Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-24 / 47. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 24., péntek Egri premier — Bródy Sándor: A tanítónő jajkiáltása A hatalom önteltségével: Blaskó Balázs és Szat­mári György. Mellettük: Dimanopulu Afrodité és Bárdos Margit Az álom pil­lanatnyi idill- jében — Oláh Zsuzsa és Szi­ki Károly • (Fotó: Koncz János) Népújság-hét „Gyerekkoromban komolyzenét tanultam...” Beszélgetés Éliás Gyula lemezlovassal Az igazán kimagasló művek olyanok, mint gyermekkorunk kaleidoszkópjai. Akárhányszor fordítottuk a fény felé a papír­hengert, a tükrök és a színes üvegdarabkák segítségével újabb és újabb gyönyörű ábrák kerültek szemünk elé. A jó ren­dező kezében így viselkedik Bródy Sándor: A tanítónő című darabja is. Igaz, ilyenkor nem a véletlen szeszélyéből mutatja meg új arcát egy-egy alkotás, ha­nem nagyon is tudatosan formá­lódik a színpadi játék. Az egri Gárdonyi Géza Színház társula­ta Gáli László irányításával ilyen módon tárta közönség elé Bródy drámáját. Sokan talán kételkedtek a pre­mier előtt, hogy nem lesz-e avítt és poros A tanítónő, hiszen be­mutatása többszörösen is „köte­lező” volt az együttes számára. A nem túl gazdag magyar klasszi­kus drámairodalom egyik jelen­tős alkotása ez, ráadásul egri szü­letésű, s szíve szerint mindig e vá­roshoz húzó író munkája. Ezért aztán szinte muszáj volt színre vinni. Az ilyenfajta késztetések­ből gyakorta félmegoldás szüle­tik. Nemegyszer tapasztalhatjuk, hogy színész és rendező minél hamarabb túl akar lenni a penzu­mon, ahogy a közönség is elné­zően s ásítozva tekinti meg az eredményt. Ez az egri produkció rácáfol az előítéletekre. Minden leselkedő veszély ellenére egy ízig-vérig modem színpadi játékot látha­tunk, amely nem külsődleges eszközökkel éri el ezt a hatást. Nem mai öltözékeket és viselke­dési formákat használva alakítja a korukra, a mi arcunkra az elő­adást: nem erőltetett aktualizá­lása. A rendező, Gáli László hű­séges Bródy szelleméhez. Nem egy értelmiségi nő melodrámáját teremti meg, hanem a mostaná­ban újra sokszor emlegetett „vi­déki Magyarország” jajkiáltását hallatja. Á nézők nem azon an- dalodnak el, hogy „te jó ég, mi­lyen nehéz sorsa is volt annak a jó értelmiségi dédnagymamánk­nak!”, hanem az újratermelődő, még nem történelmivé változta­tott helyzetekre ismer. Az elmúlt évtizedek feminista mozgalmai úgy mondják, hogy a modern kor rabszolgája a nő. Le­het, hogy ezzel a megállapításuk- kal-alaposan elvetik a sulykot, de azért van igazság véleményük­ben. A tanítónő címszereplője, Tóth Flóra is kiszolgáltatott lény. Erről viszont nem hajlandó tu­domást venni. A darab konflik­tusa éppen abból következik, hogy a hősnő telítődik a humá­num és az erkölcs alapeszméivel, amelyeknek szilárd alapot ad családi háttere és természete, ezért nem hajlik a gerince. A zárt falusi társadalom pontosan kije­lölte mindenkinek a helyét, így amikor Tóth Flóra belép ebbe a közösségbe, számolnia kellene törvényeivel. Ezek azonban szá­mára elfogadhatatlanok, így óhatatlanul szembekerül a köz- megítéléssel és a hatalommal. Az egri előadás nem a hős női mivoltára teszi a hangsúlyt. Ez az a lényegi elem, amivel többet ad­hat a mai közönségnek. Ha valami változott a hosszú évtizedek so­rán, az talán nem más, mint az egyenjogúság elvének erősödése. A kiszolgáltatottság nem a női lét egyenes következménye az itt lá­tottak szerint, hanem a sajátos el­veké, amelyet az ezen a települé­sen élő