Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-13 / 37. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. február 13., hétfő 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Február 3—8.: XXI. magyar filmszemle Elfogadva a kor kihívását... — Miért? Meg tudja ezt mondani? — kérdezi az egyik, sokat szenvedett rab Gyarmathy Líviát, a Recsk társrendezőjét és riporterét. Megrendültén néztük ezt a filmtörténetileg is emlékezetes alkotást: A következő hónapokban bizonyára hatalmas vita fog kibontakozni róla. Hiszen a közvélemény előtt első ízben nyilatkoznak meg az egykori foglyok mellett az ÁVH tagjai is, a fegyőrök, a titkos kényszermunkatábor urai. A film nagy érdeme, hogy az alkotók úttörőként vállalták a téma összefoglaló áttekintését. Mindenesetre a Budapest Kongresszusi Központban frenetikus volt a siker, percekig zúgott a taps. Katartikus és mellbevágó, borzalmas és gyönyörű: az áldozat-ember diadalának bizonyítéka. Bárcsak minél többen megnéznék ezt az eszméltető remekművet! A krónikás több mint harminc filmet tekintett meg az öt nap alatt, néha a tűrőképesség határáig. Az idén a műfaj dokumen- talista irányzata uralta a mezőnyt, de a viszonylag kevés játékfilm szerzői is nyíltan vállalták a politizálást. így Hát az 1989-es filmszemle nem pusztán kulturális, hanem politikai esemény is volt: a forrongó, megújulni akaró ország kitapintható valósága jelent meg a mozivásznon. A bizalom, az önvállalás érdekes látlelete a Kizárt a párt. Tárgya a Király Zoltánnal és társaival folytatott háromórás beszélgetés, melynek végső következtetése: a demokrácia kiszélesítése ma még gyakran megáll a szándéknál. XXI. mag/ai fHhisxßfwIß Ember Judit sem törődik a tiltásokkal. Következetesen járja a maga útját. A Menedékjog tizenegy órában hozza közelebb a nézőhöz annak a több mint harminc embernek a történetét, akik 1956 novemberének elején a jugoszláv nagykövetségen találtak menedéket. További sorsuk azonban csak kihagyásokkal ismert. Ember Judit a Nagy Im- re-perben kivégzettek közvetlen hozzátartozóit szólaltatja meg, rávilágítva „a hallgató mély” történéseire. Sára Sándor folytatja önként vállalt misszióját: „történelem- könyvet” örökít meg a mozivásznon. A Csonka-bereg annak a nyolcezer szatmári parasztnak a története, akik bűn nélkül kerültek szovjet munkatáborba 1944 decemberében, s akik közül mindössze kilencvenhárman maradtak életben. A kimondás lehetősége, esélye talán enyhíti ezeknek az embereknek eddigi szorongását, félelmét. Kezdetben szinte derűre fakasztott Kristály Gyula ózdi nyugdíjas makacssága. Ő az, aki egyszemélyes háborút folytat az ország vezetői ellen. Sorsa egyszersmind figyelmeztetés: mivé válhat a lappangó düh, ha felszínre tör. És hány, becsületében sértett ember írhatna csasztuská- kat, kimentve a lázítás kritériumait. A Felmentés nélkül, melynek főszereplője lett Kristály Gyula, modem dokumentumfilm. Rendezőjének, Tényi Istvánnak ez az első alkotása, s bemutatkozásnak igen kiváló. A gyöngyöshalásziak is bekerültek a filmszemle programjába. Hat’ év története az Ez (is) zárkózott ügy, amely kronológiaiig tekinti át a híressé, hírhedtté vált falu közelmúltbeli politikai eseményeit. A község lakói és a felsőbb vezetés párharcában nehéz állást foglalni. Mindkét fél meg van győződve a saját igazáról. Érzelmi alapon azonban nem lehet dönteni. A mű mindkét része azt sugallja; ha a felsőbb szintű irányítás nem tud egy ügyet nyíltan, határozottan kezelni, az emberi bizalmatlanság mindig újratermelődhet. Hat évig hevert dobozban az