Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

2. VILÁGMAGAZIN NÉPÚJSÁG, 1989. január 28., szombat TRUD: AIDS­fertőzések Elísztában A kórházi dolgozók gondat­lansága következtében 27, két­évesnél fiatalabb kisded és négy anya fertőződött AIDS-vírussal a Kaszpi-tenger melletti Kalmük ASZSZK fővárosában, Elisztá- ban, s egy csecsemő meghalt. A Trud pénteki beszámolója sze­rint a fertőzési gócot tavaly no­vemberben egy moszkvai vér- vizsgálatnál fedezték fel, majd a további vizsgálatok azt mutat­ták, hogy a fertőzések az elisztai gyermekkórházakban történtek; a fertőzés valószínűleg egy AlDS-es anyától indult ki. Január elején különleges or­vosbrigád érkezett a helyszínre, hogy megkezdje az elisztai kór­házakban kezelt gyermekek vizs­gálatát. Eddig háromszáz csecse­mőtől vettek vért, s 27-nél pozi­tív volt az AIDS-vizsgálat ered­ménye. A vizsgálatot más kal­mük kórházakra is kiterjesztik. A fertőzésért minden kétséget kizáróan az egészségügyi dolgo­zók, a nővérek okolhatók, akik minden jel szerint nem steril fecskendőket használtak, vagy pedig egy fecskendőt használtak, s csak a tűket cserélték az oltá­soknál. A Trud kommentárjában em­lékeztet arra, hogy a Szovjetuni­óban észlelt legutóbbi AIDS-fer- tőzések — Leningfrádban, Odesz- szában s legutóbb Elisztában — az egészségügy gondatlanságá­nak következménye. A lap hang­súlyozza: a Szovjetunióban még mindig nem gyártanak elegendő mennyiségű, eldobható injekci­ós tűt és fecskendőt. Az illetékes minisztériumok képtelenek megszervezni a termelést, in­kább importálják ezeket az esz­közöket, de nem elegendő meny- nyiségben. A szovjet lap éles szavakkal bírálja az egészségügyi dolgozó­kat gondatlanságukért. A HÉTEN TÖRTÉNT Szombat — Varsóban bejelentették, hogy a Szovjetunió a Lengyelországban állomásozó fegyveres erőit is csök­kenteni fogja — Első alkalommal hivatalos észak-koreai küldöttség érkezett Japánba — A társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés időszerű kérdéseiről tartottak vitát Bécs- ben az MSZMP és az Osztrák Szocialista Párt képviselői. Vasárnap — A betiltott Szolidaritás Szakszervezet Or­szágos Végrehajtó Bizottsága úgy döntött, hogy hajlandó tárgyalni a lengyel vezetéssel a szakszervezeti pluralizmus megteremtéséről — Tovább szigorították a turistaforga­lomban érvényes kiviteli tilalmakat a Szovjetunióban. Hétfő — Súlyos földrengés volt Tádzsikisztánban. A ha­lálos áldozatok száma mintegy 300-ra tehető — Egyhetes látogatásra Indiába érkezett Nguyen Van Linh, a vietnami KP KB főtitkára — A Charta ’77 elnevezésű csehszlovák polgári jogi mozgalom társadalmi párbeszédet sürgetett és elítélte a Vencel-téri tüntetések szétverését — Erich Ho- necker, az NDK vezetője bejelentette, hogy országa két éven belül 10 ezer fővel csökkenti nemzeti hadserege lét­számát — Meghalt Salvador Dali spanyol festőművész. Kedd — Pekingbe érkezett Norodom Szihanuk herceg, a kambodzsai ellenzék vezetője — Hun Sen kambodzsai mi­niszterelnök Bangkokban tárgyalásokat kezdett a thaiföldi vezetőkkel a kambodzsai rendezés kérdéseiről. Szerda — Egy biztosítási csalás miatt lemondott az oszt­rák parlament képviselőházának elnöke — A Kínában ta­nuló afrikai diákok helyzetéről kezdett tárgyalásokat Pe- kingben az Afrikai Egységszervezet elnöke. Csütörtök — az Egyesült Államok bezáratta kabuli nagy- követségét — A román dolgozó kollektívák forró hálájukat fejezték ki Nicolae Ceausescunak 71. születésnapja alkal­mából — Világgazdasági fórum kezdődött a