emberek elfogadnak. így különös szerepet kap a hatalom képviselőinek köre, nem melléka­lakok ebben a játszmában. Abból is kiderül, hogy a ren­dező és a társulat érdeklődése in­kább ezekre a figurákra teljed ki, hogy Tóth Flóra jelleme lényegé­ben változatlan. Az őt alakító Oláh Zsuzsa afféle újkori orle- ans-i szűzként lép elénk, s végig ilyen is marad. Nincsenek össze­roppanásai, de még igazából ví­vódásai sem. A maga természetes észjárása és erkölcsisége szerint cselekszik, jelleme nem fejlődik. Annál inkább változik azoknak a magatartása, akik szembekerül­nek vele. Különösen sokat alakul ifj. Nagy István, azaz Sziki Ká­roly figurája, aki sokkal fonto­sabbá válik, mint az ember a da­rab olvastán, vagy az előző elő­adások láttán gondolná. A cím­szereplő katalizátorként viselke­dik ebben az összefüggésben: vi­hart kelt maga körül, amely fel­tárja, milyen törvényszerűségek mozgatják valójában a „vidéki Magyarországot ”. Nem könnyű helyzetbe kerül­tek ezért a színészek. A szöveg nem kínál sok fogódzót a való­ságelemző játékhoz: sok esetben gesztusokkal, mozdulatokkal, a beszéden kívüli eszközökkel kel­lett megértetniük, hogy a szavak mögött milyen gondolatok hú­zódnak meg. Csak ritkán tér ki arra a szerző, hogy miként értel­mezi a központ és a kistelepülés viszonyát, de ezek a részek rop­pant fontossá válnak a mű egé­szében. Egyik oldalról nagyon lojálisak a felsőbbséggel szem­ben a falu „nagyjai”, mert tud­ják, hogy tőlük függnek. A másik oldalról viszont bizalmatlanok, mondván, hogy milyen újabb és újabb változásokkal hozzák őket kényszerhelyzetbe. Összességé­ben csupán védőernyő számukra az, hogy elfogadják a „ magasabb eszméket”, mert saját kisszerű életüket, kiváltságaikat akarják megőrizni ezáltal. Különösen a Blaskó Balázs megformálta szolgabíró, illetve a Szatmári György alakította káplán képvi­seli ezt a magatartást. Blaskó si- mulékony és hajlékony tisztség- viselőt állít elénk, aki bármikor képes az ellenkezőjét is megfo­galmazni, mint amit percekkel azelőtt mondott, csupán szemé­lyes érdekei védelmében áll a sarkára. Jól tudja, hogy az állam- hatalom magasabb rangú képvi­selői távol élnek, így azt egy sze­mélyben testesíti meg. Remekül viszi végig ezt az értelmezést, csupán a harmadik felvonásban bjcsaklik meg némileg az általa formált ív. Az öreg Nagy István­nal kapcsolatos magatartása ke­vésbé megoldott, mint az előző gondolatmenet kivitelezése. Szatmári György túllépett a saját árnyékán: az eddigi egri szerepeinek eleganciáján kívül most egy többértelmű, többréte­gűfigurát is vállalni tudott. Nagy belső izzással őrlődött káplánja a felszínesen magáévá tett eszmék és a fellobbanó érzékiség között. Jó karaktereket láthattunk Tunyogi Pétertől, M. Horváth Józseftől, Bárdos Margittól, Kód Árpádtól, Győrvári Jánostól, Várhelyi Dénestől, Kiss László­tól, Németh Lászlótól, Kocsis Györgytől, Ittes Józseftől és Di­manopulu Afroditétől. Egyikük- másikuk lényegesen több szót érdemelne, mert teret, belső időt tud maga köré teremteni. Most is felsőfokon lehet beszélni arról a közös munkáról, amely annyira jellemző az egri társulatra. Nem hiányzik az odaadás, a figyelem a többiekre. Külön figyelmet érdemel vi­szont a Nagy család szerepe eb­ben az értelmezésben. Ők a hata­lom valódi urai, mert övék a pénz, a birtok. Csendes László egy vál­lalkozót testesít meg, aki elsősor­ban józansága és cselekvőkészsé­ge miatt éri el sikereit. Nem feu­dális dúvad, hanem egy két lábbal a földön álló