Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. március 15., szerda EMLÉKEZÜNK 7. Supka Géza Március idusa A Pilvax Kávéházban a márciusi fiatalok gyülekeznek MM kivi* * magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a' sajtó szabadságit, censura eltörlését. 2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten. а. ftCvenkinti országid ülést Pesten. 4. Tönény előtti egyenlőséget polgári és » állási tekintetben. 5. Nemzeti őrsereg. б. Közős teherviselés. 7. Úrbéri » iszonyok megszűntetése. 8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján. ». Nemzeti Bank. 10. A’ katonaság esküdjék mega/, alkolmán»ra. mag»ar katonáinkat ne »igy ék külföldre, a’ külföldieket »igyékel tőlünk. 11. A’ politikai statusfoglyok wabadou bocsáttassanak. 12. Unió. Egyenlőség, szabadság, testvériség! Március tizenötödike hatása megyénkre Jean Delleter pesti fodrászmester ezúttal, úgy látszik, kicsit tévedett. A Pilvaxba nem lehet bejutni. Előtte nagyobb tömeg ifjúság. Minduntalan felrikolt egy rekedt hang: — Éljen a szabadság! Végre sikerül Degrének, aki a törzsvendégek közé tartozik, az udvar felőli hátsó ajtón besettenkednie. Persze belül is izzik valami, hevesen gesztikuláló csoportok zűrzavaros vitatkozása sűríti a pipafústös levegőt. Degré keresi a kerek asztalt, ahol barátai — a „Közvélemény” ifjúsága — szoktak rendszerint elevenek és holtak fölött ítélkezni, s az idők kerekét lendítgetni. Senki sincs itt. Sebaj, legalább zavartalanul élvezheti Privorszky uram kávéját, s átböngészheti az Életképeket meg a Pesti Hírlapot. Egyszerre csak dörgő éljen zúg végig a Pilvax oszlopos boltívei alatt. Az udvari ajtó kitárul, s a keretben megjelenik Petőfi, Jókai, Irinyi Jóska, Irányi Dániel, s még egy csomó „közvélemény”. Az éj- j élezéstől kialvatían, karikás a szemük, de valami fojtott láng minduntalan fel-fellobban benne. Rövid kézszorítás, s Petőfi meg Irinyi máris siet az utcára nyíló ajtó felé. Künn permetez a tavaszi eső, sok a paraplé, de azért a tömeg rendületlenül kitart a várakozásban. A pesti utcának különös érzéke van az iránt, hogy ha valami lóg a levegőben. Amikor Petőfit meglátják, szűnni nem akaró éljen harsan végig az utca hosszán. Petőfi is, Irinyi is papírlapot lobogtat a kezében, szólnának is valamit, de a zajban szavukat sem érteni. Végre elindulnak a Hatvani utca felé, s mögöttük lelkendezve, rajongva a sokaság, amely — mint ilyen pillanatokban mindig és mindenütt, amióta ember él a föld hátán — öntudatlanul robog a vezetők nyomában. Sejtelmük sincs, hogy az óra, amelynek most nekiindulnak, egy nagy vajúdás végső felvonása: most fog megszületni a magyar sajtó, nem, a magyar gondolat szabadsága. Alig ér a tolongó menet a Hatvani utcába, mindjárt a franciská- nusok klastroma melletti háznál megtorpan a tömeg. Petőfi meg Irinyi bemegy abba a helyiségbe, amelynek homlokzatán „Länderer és Heckenast” büszke cégére díszük. Tudják ugyan mindkét tulajdonosról — amit Deák is, Kossuth is, Pulszky is tud róluk —, hogy a titkosrendőrség besúgói, Sedínitzky osztrák rendőrminiszter hűséges poroszlói a gondolat szabad vadászterületén. De sebaj, illetőleg antul jobb! A merénylet, amelyre a fiatalság most készül, csak hadd hozza hírbe a két jómadarat bécsi barátai előtt! Heckenast uram nyomban el is iszkolt, mihelyt azt látta, hogy nyomdája felé irányzódik a veszedelmes felvonulás. Egyik szedője, Hruszka János oda is súgta a betóduló ifjaknak tanácsképpen, hogy „az öreget macskazenévél kellene megtisztelni”(amiért is Heckenast nyomban a szabadságharc lezajlása után elsőül el is bocsátotta nyomdájából az óvatlan Hrusz- kát!). Länderer azonban itt maradt (őt jó összeköttetések fűzték