Álombrigád. Jeles András játékfilmjét ennek ellenére nem koptatta meg az idő: hangvétele még ma is friss, eredeti. A szemle legizgalmasabb darabjait — úgymond — nem profi filmesek készítették. Az Eldorá- áóBereményi Géza meglepetése a közönségnek. A kiváló írónak nincs ugyan rendezői diplomája, felkavaró erejű művével azonban mégis a „filmcsinálók” legnagyobbjai közé emelkedett. Főhőse egy sajátosan magyar „keresztapa”, akit zseniálisan jelenít meg Eperjes Károly. Üde színfoltot jelentett az elsőfilmes Enyedi Ildikó szubjektív vallomása Az én huszadik századom. Tiszteletre méltó Szálai Györgyi és Dárday István Do- kumentátora, melynek formanyelve a videoclipek készítésén alapul. A stiláris bravúrok miatt a tizenévesek kedvence lehetne ez a mű, ha a nézők a benne foglalt gondolatokkal is azonosulni tudnának... Néhány kevésbé sikeres vállalkozásnak is tanúi lehettünk: a Túsztörténet néhány éve egy balassagyarmati leánykollégiumban lezajlott eseményt idéz fel. Nagy kár, hogy mindezt kevés lélektani hitelességgel teszi. András Ferenc is sikertelenül vitte vászonra a Vadon-1, Dobai Péter regényét. Sajnos, dramaturgiai hiányosságok miatt, s az alig elviselhető színészi játék okán groteszk módon akkor „mosolyog a nézőtér”, amikor pedig tragikus események peregnek. Mészáros Mártának mind Piroska, mind a farkas áldozatul esett. Szándéka szerinti mesefilmjét, a Piroska és a farkast a gyerekek azért nem fogják érteni, mert túl felnőttes. A felnőttek pedig nem biztos, hogy magukénak érzik. Az év termését részint türelmetlenül, részint pedig a látottakba „belefeledkezetten végigülve”, számomra legalábbis bebizonyosodott: lehet ebben az országban bármilyen válság, adódhatnak gazdasági nehézségek az alkotóműhelyek tájékán, de a magyar film él és élni akar: elfogadta a kor kihívását, vállalja a közvetítést. Hernádi Ferenc Recsk 1950—53 — Gyarmatin' Lívia és Böszörményi Géza filmje Jancsó Miklós: Jézus Krisztus horoszkópja Sára Sándor: Pergőtűz Bereményi Dalszövegíróként ismertem meg. Cseh Tamás szokatlan dalai hozták üzenetét: apa kalapjáról, Fáskerti elvtársról, a világnézeti klubról, a munkásszállásról, az Aranyhíd vendéglőről. Csupa olyasmiről, amiről azelőtt nem beszéltek sem a táncdalénekesek, sem pedig a pol-beatesek, de még talán a költők sem. A „valóság nagybácsi” szólt e különös nótákból, szomorúan és mégis felemelőn. A sokszor lehazudott, szavakkal álcázott, keserédes valódi világunk lenyomata volt az a néhány egyszerű melódia, melyből egy nemzedék Ismert a sorsára. Aztán abbahagyta. Amikor a legjobban ment, befejezte. Majd írt könyvet, filmalapanyagot, novellát. Mindegyikben megpróbálta a lehetetlent: megörökíteni a szétfolyó, kiismerhetetlen időt. Mindig emberben gondolkodott, az eszmék testetleneknek bizonyultak számára: rokonokban, ismerősökben és idegenekben ragadta meg a környezetet. Nála nem „valaki” jelent meg a történetben, hanem János vagy Tamás: egy arc, egy alak, egy szomorkás mosoly. Később azt hallottam, filmet rendez. A Tanítv ányok jó volt, de nem igazán önmaga. Az Eldorádóban találta meg újra valódi egyéniségét, abban a filmben, amelyet lehet, hogy sokan nem értenek teljes mély ségében, de ereje, testmeleg sodrása mindenkit magával ragad. Most jnem tudom, mihez kezd. Ügy érzem, hogy mindent csak addig csinál, amíg sablonok nélkül nyúlhat egy témához. „Légy ma gyerek, és játssz megint velem...” — írta egy dalában. Azt hiszem, a művészet alapvető lehetőségéhez, lényegéhez talált akkor, amikor egész valójával tiltakozik a sok mesterkéltség ellen, s őrzi ösztönös őszinteségét. (gábor) Meggyötört Hóhérok — nyugodt megkénzottuk Megszaporodtak az ötvenes évek, s a közelmúlt visszaéléseit férfiarcok tehát. Túlélték. Talpra álltak. A hajdani őrök kinézete ma elénk táró alkotások. A Recsk című dokumentumfilm revelatív érté- egészen más: borostás, ápolatlan külső, a tekintetük zavartsága mö- kű a művek sorában is. A hajdani intemálótábor őrei és őrzöttei szó- gött megkeseredettség, bizonytalanság. Az önigazolás keresése. Nem latnak meg a filmben, hol le nem küzdhető érzelmekkel, hol a távlat manipulálhatta volna a rendező szándékosan sem ennyire a szereplőadta tárgyilagossággal tálalva az egykori eseményeket. > két. A rossz lelkiismeretű „hóhérok” némelyike ma láthatólag emberi A megszólalók némelykor szépítenek a történteken, vagy elhall- roncs, gatnak részleteket: beszélnek. Ami a hangzó üzenetnél is többet -Kárpótolható-e az emberi veszteségek ilyen tömege? —kérdi mond viszont: egykori és mai arcuk, kinézetük. Konrád György író, a XXI. magyar filmszemle értékelésekor az áldoHarmincegynehány éve — az események idején — a felelevení- zatokra és feláldozódottakra utalva, tett fényképek tanúsága szerint valamennyien tiszta tekintetű fiata- Ja, igen, vonásainkért felelősek vagyunk mi magunk. És felelős a lók. Egykori ÁVH-sok és internált értelmiségiek, szoedemek és így kor is, melyben élünk, éltünk, vagy kénytelenek vagyunk élni. A cse- tovább. lekedetek nem múlnak el nyomtalanul. Az akkor megkínzott, testi-lelki mivoltukban megalázott rabok Ne hagyjuk, hogy 20-30 év múlva meggyötört legyen az arcunk! arcán ma nyugalom, némelyikén derű. Egyikük el is mondja: „Ha nem élem át Recsket, ma sem tudom, mit ér az ember.” Egészséges (jámbor) Várják a csatlakozókat Egyesület, az emberség jegyében Alakuló ülés — ma Olvasóink, illetve az érdeklődők bizonyára emlékeznek arra, hogy az elmúlt három esztendő során a Népújság és a Hevesi Szemle Közéleti Klubja számos figyelemkeltő programot szervezett Egerben, a megyei pártbizottság oktatási igazgatóságán. Ez a mind nyitottabbá váló intézmény nemcsak otthont adott a vállalkozásnak, hanem vezetői attól sem riadoztak, hogy a jövőt pásztázzák, azaz pártfogolják azokat a próbálkozásokat, amelyek a maradiakban, a konzervatívakban, az avítton gondolkodókban megrökönyödést, hitetlenkedést keltettek. Ennek az egyértelműen dicséretes alapállásnak köszönhető, hogy — csak néhány példát említsek — Kovács Ádám rákkutató fogadása akkor, amikor a szakberkekben leginkább ostorozták. Dr. Hrábovszky Mihály orvos ezredes, a hazai akupunktúra nemzetközileg is méltatott képviselője itt bizonygathatta, hogy ez az ősi, keleti kezelésmód szerves része lehet — bizonyos esetekben — az eredményes gyógyításnak. Ő is akkor kapott szót, amikor ellenzői talán a legmaka- csabban hadakoztak törekvései ellen. Béres József, a róla elnevezett cseppek feltalálója szintén itt tájékoztathatott mindenkit kálváriájának stációiról. Fokozatosan formálódott a profil, toborzódott a törzsközönség, amely folyvást megtöltötte a nagytermet, s néha nyolcszáz személyesre is duzzadt. Hála a vide- oláncnak, a technika közremű-. ködésének. Az egyik alkalommal valaki megkérdezte: van-e akadálya annak, hogy az azonos témákra kíváncsiak, a hasonló hangoltsá- gúak egyesületbe tömörüljenek? Nos, akkor született az elhatározás, hiszen az óhaj teljesülésének valaha sem volt, s most — az Országgyűlés által elfogadott törvény tudatában — végképp nincs gátja, korlátja. A résztvevők januárban elhatározták, hogy ma, délután 3 órakor — a