Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. február 25., szombat PANORÁMA 5. Petőfibányai ellenpontok Első lépések az önállósághoz Az előzmények ismeretesek. Petőfibányán, tavaly, november­ben népszavazással döntöttek ar­ról, hogy a község önálló települé­si rangot kapjon, s ily módon vég­legesen elszakadjon a köldökzsi­nórtól, Lőrincitől. Azóta négy hó­nap telt el. Az Elnöki Tanácstól várt engedély még nem érkezett meg, s így a helyzet hasonlatos a két szék közé esett ember eseté­hez. A megszavazott, ám még hi­vatalosan meg nem kapott önálló­ság feszültségeket szült az ott élők­ben. Úgy érzik, az átmeneti idő­szakban senki nem képviseli érde­keiket, s hogy az anyaközség ki­használva a lehetetlen szituációt, a maga malmára hajtja a vizet. Ezt megelőzendő a helyi népfront kö­telékében a település sorsáért fele­lősséget érző polgárok január 9-én megalakítanak egy harminctagú érdekvédelmi bizottságot. A cél: az önálló tanács megalakulásáig képviselni Petőfibánya érdekeit, s a közvéleményt foglalkoztató kér­désekre választ keresni. A testület rendszeresen ülésezik, s megfogal­maz egy 8 pontból álló kérdéscso­portot, amelyet kerekasztal-be- szélgetés keretében tárgyal meg az illetékesekkel. * » * A település tanácsi kirendeltsé­gén Nagy Gézáné vezető fogad. — A megalakult érdekvédelmi bizottságról az a véleményem, hogy az állandó viták miatt nem tudja betölteni az igazi szerepét. A tagok megkérdőjeleznek a lőrinci tanács által felkínált minden jó szándékú adatot. Úgy érzik az em­berek, hogy becsapja őket a ta­nács. Sajnos nincs meg az összefo­gás, amely a továbblépéshez föl­tétlenül szükséges lenne. Ander Lajos, a hatvani pártbi­zottság nemrég megválasztott tit­kára véletlenül toppan be az irodá­ba. Mivel jól ismeri a területet ^ő volt a nagyközségi pártbizottság titkára), így fogalmaz: — Petőfibánya 78 óta állandóan privilegizált helyzetben volt a kör­nyező településekhez képest. Ez érthető is, hiszen az urbánusság, az infrastruktúra olyan szinten volt, hogy az egyik feladat automatiku­san hozta magával a másikat. Nem volt szerencsés ez a lépés. Ha nincs a két községrész között ellenséges­kedés, már várossá válhatott vol­na, csakúgy mint Pétervására. Meggyőzőnek tűnnek az érvek egészen addig, míg meg nem ér­keznek az újonnan alakult bizott­ság tagjai. Ok élnek itt, ők tudják, hogy az ellentétek olyannyira el­mérgesedtek, hogy ezt már képte­lenség lett volna más módon felol­dani. Az elsöprő szavazati arány is ezt bizonyította. Fekete László, a bizottság egyik tagja így kezdi a beszélgetést. — Mielőtt bármiről is szó esne, szeretnénk leszögezni, ez a testület azért jött létre, hogy vállalja azokat a feladatokat, amelyeknek még nincs gazdája. Szeretnénk előké­szíteni a terepet, ismereteket sze­rezni ahhoz, hogy megfeleljünk az önálló települési rangnak. Azt is hangsúlyoznám, hogy nem aka­runk ellenségeskedést szítani, csak a jogos követeléseinket fogalmaz­zuk meg. Egyebek mellett azt, hogy a lőrinci tanács az idei költ­ségvetésből ne használja fel a ben­nünket megillető részt saját céljai­ra, s hogy a lakáselosztásnál végre valóban a mi szempontjaink érvé­nyesüljenek. Bérlakásainkat ne utalják ki más községekben élők­nek. Különösen akkor ne, ha az il­lető többszörösen hátrányos hely­zetű. Ezekre a lakásokra nekünk is szükségünk van és lesz, hiszen a fiataljainkat meg akarjuk tartani. Arról van szó, hogy úgy kívánjuk független életünket megkezdeni, hogy ne cipeljünk magunkkal olyan terheket, amelyekért nem mi vagyunk a felelősek. — Az önök aggodalma — úgy tűnik — jogos. Ez a bizalmatlan­ság mintha kicsit túlméretezett len­ne. — A helyzet az — mondják egy­szerre többen is —, ha ezt a bizott­ságot nem hoztuk volna létre, a mi érdekünkben senki nem tett volna semmit. Magunkra vagyunk utal­va, s bármilyen nehéz a kezdet, se­gítséget — sokáig úgy tűnt — se­honnan sem remélhetünk. Nagy a türelmetlenség, és a lakosságban egyre fokozódik a bizalmatlanság a tehetetlenség láttán. Hát ezért léptünk mi. Csaknem fél év telt el tétlenül. Ezalatt a lőrinci tanács jó­váhagyta az idei költségvetést, amelyből Petőfibánya egy fillért sem kapott a fejlesztésre fordítha­tó összegből. Arra hivatkoznak, hogy korábban mi már megkaptuk a részünket. Ezért kértük, hogy vizsgálja meg egy elfogulatlan sza­kembergárda a hetedik ötéves tervre kitűzött célokat, s azt, hogy ebből idáig milyen irányban része­sültek a települések. Jó néhány vitatott kérdés merül még fel a petőfibányai beszélgetés során. A hangulat forró, elszaba­dulnak a szenvedélyek. A kiren­deltség vezetője időnként próbál érvelni: Miért kell mindent meg­kérdőjelezni? A lőrinci tanács ve­zetése igenis korrekt partner. Az egyik bizottsági tag felpat­tan: — Hogy hihetnénk el ezt? Hogy kérhetik azt, hogy türelmesek le­gyünk? Hitetlenek és bizalmatla­nok vagyunk mindenkivel szem­ben, mert konkrét segítséget senki nem ajánlott fel! A felterjesztésen hónapok óta ülnek az illetékesek, és biztos időpontot még csak nem is ígértek! A lőrinci tanácsnak nem érdeke előmozdítani az ügyet, a megyei tanácson kényelmesek, a bürokrácia miatt ki tudja,, mikor dönt véglegesen az Elnöki Ta­nács? Ebben a helyzetben csak mi vagyunk idegesek, de ez rajtunk kívül nem érdekel senkit! Amikor pedig végre megpróbáljuk kézbe venni a dolgokat, ránk sütik a bé­lyeget, hogy követelünk, nem bí­zunk senkiben, s hogy túl sokat vi­tázunk. Feszült a légkör, amikor búcsút veszünk. Abban maradunk, hogy a megyei tanácson esedékes egyeztető tárgyaláson találko­zunk. *** A megbeszélt napon Bernáth Imre, a személyzeti osztály vezető­je fogadja a héttagú delegációt. Előveszik a válaszra váró kérdése­ket, és indul az újabb párbeszéd. Az események forgatókönyvsze­rűén peregnek. Azt hiszem, a me­gyei tanácson nemigen járt még ehhez fogható küldöttség. Felke­resnek minden osztályt, ahol felvi­lágosítást kaphatnak a közigazga­tással, a választásokkal, a pénz­ügyi dolgokkal kapcsolatban. A csoport érkezéséről mindenütt tudnak. Nyitott ajtókkal, őszinte, segítő szándékkal fogadják őket. Kérdeznek és jegyzetelnek. Min­dent tudni akarnak, ami egy öntu­datra eszmélt település jövőjéhez hozzá tartozik. Csillapodnak a szenvedélyek, egyre nagyobb az egyetértés. A földhivatalban ren­delkezésükre bocsátanak minden fontos dokumentumot, sőt azt is közlik, hogy már elment a levél a hatvani hivatalhoz, azzal a kérés­sel, hogy az ottani szakemberek segítsenek a közigazgatási határok megállapításában. Mielőtt elköszönnénk, többen megjegyzik: — Nem reméltük, hogy ilyen emberségesen és maximális jóin­dulattal viseltetnek irántunk a „megyén”. A mai napon rendkí­vül sokat tanultunk. — Tudja — fordul hozzám végül az egyik bizottsági tag —, olyanok vagyunk mi, mint a csecsemők. Is- tápolásra szorulunk még. Most tesszük meg az első csetlő-botló lépéseket. Ma azt éreztük, hogy a sorsunk mások számára sem kö­zömbös. Ez eloszlatja a bizalmat­lanságot, és erőt ad a folytatáshoz. Jó hírekkel térünk haza, és ez elűzi az emberekben az utóbbi időben felmerült kételyeket. Mi is bízunk benne, hogy a sors­döntő pecsét hamarosan rákerül a papirosra. A bizottság tenniakará- sa, egészséges türelmetlensége mindenesetre már most is jelzi: Pe­tőfibányán nem merő szeszélyből voksoltak a függetlenségre. Barta Katalin Milyen cipőben