Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-27 / 49. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 27., hétfő

ABC-holt vagy planetárium?

— avagy miből lehet viccet csinálni? —

Nemrégiben áttekintettem 43 esztendő humoros sajtójának anyagát (Pesti Izé, Szabad Száj, Ludas Matyi); vajon milyen kép alakult ki benne a magyar kultúráról, művelődésről, művészetről? Az eredmény — korántsem váratlanul, de mégis — lehangoló. Nem a tény, hogy „viccet csináltak” a felszabadulás utáni évtizedekben mindezzel kapcsolatban, hiszen épp ez a humorista dolga. A szemlélet, az értékrend, az ízlésnorma riasztó. Aminek a nevében, képviseletében a humorista ítélkezik.

Hetvenes éveinkben, a köz- művelődési párthatározat, törvény megszületésének időszakában jelent meg a Ludas Matyi címlapján egy rajz, melynek szövege a frissen átadott budapesti planetárium miatt dohogott; hogy bezzeg ABC-boltot nem kapott a környéki Sült demagógia fejeződött ki ebben:

mintha a világegyetem titkait szemléletesen bemutató közművelődési intézmény (mely azóta rendkívül népszerűvé vált, és lézertechnikája a művészet, szórakoztatás sajátos műhelyévé tette) szembeállítható volna a lakossági szolgáltatás egészen más fajtáival, igényeivel. Mintha szellemi és testi-fizikai szükségleteink csak egymás rovására volnának kielégíthetők, mintha ezek között értékrendet lehetne és kellene állítani! Mintha nem az lett volna az értelmes megközelítés, hogy a civilizált társadalomnak kell planetárium is, meg kell ABC-bolt is.

A példák szaporíthatok. Karikatúra gúnyolta ki egy időben a köztéri szobrászat újszerű, szokatlan termékeit. (Magam láttam a hatvanas évesben egy kivágott Ludas-karikatúrát az egyik érintett szobor talapzatára fölragasztva:

nyilván a „bírálattal” való egyetértés jeléül.) Egy 1965-ös rajz szereplője ezt kérdezi a társától:

' „Ez most modem zene, vagy rossz a rádiód?” 1963-as Ludas- címíaprajzon kétértelmű szöveg utal a parasztságnak a televízió segítségével gyarapodó műveltségére, egy tévédráma sugárzása után:

„A konfliktus még csak fájintos volt, de hun a fenébe maradt a katharzis?” Göre Gábor-i hanghordozás ez, sértő nemcsak a parasztságra, hanem mindenekelőtt művelődési céljainkra, eszményeinkre.

De „kikap” ugyanilyen sommásan a színház:

tehetségtelen, „lila” rendezők bolyonganak a színpad körül, melyen meztelen nők fejezik ki a korszerűséget. Nem ússza meg az a magyar filmművészet sem, amely világszerte rangos elismerések sorát szerezte, s szerzi hazánknak. Sőt:

éppen ez vált gyanússá egyes humoristáink számára, kétségbe vonták a külföld ítéletét (akár nyugaton, akár keleten született ez), másrészt megvádolták a magyar filmeseket, hogy pusztán a fesztiválsikerekre ácsingóznak.

A művészfilm megjelölés sértő minősítéssé vált: érthetetlen, unalmas, dilettáns

munkát jelölt; a filmes alkotó pedig közpénzek, milliók eltékozo- lásának, a parazita életmódnak, a belterjes sógorság-komaság- nak a megtestesítője lett a vicclapban. Rádióbari, televízióban Jancsó Miklósnak már a neve is falrengető hahotát támasztott; meztelen nők miatt csípdeste az az orgánum, mely a pucér bájak népszerűsítése dolgában Oscar- díjat érdemelne.

