Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-09 / 34. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 9., csütörtök A két szakember — együtt nevet nyújtó szent közvetlen környezetében nyugszik az alapító uralkodó és rokonsága. Külhoni barátaim ezt nem sejtették, így aztán nem is ásattak tovább. Ötletem viszont bevált, s fény derült arra a titokra, amelynek nyitját mindeddig hiába bo- gozgatták. Jó érzés volt, hogy segíthettem, s az azonosítás révén minden részletkérdést tisztázhattam. . Aztán á baguzini vélt Petőfi- sírról faggatom, latolgatva a vizsgálódás esélyeit is. —A csontok soha nem hazudnak, s tengernyi információról árulkodnak annak, aki értően vallatja őket. Megígértem, így hát biztos, hogy ott leszek a július második felére időzített kihanto- láson. Szerencsére nem ismeretlen terepen mozgok majd, hiszen tőle délre már munkálkodtam. Határozottan állítom, hogy nagyon sok függ a feletek állapotától, megtartási szintjétől. Ha nem humuszsavas a talaj, akkor nem lesz különösebb probléma, s egyértelműen kideríthető, hogy neves poétánk maradványaival szembesülünk-e. Varga Béla a vajai Vajy Ádám Múzeum igazgatója „civilben” régész, s ő szintén közreműködik a nyári feltárásnál. — Technikailag készítem elő (Fotó: Bárok András) az egész akciót, úgy ahogy azt a regulák előírják. Természetesen megvizsgálom s értékelem majd a mellékleteket, amelyek bizonyára megkönnyítik majd a bizonyítást. Én is úgy vélem, hogy ennek során nem fordulhat elő semmiféle fiaskó. Abban is reménykedem, — meggyőződésem, hogy kollégám is így gondolkodik — hogy addig feltérké-. pezzük a még meglévő fehér foltokat, s tudnivalókkal felvértezve indulunk a Burját ASZSZK- ba. Erre az a garancia, hogy a tájékozódás a megfelelő ütemben halad. Ezt a tempót a laikusokat kizáró kollektíva szabta meg. Május 4-én utazik a Szovjetunióba az a háromszemélyes expedíció — vezetője Zahemszky László — az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola docense lesz , — amelybe engem is delegáltak. Öt hét áll rendelkezésre ahhoz, hogy szétnézzünk a számunkra fontos levéltárakban. Ez amolyan tényelemző, forrásnyomozó előportya lesz. Addig összegyűlnek, rendszereződnek az itteni adalékok is, s következhet a rejtély megfejtése, az a mindenképpen tanulságos pillanat, amelyre valamennyien várunk. Nem csak idehaza... Pécsi István Képesítés nélkül A mezőtárkányi tanító néni Új szereplők a Sylvia című balettben A legenda több mint százesztendős, mégis iijontian friss, erős, tovább burjánzó. A szibériai vélt Petőfi-sír rejtélye napjainkban ismét felkeltette az érdeklődést. Annál is inkább, mert Morvái Ferenc nagyrédei feltaláló személyében akadt olyan menedzser is, aki finanszírozza a kutatást, a búvárkodást. Ő hozta létre — hozzáértőkből — azt a bizottságot, — tiszteletbeli elnöke Pozsgay Imre államminiszter, a Politikai Bizottság tagja — amelynek alakuló ülésén találkoztam dr. Kiszely Istvánvi- lághírű antropológussal, akinek póz nélküli egyénisége rögvest megnyerte szimpátiámat. Azóta együtt dolgozunk a testületben, így hát rendszeresen beszélgetünk. Pontosabban én figyelem őt, mert hiteles történetei izgalmasabbak a legravaszab- bul, a legfrappánsabban szerkesztett regénynél is. A legutóbb franciaországi felfedezésére — a siker szót szerénysége miatt nem használta — emlékeztetett. — Az ottaniak sokáig nem találták a Capet család, az ősi királyi família temetkezési helyét. Számomra