Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-03 / 29. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 3., péntek ténfergő lélek keresi belső formáit, azért, hogy a tartalmat, a nyugtalanságot kifejezhesse. Az esti égen láthatunk talán repülő után olyan kondenzcsí- kokat és ellaposodó fodrozódásokat, mint ezeken a képeken. És hogy mennyire az idő állítta- tik meg itt, egy elmélázó pillanat, egy lelkiállapot megvallásának erejéig, arra tanűként itt van a szobabelső hangulata. Amiben nem a falak a fontosak, nem is más, csak egy menyasszonyi láda felirata. Szövege szerint: „Tóth Borié ez a láda — 1901.” Ez van a fába vésve, és ez a bevésett intelem többet mond el a magyar falu, a magyar századelő parasztjainak lelkivilágáról, mint megannyi értekezés. A szikár formakezelés, ahogyan a gyorsan csapódó formák itt-ott összetorlódnak, drámai élét is hozzák a magáról valló művész élményének. Mert egy pillanatig sem hiányzik itt a tartalomnak az emberből kiálló-ki- áradó sávja. Akár a vándor, akár az este, akár az oszlop dől neki a világnak, itt a művész magányát, gondolatait étjük utol. Foglalhatja szürke, pala- vagy sötétszürke egyhangúságba azt, amit távirati stílusban közöl velünk, a másik témában felvillámlik a rőt fény, az a pászma, amitől még kevésbé tud szabadulni a kérdező: ennyire le lehet és le kell egyszerűsíteni a felszínt, hogy kifessék az a bizonyos mély? Most Fridél Lajos űj szakaszt nyitott meg abban a folyamatban, amit az életmű felépítésének szoktunk nevezni. Ha későn kezdett is, ez a tudatos munkálkodás, ez a még inkább szándékolt váltás felpörgetheti őt egy olyan irányba, ahol a líra, a nosztalgia, az elbeszélés helyébe a dráma, a bonyolult gondolati rendek zsúfoltsága is megjelenhetik. Ez a szűkszavúság — ha van igazság a pszichológia néhány elméletében — önnön ellentétébe fog átcsapni. Már most készülhetünk rá! Elegáns képei, szövegei láttán azt a másabbat is várjuk tőle! Farkas András Fridél Lajos a HEMO-ban Hány szakaszhatár van? Fridél Lajos idei első kiállítása az Egri Helyőrségi Művelődési Otthonban látható. Ha ehhez a tényhez hozzáadjuk azt, hogy tavaly tíz tárlatát rendezték meg — hármat a fővárosban —, akkor, nem túlzás azt állítani, hogy a művész lendületbejött. Több évi szünet vagy várakozás után járja az országot, kapja a meghívásokat. Élvezi a sikert, ami az ő esetében a lendületbe jövés és az alkotói szorgalom kamata is. írtunk néhány szerepléséről eddig is, hírt adtunk fotókkal is arról az éppen tetten érhető alkotói beállásról, szemléleti alapállásról, amely jellemzi ezt a felgyorsuló folyamatokban gondolkodó alkotót. Azért is igaz az, amit most leírtunk a hangulati, stílus- és témaváltásról, mert mindaz, amit a jelenlegi tárlat bemutat Fridél Lajostól, az egészen más, mint amit akárcsak 1987 végén is leolvashattunk grafikáiról. Akkor ugyanis, jó másfél évvel ezelőtt, számára az tűnt leképezni valóságnak, hogy a térben megfordulnak az emberek. A temetésen családok minden korosztályú tagjaikkal. A falu, a kisváros jellegzetes figurái álltak körbe vagy találkoztak-fordultak szembe egymással. Elmesélte róluk, amit szíve szerinti emlékeiből, azokról az általa ismert emberekről fontosnak tartott megörökíteni. Némi bizonytalansággal vegyített melankólia lengte körül ezeket a képi elmondásokat, mert a művész azt akarta, hogy emlékei ne menjenek