Szó sincs persze arról, hogy a humor, a tömeghumor számára a kultúrát, a művelődést, a művészetet érinthetetlenné, tabuvá kellene tenni. Ám a sommás véleményektől óvakodhatnának a humoristák is. És lehetnének konkrétabbak adott esetben: amikor valamilyen jelenség, műalkotás valóban megérdemli, hogy a humor, a nevetés „büntetésével” sújtsák. (Vannak, voltak ugyan konkrét támadások a humoros sajtóban, ezek túlnyomó többsége azonban bizonyíthatóan téves, szakmailag hiteltelen, sértő, nem ritkán valamely hibás művelődéspolitikai döntés szándékos vagy önkéntelen „igazolása”.)

Manapság, amikor a kultúra, a közművelődés, művészet anyagi bázisa ijesztő módon megroppant, amikor a legkülönfélébb kulturális vagy annak látszó termékkel meg lehet jelenni a piacon, s eladásából meg is lehet gazdagodni, ügyelni kellene a humor értéksugalló hatására. Mert a kizárólag szórakoztató, azonnal és könnyen befogadható, fogyasztható kultúra, művészet támogatása a humor eszközeivel (karikatúra, karcolat, kabaréjelenet) megerősíti az emberek egy részének — iskolázatlanságból, türelmetlenségből eredő — gondolkodásmódját, hogy hiszen a népszerű humorista szerint sincs szükség „nehéz”, „érthetetlen”, „komoly”, következésképp „színvonaltalan”, „silány” művekre. Negatív közhangulatot erősít ez mindenfajta igényesség, művészi kísérletezés, útkeresés ellen.

Miben reménykedhetünk? A humorista sokáig az igazi okok helyett is foglalkozott a kultúra, művészet „védtelenebb” jelenségeivel, produktumaival. Mostanában, a hazai „glasznoszty” kibontakozása folytán ez a helyzet is változóban van: a gazdasági élet milliárdos pazarlásai, tévedései helyett nem szükséges okvetlenül a filmrendező vagy a szobrász milliós nagyságrendű tévedését emlegetni (bár foglalkozzék csak ezzel is a humorista, ha vannak érvei, ha görbe tükrében „igaz” vonásokat mutat a „torz kép”). Sőt, mostanában jöhet el a Kánaán a humorista számára, amikor is az értékteremtés állami és egyéb előjogainak fölszámolásával a kultúrában, művelődésben, művészetben is jócskán adódik feladat mindenfajta — így a humoros, szatirikus, szarkasztikus — eligazításmódnak. Ehhez persze tárgyismeret, szakmai tudás és bátorság, etikai szilárdság kívántatik. Alpáriság, demagógia, olcsó tetszéshajhászás nélkül.

Kőháti Zsolt

Fellegi Ádám zongoraestjéről

Jó közönségnek lenni

A Filharmónia hangverseny- sorozatában kedden este Fellegi Ádám mutatott be három Beet- hoven-szonátát Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban. A művész már az első szám elhangzása előtt bejelentette, hogy nem az előre leszerződött és beharangozott műveket játssza el; a változás indokát nem adta, hiszen a B-dúr szonáta, az op. 22. nem jelentett volna másabb hangulatot^ mint a tervezetben nem olvasható op. 7., az Esz-dúr. Mintha mentegetőzésként hatott volna, hogy most készül elő az önként vállalt nagy feladatra: Beethoven valamennyi szonátáját sorozatban fogja előadni. És sok érdekesség, technikai gond foglalkoztatja a vállalkozással kapcsolatban.

