Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-17 / 14. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 17., kedd Egy hét.. A KÉPERNYŐ ELŐTT Krimik, bufeledtetonek Részlet a Polipból Színészek — szakszervezetben Harminc évig gittegyletnek tartották... (Fotó: Tóth Gizella) Ugye, mindnyájan emlékez­nek A hét január nyolcadiki mű­sorának megrázó nyitányára, ar­ra a keserű számvetésre, amely­ből kiderült, hogy kis honunk­ban mintegy két és fél millióan minősíthetők szegénynek. Azóta is üldöznek ezek a képsorok, azóta sem hagynak nyugodni azok a szótlanul is vádoló arcok és tekintetek. S emlékszem a kö­zépkorosztály — ide tartozom én is — helyzetének tömör és kifeje­ző jellemzésére: fáradt és kiáb­rándult. Többek között azért, mert kimentette az életszínvonal csakazértis megőrzéséért vívott, egyre inkább sziszifuszivá váló, bevallatlanul is reménytelen küzdelem. Aztán következett a hivatalos közlemény az áremelés — nem reform, rendezés, igazítás! — meghökkentő tételeiről. Mind­ehhez felesleges kommentárt fűzni. Legfeljebb abban remény­kedem — másokkal együtt -, hogy azok is szembesültek a megrázó erejű tényekkel, akik hozzá nem értése, vétkes nagy­vonalúsága, dzsentris közöm­bössége ide juttatott bennünket. Teendőinket ismerjük, nem is húzódozunk tőlük, mégis kelle­nek azok a düh- és búfeledtető pi­rulák, amelyekkel a tévé szolgál. Legalábbis pillanatnyilag, bár azt hiszem, hogy a műsor-össze­állítók tisztában vannak azzal, hogy ezekre folyvást szükség lesz. Méghozzá az eddiginél jóval nagyobb dózisban! Az utóbbi napok ilyesféle kí­Melyik televíziós szerkesztő állta volna meg, hogy az elmúlt héten műsorra ne tűzze a Péntek 13-at? Hálás dolog a naptári egybeesés, no meg, az egyébként gyengécske történeteket a fősze­replő, Latabár Kálmán briliáns játéka filmtörténeti értékké vál­toztatja. Mindehhez hozzájárul, hogy ezek az ötvenes években készültek, s ezeknek az eszten­dőknek még mindig sajátos poli­tikai pikantériája van. Hiába mondják jó néhányan, hogy túl sok szó esik erről az aránylag nem is hosszú periódusról, még mindig — és még sokáig — akad a korszakról kibeszélni, megválta­ni való. Három rövidfilm, pontosab­ban tanmese követi egymást az összeállításban. A szó közvetlen értelmében üzenetet hordoz mindegyik, ahogy a vetítést kö­vető beszélgetés során el is hang­zott: megrendelésre készültek. Az egyik arról szólt, hogy a ba- bonaság butaság, a másik szerint ráfázik a táppénzcsaló, a harma­dik pedig azt hirdeti, hogy a selejt veszélye annak a fejére száll, aki előállítja. Csupa olyan „igazság”, amely már megszületésekor is közhelye nek számított, különösen olyan felszínes logika szerint, ahogy a forgatókönyvet megírták. Igen ám, de Latabár Kálmán zsonglőr módjára egyensúlyo­zott az együgyű fordulatok kö­zött: arcjátékával, gesztusaival, ötleteivel mindig belevitt valami nálatára — szerencsére — nem panaszkodhatunk. Akkor se, ha a színvonalat egy-két esetben megkérdőj élezhettük. Kedden folytatódott a Polip, ez az épkézláb, valósághű, olasz bűnügyi sorozat, amelynek blokkjai a maffia elleni harc epi­zódjait felelevenítve, az igazság diadalmaskodásába vetett hitün­ket edzik, acélozzák. Ezért druk­kolunk azoknak, akik Jusztícia szolgálatába szegődve viaskod­nak az embertelen alvilág kö­nyörtelen figurái ellen. A katar­zis valószínűleg teljesülő ígérete az író, Ennio de Concini érdeme, de elismerés jár a stáb tagjainak, akik elképzeléseit hiánytalanul jelenítik meg. Az NSZK-sok a Két férfi, egy esettel jelezték, hogy mire képe­sek. Az Egyszer még című egy­ség némi erkölcsi tanulsággal is kirukkolt. No, nem valami új­donsággal, hiszen csak azt nyo- matékolta, hogy az etika íratlan törvényei mindenkire azonos ér­vényűek. Rangtól, címtől, pozí­ciótól, pénztől függetlenül. Inte­lemnek ez is valami. Ráadásul — s ezt ne tagadjuk — kikapcsolód­tunk, szórakoztunk is. Akárcsak a francia cégjelzésű Csempészek vetítésekor. Annál is inkább, mert a fordulatos, a meglepetésekben bővelkedő történet nem nélkülözte az ere­detiség ízeit sem, azaz, az igénye­sebbek se méltatlankodhattak. Bár így lenne mindig... Pécsi István többletet a látottakba. Tanítani kellene — ha lehetne — azt a könnyedséget, amellyel összeka­csintott a nézővel: „mindketten tudjuk, hogy ez az egész nem így van, de ennek ürügyén azért jót szórakozhatunk.” Poénjai pontosan eltervezet­tek, mégis természetesnek hat­nak, mert Latabár tudott vala­mit. Nevezetesen azt, hogy min­den korban meg lehet és meg kell maradni embernek, még ha ne­héz is. Talán éppen ebben az esendőségében rejlett ereje. Ilyenformán rokon húrokat pen­get Chaplinnel, de lehetett volna tánctudása, eleganciája alapján Fred Aster vetélytársa is. De le­szorította tehetségét az alacsony hazai horizont, megjelenítőere­jét, humorát szegényes célok ér­dekében használták. Rossz ómen alatt született, ha nem is pénteken és 13-án. Ahogy ezeket a filmecskéket nézi az ember, elgondolkozik ar­ról, hogy nem is olyan egyszerű minősíteni, a jó és a rossz címké­jével megbélyegezni valamit. Mint az egyszeri királynak, egyik szemünk sír, a másik pedig ne­vet, hogy ennyi tálentum pazar­lódon. Mindenesetre annyi biztos: Latabár Kálmán tehetségének csillogása még ezekből a gyen­gécske sztorikból is kiviláglik, megrendelésre is remeket alko­tott, de ehhez már valóban a leg­nagyobbak vénája kellett. Gábor László . A gorbacsovi kultúrpolitika kinyitotta a zárt dobozokat Közép-kelet- európai filmek a Prizmában Őszintén remélik a szervezők, hogy megdől az az állítás, misze­rint csak a nyugati kalandfilmek­re van vevő. Az egri Prizma mozi új, tematikus összeállításában helyzetfeltáró, a közép-kelet- európai társadalmi-politikai je­lenségeket elemző alkotások ve­títésére kerül sor januárban. A sorozat első darabját, a Szo­lidaritás tevékenységét bemuta­tó Befejezés nélkül című lengyel filmet már 13-án, pénteken meg­tekinthették az érdeklődők. Ám érdemes odafigyelni a többire is! Szerdán, 18-án kerül a nézők elé Alekszander Aszkoldov filmdrámája, a Komiszár, melyet még 1967-ben forgattak. A gor­bacsovi kultúrpolitika kinyitotta a zárt dobozokat. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy forgalmaz­zák ezt, a háborús témában az eddigiektől eltérő szemléletű művet, amelyről egyébként a vi­láglapok azt írták, hogy az egyik legjobb, amit valaha a Szovjetu­nióban készítettek. Az Elakadás, Vera Chytilova filmje komédia férfi és nő örök konfliktusáról. A sorozatban né­mi feloldódást ígérő történettel 20-án pénteken, este hét órai kezdettel ismerkedhetnek a né­zők. A fiatal, lengyel írónemzedék legendás alakjának, Edward Stackurának Magyarországon is kiadott híres regényéből készült a Szekercelárma. A meghatódás, a szenvedély, a megrendültség filmjének főszerepét Dániel Olb- richski alakítja. Január 22-én va­sárnap, este hét órakor mutatják be. „Útlevél” a középiskolába Javában folynak az általános iskolák hetedik-nyolcadikosai­nak tanulmányi versenyei. Az idén kísérletképpen nem házi dolgozat volt a beugró a vetélke­dőre, hanem először iskolán belül versengtek a nebulók, a szaktaná­raik által összeállított feladatla­pokat töltötték ki. Azok, akik a legeredményesebben szerepel­tek, bejutottak a következő for­duló mezőnyébe. A városi vagy területi erőpróbákra földrajzból, rajzból, technikából és történe­lemből január 14-én került sor, szombaton pedig a fizika, a bioló­gia, a magyar és a számítástechni­ka ifjú tudorai mérik össze tudá­sukat. A megye legjobbjai febru­ár 11-én és 18-án mérkőznek az említett tantárgyakból. A megyei tanács művelődési osztálya és a Pedagógiai