Schirilla Györggyel készített nyilvános riportot megelőzőleg nemcsak kinyilvánítják szándékukat, hanem létre is hozzák az egri Egészség- és Környezetvédő Egyesületet, amelynek elnökéül — nem véletlenül — azt a Kovács Ádámot kérték fel, aki folyvást a humánum, a hamisítatlan emberség reguláira hallgatott. A célok egyértelműek, világosak. Az idetársulók azt fogadják meg, hogy lehetőségeikhez mérten szorgalmazzák az alkotó jellegű, a társadalmi kibontakozást, a gazdasági kilábalást is szolgáló vitákat. Méghozzá elkötelezettségtől vezérelve, tiszteletben tartva mások meglátásait, véleményét, sosem mellőzve a toleranciát, folyvást betartva a valamirevaló diskurzusok mindnyájunkra kötelező érvényű szabályait. Ézek szellemében látják vendégül azokat, akik nemcsak a máért tevékenykednek, hanem készek a holnapokért vállalt önzetlen áldozatra is, akik nem rettennek meg az ütközésektől, akik örvendeznek mások eredményeinek, akik felkarolják az arra rászorulókat. Lesznek tehát széles kört foglalkoztató programok, emellett tanfolyamok — íeflexológiai, önismereti, korszerű táplálkozási — indulnak a felnőttek és a diákok számára egyaránt. Azok találkoznak a mai ülésen, akik az értelmi, az erkölcsi környezetszennyeződésnek is hadat üzennek, azaz küzdenek a személyiség értékeit devalváló megnyilvánulások ellen, akik készek arra, hogy egy úton haladva, közös élményekkel gazdagodóan tegyék harmonikusabbá ne csak a maguk, hanem mások életét is. Nincsenek egyedül, hiszen akadtak szponzorok, akik szintén azt vallják, hogy olyan tüzet kell gyújtani, amelynek lángjánál minél többen melegszenek... Pécsi István ♦ Az intézőbizottság tagjai kérik mindazokat, akik csatlakozni kívánnak ehhez a gárdához, hogy a fentebb jelzett időpontban, illetve helyen — az OI földszinti nagytermében — jelenjenek meg, s gyarapítsák azok számát, akik ebbe a misszióba fognak. Dokumentum és oktatás Úgy vélem, nem csupán a poén kedvéért tette Kéri László politológus — a XXL magyar filmszemle társadalmi zsűrijének tagjaként — a következő, súlyos kijelentést: „Ha felismernék végre, hogy az utóbbi évek hazai mozgóképművészete milyen hatalmas méretű űrt töltött ki a közelmúlt dokumentumhitelességű ábrázolásával, s mindezt az értéket hozzáférhetővé tennénk a históriával még csak most ismerkedő ifjúság számára, nem lenne szükség a több százezer félig képzett történelemtanárra.” Keserű gyakorlati tapasztalatok mondatják ezt a hivatásos társadalomtudóssal. S az a közoktatásunk irányítóiban még mindig meg nem fogalmazódott következtetés, hogy a film — dacára az egyre szélesebb körben hódító videózásnak — még mindig nem foglalta el megfelelő helyét a társadalom kultúraközvetítő rendszerében. És itt Sára Sándor egyszemélyes történelemkutató és tanító szerepét, jelentőségét hangsúlyozta. A Bábolna, a Pergőtűz szerzője olyan missziót vállalt, hogy munkásságának megismertetése, közzététele — akár a képzési .rendszerbe illesztve — nagyot lendíthetne önismeretünkön, a mai tizenévesek múltértékelésén. S hát persze folytathatnánk a sort a Magyar testvérek, a Böszörményi — Gyarmati pár műveivel. De hát megszokhattuk már. Reformokat hirdetünk, megújulásról szónokolunk, s közben az iskolafalakon belül alig- alig mozdul valami, A diák ül a padban, a tanár „leadja” az anyagot, visszakérdezi, s legfeljebb lelkiismeretfurdalása van. Mert jó esetben tudja, hogy amit a fejekbe gyömöszölt, arról már rég kiderült, hogy nem igaz, vagy nem úgy igaz. Pedig a múlt valódi, közkincs- csé tett igazságain épülhetne egy hitelesebb'jövő. (J.I.)
