Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-29 / 74. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 29., szerda J A Fnu hét KÉPERNYŐ LUV I fvi m m m ELŐTT Hétköznapjaink Tartozom egy vallomással. Erős, de indokolt ellenszenvvel fogadtam a Szomszédok első blokkjait. Kifogásoltam a programok valóságlakkozó, az igazi társadalmi gondokat kendőző, kisebbítő, elhallgató jellegét, azt, hogy olyan világfelfogásra „nevel”, amely mindenhová kötődik, csak a mához nem. Utaltam arra, hogy ebből a gondolati torzulásból fakadnak a nehezen elviselhető formai hibák: az intimpistáskodó betétek, a néha lagymatagon vánszorgó cselekmény, a kiagyalt sztorik erőszakolt ötvözése. Többször kiemeltem: a bukástól kizárólag a tehetséges színészek játéka menti meg ezt a cseppet sem reményteljes vállalkozást. Később azonban rá kellett döbbennem, hogy fokozatos minőségi fejlődés tanúja vagyok. Nem hiszem, hogy a kritikusok dörgedelmei befolyásolták a forgatókönyvírókat, hiszen ők — tisztelet a kivételeknek — mit sem törődnek a zömében segítőkész, jószándékú megjegyzésekkel. Valószínűbb az, hogy akaratlanul is közelebb kerültek szerencsére felgyorsult tempójú életünkhöz, s hatott rájuk az a hosz- szú távon feltétlenül egészséges megtisztulás, amelynek majd mindannyian nemcsak szemlélői, hanem cselekvő részesei, alakítói is lettünk. Álhtom, hogy ezért lettek nyíltabbak, emiatt mellőzték a mellébeszélés émelyítő kellékeit, felváltva ezeket a szókimondás hiteles eszköztárával. Vettük a lapot, feladtuk ódzkodásunkat, s ebből következik az, hogy alkalmanként mintegy hat millióan — nem vonom kétségbe ezt az adatot — telepszünk a készülék elé. Érthető, ugyanis most már — erre fény derült a csütörtök esti ötvenedik fejezet vetítésekor is — tényleg hétköznapjainkkal szembesülünk, azokkal a nehézségekkel, amelyekkel folyvást birkózunk, azokkal a visszásságokkal, amelyek ellen hadakozunk, s a kitalált figurákkal együtt szomjúhozzuk a kibontakozást, az újtípusú közmegegyezést, a bántó torzulások megszüntetését, a már-már nyomorgó nyugdíjasok sorsának mihamarabbi javítását, a múlt törlesz- tetlen számláinak megnyugtató rendezését. A csendes, a csinnadratta nélküli jubileum elismerést sugall. A rugalmasságért, az igazsághirdetésért, a tétovázás nélküli korrekciókért, a szemléletmódosításért. Ha minden fronton ezt tennénk, akkor még tempósabban haladhatnánk előbbre, hogy maradéktalanul valóra váltsuk azokat az elképzeléseket, amelyek szárba szökkenve kis nemzetünk egészének kamatoznak. A képernyőn tükröztetve is... Pécsi István Egyszer legenda leszel te is... Benke, Pierre és Antoine a mi életünk mellékszereplői. Nem ismertük őket addig, míg Cseh Tamás nem énekelt róluk. Pedig nap mint nap találkozunk velük az utcán, a kocsmában, a közértben, s még ki tudja, hol. Tanácstalanok, látszik rajtuk, hogy társadalmi beilleszkedési zavarokkal küszködnek. Megpróbáltak ugyan mindent, de nehezen fogadja be őket a rend. Igyekeztek albérlethez jutni, éjszakákon át kísérelték meglelni ideiglenes otthonukat. Aztán fogalmakat gyűjtögettek, a történelem vagy a változás szó értelmén töprengtek. Végül egy utolsó gesztussal vízbe hajították kalapjukat. Történetük köznapi, éppen ezért hordozói egy nemzedék kiúttalanságának, zavarodottságának. Több mint tíz évvel ezelőtt úgy terjedtek ezek a dalok, mint Vtszockij nótái: magnószalagról, zsúfolt kollégiumi szobákban hangzott fel a rekedtes hang. El is képzeltük ezeket a helyszíneket, mert pontosan megfeleltek tapasztalatainknak. Nem az újságok, a termelési riportok ábrázolta ’’valóság” tükröződött bennük, hanem a szavak mögé bújtatott élet. Szinte népdallá vált a díszünnepélyről szóló opusza, amelyben Fáskerti elvtárs arról beszél, hogy ’’ifjú dolgozóink beilleszkedtek”, míg a nóta hőse a ’’szónok szép nejét markolja forrón”. Bereményi Géza szövegei valósággal követelték, hogy képernyőre, vetítővászonra kerülhessenek. Valószínűleg azért, mert ez az író mindig képben, történetben gondolkodik. Nem csoda, hogy filmesként is sikert aratott, ennek az esztendőnek az ő általa írt és forgatott Eldorádó volt a mozis szenzációja. Annak idején keveset tudtunk még a klipről, még nem találták ki ezt a műfajt. Azután vált divattá, amikor Cseh Tamás nótái már nem hatottak olyan erőteljesen, talán azért is, mert szakítottak Bereményivel, s a dallamok nem olyan izgalmas szövegeket röpítettek. Talán Tímár PétervoXt az, aki képesnek bizonyult arra, hogy megfelelő látványt teremtsen egy Cseh Tamás dalhoz. A ‘Moziklip című filmjében a munkásszállásról szóló nóta kapott olyan hátteret, amely nem gyengítette, hanem éppenséggel erősítette a mondanivalót. Igaz, akkor Varga Miklós hangján csendült fel a ’’bátor lány”, Ica története. A múlt hétfőn nagy várakozással tekintettem az Útóirat elé. A címből arra következtettem, hogy van mondanivalója újra a szerzőpárosnak. Talán hozzá szeretnének fűzni valamit ahhoz, amit eddig közöltek a tétova nemzedékről. Többet is, kevesebbet is kaptam, mint amire számítottam. Szász yd/josrendező felfogása szerint nem hétköznapi figurák Cseh Tamás hősei. Áttételes, jelképszerű világ jelent meg itt, amelyben nagyon megtört arccal énekelt a nemzedék igrice. Most, utólag lehet olyasmit belemagyarázni Benke, Pierre és Antoine sorsába, hogy lámcsak, milyen víziószerűen feltűnt bennük kusza jelenünk. De nem árt emlékezni Cseh Tamás egyik kitűnő poénjára, amellyel a Frontátvonulás című műsorát befejezte. A pohár, amelynek levegőben kellett volna maradnia a történet szerint, valójában a földre esett az énekes kezéből, s apró szilánkokra tört. Azt tette nyilvánvalóvá ezzel e gesztussal, hogy egyensúlyozik a látomás és a valóság között. Lehet, hogy most már lassan minden jelbeszédet lefordítja valaki, s még Cseh Tamás dalaiban is lobogó zászlók alatt futkosnak a szereplők, a hatalmas VÁLTOZÁS felirat alatt. Minden megtörténhet. Akkor pedig búcsút inthetünk újra ’’Valóság nagybácsinak”, aki olyan biztatóan kacsintott felénk ezekben a dalokban. Hiába, egyszer legenda leszel te is, Tamás. Gábor László A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat egri szervezete a nyári vakáció ide alaptt június 28-tól július 5-ig intenzív kurzust szervez az angol nyelvvel már legalább három éve ismerkedő ötödik, hatodik osztályos kisdiákok számára. A jelentkezéseket már most várják, hiszen szigorú alapkövetelményeknek kell megfelelniök. A felkészítés Mát- rafüred-Sástón, a gyöngyösi Török Ignác Úttörőház táborában, jelentkezés az egri TIT-nél. Kié lesz a szobrocska? „De hiszen ez úgy hasonlít Oszkár bácsikámra!” — kiáltott fel a művésznő, amikor meglátta az alig másfél arasznyi aranyozott szobrocskát. A hollywoodi legenda szerint innen ered a mindmáig legtekintélyesebbnek, s mindenképen a moziplakátokra kerülő, a kasszánál az eladott jegyek számának növelésében jelentkező filmművészeti díj, hivatalosan az Amerikai Filmművészeti Akadémia dija, az Oscar elnevezése. A díjkiosztás mindenesetre évtizedek óta a filmvilág legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye s egyben az egyik világszerte legnagyobb nézőszámot magáénak mondható televíziós show-műsor is, amelyet tavaly már több mint hatvan ország nézői láthattak élő közvetítésben. Az Oscar, a filmművészeti díj gondolata 1929-ben született, de évek teltek el, amíg kivívta magának mai tekintélyét. Igazi súlya tulajdonképpen csak néhány Oscamak van: a legjobb film, a legjobb külföldi film, a legjobb rendezés, a legjobb férfi és női főszereplő, a legjobb mellékszereplő és a legjobb operatőr, illetve zeneszerző dija biztos honorárium-emelést jelent a következő szerződésnél. De az Oscar önmagában nem biztosíték a jövőre: jónéhány díjazott művész tűnt el a holywoo- di süllyesztőben, annak ellenére, hogy a filmakadémia mintegy négyezer tagja annak idején szakága kiemelkedő mesterének minősítette — egy évadra. Igazán népszerűvé a díj, sajátos ellentmondásként, a televízió által lett a nagyközönség soraiban: a házhoz hozott látvány, az ismert nevek felvonultatása, a látványos show tette azzá. A filmipar műsorvezetőként, díjkiosztóként, vagy akár közönségként minden nagyját egyszerre lehet látni, jól lehet szórakozni a látványos betéteken — a végső mustrába bekerült filmekből karakterisztikus részleteket vetítenek be, a legjobb filmdalokat ’’élőben” adják elő a legjobb művészek, közben a tánckar is szerepet kap pihentetőül, a kialakult, nagyon is hagyományos és szigorú „koreográfia” szerint zajló esten. Rajzsiker Japánban Japánban, Yokohamában 85 ország részvételével rendezték meg a „Kanaga- wa Biennale a világ gyermekei számára” elnevezésű nemzetközi rajzpályázatot, amelyben két szombathelyi kislány is sikerrel szerepelt. Danes Andrea, a Váci Mihály utcai általános iskola nyolcadik osztályos tanulója aranyérmet nyert, Pócza LiHa negyedik osztályos pedig különdíjat kapott. A díjakat március 19-én adták át a világkiállítás és fesztivál megnyitóján. Rajztanáruk Vörös Lívia. (MTI fotó: Czika László) A Musica Aulica Udvari zene a pinceklubban Az egri, 1988-ban alakult „régizene együttes”, a Musica Aulica fellépett egy hete a tanárképző pinceklubjában, hogy megszólaltassa a régi századok magyar és egyáltalán európai főúri udvarainak zenéjét, a korabeli hangszereken. Ebben a nemes szándékban nem is annyira a főúri, még csak nem is a korabeli hangszeres megoldáson, előadáson nyugszik a hangsúly, bár az sem lényegtelen. Egy hat főből álló kis társaság a meghitt zenélés és zenehallgatás örömeit kínálja, abban az otthonos, netán családias hangulatban, ahol az egymást értők találkoznak. Mintha úgy gondolnák ezek a zenészek, hogy a mai közösségi életben, amikor a nagyzenekarok, tengernyi vonós, vagy egy nagy színháztermet hangjával betölteni képes zongora több ezres hallgatóságot tud elbűvölni, sokszor a lelket épp csak megérintő hang- zuhatagokkal, kell olyan kisebb hullámverésű érzelemvilág is, ahol a pásztorsípra jellemző hatások, a derűsen egyszerű dallamok kapcsolják össze az embereket. Mintha azt szeretnék ezek a muzsikusok, hogy a középkorból kinövő európai zenei kultúra visz- szaidézésével feltámadjon az a lelkiség is, amely a harsogást, a kakofóniát, a zörejek és a vásári semmitmondások diktatúráját még nem ismerte. Talán el sem tűrte volna. Itt mindenki szólista, szükségszerűen az, mert hangszere, hangszerei dallamot játszanak, náluk felfedezhető a zenében való önálló részvétel sok-sok jegye. Ugyan más szerepe van ebben a kis csapatban Molnár Emilia blockfőtéinek (sopraninno, sop- ran), mint Benyó Tibor vezérmotívumokat