svájci Davos- ban. Péntek — Dél-Koreában megkezdődött a három hóna­pig tartó Team Spirit elnevezésű közös amerikai-dél-koreai hadgyakorlat — Jasszer Arafat Madridban találkozott a spanyol, a francia és a görög külügyminiszterrel — Bonn­ban nyugatnémet-brit külügyminiszteri találkozó volt — Baker amerikai külügyminiszter letette a hivatali esküt. Párizs: reflek­torok, lézerek és a tűzijáték fényei világít­ják meg a francia fővá­ros közismert helyét, a Con­corde teret, január 24-én, a francia for­radalom 200 éves évfordu­lója alkalmá­ból tartott rendezvényso­rozat része­ként Isztambul: A biz­tonsági személyzet tagjai ellenőrzik azt a repülőgépet, amely 220 utassal és 22 főnyi sze­mélyzettel a fedél­zeten elrejtett bom­ba miatt leszállási engedélyt kért és kapott a török vá­rosban. Az indiai légitársaság gépén nem találtak robba­nószerkezetet Új-Delhi. India: Ünnepi felvonulással, katonai parádéval emlékez­tek meg január 26-án az Indiai Köztársaság napjáról a fővárosban Szair, Ciszjordánia: Otthona romjai felett kesereg egy palesztin család január 25-én, azután, hogy izraeli katonák lerombolták há­zukat. A hadsereg a rombolást azon a címen hajtotta végre, hogy az ott lakó család fiatal tagjai kődobálásban vettek részt (MTI-telefotó) Földrengések a Erdélyi menekültek között—Szófiában A tadzsikisztáni földrengés is­mét szomorú aktualitást ad a tör­ténelem legpusztítóbb földren­gései felidézésének. A négy leg­súlyosabb (százezernél több ha­lálos áldozatot kö vetelő) földren­gés a Távol-Keleten volt. Az áldozatok számának sor­rendjében: — 1556-ban a kínai Sanhszi- ban 330 ezer ember vesztette életét. — 1976. július 28-án a Rich­ter-skála szerint 7,8-as erősségű földrengés szinte a földdel tette egyenlővé Észak-Kelet-Kína Tangsan városát, 240 ezren hal­tak meg. — 1920-ban a kínai Csiangszu tartományban 180 ezer halottja volt a földrengésnek. — 1923 szeptemberében a To­kió környéki földrengés több mint százezer ember életét oltot­ta ki. Az utóbbi húsz év több mint ezer áldozatot követelő földren­gései: —1968. augusztus: körülbelül 12 ezer ember halt meg az Irán észak-keleti részén levő Kura- sanban. — 1970. március: több mint ezeregyszázan meghaltak Tö­rökország Gediz nevű városá­ban. A település csaknem telje­sen lerombolódott. — 1970. május: hetvenezer ember pusztult el és hatszázezren váltak hajléktalanná Peruban, amikor az ország északi részén található Yungay üdülővárost és környékét hatalmas földrengés rázta meg. Közvetlenül utána az egész várost lavina temette be. — 1976. február: Guatemala- várostól északra a Richter-skála szerinti 7,5-ös erősségű földrengés után 320 kilométer hosszú, 2,5 méter széles és 3 méter mély hasa- dék keletkezett. A katasztrófában 23 ezren vesztették életüket. — 1976. augusztus: a Fülöp- szigetekhez tartozó Mindanao- szigeten 8 ezren haltak meg, ami­kor egy földrengést követően hatméteres szökőár bontotta el a szigetet, 150 ezren hajléktalanná váltak. — 1976. november: Törökor­szágban a Van-tó környékén négyezren haltak meg egy föld­rengés során. —1977. március: a Bukarestet és környékét ért földrengés 1500 áldozatot követelt, tizenegy ez­ren megsebesültek és a város sú­lyos károkat szenvedett. — 1978. szeptember: a Rich­ter-skála szerint 1,1-es erősségű világon rengés rázta meg az iráni Tabas- városát. Az első nagy rengés és az azt követő utórezgések során 25 ezer embert halt meg. — 1980. október: az algériai fővárostól 160 kilométerrel dél­nyugatra levő El Asznám százez­res városában 4500 ember halt meg. — 1980. november: a Dél- Olaszországot sújtó földrengés központja Nápoly közelében volt. Az áldozatok száma 4800. — 1982. december 13.: Észak-Jemen Dhamar tartomá­nyában háromezren vesztették életüket. — 1983. október: a törökor­szági Pasinlerben háromezren haltak meg. — 1985. szeptember 19.: a Richter-skála szerint 8,1-es erős­ségű mexikóvárosi földrengés több mint tízezer halálos áldoza­tot követelt, és hatalmas pusztí­tást végzett. — 1986. október 10.: San Sal­vadorban a 7,5 erősségű rengés következtében 1500-an meghal­tak' húszezren megsebesültek és háromszázezren hajléktalanná váltak. — 1988. november 6.: Kína Jünnan tartományában ezer em­ber meghalt és négyezer megse­besült a 7,6-os erősségű földren­gés során. Félmillió ember vált hajléktalanná. — 1988. december 7.: Lenin- akan volt az epicentruma az ör­ményországi, a Mercalli-skála szerint 8-as erősségű földrengés­nek. A halálos áldozatok száma a hivatalos adatok szerint 28 ezer; legalább félmillióan maradtak hajléktalanok. A földrengés el­tüntette a föld színéről Spitak vá­rosát. — 1989. január 23.: az ör­ményországi romeltakarítás még távolról sem fejeződött be, ami­kor a nem túl távoli Tádzsikisz­tánt sújtotta 7-es erősségű föld­rengés. A kronológia készítésé­nek időpontjában még nem áll­tak rendelkezésre pontos adatok a pusztulásról; a halottak számát ezer körűire tették. Nagy Károly, az MTI tudósí­tója írja: Immár négy és fél hónapja, hogy szófiai nagykövetségünkön menedéket kapott 12 erdélyi magyar menekült, akik — mint a BTA bolgár hírügynökség szep­tember 24-én este kiadott négy­soros hírében fogalmazott — „ki­fejezésre juttatták azt a kívánsá­gukat, hogy Magyarországon él­jenek”. Az MTI tudósítója ehhez akkor annyit tehetett hozzá, hogy „a 12 magyar között van — kiskorú gyermekével — egy fiatal anya, akinek a férje már Magyar- országon él. Kívülük három há­zaspár tartozik a csoportba, ösz- szesen három gyerekkel, vala­mint egy felnőtt fiú. Valameny- nyiüknek rokonaik élnek Ma­gyarországon”. Nos, ez most már kiegészíthe­tő azzal, hogy egy gyermektelen házaspár Kovászna megyei; hogy a többiek Kolozs megyeiek, s a felnőtt fiú, az egyik fiatalasz- szony öccse; hogy az egyik kolo- zsi házaspárnak egy, a másiknak két gyermeke van; hogy az egész társaság átlagéletkora a 19 évet, ha eléri. Csak ketten vannak túl a harmincon, és a négy gyerek kö­zül kettő iskoláskorú. Úgy nyilatkoznak, hogy nem kalandvágyból menekültek el szü­lőföldjükről, ahol egyikük-mási- kuk sokszobás családi házat ha­gyott, de ahol mégis kilátástalan­nak érezték életüket. Mert a buldó­zerek a legnagyobb családi háza­kat is le tudják rombolni. Az asszo­nyok nem jutottak munkához. Emellett nem elég a 30 kilogramm személyenkénti búzaadag egy évre — már annak, aki a szövetkezet­ben dolgozik, ugyanis családtagra már nem adnak —, vagy a heten­kénti két kenyér. Nem elég a jegyes hús, amelyért este kell beállni a sorba, ha kapni akar reggel az em­ber; sem a fél vaj egy hónapra egy embernek. Nagyon elég volt vi­szont közben azt olvasni az újsá­gokból, azt hallani a rádióból, tele­vízióból, hogy Romániában mi­lyen magas az életszínvonal, mi­lyen csodála tosan is élnek a Ceau- sescu-korszakban az emberek. De a mindezeken túli és mind­ezeknél nagyobb kilátástalansá- got az jelentette, hogy úgy érez­ték, úgy tapasztalták: nem vállal­hatják nyugodtan magyarságu­kat, nem nevelhetik magyarnak gyermekeiket — már ha azt akar­ják, hogy vigyék is valamire. Már­pedig — mint az egyik fiatalasz- szony e sorok írójának dacosan mondta — előttük az élet, és kez­deni szeretnének vele valamit. A munkát — s még a megpró­báltatást is — vállalják. Mindany- nyian tisztában vannak vele, hogy az élet Magyarországon na­gyon nehéz. Olvasták az Esti Hírlapban annak az erdélyi há­zaspárnak a bukaresti Előré-ből átvett „bűnvádló” beszámolóját, akik visszatértek Romániába; sírtak a televíziós Panorámának a falurombolásról és a menekül­tekről szóló összeállításain (vi­deón láthatták), s nem bántak meg semmit. Az igaz, hogy kissé naivan képzelték el a dolgokat. Azt hit­ték, hogy néhány nappal vagy héttel a menekülés után már Ma­gyarországon lesznek. Nem me­nekülttáborban és nem Buda­pesten: rokonaik valóban vala­mennyiüknek vannak ott, és van, akit már évek óta hívnak, mun­kát és lakást ajánlva. Akkor tel­jesen kétségbeestek, amikor Bu­karest azt ajánlotta: térjenek ha­za, semmi bántódásuk nem esik, legfeljebb pénzbüntetést szabjak ki rájuk, s a hivatalos formasá­gok elintézése után áttelepülhet­nek Magyarországra. — Hiszen bűnözőknek minő­sülünk a törvények szerint — mondták. — Ha átlépnénk a ha­tárt, onnan többé nem szabadul­nánk. — A Securitaténak meg­lennének az eszközei hozzá, hogy saját kezűleg újuk le: meg­gondoltuk magunkat, már nem akarunk Magyarországra tele­pülni. Milyen garanciák segíte­nének akkor rajtunk?! — Ha feltesszük is — ami egyébként teljes képtelenség —, hogy csak pénzbírságot szabnak ki ránk, mennyi lenne az? Meny- ‘nyi idő alatt tudnánk előteremte­ni? Öt év kellene hozzá? Vagy tíz? És a „formaságok” elintézé­séhez? Látszik, hogy maguknak fogalmuk sincs arról, mi is van Romániában... A bukaresti ajánlat okozta sokkon rég túlvannak. Talán egykedvűek, de nem rosszked­vűek; hasznossá tudják tenni magukat, türelemmel várják sor­suk megoldását. De akkor né­hány napig nagyon elkeserítette őket a kilátás, hogy esetleg vissza kell menniük Romániába. — Hát nem vette még észre a világ, hogy ott nem teljesítenek semmilyen ígéretet?! — Az éhségsztrájk, az öngyilkosság gondolatával fog­lalkoztak. A román tengerparton nyara­lók számára szervezett egynapos várnai kirándulás idején szöktek meg csoportjuktól, hogy az első vonattal Szófiába menjenek. A nem éppen olcsó tengerpar­ti üdülésre ezért az egyetlen na­pért fizettek be. Nem tudtak vol­na hát úgy visszatérni a csoport­jukhoz, mintha mi sem történt volna. És az a házaspár sem, amely egy autóskirándulás során tette ugyanezt, egy nappal a töb­biek előtt. Egyébként e sorok írójának tudomása van arról, hogy még a szófiai Magyar Kulturális Intézet vezetői is többször beszéltek le hasonló lépésről az intézetbe be­térő, Szófiában járó erdélyi ma­gyarokat. De azok próbálkozásai nem derültek ki soha. A szófiai „tizenkettek” jól ér­zik magukat így is. Van elfoglalt­ságuk. Eleinte, amikor a saját, beváltott és még otthon beszer­zett kevés pénzük elfogyott, jó érzésű emberek magánadomá­nyaiból éltek. Egy — különben diplomáciai fogadásokra szolgá­ló — teremben aludtak, sorban egymás mellé rakott matraco­kon. Most már külön szobákat kaptak az egyes családok, ellátá­suk gondját pedig átvette a Ma­gyar Vöröskereszt. Egyszer — remélik — mégis csak megoldó­dik a problémájuk úgy, hogy az számukra is megnyugtató le­gyen. Ez mindenki reménye. Agyagtengerből áll ki a házak teteje a földrengés epicentrumá­nak közelében lévő tadzsik Okuli Pojen nevű faluban azután, hogy a földrengés földcsuszamlást idézett elő

Next

/
Oldalképek
Tartalom