veszendőbe. Fridél akkor a múltjából, a fiatalabb (Fotó: Jakab László) éveinek történéseiből dolgozott, gazdálkodott. Mára ez a fonalakban, vonalakban, foltokban feltárt múlt, nosztalgia eltűnt. A tájat a művész egy surranó tekintettel futja át. Jellegtelen vagy jelentéktelen akadályokat észre sem vesz, mindent eltakarít a lendület, a ritmus szeme, figyelme útjából. Megállapodik egy ponton, legyen ott akár egy fűzfabokor, egy villanypózna, egy mezőgazdasági épület, ól vagy raktár netán egy ember az alkonyaiban, aki búcsúzik. Ugyan mitől? Hiszen a táj, az este, amit látnia kell, nem hívogatja úgy, mint egykor Goethét az a bizonyos nyugalom. Mert itt, ezeken a végigfutott tájakon minden van, csak megpihenő lélek nincs. Az Ártéri este, az ószi hangulat, a Tanya, a Bokor, az Alkonyati vándor, a Randevú, a Csónakos, az A berek szele, az Oszlop — egy hirtelen megragadott és el nem eresztő pillanat esztétikai megrablása. Kemény és hűvös is lehet itt minden, mert az időben és az időtlenségben Naplórészlet Gárdonyi Gézáról Vacsora után mesélni kezdett az utazásairól. Velencére nagyon haragudott. Ott mindig halszag van. Fene tudja kibírni. Meg is szökött három nap múlva. Firenzében fekete csuklyás emberek folyton temetnek — ez se tetszett neki. Valami hiba mindenütt volt. Hanem... — a legborzasztóbb csalódás Konstantinápoly. Megvalósította álmát, lement. És legélénkebb emléke egy hősköltemény maradt onnan, negyven- nyolc órás szünet nélküli harc ez a hősköltemény az ellenségek legrettenetesebbjével: a jjolos- kával. Két éjszaka alatt végiglakta Konstantinápoly összes hoteljeit és panzióit, a legkisebbtől a leg- nagyobbig, véges-végig. Ha el akarnám mondani úgy, . ahogy ő mesélte, nekem is olyan nagy írónak kellene lennem, mint ő volt. Másfél óráig beszélni poloskákról anélkül, hogy akár unalmas, akár undorító lenne! Olyan csodálatosan bájos humorral produkálta önmagát, a hoteleket, a hotelier-ket és a poloskákat, hogy mi a nevetéstől majd megszakadtunk. Friss, üde, geniális volt ezen az estén. De — valljuk meg az igazat — mégse ez a módja, hogy az ember egy poétikus úrileánnyal megértesse komoly, romantikus, misztikus vonzalmát... Szegény Göre! Hogyan tudott olyan bűbájosán szerelemről írni könyvben és levélben, mikor szóban oly kevéssé értette a szerelem nyelvét, akár a kínait? Fura, fura ember. Másnap visszautaztunk Párádra. Három vagy négy nap múlva levelet kapott Margit Egerből; csodaszép, gyöngéd, titokteljes, megkérő levelet; amely burkoltan bár, de mindent elmond és megmagyaráz; hogy szerette meg, mielőtt látta volna, mit érzett és mit élt át azóta, mióta meglátta, mik lehetnének ők egymásnak, mit adhatnának egymásnak... A leány kővé csodálkozta magát. Először majdnem megharagudott; aztán lecsillapodott és tiszteletből a nagy író iránt, meleg és tiszteletteljes hangú levélben azt válaszolta; sose megy féijhez, valószínűleg apáca lesz; de nagyon meghatva és megtisztelve érzi magát stb., stb. Mit érzett ez után a levél után Göre? Nem tudom. Azt hiszem, elhitte; mert ekkor írta meg az Isten rabjait. Portrait volt ez a regény. Még a lencse is ott van Szt. Margit arcán, pontosan ott, ahol a kis húgomé volt. Megjelenése után elküldte neki a regényt; gyönyörű, lemondó, bús dedikációval. (Azt hiszem, a „Láthatatlan ember” s a Hatalmas harmadik”-ban is O a hősnő.) És azután — vége volt