biztosító alt és tenor fuvószerszámának, netán Kovács István basszust adó és a jó hangzást támogató hangszerének. Fajcsák Attila a tekerőlanton biztosítja a korhű hangzást, a különlegességet, de ő is fújja ezeket a sajátos formájú hangszereket, mint aki sohasem nyugszik meg a köznapi megoldásoknál. Deáki András gitáron, kobzon, tamburán játszik. Ágoston László az ütőhangszerek gazdája s nem egyszer bemutatja, milyen eredeti hatást eredményez, ha valaki pontosan idézi fel a triangulumon a kottába letett zenét. Alakulása óta éppen a Musica Aulica életre hívója vált ki a munkából, de az eredeti szándék csak erősödött. így hozták össze ezt a koncertet is a gazdag anyagból, amit Európa a középkori századok óta megélt. A XIII. századi karácsonyi dal, majd a ’’Sancta Maria, ora pro nobis” motetta, vagy a bambergi kódexből származó „Lauda” jelzi a gyökereket, hogyan és miből sarjadt ki mindaz, amit európai zenének nevezünk. A reneszánsz meghozza a zenetörténeti egyéniségeket is, Donáti, 'Claude Gervaise, Praetorius, Matthaeus Waissel neve már nemcsak szerzőt, stílusjegyet is jelöl. A főiskola pinceklubja puritán s egyben romantikus, de zárt környezetet teremtett a fúvós muzsika számára. S ahogyan a dallamok, a táncra is lendítő zenei sorok felhangzottak, fokozatosan hatott ránk az a derű, jókedv, amit az összhang, a lélek méltóságos mozgása telepít a hallgatóságra. Kell ennél több rohanó korunkban? Farkas András Az egri főiskola művésztanára volt Jakuba János emlékezete Egerben a XVIII. század második felétől számos képzőművész, művésztanár élt. Többségük munkássága, egri kötődése ma még ismeretlen a közvélemény, az olvasóközönség előtt. Ezek közé tartozott Jakuba János festőművész is, aki 1955 és 1962 között dolgozott Egerben, a főiskola rajz tantszékének tanáraként, illetve tanszékvezető- jeként. Nyolcvan évvel ezelőtt, 1909. március 28-án született Békéscsabán. Apja szabósegéd volt. Elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte. Művészi hajlamait követve 1927-ben beiratkozott a képzőművészeti főiskolára, ahol Rudnay Gyula és Réti István tanítványa volt. 1931-ben nyert középiskolai rajztanári oklevelet. Diplomájának megszerzése a világgazdasági válság éveire esett, így 1936-ig nem kapott állást. Ezekben az években fizikai munkából és alkalmi rajzolásból élt. 1936 márciusában helyettes tanári állást kapott a fővárosban, de csak 1941-ben véglegesítették. 1942-től katonai szolgálatot teljesített. 1945 februárjában szovjet hadifogságba esett, ahonnan csak 1947 augusztusában szabadult. A hadifogságban bekapcsolódott az antifasiszta tevékenységbe. Ekkor faliújságot szerkesztett, rajzolt és a lapszemlék hírmagyarázója volt. A hadifogságból való szabadulása után a fővárosban folytatta rajztanári munkáját, s közben 1950-ben szakfelügyelői teendőkkel is megbízták. 1951 decemberében az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola rajztanszékére nevezték ki adjunktusnak, ahol 1955 nyaráig az intézmény megszüntetéséig dolgozott. Még 1947-ben tagja lett a Pedagógusok Szakszervezetének, 1948-ban pedig a pártnak. A budapesti főiskola oktalan felszámolása után az egri főiskola rajz tanszékére került, ahol 1957 áprilisától docensként vezette a tanszéket. 