egy hazai analógia adott Ariadne-fonalat. Tudtam, hogy mindig a székesegyháznak Sokáig keringtünk Mezőtár- kányban, mire megtaláltuk a Munkácsy Mihály utcát, s egy ar- rajárótól tudtuk meg pontosan melyik házban lakik a falu egyik képesítés nélküli tanítónője, Kalóz Krisztina. — A Gárdonyi Géza Gimnáziumban érettségiztem tavaly, — kezdte beszélgetőtársunk, — majd az egri főiskola magyar- történelem szakára jelentkeztem, s mivel nem vettek fel, munkát kellett keresnem. Besenyőtelki vagyok, s bár elhelyezkedhettem volna a helyi általános iskolában magyar—orosz szakon, én mégsem akartam. Egyrészt, mert nem éreztem volna egyenrangúnak magam a volt tanáraimmal, s mert a szüleim is ott pedagógusok. így kerültem ide Mezőtárkányba napközis nevelőnek, ami ugyan nincs messze Besenyőtől, de nagyon rossz a közlekedés. A tél beálltáig mindennap biciklivel jártam be az iskolába, de amióta hidegebbre fordult az idő, itt lakom albérletben. — El tudod látni a rád bízott feladatokat? — Eleinte nehéz volt szót értenem a gyerekekkel. Tizennégy második osztályos van a csoportban, közülük hét cigány. SzereAz Erkel Színházban január 29-én új szereplők mutatkoztak be Delibes „Sylvia” című balettjében. Rendezőkoreográfus: Seregi László. (Fotó: Gál Gábor) tem őket, s ezt sokszor ki is használják. Mégis úgy érzem megtaláltam a középutat* van tekintélyem előttük. A szülőkkel azonban sokkal nehezebb zöld ágra vergődnöm. Általában 12 órára kell bemennem az iskolába, de sokszor előfordult már, hogy valaki megbetegedett, s nekem kellett helyettesítenem. Most négyen vagyunk képesítés nélküliek és szeptemberben mindany- nyian továbbképzésen veszünk részt. A tantestülettel viszont jól jártunk. Zömében. fiatalok és mindenben a segítségünkre vannak. Egyáltalán nem éreztetik velünk, hogy nincs diplománk. Természetesen én meg akarom szerezni és ismét felvételizem. Ám ha a „fősuli” nem sikerülne, átirányítást kérek a sárospataki tanítóképzőbe. Bízom benne, hogy felvesznek, hiszen szabad délelőttjeim nagy részét tanulással töltöm. ß Zs. Képünkön: Hágai Katalin, Eichner Regina Tibor, Balaton A csontok nem hazudnak Szakemberek a vélt Petőfi-sír rejtélyéről Ljudmila Ukarova A vezér másik fia Lapunkban az elmúlt évben „A vezér fia” címmel Sztálinnak arról a fiáról írtunk, aki német hadifogságba esett és tragikus körülmények között halt meg. Ez az írás a másik fiúról, Yaszilijról szól. (III/2.) Hallgattam. Eszembe jutott a szobám a Bolsaja Bronnaja utcában, aminek már negyedik hónapja nem fizettem ki a bérét, anyám arca, anyámnak is kellett adni valamit, soha nem kért, de a fizetéséből nyilván ő sem tudja kihúzni a hónap végéig, az elron- gyolódott ócska csizmámat is be kellett foltoztatni, a télikabátomat meg kifordíttatni, mindehhez pénz kell, pénz, pénz, aminek mindig szűkében voltam... Sok minden eszembe jutott azokban a nyomasztó percekben, amikor minden idők és népek nagy vezérének fia várta a válaszomat. — Megértettem — feleltem. ...Meg kell mondanom, hogy Vaszilij nem mindig járt el az iskolába, gyakran mulasztott, és soha nem adott magyarázatot arra, miért hiányzott. Különben nem is kérdezte meg tőle senki. Nem tudom, miért nem szívlelt engem. Lehet, hogy a német nyelv iránti utálatát mechanikusan rám is kiterjesztette? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy soha nem készítette el a leckéit, vonakodott elmondani az órákon feldolgozott olvasmányok tartalmát, amikor felszólítottam, mindig ugyanúgy mentegetőzött: — Rosszul érzem magam... Erejének és abszolút büntethetetlenségének tudatában szemrebbenés nélkül, szemrehányóan nézett rám zöldes szemével, tekintete lesiklott rólam, mintha menekülni akarna. Egyszer a tanári pályafutásom legelején felszólítottam Vaszilijt: Vaszilij Sztálin (1943 július) — Kérem, ismételje el, amit felolvastam. Kis szünet után válaszolt: — Nincs hozzá kedvem... Zöldes szemét kissé összehunyorította. Éreztem, az egész osztály lé- legzet-visszafojtva várja, mit fogok mondani. — Rendben van — szóltam, s a neve mellé a naplóba beírtam az elégtelent. Az iskolából távozóban a ruhatár előtt utolért három vagy négy küldönc. — Jöjjön gyorsan, hívatja az igazgató. — így mondták: nem kéreti, hanem hívatja. Felmentem az irodába. Az iroda gazdája fel és alá járkált a szobában, ajtótól ablakig, és vissza. Ahogy meglátott, hirtelen megfordult, és elém állt, kezét félkatonai zubbonya zsebébe dugva. — Mondja — kezdte csöndesen, alig hallhatóan —, mondja, megőrült maga? Az íróasztalához ugrott, megragadta az osztálynaplót, és felcsapta: — Ez... ez... micsoda? — Elégtelen — válaszoltam. — Nem akarta felmondani a szöveg tartalmát. Azt mondta, nincs hozzá kedve. Ezenkívül a leckéit sem készíti el sohá... Az igazgató néhány pillanatig mereven bámult. Nem tudom visszaadni a különböző érzések fokozatosan változó skáláját, amit a tekintete kifejezett, de volt abban minden: csodálkozás, felháborodás, megvetés, undor... — Tudja mit — fogott bele a mondókájába jelentékeny szünet után, amit nyilván azért tartott, mert valami mentegetőzésfélét várt tőlem, de én is hallgattam, ugyan mit is mondhattam volna —, ha még egyszer megenged magának ilyen... — Dadogva kereste a megfelelő szót: — ...ilyen önkényeskedést, akkor, vegye tudomásul, hamarosan elbúcsúzhat az iskolánktól. — De hiszen Vaszilij nem mél- tóztatott felelni... Villámgyorsan félbeszakított: — Tehát nem akart. — Öklével az asztalra vágott. — Maga szemmel láthatóan elfelejtkezett a beszélgetésünkről, így hát újból elmondom, méltóztassék végighallgatni. Soha, semmilyen körülmények között ne tegyen Vaszilijnak megjegyzést, soha ne adjon neki rossz jegyet, az osztályzás nem a maga dolga. — De ha nem akar felelni? — kérdeztem. — Akkor mi a teendő? Milyen példa ez a többi tanulónak? Az igazgató köhögött, mint mindig, amikor valami fontosat, jelentőségteljeset akart mondani, és ünnepélyesen kijelentette: — Sztálin elvtárs fia minden tanuló példaképe, akárhogy is tanul, elmondja-e a leckét, vagy nem óhajtja elmondani. Sztálin elvtárs fia kivétel az általános szabály alól... Egyszer Vaszilij egyheti hiányzás után váratlanul megjelent az órán. És oda se figyelve, hangosan dúdolni kezdett. Elhallgattam, mire ő is abbahagyta. Új nyelvtani szabály magyarázatába fogtam, mire ő is újból rákezdte. Megkérdeztem tőle: — Nem zavarom? — Nem — válaszolta mosolyogva. — Folytassa... Felberregett a csengő. Kiléptem az utcára, hideg volt, szél fújt" nagy pelyhekben hullt a hó. Mentem az utcán, és sírtam. Valaki óvatosan megérintette a karom. Timur Frunze volt. — Hagyja abba — mondta. — Nagyon kérem, ne sírjon... Gyorsan megtöröltem a szemem. Még csak az hiányzott, hogy a tanítványom nyugtatgasson, egy kisfiú. — Jól van. Már nem is sírok. — Nem is kell. Vaszilijt úgyse tudja megváltoztatni. Őt egyáltalán nem lehet megváltoztatni. (Folytatjuk) (Zahemszky László fordítása)