Intézet által kiírt versenyek győzteseinek nem lesz gond a továbbtanulás. Ha szűkebb hazánk középfokú oktatási intézményeibe jelent­keznek, előnyben részesítik őket, csak a szakmai és az egészségügyi próbán kell megfelelniük. Ahhoz, hogy Egerben a Gár­donyi Géza Színház friss, egyesz- tendős társulatánál Bókái Mária színművésznőt választották meg szb-titkámak, egészen biztosan köze volt annak a ténynek is, hogy korábbi munkahelyein, Szolnokon és Pécsett összesen tíz évet töltött el szakszervezeti vezetőként. — Meg az én hülye alkatom — fűzi hozzá némi öniróniával, de komolyra fordítja a szót: — A hetvenes évek konjunkturális időszakában több apróbb, de je­lentékeny problémát kellett megoldanunk. Akkoriban vere- kedtük ki a színészek nyugdíj előtti, tízéves védettségét. Ez nagy vívmány volt. Megérdemelt biztonságot nyújt az idős kollé­gáknak. — Kétségtelen, ma már nehe­zebb a helyzet... — Itt van például a vezetőki­választás! Mára már kiöregedett az a régi típusú színházirányító réteg, amely értett a szakmához is, de ahhoz is, hogy menedzselje a társulatot. Ma nincs utánpót­lás, nincs igazán kikből válogat­ni. Ki kellene dolgozni egy szisz­témát, melynek során a legava- tottabbak kerülnek a színház élére. Abba, hogy kit neveznek ki, nem is akarunk beleszólni, de igenis, ha az illető nem válik be, ha nem látja el jól feladatát, a szakszervezeti tagság megvon­hassa tőle a bizalmát. — Nem leányálom ma egy színigazgató helyzetesem, hiszen nemcsak művészi, emberi gon­dokkal, de az anyagiakkal is meg kell birkóznia... — E kettő persze nem választ­ható el. Egy jó vezetőtől elvárha­tó, hogy tudja impresszálni a színházat, meghatározni azt, hogy milyen helyet foglaljon el az országban. Természetesnek kel­lene lennie, hogy ha rossz mun­kát végez az általa vezetett társu­lat, akkor az a vezető „zsebére menjen”, személy szerint is érez­ze meg hibás döntései következ­ményét. Ma igen kevés a jó szín­házvezető. Gyakran friss diplo­mával kerülnek az igazgatói székbe. — Az is érthetetlen, hogy mi­ért mindig rajtunk spórolnak. A világ egyetlen országában sem működnek a színházak állami mecénatúra nélkül. Hiszen ez is a kultúra egy része, éppen olyan fontos, mint az oktatás. No per­sze, vannak nyugaton is magán­kézben lévő műhelyek, ám jó ré­szüket szintén támogatják. S amit azok nem vállalnak: az érté­kes műveket is közvetítse? A ve­zetőimtől tudom, hogy nemrégi­ben minisztériumi illetékes szá­jából hangzott el egy értekezle­ten: Magyarországon sok a har­mincnyolc színház! Tarthatatlan ez a tisztán gazdasági „szemlé­let”. Ellentétben áll a csehszlo­vák, lengyel szemlélettel, ahol jóval több társulat működik. — Megoldásnak találja a szakszervezet megújulását? — Reményekkel és kétségek­kel jöttem vissza a tavaly novem­beri művészeti szakszervezeti ér­tekezletünkről. Némelyek olyan hivatalnoki szinten szóltak hozzá a vitához, amelynek alapján nem érzem, hogy igazán felfognák: sorsdöntő a fennmaradásunk. Ha most szétesik, nem tud újjá­alakulni, elveszti eddigi erejét is. Ha már el nem vesztette. A baj csak az, hogy harminc évig gitt­egyletnek tartották. — Mi volt ennek az oka? — Ha például jött egy rende­let felülről, amelyet be kellett tartani az igazgatónak, bárhogy intézkedhetett: se szankció, se elismerés nem járt érte. Mit te­hettem én szb-titkárként egy adott közösségben? Ütközőpont voltam. Nem tudtam segíteni, s ma sem tudok, ha a többiek nem állnak mögöttem. Minden em­bernek, a tagságnak meg kell végre értenie: csak együtt tehe­tünk valamit a jogainkért. S ilyen szempontból mindegy, hogy szakszervezetnek vagy X egylet­nek hívják, amibe tömörülünk. Csak tudjuk, hogy mit akarunk. — S melyek voltak az előbb említett, reménykeltő mozzana­tok? — Elhangzott az aktíván pél­dául egy javaslat, hogy a szak­szervezet