1961. augusztus 1-től pedig főiskolai tanárnak nevezték ki. Városunkban 1962. január 31-ig dolgozott. Jakuba János egri évei alatt is kiváló rajzpedagógusként látta el feladatát. Közvetlen emberi magatartása, nagy szakmai tudása és művészi színvonala igen eredményessé tették pályáját. Tanszékét nagy tapintattal vezette. Sikerrel dolgozott a hallgatók rajztanárrá való nevelésében. Tehetsége nagy tekintélyt biztosított számára a hallgatók körében. Tanítványai sorsa a főiskola elvégzése után is érdekelte. Ha módjában állott, sokat időzött egykori hallgatói között. Tanítványai eredményes nevelése mellett hatékonyan kivette részét a rajzoktatás feltételeinek megteremtéséből is. Az ő tervei alapján állították össze a rajzoktatás programját és tematikáját. A Művelődési Minisztérium felsőoktatási reformbizottsága a vezetése alatt álló tanszéket is bevonta a reformmunkálatok előkészítésébe. Mint a tanszék vezetője aktív résztvevője volt a tanácsüléseknek. Ezeken javasolta, hogy a művészettörténeti órákat jobban használják fel a hallgatók világnézeti nevelésére. Indítványozta, hogy a rajz szakos hallgatóknak tegyék lehetővé külföldi műalkotások megtekintését. Küzdött azért, hogy a levelezősöknek nyári tanfolyamot szervezzenek. Jakuba János azért lehetett kiváló rajztanár, mert egyben nagyszerű festőművész is volt. 1935-től vett részt a képzőművészeti életben. Főként tájképeket alkotott. Képeit modern színkultúra, meleg líraiság és emberközpontúság jellemezték. Elsősorban a természet és az abban élő ember érdekelte. A természet elementáris élménye volt. A fák, a téli nap fénye, a hosszú őszi árnyékok, a fehéren villogó tanyák, a szürkén vonuló fellegek váltak nála képpé. Művészete szellemében talán az alföldi is- kolához kapcsolódott. Képei jellegzetes világukkal a kiállítások gyöngyszemei voltak. Országszerte sokan vallották őt mesterüknek. Kiváló művészi munkássága elismeréseképpen tagja lett a Képző- és Iparművészeti Szövetségnek, sőt a szövetség festő szakosztálya is tagjává választotta. Ezenkívül bekerült a Képző- művészeti Alap zsűribizottságába is. Egri évei alatt is szinte minden évben részt vett kiállításokon. 1957-ben a fővárosban a Csók Galériában gyűjteményes tárlata volt. 1958-ban Csehszlovákiában szintén addigi munkássága javát állította ki. 1959-ben pedig Moszkvában a szocialista országok képzőművészeinek kiállításán jelentkezett munkáival. 1958-59-ben csoportos kiállításon láthatták műveit Albániában, Lengyelországban, Indiában, NDK-ban és Belgiumban. Ez utóbbi országban a világkiállítás magyar anyagában gyönyörködhettek képeiben. 1960- ban alkotásai láthatók voltak a Műcsarnokban is, a felszabadulásunk 15. évfordulója alkalmából rendezett tárlaton. Még 1959-ben addigi művészi munkássága elismeréseként megkapta a Munkácsy-dijat. Magas színvonalú oktatói és kiváló művészeti munkásságán kívül kivette részét az ismeretek terjesztéséből is. A TIT tagjaként Egerben is számos művészettörténeti előadást tartott. Megszervezte a Rembrand emlékünnepséget, a Székely Bertalanról szóló előadást. Foglalkozott a kollégiumokban élő hallgatókkal is, őket többször felkereste, s számukra főként gyakori külföldi útjairól rendkívül élménygazdag előadásokat tartott. Nem feledkezett meg a pártmozgalomróí sem. A Magyar Dolgozók Pártjának 1956-os feloszlatásáig tagja volt. Majd átmeneti pártonkívüliség után, 1960 februárjától az MSZMP tagjelöltje lett. Egerből 1962 elején az Ipar- művészeti Főiskolára került, ahol előbb tanár, később igazgatóhelyettes lett. Életének utolsó éveiben a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1967-ben országos sikere volt a Csók Galériában rendezett gyűjteményes kiállításának. 1974. március 14-én, 65 éves korában hunyt el. Munka közben érte a halál. Szecskó Károly
