Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-14 / 62. szám

4,

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1989. március 14., kedd

Egy hét

A

KÉPERNYŐ

ELŐTT

Nemes egyszerűség

(Fotó: Gál Gábor)

Ma, amikor a pöffeszkedő dilettantizmus még oly sok helyütt konok kitartással védi hozzá nem értő, felkészületlen társaival szövetségben megszerzett bástyáit, felüdülés szembesülni az igazi tehetségekkel, akik nemcsak emberségesek, nyíltak, közvetlenek, hanem nemesen egyszerűek is.

Közéjük tartozik az a Turay Ida,, akinek Az élet voltaképpen szép... című estjét szombat este láthattuk, hogy meggyőződjünk ezerarcúságáról, adottságainak ritka szintjéről.

Életem kevés felhőtlen, szép óráinak egyike volt az, amit vele tölthettem a budapesti Fórum szálló kávézójában. A sors úgy hozta, hogy lekéstük a „randevút”, s csak az utcán futottunk össze. Nem háborodott fel, nem zárkózott el a diskurzustól, hanem visszahívott bennünket, hogy érzékeltesse velünk az igazi derű titkait: a munka szeretetét, a hivatás, a szakma iránti alázatot, a rangkórság, az önhittség elutasítását, egymás értékeinek megbecsülését, elviselhető hibáinak szolid nyesegetését, illetve tolerálását.

A legutóbb ugyanennek a varázslatos személyiségnek adózhattunk soha nem hervadó elismeréssel.

Vitray Tamás azért jeleskedett, mert riporterként háttérbe vonult, s hagyta emlékezni azt a művésznőt, aki — a kifejezésben nincs semmi túlzás — élő színháztörténelem — aki olyan nagyságokkal játszott, mint Erdélyi Mid, Fónay Márta, Gobbi Hilda, Halmay Tibor, Jávor Pál, Kabos Gyula, Mály Gerő, Páger Antal, PethesSándor, Ráday Imre, Rozsos István, Simon Zsuzsa, Szabó Sándor, Tolnay Klári, Törzs Jenő, Vaszary Pál.

Csoda-e, ha soijáztak a sztorik azokról a kiválóságokról, akiket az ifjabb nemzedékek tagjának se illene elfelejteniük, akinek hagyatéka kulturhistóriánk szerves része.

A szerkesztő—forgatókönyvíró Nemlaha György igazi érdeme a helyes arányok meglelése, a filmbetétek és a memoárblokkok ügyes ötvözése. így — mintegy ráadásként — ízelítőt kaptunk a múltba siklott évtizedek 1989-re se megkopott erényeiből, azokból a tanulságokból, amelyek ma is kamatoztathatók.

Mellesleg arra is rájöhettünk, hogy ez a kis haza semmikor sem szűkölködött kiugró képességekben. Napjainkban se más a helyzet, legfeljebb a középszerűek népes tábora' clhallgattatta, megnyomorította, félreállította őket. Valóságunk minden frontján.

Ha fórumhoz juttatjuk mindnyájukat — ennél sürgetőbb és fontosabb feladat aligha létezhet —, akkor maradéktalanul egyetérthetünk a műsort összegző, zárósanzon kezdő soraival.

De szívesen tennénk. S nemcsak hatvan percre, mint én azon a tündökletes szeptemberi késő délutánon... Pécsi István

A valóság vonzásában

Lehet, hogy nem vagyok egyedül vele, de unom a kitalált történeteket. Talán a tavaszi fáradtság az oka, talán a szinte kötelező túlmunka, amit az ember családja életszínvonalának fenntartásáért űz, de ha feltűnik valamilyen film a televízióban, rajtaütésszerűen elalszom.

Nem vádolom a televíziósokat, a filmrendezőket, a színészeket; igazságtalan volnék, ha művészi teljesítményüket becsmérelném. Biztos nagyon érdekes, amit csinálnak. Kinéztem például az Akrobatarománc című kínai alkotást magamnak, amelyet a nagyszerű Csang Csen-csin írt, s a nem kevésbé népszerű Csen Hszien-csiang rendezett, s amelyet a műsorújság így ajánlott: „Humoros vígjáték egy légtornász fiúról, aki cirkuszi képességeit a civil életben is kamatoztatja — a járókelők, a rendőrök és portások legnagyobb megrökönyödésére —, hogy így juthasson a szeretett lány közelébe.

Isten bizony, erről a műről szerettem volna valami kis frappáns jegyzetet papírra vetni, de elnyomott a buzgóság. Mielőtt a nézőtárs személyes sértésnek venné, hogy nem osztottam meg vele felismeréseimet, be kell hogy valljam, hogy ettől függetlenül szorgos közönsége voltam a televíziónak. Rengeteg időt töltöttem a képernyő előtt, mert szinte rezzenéstelen figyelemmel szippantottam magamba mindent, ami az Országgyűlésen történt.

Úgy fogalmaztak többen is, hogy történelmi pillanatot élhettünk át, mert nem minden nemzedéknek adatik meg, hogy alkotmányt teremtsen. Hallgattam az érveket és az ellenérveket, próbáltam eldönteni, hogy ha ott ülnék a honatyák között, mikor emelném a kezem, és mikor nem. Egyáltalán nem volt könnyű dolgom. Hittem annak is, aki kételyeinek adott hangot: lehet-e egy ilyen átmeneti korban alaptörvényünket rögzíteni. Aztán elismertem annak az igazát is, aki úgy kontrázta meg ezt a véleményt, hogy a világ egyetlen alkotmánya sem nyugalmas kor szüleménye. Legjobban Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter higgadt szavai fogtak meg, aki államférfidhoz méltó nyugodtsággal és tisztánlátással magyarázta el a stúdióban, hogy milyen kereteket is adhat társadalmi életünknek, amiről most döntöttek a Parlamentben.

A valóság vonzásába kerültem, mint sok százezer, talán több millió honfitársam. Kételyek, elméletek, okos vélemények, érzelmi hatások húznak jobbra-balra, mert szeretném világosan látni, hogy merre is tartunk. Ehhez képest minden felnőttmese, tévéjáték keveset adhat, mert végül is itt a mi életünkről van szó.

Ilyen szempontból az egyik legnagyobb hatást Pozsgay Imre nyilatkozata tette rám, aki csütörtökön este következetes és messzire látó logikával beszélt a körülöttünk zajló változásokról. Ha módom van rá, még talán képmagnóra is rögzítem szavait, mert szívesebben felidézném azokat, mint bármi mást.

Gábor László

Ki is volt Kepes György?

(II/2.)

És hogy Kepes György hatni kívánna egykori szűkebb pátriájában is, ez bizony érthető, nagyszerű és megbecsülendő dolog. Egy jól funkcionáló Kepes-gyűj- temény a hazai képzőművészeti és ökológiai kultúrában olyan feladatokat láthatna el, amelyeknek már napjainkban felderengenek jövendő körvonalai. Nem csekély és nem apró problématenger előtt állunk legszűkebb honunk ökológiájában is — egy új gondolkodásmód fókusza lehetne egy központ, ahol a tudatokban Kepes gondolkodása és alkotó munkássága bemutatásra talál. A színhely — legyen az bárhol — nem csupán „idegenforgalmi látványosság” lehetne, hiszen a feladat sem csupán „múzeumi”. De mindezek mellett ez a megálmodott gyűjtemény mozgalmas központja lehetne ennek a sokrétű gondolkodásnak, akár a korszerű vizuális szemléletmódot és a képzőművészetek új feladatait, lehetőségeit, akár egy megújultan modem környezeti kultúrát, végső soron az élet teljességét, egy alapjaiban megváltozott gondolkodásmódot illetően. Majdhogy „szabadegyetem” települhetne a gyűjtemény alkotásai és kisugárzása, az itt megálmodható tájékoztató munka köré.

E lehetőségek egyik sugalma- zója lehettem Mengyán András társaságában Egerben, az itteni művelődési központ Kepes-tár- latán, három esztendeje. Akkor késő éjszakába nyúló beszélgetés indult a tárlat színhelyén — a Ke- pes-alkotások díjait követő dialógus a legszebb az emlékeim között. A hallgatóság — sokan voltak: főiskolások, fiatalok — inkább megszólalókból és kevésbé „hallgatókból” állt — valami „megindult” akkor Egerben, a közben már letisztult „összbenyomás” szerint. Ugyanitt beszélgetés folyt akkor néhány illetékessel is. A gyűjtemény lehetőségét Kepes György bizalmából magam sugalmazhattam a művész ifjúsága színhelyén. Ma pedig Sugár István pár nap előtti cikkéből értesülök, hogy az akkor tanácsolt kapcsolatfelvétel napjainkra miképpen alakult. Látva és remélve a lehetőségeket — csak örvendezni tudok. Hogy hol lenne majd a gyűjtemény helye, ebbe a vitába beleszólni innen jogom és szándékom aligha lehet. De azt jó szívvel ajánlhatom, hogy legyen helye. A legjobb szívvel azt, hogy ez a színhely a főiskolához közel legyen. Lehet, hogy a Vitkovics-ház erre való alkalmatlanságát illetőn (más funkciók) Sugár Istvánnak van igaza. És bizony szinte kár lenne csupán múzeumi, megőrző funkciót teremteni. A gyűjtemény minden bizonnyal kinőné az efféle kereteket.

Végezetül Sugár István egyetlen szókapcsolatával mégis szívesen vitatkozom. Amikor „a várostól heterogén művésznek” állítja Kepest. Először meglepett így ez a szókapcsolat — nehezen értettem meg, mit is jelent. Majd az Idegen szavak és kifejezések szótára tájékoztatott: „heterogén = másfajta, másnemű, különböző részekből álló, egymástól elütő, egymással össze nem

férő” — állítja tájékoztatóm. Nos, Kepes művészete valóban eltérő, másfajta, másnemű az eddig megszokott formákat és funkciókat illetőn. És valóban különböző részekből áll. Hiszen az alkotó egy személyben festő, építész, fotóművész és művészetelméleti író és pedagógus — egy új környezeti világkép tárulhat munkásságának tanulmányozói elé. De hogy ez a művészet vonulataiban egymástól elütő, megvalósulásaiban egymással össze nem férő — ezt bizony aligha állítanám. Azt pedig végképp nem, hogy talán „a várostól heterogén” — hiszen e munkásság fő vonalában éppen egy emberibb léptékű és humanizáltabb világú, lakható és kellemes otthont, környezetet nyújtó város áll.

Leghíresebbek éppen Repesnek a városi környezet humanizálását szolgáló alkotásai (New York, Boston, Baltimore stb.), javaslom átlapozni könyveinek és a róla szólóknak legalább képanyagát. Munkái nyomán „egy megszerkesztett jövő világa” bontakozhat ki akár a hazai szemlélő előtt. Még inkább akkor, ha eredetiben, de legalább modellben, akár ha egy összefoglalóan gyűjteményes bemutatón láthatná alkotásait. Ha Egerben valósulhat meg ez a stúdió — akkor ez Egernek főnyeremény.

. Végtére másodlagos kérdés lehet csak az, hogy a Vitkovics- házban-e, csupán a színhely vitatható.

Ez ügyben magam továbbra is és mindenesetre Kepes György hazai hatásának, ugyanígy Egernek — a találkozás optimális megvalósulása lehetőségének szurkolok. Egertől vagy mástól nem érzem idegennek Kepes alkotóművészetét, főként nem elméleti munkásságát, ennek remélt és feltételezett hatásait. Csak talán az európai és főként a hazai tudatok számára szokatlannak, de mindez rajtunk is áll.

Minden bizonnyal azok sem éreznének így, akik egy gyűjteményben láthatnák Kepes György alkotó eredményeit. Az szinte bizonyos, hogy az egriek sem éreznék városukkal össze nem férőnek ezt, ha ez a találkozás megvalósul, a gyűjtemény látható lesz majd a városban valahol.

Meggyőzné mindez Sugár Istvánt is, hiszem, aki cikkében oly rokonszenvesen őrzi a hagyományt. Mindennek valóban emlékhelyeket kellene teremteni.

De egyszer majd hagyomány lesz ez a művészet, ez a gondolkodás is — és hatalmas helyi lehetőség halasztódik el, ha a gyűjtemény netalán más városba kerül. Azt, hogy meg sem valósul valahol — még elképzelni sem merem.

Gondoljunk a pécsi Vasarely- gyűjteményre, Budapest, Szentendre, Székesfehérvár, Győr és mások hasonló zarándokhelyeire. Bennük legnagyobb részben a múlt tárulkozik, de Kepes művészetében a lehetséges jövő. Ne szalasszuk el — kívánok az egrieknek mindehhez cselekvő erőt, alkotó gondolkodást. Akárha viták helyett.

Bodri Ferenc

Kétezer év

Történelem

— képregényben

Okoz-e környezet- szennyezést?

Orvosi

készülékeket előállító gyár épül Gyöngyösön

Aki a mátraalji város határába ér, a gyöngyöshalászi elágazó úton építési munkálatokra lesz figyelmes. A Rolitron Műszaki Fejlesztő Kisszövetkezet úgynevezett Roliplaszt gyára épül itt, ahol egyszer használatos orvosi műszereket fognak majd gyártani, illetőleg mikroelektronikai készülékeket szerelnek itt össze. A vértranszfúziós és infúziós készletekhez szükséges műanyag csöveket is itt készítik majd kész alapanyagból, azzal a műanyag-előállítási technológiával, melyet idegen szóval extru- dálásnak neveznek.