ember. Úgy ül az is­kolaszék indulatos tanácskozá­sán, hogy tisztában van azzal, hogy ezek az „urak” a híg levegőt csépelik, nem hisznek azokban az eszmékben, amelyeket képvisel­nek. De számára fontos a rend, hogy ne ömöljék össze a piac, amiből él, ezért számára is tüske a másság. A fiának, ifj. Nagy Ist­vánnak, akit Sziki Károly formál meg, már természetes a pénz: az érte való küzdelem már nem je­lent számára értéket. De a hang­zatos, ám üres jelszavak sem vonzzák. Ezért fordul Tóth Flóra felé, aki valamilyen alternatívát kínál számára. Bródy számára igazából meg­oldhatatlan volt a befejezés, kér­ve és kéretlenül átfogalmazta né­hányszor. Most sem „emelkedett meg” a zárás, mert a Tóth Flóra nevű „kardos angyal” épp olyan sértetlenül távozott a felbolydult faluból, ahogy érkezett. Volta­képpen a második felvonás bizo­nyul ilyen összefüggésben a lege­rőteljesebbnek, mert ekkor vívja döntő csatáját a hatalom képvi­selőivel. A vágyai és vívódásai nem világítják meg később több fénnyel végső döntését. Könnye­dén rázza le magáról a megaláz­tatásokat és sértéseket, pedig a Berek Karimegformálta nagyasz- szony is erőteljes eszközökkel karcolja meg magabiztosságát. Sziki Károly pedig megszelídí­tett, db lángoló férfi kísértésével próbálja útjától eltántorítani. Végső soron egy erőteljes, gondolatgazdag előadás kereke­dik ebből a kórképből. De min­den újabb értelmezésnek akad­nak hátulütői is. Mert igaz, hogy a „vidéki Magyarország” hatal­mi szerkezetéről hűséges s jó ké­pet kapunk, de ez a struktúra így talán túl könnyen legyőzhető. Tanítónőnk sorsa optimizmussal tölthetné el a nézőt, ha nem gon­dolna bele, hogy ő ugyan emelt fővel elmegy, de a többiek itt ma­radnak. Gábor László — Gyula, azt hiszem, a mai középiskolások téged Budapest határain kívül kevesen ismernek, talán csak annyit tudnak rólad, hogy annak idején együtt indul­tál B. Tóthtal, Dévényivel, ilyen szempontból tehát a szakma nagy öregje vagy... — Ezt a jelzőt nem vállalom, bár koromnál fogva talán már rám illene. De én magamat fia­talnak tartom, elsősorban azért, mert szabad gondolkozású va­gyok, nem bírom a kötöttsége­ket. Talán emiatt is kerültem ki a rádióból, ahol pedig nagyon szí­vesen dolgoztam, viszont én másfajta zenét szeretek, mint amelyik éppen a divat, s éppen ezért a készülékekből^ állandó­an árad. Mostanában vidékre is keveset jutottam el, talán csak akkor, amikor a Csi/lagfény- diszkóval vendégszerepeltem. A másik dolog, ami. miatt eléggé el­foglalt voltam mostanság, az az, hogy új klubhálózatot alakítok ki, s ennek a megszervezése egész embert kívánt — fogytam is emiatt tizenöt kilót, így már nem tartanak olyan ducinak, mint korábban. A klub egyéb­ként a budapesti Nagymező ut­cában indul, de szeretnék minél több helyre eljutni, mondjuk Egerbe is. Az elnevezéssel egyébként — 501 dancing klub — tiltakozni szeretnék a diszkó kifejezés^ellen, amelyet a közel­múltben rengetegen lejárattak, igénytelen zenével. Az 501-es szám pedig a legjobb Levis far­merek anyagának a jele, ebből készül majd a díszlet is. — Többször említetted, hogy másfajta az ízlésed, mint amilyet lemezlovasoktól megszoktunk... — Maximalista vagyok, őrült módjára csinálom a műsort. Sze­retem a nagy közönséget, mert akkor érzem, hogy nem hiábava­ló a munkám. Az ízlésemet nagyban befolyásolta, hogy gye­Amint arról lapunkban hírt adtunk, a közelmúltban rendez­ték meg a Ki tud többet a Szovje­tunióról? vetélkedő-sorozatot megyénkben. így