már évek óta az Iparegyesületen keresztül az ellenzéki vezérekhez, Batthyány Lajos grófhoz és Kossuth Lajoshoz), az ember sose tudhatja, hátha ebből a ribillióból is kinéz egy kis üzlet. Látszatra persze meg kell őrizni a gutgesinntség külszínét, s ezért amikor az ifjúság vezérei azt követelik tőle, hogy a náluk lévő két nyomtatványt rögtön szedesse ki, első kérdése az, hogy hol van a kéziratokon a cenzori stambilia. Mivel pedig ilyen engedélyük nem volt, szárazon és jó hangosan kijelentette Länderer — hogy a munkások is hallhassák, ha netán majd a rendőrség vizsgád latot talál indítani —, hogy nagyon sajnálja, de engedély nélküli írást nem szabad kinyomtatnia. Hanem aztán nyomban odahajlik Irinyi füléhez, és súgva adja neki a jó tanácsot: — Foglaljanak le egy gépet! Irinyi Jóska szeme cinkosan rávillan az agyafúrt spiclire, s aztán ünnepélyes gesztussal ráteszi a kezét az egyik sajtóra, és sztentori hangon elkiáltja magát: — E sajtót a nép nevében lefoglaljuk. Az „erőszaknak” most már Länderer is kénytelen engedni, a szedők máris kikapják Petőfi és Irinyi kezéből a papírlapokat, s egy óra múltán röppenve szálldogálnak szét a nyomda ajtajából ki a tavaszi szélbe a sajtószabadság elsőszülöttei: Irinyi Tizenkét pontja és Petőfi „Nemzeti dal”-a... Szónoklatok dübörögnek fel, éljenek harsognak minduntalan, az ifjúság zúgva visszhangozza a „Talpra magyar” esküjét! S a szálldogáló papírlapok ázottan, csap- zottan, koravénen hullanak vissza a derék pestbudai burgerek domború parapléira... Ez ebéd előtt volt. Délután háromra újra összeverődött a tömeg, s az ifjak vezérlete alatt a Nemzeti Múzeum elé vonult. Olyan nép- gyűlésforma. Persze elnökségről s másfajta hivatalos formaságról szó sem volt. Egyszerűen kiállott Irinyi a főlépcső bal párkányára, s felolvasta a Tizenkét pontot, amelyek mindegyikére zúgó éljen adta a nép beleegyezését. Utána tombolva követelték, akik már délelőtt is hallották Petőfi „Nemzeti dal”-át. A költő kiállott a párkányra, s az izgalom őszinte hevétől felfűtött hangon kiáltotta be a tömegbe riadóját. A refrént a tömeg már vele együtt zúgta. Ezek a fiúk, akik ettől kezdve „márciusi ifjak”-nak nevezték magukat, fenemód tisztában voltak cselekvéseik jelentőségével. A „Talpra magyar” Petőfije másfél év múlva, a Tizenkét pont Irinyije tizenegy év múlva nincs már az élők között. De tudva tudják, hogy azok a papírlapok, amelyeket kezük most idegesen gyúr-gyömö- szöl ott a lépcső tetején, a magyar történelemnek olyan dokumentumai, amelyek fölérnek sok száz másfajta királyi, országgyűlési vagy hadvezéri írással, mert maradandóbbak, mert időn túliak, mert évszázadokkal túlélik alkotóikat. Ezért hát nyomban a népgyűlés után azzal a kéréssel fordulnak a Nemzeti Múzeum igazgatójához, helyezze ezt a két kis papírlapot a nemzet levéltárába, örök emlékezet okából. Tudják, hogy kilencszáz év jobbágygazdasága után most egy új Magyarország született meg. Illő hát, hogy az újszülött születési bizonylata hiteles helyre kerüljön... A népgyűlés után a városházára vonult a tömeg, élén az „ifjakkal”. A városi tanács — valljuk be — nagy gondban volt. Minő állást foglaljon a mozgalmakkal szemben. Fél szemmel természetesen a császárváros felé pislantott: ott vajon hogyan viselkednek a hatóságok? S mivel Bécsben e percben még a forradalom maradt felül, nálunk is megvolt a hajlandóság, hogy kiegyezzenek a zenebonázó elemekkel. Maga a polgármester, Szepessi Ferenc semlegesen viselkedett. Rottenbiller, az alpolgármester határozottan szimpatizált az ifjúsággal, viszont az egyik tanácsnok, Holovics a fennálló törvényes rend védelmében meglehetősen ridegen állott szemközt a mozgalommal. Annyit