járunk? Mostanában a tél sem az igazi. Szürke ködökkel köszönt a reg­gel. Kóválygunk ebben a szürke-ködös latyakban, s magunk se tud­juk igazában, a kedélyünket fertőzte meg az idő, vagy épp az időjá­rás alkalmazkodik a közérzetünkhöz. Mert az is, hasonlóan a kin­tiekhez, pocsék és borongós. Sóhajtozunk az üzletek előtt fontol­gatva az árakat, s százszor meggondoljuk, belépjünk-e vagy ne. Bukszánkat szorongatva toporgunk a járdán. A savas latyak átrág­ja a cipőnket, már a bokánkig ér a víz, átnedvesedik a zoknink, a harisnyánk is. A tavalyi, tavalyelőtti lábbeli már alig tartja magát. Ha itt-ott elfeslik, kilyukad, vagy leválik a sarka, gondolkodha­tunk, hova vigyük. Nincs már cipész, aki vállalja, nyakig ülnek a munkában, ha meg sokat dolgoznak, az adó(s)ságban. Tétovázunk tehát a cipőbolt előtt. Hát persze, hogy kéne az az új csizma, meleg talpú hótaposó! Nekünk is, meg a gyerekeknek is! De hát iszonyúan, borzasztóan drága! Pedig az ipar fejlődik. Épp a minap olvashattuk a híradást: „a Budapest—Adidas Kft magyar — NSZK vegyes vállalat Váci utcai üzletében az idén het­venezer pár Adidas-sportcipőt árulnak majd, s a gyártó cég a Tisza Cipőgyár márkaüzleteibe is jut belőlük húszezer.” Divatos, gyö­nyörű. Serdülőinknek például csak ez kell! A kicsikről, már nem is szólva. Ők ugyan még nem követik a divatot, de kényesek a kénye­lemre. Nyűgösek, ha szorít a cipő. Márpedig mindannyiunkat szorít. A kényszer is. A szűkös fize­tés kényszere. így hát inkább lemondunk a vásárlásról. Majd talán sikerül kifognunk egy leárazást. S tovább baktatunk . . . A boltokban, raktárakban meg vevő nélkül árván halmozódik a rengeteg megvehetetlen lábbeli. Szépek, kényelmesek, de elérhe­tetlenek. Minap tévériportban is láthattuk, soha ennyi eladatlan készlet nem volt e cikkből. Márpedig egyetlen gyárnak sem érde­ke, hogy raktárra termeljen. Logikus, ha nem talál külhoni vevőt, piacot, lassítja a termelést. Kereslet híján majd csökken a kínálat is. A piacgazdaság egyik kegyetlen törvénye ez is. S a roskadozó polcokról egyszerre csak eltűnnek a csodacipők. S marad a csodálkozás? Mivégre hát az áremelés? A nadrágszij- szorítás, a „bérkiáramlás” megakadályozása? Felesleges is mon­dani, ez nem csupán Cipőügy többé ... S ha bemegyünk ebbe a zsákutcába, vajon lesz-e kiút belőle? Aligha. Egyelőre kószálunk a szürke ködben. Mormolgatjuk magunk­ban az „észérvekkel” belénksulykolt közgazdasági fogalmakat: meg kell szüntetni a költségvetés hiányát. Megállítani az állam adósságnövekedését! Áldozatokat kell vállalnunk! Egy évig, két évig, háromig. Csakhogy addigra végképp szétfeslik a tavalyelőtti cipő. Ez a latyak tönkretesz mindent. Már kilátszik a lábujjunk is. Aztán, ha még nagy nehezen össze is tudnánk kaparni a rávalót, hiába már a szándék. Ha így haladunk, nem lesz miben jár­nunk ... Jámbor Ildikó Karádi István lakatos Forgó Gábor és Sajti Sándor csapágyakat cserél A szállítószalagok „doktorai” Bojki László és Kiss Sándor A présgép szakértő nagyjavítója Rapi József Szabadnapokon is . . . Nagyjavítás Mátra­derecshén A Mátraderecskei Téglagyár az 1988-as évet kiválóan zárta, kis téglából a tervezettnél négymillióval, a közkedvelt cserépből pedig félmillióval gyártottak többet, azaz 12 milliót. — „ Hogy ne okozzon fennakadást dgyár termékeinek hiánya az építkezőknél, a kollektíva prémiumfeltételekhez kötve — szomba­ton és vasárnap is — végzi az évi nagyjavítási munkálatokat. így mindenki, azaz a gépek, berendezések kezelői is szakemberek irá­nyításával a saját gépeiket készítik fel a termelésre. A hidegtől és a portól véd a fóliasátor (Perl Márton képriportja)

Next

/
Oldalképek
Tartalom