szűkebb ha­zánk is érdekelt az országos ver­sengésben. A középiskolai or­szágos elődöntők március 11-én 11 órakor Nyíregyházán, a mű­velődési központban, a szak­munkásképző intézetek vetélke­dőjét pedig március 6-án 11 óra­kor Budapesten az Almássy téri Szabadidő Központban tartják rekkoromban komolyzenét ta­nultam. Fogékony vagyok min­den irányzat iránt, még az abszo­lút „nem zene” zenét is kedve­lem. Persze, nem kell a hallgató­ságomnak megrémülnie, műso­romon dallamos muzsika is sze­repel. Az itteni divat pedig nem egyezik a világ divatjával, hiszen a mi fiataljaink nem is tudhatják, merre jár a világ, mert itthon csak a Modern Talkinghoz hasonló dolgokat kapják mindenhonnan. Ám mostanság már egyre fogé­konyabbak, s rettentően örülök, hogy egyre több helyen lehet fogni a Sky és a Super Chanelt. Ott is láthatjuk, hogy a jazz nagy­jai közül is sokan beszállnak né­ha a rockzenébe, s ők még, ha tinglitanglit játszanának is, az másképpen szólna. — Nehezebb vagy könnyebb a helyzeted, hogy nem a kitaposott úton haladsz? — Sokkal nehezebb nekem beszerezni a lemezeket. Főleg addig volt ez így, ameddig nem lehetett szabadon utazni. Akkor sportoló barátaim tettek szíves­ségeket, hozták nekem az útjaik­ról az albumokat, de nem'ma­radtam hálátlan, egy fekete ko­rongért tízet vettem át nekik. Most már én is járom a világot, imádok utazni, szétnézni min­denhol, de haza szinte csak mu­zsikát hozok, de olyat, ami időt­álló. — Miképpen tudod ezt eldön­teni? — Nem kellett még emiatt szégyenkeznem, annyiszor iga­zam volt már. Nézd meg azt pél­dául, ki játssza a diszkókban a két évvel ezelőtti Modern Tal- king-slágereket. Éppen ezért, szerintem nem az szolgálja a kö­zönséget, aki kiszolgálja, hanem aki egy kicsit formálja is az ízlést, választási lehetőséget kínál fel a hallgatóságnak... meg. A szakmunkástanulók ka­tegóriájában a 212-es Számú Bornemissza Gergely Ipari Szakmunkásképző Intézet kép­viseli megyénket. A középiskolák közül pedig az egri Gárdonyi Géza Gimnázium és a gyöngyösi Vak Bottyán Já­nos Ipari 'Szakközépiskola tanu­lói jutottak az országos elődön­tőbe. A márciusi vetélkedőkön így egyszerre három megyei intézet legjobbjainak szoríthatunk. Kovács Attila Márciusban országos elődöntő Ki tud többet a Szovjetunióról és szerelmek K ét lánya van Bárdosné- nak, Ica és Zsófi. Ica harmadszor menyasz- szony, Zsófi most nyűvi a máso­dik vőlegényt. Ilonka asszonnyal régi ismerősként, véletlenül fu­tunk össze az utcán. — Hol jár itt, a városban? Válasz helyett a férjéről, a gyerekekről beszél, a két nagy­lányról, akikkel több baj van, mint azzal az egy fiúval, aki a múlt héten rukkolt be katoná­nak. Furcsa helyzet, amikor az em­ber szívesen hallgatná az érde­kesnek ígérkező történetet, de si­etős a dolga, és titokban az óráját nézegeti. — Tudja, aranyos Ilonka, ne­kem most, hogy is mondjam... Ilonka megértő, abba is hagyja a beszédet, de nyomban ríieg- ígérteti velem, hogy amint tehe­tem, elmegyek hozzájuk. Tavaszt lehelő langyos dél­után érkezem, az erdő felől föld- szagú párát csap orromba a böjti szél, a hegynek támaszkodó há­zak udvarán gyerekek nevetnek, és indulnak a sziklák felé. — Kirándulás? Egy kis szőke copfos nyelves- kedik a többiekkel, kosárkáját a karjára húzza, és felém fordulva nekem is válaszol: — Hóvirágozni megyünk! — Hol laknak Bárdosék? A kérdés megállítja a kis csa­patot, abbahagyják a csivitelést, majd szétröppennek, mint a ve­rebek, amelyek közé szakajtót dobnak, csupán