A Gyöngyös Városi Tanács környezetvédelmi felelőse, Ver- nyik László arról tájékoztatott, hogy nem okoz majd környezetszennyezést a kész üzem. A Ro- litron-termékek gyártásához egészségügyi szempontból közömbös, nem mérgező hatású, engedélyezett és ellenőrzött lágy műanyag kerül majd felhasználásra. Az adott technológiából adódóan tehát káros légszennyezéssel, illetve egyéb környezetés vízszennyezéssel nem kell számolni. A sterilizálás Gyöngyösön történő elvégzésére nem adták ki az engedélyt mindaddig, amíg pontosan nem tudták, milyen géppel szeretnék elvégezni azt. Független környezetvédelmi hatástanulmány elkészítését írták elő erre vonatkozóan, épp azért, hogy elkerüljék a káros mértékű légszennyezést.

Az importot kiváltó orvosi készülékeket előállító, 80 —100 főt foglalkoztató új Roliplaszt gyár szükségességét kár lenne vitatni. Annál is inkább, mert ha felépül és termelni fog, bizonyára hozzájárul Heves megye, benne az új gyöngyösi kórház vértranszfúziós, infúziós készletekkel és egyéb orvosi műszerekkel történő ellátásához.

Az ÍPM-könyvtár új sorozatának, a világ felfedezésének első kötete a napokban látott napvilágot. Eredetileg a francia Larousse Kiadó gondozásában jelent meg.

Néhány mondat arról, hogy miből is áll ez a „rajzos regénysorozat”? Mint a könyvek alcíme is jelzi, a kötetek a nagy földrajzi felfedezők, világutazók kalandjait, vállalkozásait követik nyomon. íme, a főbb témák a kötetek sorrendjében:

I. Odüsszeusz, Nagy Sándor, a vikingek, Marco Polo;

II. Columbus, Vasco da Gama, Cortés;

III. Pizarro, Magellan, Xavier;

IV. Cartier, leszállás a Mississippin, Francis Drake;

V. A hollandok Ausztráliában, William Dampier, James Cook, a Bounthy lázadása, a kozákok az Uraitól a Csendes-óceánig;

VI. Afrika szívében: Mungo Park a Nigernél, Livingstone és Stanley;

VII. Lewis és Clark — Amerika kelettől nyugatig, Darwin — öt év a világ körül, a Citroen-ex- pedíció;

VIII. Nansen Grönlandon, Scott, Amundsen, Byrd admirális a Himalája csúcsától a tenger mélységeiig, az űr meghódítása.

E felsorolásból is látható, hogy több mint kétezer évet fog át a sorozat, gondosan válogatva a témához tartozó eseményekből. Ha belelapoznak az első kötetbe, láthatják, hogy a képeket kísérő szöveg egyszerű és célratörő — ez a műfaj követelménye —, de nem primitív és nem gügyögő. A hősök olyan dicséretes emberi tulajdonságokat „propagálnak” és képviselnek, mint a vállalkozókedv, a merészség, a kitartás, s a szerzők igyekeznek az ismereteket minél átélhetőbb, szórakoztató és izgalmas történetek formájában átadni. Ugyanezt szolgálják az erősen

karakterizáló rajzok, a mutatós tipográfiai megoldások is.

Az egyes korszakokat, a nagy egyéniségeket bemutató részeket kronológiai táblázat és tömör kortörténeti összefoglaló egészíti ki, nyilván azt elősegítendő, hogy az ifjú olvasók az olvasmányélmény mellett földrajzi és történelmi tudásra is szert tegyenek, s valamelyes átfogó képet is kapjanak egy-egy korról. Remélhetőleg a könyv külleme felkelti majd a gyerekek-ifjak figyelmét, s a szülőket is meg lehet győzni arról, hogy nem fölösleges pénzkidobás, ha megvásárolják a sorozat köteteit, akár még ők maguk is örömüket lelhetik bennük. Annál is inkább, mert nagyon kívánatos lenne, ha nálunk is teret nyerne az a Nyugat-Európában már közkeletű felfogás, hogy a képregény vagy rajzos regény nem feltétlenül az igénytelen történetkék, a rajzfilmek népszerűségét meglovagoló „rágógumimesék”, a zanzák vagy éppen a kémtörténetek műfaja, hanem kitűnően felhasználható — mint ezúttal, A világ felfedezése esetében — az ismeretteijesztés nemes céljaira is.