azonban az ifjúság nyomban elért, hogy képviselőit beengedték a tanácsterembe, sőt le is ülhettek a tanács zöld asztala mellé. Már jó ideje folyt a vitatkozás arról, vajon a tanács a maga részéről is aláíija-e a Tizenkét pontot s ezzel szentesítse a „nép” követeléseit, amikor egyszerre Irányi Dániel megunta a sok huzavonát: felugrott az asztal tetejére, s a kalamárisokat, aktacsomókat lábával félrerugdosva odadöng a polgár- mester elé, s onnan fentről, az asztal tetejéről kiált rá a váratlan jelenet folytán megszeppent polgár- mesterre: — Hát, kérem, mi nem érünk rá, hogy addig várakozzunk, amíg a tisztelt tanácsurak egymás között tisztába jönnek. Mi a Tizenkét pont rögtöni aláírását követeljük. Ezért küldött ide bennünket a nép! És szinte Irányi erélyes szavainak visszhangjaképp odalent is megzúdult a tízezernyi tömeg. A helyzet — ha a tanács még továbbra is megbicsakolja magát — egykönnyen válságosra fordulhat. Dictum-factum: Szepessy polgár- mester úr nagy hirtelen alája ka- nyarintja a Tizenkét pontnak a saját nevét, sőt még a város pecsétjével is megtetézte azt. Irányi az aláírt dokumentummal azon nyomban odalép az ablakhoz, és sztentori hangon közli a néppel az örvendetes tényt. A forradalom első nagy diadala. S miközben most a nép kívánságára mások is beszédeket mondanak a városháza ablakából, azalatt odabenn a tanácsteremben nagy kihatású további határozatokat hoznak. Mindenekelőtt megállapodnak abban, hogy a Tizenkét pontot egy a városi tanács tagjai és a nép közül választandó közös küldöttség viszi el Pozsonyba az ország- gyűlésre, s ott mint a főváros petícióját fogják átnyújtani. Ugyanez a küldöttség eztán mindjárt egyben felkeresi á királyt is, akitől azt kérik, hogy az ottani országgyűlést minél elébb oszlassa fel, s aztán új, népképviselet alapján egybehívandó országgyűlést tartasson Pesten. Második jelentős határozata ennek a vétlen összeült „kon- vent”-nek az volt, hogy a saját kebeléből a közrend biztosítására tüstént közcsendi bizottmányt alakított, amelynek tizennégy tagja közül Rottenbiller alpolgármesteren meg a főjegyzőn s egy tanácsnokon kívül ott voltak többek között Nyáry Pál, Pest megye hírneves másodalispánja, akinek a magyarság nagy köszönettel tartozott a Nemzeti Színház megalkotása körül tett fáradozásaiért. Ott volt Klauzál Gábor, az országgyűlés által Pestre küldött „Beschwichtigungshofrat” is, de aztán ott voltak az ifjak képviselői is: Petőfi, Irinyi, Vasvári Pál, Irányi Dániel és mások. Elnökké Rottenbillert, jegyzővé Irányit választotta a bizottmány. Még ennél a határozatnál is szinte messzibb kihatású volt a gyűlésnek az a döntése, hogy a közbiztonság fenntartására az önként jelentkező polgárok sorából nemzetőrséget fognak szervezni. Most tehát fegyveres ereje is volt a forradalomnak, persze csak papíron... Fél ötre ilyenformán megszerveződött a forradalom, s most már csak az volt hátra, hogy az eddigi hatalomnak Pestbudán székelő expozitűrájával, a budai helytartótanáccsal is elfogadtassák a követeléseket. Ezért hát küldöttséget választottak, amely felmenjen Budavárába, s ott a nagyméltóságú tanácsnál előterjessze a Tizenkét pont közül azokat, amelyek a tanács hatáskörébe tartoznak. A küldöttséget ismét rengeteg nép kísérte át a Várba, ahol a katonai hatóság a pesti hírekre készenlétet rendelt el, úgy hogy az ágyúk mellett a tüzérek mindenütt égő kanóccal a kezükben fogadták a menetet. Összeütközésre azonban nem került sor. A tömeg valósággal elárasztotta a helytartósági épületet, miközben a küldöttség bevonult, bemutatta a „pontokat”^ azok értelmében a következő három óhajtását terjesztette elő: a tanács 1. nyomban szüntesse meg a cenzúrát, 