a kis szőke ma­rad vissza, és gondolkodóba es­ve, ujjain számolgatja a házakat. — Jobbról a negyedik ház! Két ezüstfenyő van a kapujuk mellett. Elmennek a gyerekek, kaca­gásukat már felülről, a sziklák közül hallom, ahol a déli verő­kön már régen elolvadt a hó, és a tavalyi avar alatt duzzadnak a vi­rágtövek. Bárdos Jani érkezésemet vár­ja, ott áll a két fenyő között, és már nyitja is a kaput. Ilonka is ki­jön, Ica, a nagyobbik lánya a lép­csőn áll, és kislányosan öleli a mamát. Csalóka még a tavaszt ígérő idő, hűvös szél támad, és jólesik a meleg szoba, ahol szinte csokor­ba gyűjt bennünket a duruzsoló kályha. A beszélgetés fonalát a gazda bogozgatja, amikor felidézi a ré­gi időket, a szép, havas, téli vadá­szatokat, a magaslesen eltöltött meghitt órákat, amikor együtt vártuk a szóróra érkező vadkant. — Emlékszik arra a húszcen­tis agyarasra? Hogyne emlékeznék, hiszen a szép emlékek örök életűek, és addig tartanak, ameddig az őket hordozó ember. — És a legény? Felcsillannak a szemek! A tegnapelőttből átsu­hanunk a mába, a Jancsi gyerek­kel kezdjük, akit vasárnap láto­gatni indul a család. Megnézik, hogyan feszül rajta a katonazub­bony... Sokatmondóan Icára nézek. A nagylány belepirul, felém nyújtja gyűrűs ujját, mintha bi­zonyságtételt akarna tenni. — Tudom, hogy anyu pletyi kálkodott... Színlelt komolyságomnak ne­vetés a vége, hiszen nem az első két karikagyűrű most a fontos, hanem a harmadik, amelyik úgy csillog azon a finom kis női ké­zen, mint Salamon király dicső­sége. Csupán Bárdos Jani, a pa­pa komolysága nem akar olvad­ni, úgy tűnik, nem tetszenek neki a gyors fordulatok. A mama könnyebb eset, ő megértőbb és reménykedőbb is. — Majdcsak megsegíti őket az Isten! Bárdos arca elkomorodik. — Az Istennek ehhez semmi köze! Felesleges őt belekeverni, most a két lánynál az ötödik vő­legényre kéred szent áldását... — Istennek sem könnyű ma­napság! — sóhajtok, és tenye­rembe tartom a reszkető, gyűrűs kezet. Elvonulni látszik a gomolyfel- hő, de a régebbi háborúságok csatajelenetei még szemmel lát­hatóak az arcokon. — Engem megnyúzott volna az apám! — néz a férjére Ilonka, aki legyint, jelezve, hogy őt már tulajdonképpen nem is érdekli az egész, elnézést is kér, és egy pár percre ’’magunk” maradunk. — És a másik két vőlegény? Ica az anyjához bújik, cicásko­dik, puszilgatja. — Egyiknek én adtam ki az útját, a másik faképnél hagyott, és elment külföldre vendégmun­kásnak. De ez a harmadik... A konyhában üveg és pohár csörren, az asszony halkabbra veszi a szót. — Ilyenek ezek a mai fiatalok! Egymásba gabalyodnak, aztán kerülnek-fordulnak, otthagyják egymást, mintha mi sem történ­ne. Amikor én lány voltam, még szent volt a mátkaság, és szétvá- laszthatatlan a házasság, most már hamar visszadobják a ’’je­gyet”. Divat az eljegyzésbontás. — És a házasságé is! — nyelvel Ica. Vagy jobb lenne, ha egy-két lurkóval az ölemben maradtam volna itt a nyakatokon? Az asszony a lánya szájára ta­pasztja a kezét. — Hallgass! Ha apád bejön... Bárdos János a bölcs emberek békés nyugalmával telepszik visz- sza az asztal mellé, és csupán a fejével biccent a konyha felé, hogy hozzák be azt, amit ő már elkészített. Kettőnk között már szó sem eshet holmi karikagyű­rűkről, mivel az ő fejében már komoly és nagy dolgok járnak. Az idén hamar lesz húsvét, ébred az erdő, küszöbön a tavasz, és Okuli napjára már bizonyosan itt lesznek a szalonkák... Szalay István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom