az a közelsége, amire nézve csodálatos harmóniákat, gondolatokat teremtett az ember. Mozart. Ezt a tartalmat, ezt az élményt, ezt a dadogó tollal leírt két órát jelenthette ez a hangverseny az egri közönségnek. És nem a kor tudatában közkézen forgó karmesteri név mondatja- íratja ezt velünk. Hanem az az eredmény, amit ebben a sivár környezetben, ez a művészi alázattal megszólaltatott muzsika kamatozott. Kobayashi Ken Ichiro tökéletes fegyelemmel tartja egybe a rábízott együtteseket. Pontos és határozott elgondolásai vannak arról, mekkora fegyelem és összhang kívántatik minden közreműködőtől ahhoz, hogy a kétórányi együttlét ne válhasson technikai mozzanatok sorozatává. Érzi és megérti a személyiségeket, akik vele együtt vannak a színen, mert hiszen végső soron a zenei megszólalás is játék, amivel felébreszthetjük magunkban és másokban a jobbik embert, azt a feltöltődni vágyó lelkiséget, amit olyannyira mélyre szorítottak a kor gondjai, áporodott, rossz atmoszférája. És az a silány lelki közrend, amely kezdi lesöpörni a lélek térképéről a felújítandó tartományokat. És hogy az emberi egymásra találás, az emberi méltóság, alázat valahol összefüggnek, arról éppen a karmester győzte meg művészeit és közönségét: megtanította a művészeket mély fejhaj- tással megköszönni a közönség tapsait, és azt, hogy a zsúfolt nézőtér ugyancsak teljes odaadással adta azt az idegi kapcsolódást, ami nélkül nagyszerű közösséget nem is lehet létrehozni. A két nagy művész, Ránki Dezső és Kobayashi Ken Ichiro szerénységből, az önfeledt művészi örömből is jelesre vizsgázott. A zenetörténeti bevezetőket Pándi Marianne mondotta el. Farkas András Oldott kévék E gy fiatalasszony hosszú levelét böngészgetem, amelyet állítása szerint azért írt ismeretlenül, hogy köny- nyítsen magán. Fehér papíron piros gépsorok, amelyek hol rikítóan vörösek, hol elhalványodnak, némelyik olyan, mintha vérrel írták volna. Olvasgatom, hajtogatom a gemkapoccsal összetűzött oldalakat, mint rakoncátlan szöcskék, ugrálnak benne a gondolatok, ezért a tettenérés, az összekuszált fonalszálak megtalálása nem gyerekjáték. — Lássuk a végét! — mondom, ám ennek a levélnek még nincs vége, amelynek magyarázatára rá is akadok egy kísérő papírdarabkán: — Nem tudom befejezni, de talán... Ezúttal az újság adott lehetőséget ennek a fiatalasszonynak arra, hogy újon — amint ő fogalmaz —, hogy leírja az életét... — Olvassa el, aztán döntsön, kézd-e vele valamit. Lát-e benne tanulságot? Az élet tele van tanulságokkal, amelyek legfeljebb arra jók, hogy ne fogadjuk meg őket, és többnyire pont az ellenkezőjét tegyük annak, amivel szolgálnak. Színes ceruzával, ilyen-olyan színekkel húzom alá az egyes sorokat, mondatokat, hadd segítsenek az eligazodásban. — Tizenöt éves sem voltam, amikor férjhez mentem, de úgy, hogy már útban volt. a gyerek. Buta voltam és tapasztalatlan. Tudtam is én, hogy mi az igazi szerelem, és hogy ez a házasság, amelyből gyors egymásutánban még három gyermekem született, legföljebb arra lesz jó, hogy rádöbbentsen a kegyetlen valóságra: boldogtalan vagyok. Elhalványodnak a piros betűk, talán megkopott, talán ösz- szegyűrődött a gépszalag, de azért olvasható a levél. — Jómódú szülők gyermeke voltam, az anyám örült, hogy csinos, szép lánya van, és hogy ilyen hamar kapós, de az életről nem beszélt nekem. A gondolatok itt megint ösz- szegabalyodnak, mint a motringban a pamut, amelyet, ha üggyel- bajjal is, de mégiscsak fel kell gombolyítani. Elhanyagolhatónak tűnő részletek következnek a férjről, arról, hogy iparos, és hogy az após... — A lányaim miatt vagyok elkeseredett! Itthagytak, egyikük sincs már mellettem. Számozom a bekezdéseket, hónapok, évek ugródeszkáin jutok el odáig, hogy a fiatalasszony ugyanúgy elfelejtkezett a lányai neveléséről, mint a tulajdon édesanyja az övéről... — A kisebbik lányom Budapestre ment világot látni. Voltak barátnői, barátai, aztán egy külföldi úr következett, akinek a kedvéért még más országban is szerencsét próbált. Forognak megint a gondolatok, pókháló módra szövődnek a papírra vetett események, a sorokat olvasva, amikor a részeges férj hóbortjait követem, a gyermekek miatti véres vitákat vagy a veszekedéseket képzelem magam elé, és a féltékenységi jelenetek borgőzös pillanatai kerítenek hatalmukba. — Fogyott az erőm, éreztem, hogy tennem kell már végre valamit, ez így nem mehet tovább, odébb kell állnunk az apósomék házából, mert akkor talán megoldódnak majd a dolgok. Nem így történt! Élköltözésünk sem hozta meg a várt eredményt, hiszen a férjem nem változott meg, egyetlen ivócimboráját sem cserélte fel velem, és engem okolt, hibáztatott minden bajért, aminek ő egyedül, vagy éppen mi ketten voltunk az okai. Látványos ösz- szeveszések és kibékülések után újra vissza és visszazuhantam elviselhetetlen jelenembe, ráadásul még gyermekeimben sem találhattam meg az örömet. Kettőt lapozok visszafelé, végre a lelket, testet gyilkoló élet mozaikdarabkáját megint a kezemben tartom, és kiderítem, hogy elváltak. Ám belépett az életbe az új „Társ”, aki festett eget varázsolt az asszony elé... — Miért tette? — kérdezném, ha ismerném, de a ki nem mondott kérdésre később maga a levél adja meg a választ: — Gyenge vagyok és erőtlen! Annyira vágyom a szeretetre, hogy már annak is elhiszem, hogy szeret, aki megígéri... Gyermekeim elhagytak, egyedül maradtam, senkim sincs. 0 sem az igazi, tulajdonképpen a lányomat szerette volna feleségül... — Egy nőre viszont neki is szüksége lehet. Nem igaz? Később olvasom, hogy közben megérkezett a külföldi barát a nagyobbik lánnyal, aklszerető- nél és háztartási alkalmazottnál bizony nem vitte többre. Sűrűsödnek a levélben a színes vonalak, porosak és feketék, barnák és zöldek, vétkek és vétkesek, megrontók és elrontottak, a szereplőknek kijáró strigulák. — Nem bírom tovább! Kétszer kíséreltem meg az öngyilkosságot, fiatal létemre nem mertem belenézni a tükörbe, olyan iszonyatosan megkínzott, meggyötört voltam, és megváltásomat egyedül az életem végében láttam. Nem sikerült meghalnom! Élek és írok. Olvassa tovább a levelet, dobja el, ha úgy látja jónak, szóval tegyen amit akar, azt sem bánom, ha ír rólam, nekem egyre megy... A levélnek nincs vége. Azt sem tudom, hogy vége lesz-e egyáltalán? Számomra ez a hétköznapi történet csupán annyi személyes tanulságul szolgálhat, mint bárki másnak. És hogy mégis újságba kerül? Annak kizárólag a családszéthullások ijesztő veszedelme az oka. A oldott kévék sorsának további bizonyítása: — A családpusztulással közismerten a társadalom is veszélybe kerül! Gyakran halljuk ezt, és mégis félő, hogy mire rádöbbenünk, hogy mit kellett volna tennünk, már tehetetlenek leszünk... Szalay István