2. intézkedjék az iránt, hogy a katonaság ne szegüljön annak ellene, hogy az eddigi városi polgári őrsereg 1500 emberrel szaporítva most már mint nemzetőrség fog szerepelni (nemzeti díszben), s átveszi a katonaságtól a polgári jellegű épületek előtt az őrséget,' 3. bocsássa szabadon a tanács a politikai írásai miatt elítélt Stan- csics Mihály államfoglyot. A helytartótanács tagjai, egy szemtanú vallomása szerint, meglehetősen ijedten kerülköztek szembe a küldöttséggel, s még az eddigi nagy hatalmú cenzor, Nyéki is bájmosolyt tűzött ki ez alkalomra. A helytartótanács ideiglenes elnöke, Zichy Ferenc gróf aztán nem is sokat ellenkezett, hanem egy ültő helyében megfogalmazta a három követelést teljesítő rendeleteket. Stancsicsot mindjárt ki is hozták börtönéből, s — miután közben már besötétedett — fáklyafényekkel kivilágított diadalmenetben vitték le Pestre. A forradalom az egész vonalon diadalmaskodott! S nem ügy, mint Párizsban avagy Bécsben: itt bizony egyetlen csöppnyi vérbe sem került a győzelem. Aminő korhadt volt az eddigi centrális uralom Magyarországon, úgy omlott össze szinte magamagától. Fel is jegyezte Degré a naplójába némi szarkazmussal: Istenem! pedig a helytartótanácsnak csak a kaput kellett volna bezáratnia, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivei együtt... Csakhogy a forradalmak sikere rendszerint nem a forradalmi erők erején, hanem a velők szemközt álló erők gyöngeségén múlik! Na most hamar plakátot nyomatni (cenzúra nélkül!), amelyen közlik a főváros népével a mai nap eseményeit; Länderer és Heckenast uraimék bezzeg most már trikolórokkal díszítették fel a nyomdájukat, s maguk is nagy hirtelen magyar gúnyát öltöttek, úgy fogadták a Budáról diadalmasan visz- szaérkezó küldöttséget. A nagy diadal híre már megelőzte magát a küldöttséget, úgyhogy mire leértek Pestre az ujjongó tömeggel, a házak ablakai már sorra ki voltak ünnepiesen világítva, s nem egy helyen ékes transzparens is fogadta a menetet. A Landerer-nyomdával szemközt például Kossuth kivilágított arcképe látszott, s amikor a nyomda szónoka üdvözlő beszéddel fogadta a menetet, beszédje közben oda is mutatott Kossuth képére: — Amott van a magyar sajtónak egyik nevezetes bajnoka... A Nemzeti Színházban az ünnepi alkalomra Bánk bán előadás volt kitűzve. A publikum egy darabon csak hallgatta-hallgatta, de aztán kitört belőle a naphosszat elfojtott idegesség: Katona tragédiájának fenséges tovagördülő tirádáit nem bírta el az emberek tombolva doboló érverése. Eg- ressy Gábort kívánta a hallgatóság: szavalja el a „Talpra ma- gyar”-t, nem is egyszer. Aztán Himnusz, Szózat meg az Erkel- féle „Hunyadi László”-operából az udvari intrikák bukása fölött diadalmaskodó induló: „Meghalt a cselszövő s nem dúl a rút viszály...” Közben pedig nagy hirtelen elkészült a „Talpra magyarnak kétfajta zenei partitúrája is, ezeket is elő kellett adni. Aztán persze a Rákóczi meg a Marseillaise. S az egésznek koronáját az adta meg, hogy az ifjúság szónoka még ott az est folyamán bejelentette a tömeg frenetikus tapsai közepette, hogy Metternich ésApponyi a nap folyamán beadta lemondását. Most már őijöngésbe révült át a tömeg mámora, csapatostul özönlöttek ki a színházból, s lelkes vivá- tozás közepette verték fel az utcák éjjeli csendjét. (Részlet 1848, 1849 c. könyvéből) Egerben szintén feszült figyelemmel követték az országgyűlés üléseit 1848. február 10-én a városi képviselőtestület kérvényt szerkesztett a megye bizottmánya számára, melyben kifejtették: az általános és kötelező örökváltságtól reméli Eger városa „a földbirtok használati viszonyokból keletkezett végtelen peres bajai bonyolultságának tökéletes kitisztulhatását” is. Kérték az országgyűlési képviselők számára követutasításul kiadni, hogy a „törvények szerkezetének szövegébe, az örökváltság kényszerítő rendszerének... a szerződéses lakosokra is kiterjedése világosan be foglaltasson”. A pesti forradalom március 15-i eseményeinek hírére, Egerben március 19-én Gáhy József főbíró elnöklete alatt — miként az egykorú forrás írja — öss/zult „több ezrekre menő városi nép sokasága... az Isten szabad ege alatt, szabadalmas Eger városa részéről közgyűlés tartására”. Határozatot hoztak, hogy a nemzet követeléseit tartalmazó 12 pontot, valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalát 4000 példányban nyomban ki kell nyomtatni az Érseki Lyceumi Nyomdában, és azt szét kell osztani a nép között. A szabad sajtó felállításának és a cenzúra eltörlésének foganatosítására haladéktalanul kineveztek egy háromtagú küldöttséget Csiky Sándor, Zábráczky István és Blaskovics Gyula személyében. A küldöttség azonnal felkereste Bezzegh András kanonok helybeli könyvvizsgálót, és felszólították az előzetes cenzúra beszüntetésére. Hivatkoztak a Helytartótanács március 16-án kibocsátott ideiglenes szabályzatára, melynek első szakasza kimondta: „A sajtó minden megelőző cenzúra nélkül, szabadon működik.” Bezzegh cenzor teljesítette a kérést, azonban hozzáfűzte, „a nyomtatásért ezután is dijat kell fizetni, s a szabad sajtó célszerű foganatosítására minden nyomtatványból a kinyoma- tás után — míg az űj sajtótörvény nem intézkedik — ezután is kér egy példányt”. Az űj sajtótörvényt (1848. VIII. te.) március 24-én fogadta el az országgyűlés alsótáblája és a többi törvényekkel együtt április 11-én szentesítette az uralkodó. Leghaladóbb intézkedése, hogy bevezette az esküdtszékeket a sajtó útján elkövethető bűncselekmények elbírálására. Az esküdtszékek megszervezését és az esküdtszéki eljárást Deák 1848. április 29-i rendelete szabályozta, mely a sajtótörvény 17. paragrafusa ellenére eltért az 1843- as esküdtszéki javaslat egyik alapvető rendelkezésétől: az esküdtek szolgálati lajstromát nem választás és nem sorsolás alapján állították össze, hanem egy háromtagú bizottság jelölte ki. Az eltérés alapvető oka az volt, hogy „az esküdtbíróság lényegében politikai és nem jogi intézmény” (Engels). A Csiky vezette küldöttség még a képviselőtestület ülése alatt visszaérkezett a cenzortól, így jelentésük alapján értesültek a képviselők arról, hogy a líceumi nyomda munkásai serényen hozzáláttak a nemzet követeléseit tartalmazó 12 pont kinyomtatásához. Ezt követően újabb határozatokat hozott a testület. A „nemzeti őrsereg” megszervezésére újabb küldöttséget jelöltek ki: Gáhy József, Csiky Sándor, Alexy Mihály, Schaffner János és Kapitány Mihály személyében kimondták március 25-re a város díszkivilágítását, s ugyanaznap délelőtt 9 órára ünnepélyes Te Deum tartását. Elvárták a város minden polgárától hogy a „nemzeti szabadság” jelképeként nemzetiszínű jegyet tűzni és viselni nem mulasztand. A városházára azonnal kitűzették a nemzetiszínű zászlót, ugyanígy a Líceum épülete csillagvizsgáló tornyának tetejére, valamint az egyéb középületekre. Büszkén írta Csiky Sándor a Pesti Hírlap számára küldött tudósításában: „Egerben ma már, a kétfejű sasok elrepültével, mind a katonai laktanyák, mind a sóházi, s egyéb királyi épületek országunk színét, s címerét vise- lendik.” A képviselőtestület ülésének végén még úgy határoztak: „...a pesti 12 pont életbeléptetésének eszközlésére, Eger közönsége tehetségében álló minden módok megajánlását Pest városával küldöttség útján fogja tudatni”. (Részlet Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája című könyvéből) Honvédtoborzás