ennek is. Semmi több. Néha-néha még eljött hozzánk; de még csendesebb volt, mint valaha. Hanem attól a naptól fogva, hogy ezután körülbelül egy év múlva húgom férjhez ment egy fiatal főhadnagyhoz, boldog asz- szony lett — Gárdonyit soha, soha többé nem láttuk; se ő, se mi. Még Árpád betegágyához sem jött el; pedig akkor nagyon sok hűtlenné lett jó barát bukkant elő a ködből. Akkor jelent meg mint kóborló, hazát nem találó lélek, egy órára — hogy aztán megint eltűnjön Med- nyánszky is. De Görét hiába vártuk. Ennek tíz esztendeje. Azóta semmi közvetlent nem tudtam róla, nem is hallottam róla semmit, ami új vonást adna ehhez a portrait-jához. Elvesztett alakját elnyelte a sűrű köd, ami oly sok, oly sok embert, annyi értéket elragad az ember csodálkozó szeme elől. Az uram halála volt barátságunkon az utolsó hólepel; eltakart mindent. Aztán jött a háború. Két első évét kinn töltöttük Münchenben. Később, hazajövet, különös, beteges, fantasztikus hírek jutottak hozzám harmad-, negyedszájból az egri remetéről. Gárdonyi alakja, egészen csu- dás, szinte dalai láma-szerű dimenziókat öltött. Láthatatlan emberré lett. De ez Csak növelte alakjának misztikus titokzatosságát. Mindig többet beszéltek róla, és mindig fantasztikusabb, hihetetlenebb dolgokat. Tavaly aztán egy reggel azt olvastam: Gárdonyi meghalt Egerben. Akkor hallottam azt is, hogy utolsó éveiben körös-körül befa- laztatta nagy, angolkarszékes szobáját; csak pici ablakon szivárgott be világosság a magasból, s ott írt, írt, töprengett és ment, ment az általa kiszabott keskeny és mégis oly széles, grandiózus úton fölfelé: azisme- retlenbe... (1924) Mesék és valéségok Gyermekkorunk mesevilágára valamennyien emlékszünk. Valahol a szívünkben vannak még a kékarcú téli esték, amikor a puharöptű baglyokkal együtt meseszárnyakon kalandoztunk hetedhét országon át. Jó szülénk elmaradt életörömét, ködbe vesző boldogságát szőtte bele a maga fabrikálta történetekbe, velünk együtt sírt és nevetett mesefiguráinak kudarcain és győzelmein. Ezek a történetek önmagukat kínálva bukkantak fel a rohanó mélységekből, arra várva, hogy valaki átörökítse őket a szebbet és jobbat váró jövőbe, így lett a miénk a múlt, elidegeníthetetlen örökségünk részeként. Gazdátlan világunkban félve vesszük elő a ködbe vesző gyermekkort, mesehőseink igazságért küzdő vitéz bátorságát. Kibontjuk emlékeinket, mint ezüst papírból a szaloncukrot, miközben felnőtt szívvel attól rettegünk, vajon igazak-e még az emlékek, nem hamisította-e meg azokat is az idő, maradt-e még egy csipetnyi igazság a múltból, vagy talán már anyánk meséi is félredobható hazugságokká torzultak? Gyermekkorunk mesés valóságát nem veheti el tőlünk senki, mert azoknak a gyökerei az élet igazságaiból táplálkoztak... Sokáig nem gyújtunk villanyt, küszködik a tekintet a homállyal, de a mesélők azért jól látják egymást az utcáról beszűrődő, homályos fényben. Odakint köd van, ködös a január, olyan, mint az életünk, bizonytalanul tájékozódik benne az ember. Ide-oda rebbennek a tekintetek, ülünk, ahol férünk, itt-ott keksz- és .szaloncukorpapír csörög, egy kis rágcsálnivaló a téli beszélgetéshez, mert most már nincs gu- zsaly, szövőszék, kukoricát sem kell morzsolni. Ülünk és beszélgetünk: — Egy idős asszonyt lelöktek a buszról... — Nem biztos, hogy lelökték, előfordulhatott, hogy megszédült. — Lehet! — Hát aztán? — Felsegítette két fiatalember. — Fiatalok? — Tulajdon szememmel láttam! Még át is vezették az út túloldalára. Miért ne? Bólintunk a kétségtelen igazságra, elvégre különbözünk egymástól, az ujjunk sem egyforma... Télen, alighogy felkel az ember, végzi a munkáját, máris itt az este, mert a januári tyúklépések bizony még annyira kurták, hogy összerakva sem tesznek ki egy szűk órahosszát. — Nem emlékszem, mond- tam-e már, hogy a szomszéd hazajött a kórházból. — Mennyibe került a műtét? — Semennyibe. Hallgat a csönd, sírni látszik az igazság, hitetlenségünknél csak a sötétség nagyobb a tágas szobában. — Mondom, hogy semennyibe! — Eltörölték a hálapénzt? Valaki kuncog, homályba fullad a nevetés. — Meglépett az orvosok elől! De az ápolónőknek azért osztott csokoládét... — Hogyhogy meglépett? — Nem volt pénze! Üres kézzel pedig restellt elköszönni... Garast a fogunkhoz verő időket élünk, megpróbálom magamban összebékíteni a türelmet a berzenkedéssel, már elhiszem, sőt tudom, hogy a hálapénz kérdése például hamarosan önmagától megoldódik. Egyetlen fi- tyinget, vagy legfeljebb annyit kap a fodrász, a pincér, a benzinkutas. Dühömben majdnem lenyelek egy egész narancsszeletet, amikor eszembe jut, hogy tegnap a tankolásnál a benzinkutas végigcsorgatta a tisztára mosott kocsim oldalát benzinnel, és „elfelejtette” rácsavarni a sapkát, amikor látta, hogy köszönöm lesz a borravaló. Beszélgetünk, miközben hallgat a tv, a rádió. Nem tudom, ki hogy van vele, de egérfogóban érzem magam, amikor elmegyek valahová, és a háziak nyomban bekapcsolják a televíziót és bámulják a filmet, miközben biztatják a vendéget: beszélgessünk! Egy egész esti hallgatás után a napokban ekképpen invitált valaki: — Gyere el megint! Milyen jól eldiskuráltunk a múltkor... Nincs befüggönyözve, derengésben látom, hogy az utcán hömpölyög á köd, novembert idéz a csikorgó január. Panaszkodjak a télre vagy dicsérjem, elvégre az is lehet, hogy kímélni akar. Emlékeim között matatok, zúzmarás galagonyákról madarakat riasztok, amikor hallom a dörgő hangot: — Miért nem áll elő már valaki vagy valakik? Mi kevertük a bajt, honfitársaim! Itt vagyunk, forgassátok csak ki zsebeinket, és nézzünk egymás szemébe. Felkapom a fejem, mint akit darázs csípett meg, úgy röppennek el az emlékeim, mint az éhes cinkék az ablakpárkányról. — Nincs igazam? A sötétben is látom az igenlő biccentéseket, de hallgat mindenki, elvégre mit lehessen tudni, hogy ki sértődne meg, ki venné magára a dolgot a jelenlévők közül? — Hol az az ember, aki megmondaná most bizonyosra, hogy mi lenne a célszerű? Ä hallgatók minden bizonnyal nem... Szalay István Nemzetiségi bálok A gyulai román és az eleki német bállal február 4-én, szombaton megkezdődik Békésben a nemzetiségi farsangi bálok sorozata. A gyulai SZOT-szállóban a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége rendezi a hagyományos, országos román bált, amelyen egyebek közt méhkeréki, eleki, kétegyházi népzenészek, népdalénekesek és néptáncosok lépnek föl. Eleken a művelődési házban lesz a hagyományos sváb batyusbál; a nyitótáncot a helyi német hagyományőrző csoport tagjai járják, s a farsangolók sramlizenére rophatják hajnalig. Az eleki németek évszázados téltemető — húshagyó keddi — maszkajárása az idén sem marad el, február 7-én ismét gyalog- és lovasmaszkák igyekeznek majd tovaűzni a telet.