így aztán az op. 2-ből csak a hármas számot viselő C-dúr szonátát kaptuk. Még elmorfondírozhattunk az emberi hiúság szerepén a művészetben, mert Fellegi Ádám a műről anekdotaként a Haydnnak történő ajánlás rövid lélekrajzát is adta zenetörténeti ismertetőjében, majd egyszer csak érezhetővé vált, hogy a művész egyre inkább belelendül, otthonosan érzi magát, kezd jókedvvel. feltöltődni, futtatja a dallamokat, nincs elveszett részlet, a zenével megindult áramlás átjárja az apró színház egész terét. A közönség is észrevette, hogy a zongorista dilemmája oldódik, netán rosszkedve fellazult, mert csak önmaga lehetett a műsorváltozás oka, és ezt talán adott-hozott hangulatában kellett keresnünk; szóval, amikor már kedélyesen bevezette a zeneszerzőről és Keglevich Babet- te-ről a tudnivalókat a mű kapcsán, egy, teljes előadói kondíciójában felvillanyozott zenebarát játszott a többieknek, akik most is, mint mindig, meg akartak fürödni abban a levegőben, amit ez a halhatatlan zongoramuzsika áraszt. Itt nem történik több és kevesebb sem, mint az, hogy a géniusz kitárja a lelkét, okításul felajánlja érzéseit azoknak, akik szeretik az emberi méltóságot és az érzések tisztaságát magukban. Miközben elgondolkodhatnak azon is, miért akadnak azonosságok és különbözőségek az egyes korok emberei között? Hogyan is kell érteni önmagunkat ma, amikor e kor leikéhez is közelebb állnak azok az egyéniségek, akik korábban jártak itt, előttünk, mint azok a ma hangosak, akikből pont a szellem és az emberi fenség varázsa, hinnivalója hiányzik? Mire a C-dúr (Waldste- in) szonáta, az op. 53. No. 21. elhangzott, már csak fel kellett ocsúdnunk, mert a zongoraművész játéka végigviharzott rajtunk, a Waldstein robogása úgy elröppent, hogy az idő terhét észre se vettük. A felszabadult érzelemnyilvánításból kitűnt, hogy ilyen előadók miatt jó közönségnek lenni, amikor a szellemi mágia, a teremtés pillanatában mindenki érzi, hogy egy titokzatos áramkör keletkezett a művész és a hallgatóság között. Ez a kölcsönhatás és az a ritka esemény, amire az est vendégei még évek múltán is emlékezni fognak. Fellegi héroszként — ezzel a ma már magyarázatra szoruló szóval — fogalmazta meg közönségének Beethovent, s ha most mi is említjük Ganimé- deszt, a pásztorfiút, akit Zeusz sas képében rabolt el a Földről, akkor a szóban és a szó mögött megjelenő képzetekben rejlőt is indokoljuk.

És hogyan kell válaszolni a közönség mesteri teljesítményére? Fellegi nemcsak a ráadással, az Appassionata zárótételével köszönte meg a teljes ráhangolódást kitűnő játékára, de közölte szándékát is: ha az egriek — netán csak százötvenen! — hallani akaiják tőle az összes Beetho- ven-szonátát, szívesen előadja majd párhuzamosan. Pesttel egy időben, nálunk is. És még vannak, akik ódzkodnak a szólisták bravúrjától!

Farkas András

Kádár-könyvek

Nagy érdeklődéssel fogadott sajtóértekezleten mutatták be pénteken Athénban Kádár Jánosnak, az MSZMP elnökének műveiből válogatott, Történelmi utunk címmel görögül megjelent kötetet, valamint Gyurkó László róla szóló, görögre fordított könyvét, az Arcképvázlat történelmi háttérrel címűt. A Kádárkötet 1956. november 4-étől az utóbbi időkig fogja át az MSZMP és az ország történetének több mint három évtizedét. Karolosz Papuliasz külügyminiszter, a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) KB Végrehajtó Irodájának tagja írt hozzá előszót. Ebben megállapítja: „Ez talán a legalkalmasabb pillanat arra, hogy Kádár János állás- foglalása és véleménye ismertté váljon alapvető problémákról, valamint hogy a görög népnek is alkalma legyen egy baráti nép érzelmeiről és céljairól ismereteket szerezni.”

Kincses László magyar nagykövet a tájékoztatón egyebek között rámutatott: a két könyv görög kiadása olyan időszakban történik, amikor Kádár János már nem tölti be korábbi funkcióját, s a most megjelenő könyvek lassan-lassan egy kis közép-kelet-európai szocialista ország közelmúltjára vonatkozó történelmi dokumentummá válnak... Az MSZMP 1988-ban megújult vezető testületé új módon keresi a politikai-társadalmi megújulás útját.

Amatőr művész

Murai Jenő még ma is műszerészként dolgozik. Első művészi kísérleteit feste- getéssel kezdte, majd kőfaragással folytatta. Mostanában fémszobrokat készít hegesztőpisztollyal, parányi műtermében. A ma 71 éves autodidakta művész alkotásai egyre keresettebbek a hazai és külföldi műértők között

Munka után

(MTI-fotó: Hámor Szabolcs)

Csendélet a műtermében

Színházi levél

Goldonit kevesen várták Gyöngyösén

Én sem éreztem magam valami jól, amikor azt láthattam, hogy még félház sem várta az egri Gárdonyi Géza Színház művészeit a gyöngyösi Mátra Művelődési Központban. A zenekari árokból kinéző muzsikusok arcán sem lehetett felfedezni az öröm tündöklését. Hogy a színészek mit érezhették ekkora érdeklődést tapasztalva, azt csak sejthettem. Becsületükre legyen mondva, ennek ellenére is ügy játszottak, mintha zsúfolt zsöllyesorok néztek volna velük szembe.

Goldoni Két úr szolgájajutott el ezen az estén Gyöngyösre. Nem szívesen feltételezem, bár kénytelen vagyok erre a megállapításra jutni, hogy sem a szerző, sem a mű nem villa- nyozta fel a város színházjáró és színházszerető társadalmát. Talán azért, mert nem éppen új a darab, az előadását is jó néhányszor élvezhették már a legkülönbözőbb társulatok és a tévé jóvoltából is.

A Goldoni-féle komédia ma már talán avíttnak is számít sokak szemében. Olyasfajta iskolai leckének tetszik, amiért

a kisdiák se nagyon rajong. Az efféle bugyutácska történeteket és furfangos cselszövéseket, nagyon is kiókumlált drámai fordulatokat nehezen emészti meg ma a realitásokra vágyó és azokra kiéhezett ember.

A mű harsányságát a rendezői felfogás még felerősítette a színészi pózokkal, a jelmezekkel, a szövegmondás hangerejének fortissimókba emelésével is. A festett és tényleges álorcák ugyancsak a valóságtól való távol tartást jelezték.

De a jelenlévő közönség egy része hihetetlenül jó partnernak bizonyult. Olykor valósággal felsikoltott egyik-másik lelkes ifjú és idősebb hölgy. Volt, aki félig-meddig a helyéről is felugrott, annyira hatott rá a vásári komédiázás olykor burleszkszerű megnyilvánulása.

Meg kell hagyni, a szülészek teljes odaadással tették azt, amit a rendezői felfogás nekik ebben a darabban kiosztott. Valósággal tűzbe jöttek maguk is, de tűzbe hozták a közönség jó részét is. A végén pedig, mint ahogy közben is igen

gyakran: elismerő és hálás taps csattant fel a széksorok között.

Az egységes színészi játékból a közönség külön szeretete jutalmazta Dánielfy Zsoltot, aki Pnatalonet játszotta, valamint Epres Attilát, aki Truffaldino szerepét alakította.

A hatásos és újszerű megoldásokat tartalmazó rendezői munka Gáli László nevéhez fűződik.

Amint Baranyi Imrénétől, a művelődési központ igazgatóhelyettesétől megtudtam, a négy előadásra szóló bérlet iránt a vártnál kisebb érdeklődés nyilvánult meg. De ha meggondolom, hogy csupa olyan művet ajánlottak a közönségnek, amelyek már évtizedek óta szerepelnek a plakátokon, valahogy megmagyarázhatónak fogom fel a színház iránt érdeklődők tartózkodását. Persze, lehet velem vitatkozni. Miért lenne igazam?

G. Molnár Ferenc