kapjon mandátumokat a Parlamentben. A törvények tervezésénél, egy adott döntés előkészítésénél — ha szükség van rájuk — ott legyenek az ágazati szakszervezetek képviselői. Ezt jó dolognak tartom. Mint ahogy azt is, hogy adott kérdésben a ha­sonló rétegek szervezett dolgo­zóival szövetséget kell kötnünk. Akár más művészeti ágak képvi­selőivel, akár az értelmiségiek­kel... — Maradt-e hiányérzete? — Ha felszólaláshoz jutok, mindenképpen szóba hoztam volna a technikai dolgozóink hátrányos helyzetét. A díszlete- zőkre, világosítókra gondolok. A műszak itt nálunk is nagyon keményen helytáll. Társadalmi szinten sokat kellene tennünk azért, hogy az ő tevékenységüket is megbecsüljék, szakmának fog­ják fel, hogy ne segédmunka, ha­nem hosszú távon rang legyen, ha színházban dolgoznak. Osz- szehasonlíthatatlan például egy asztalos helyzete egy vállalatnál és nálunk. Hiszen itt szombat, vasárnap sem „teszik le a lantot”, úgy adóznak, mint mások. A túl­munkával büntetik őket. El kel­lene érni, hogy a hétvégekért szabadnapot kapjanak, s azt fi­zessék ki, ha mégis dolgozniuk kell. Jámbor Ildikó Galyatetőn nem sikerült Wagnemak még elnézném... Beethoventől nem mertem volna interjút kérni. A zord és mogorva mester, aki a vihar ere­jét is bele tudta verni a billen­tyűkbe, valószínűleg egyetlen pillantásával megfutamított volna. Wagnerről sem próbál­koztam volna. Főleg azokban az órákban nem, amikor szinte erőszakosan és ellenállást nem tűrően megszállta az alkotás kényszere. Mennyit panaszko­dott, hogy az operái teljesen ki­merítik és őt magát már alig I hagyják élni. Más se hiányzott ilyenkor neki, mint egy kíván­csiskodó újságíró. Biztosan ki­hajított volna. A művészlélek kényes jószág, úgyhogy a legóvatosabban, majdnem lábujjhegyen hívtam fel a Művészeti Alap galyatetői alkotóotthonát. Gondoltam, lí­rai cikkben örökítem majd meg, hogy a csendes és nyugodt zug­ban hogyan születnek a regé­nyek, zenedarabok, mint csi­szolódik az előadói készség, mely aztán mindnyájunk cso­dálatát vívja ki. Az otthon vezetőnője vette fel, a telefont, aki készségesen tájé-' koztatott, hogy egy karmestert, egy újságírót és egy zenész höl­gyet lát most vendégül, házas­társaikkal együtt. Mondtam: meglátogatnám őket, és aján­lottam egy időpontot. Hamaro­san visszatért és tolmácsolta: akkor nem lesz jó. Mindennap túrázni mennek. Sebaj, moso­lyogtam és újabb javaslattal áll­tam elő, amit a vendéglátó át­adott a művészeknek. Néhány másodperc múlva meg is érke­zett a válasszal, miszerint nem akarják időhöz kötni magukat, ők pihenni jöttek ide. Nem ad­tam fel, és úgy éreztem, nem le­szek bárdolatlan, ha megké­rem: ugyan ne üzengessenek már, valamelyikük vegye át a kagylót. Hiába volt, rövid, „le- vélváltásnyi” csend után újra az ismerős hangot hallottam, je­lentette, hogy az alkotók nem kívánnak a készülékhez jönni, és azt mondták, hogy holnap van váltás, mindenki elutazik, valamint azt: ők pihenni jöttek ide. Most éppen ebéd után van­nak és borzasztóan sietnek. Par­lamenterem egyébként biztosí­tott, hogy helyettük elmondhat­ja, jól érzik itt magukat, szívesen visszajárnak. Ezt nyugodtan megírhatom. Nem villanyozott fel a lehetőség, és majdnem fel­adtam már, csak azt akartam megtudni, hogy végül is másnap túrázni mennek vagy hazautaz­nak. Ez volt az utolsó dobásom. A két tűz közé szorított háziasz- szony már nem sóhajtott, csak lerakta. Mondat közben. Tisztában vagyok vele, hogy az igazán kivételes tehetségek széttörik a hétköznapi, szűk agyú viselkedési normák kere­teit. A kispolgári érintkezés szürke szabályai rájuk nem le­hetnek érvényesek. így van rendjén, csakhogy szépen, ará­nyosan: kis művész — kis hó­bort, nagy művész — nagy hó­bort. Ezek szerint én a Legna­gyobbakat zavartam meg... ? (palágyi) KaKagMMii —iüijjmmb Rossz ómen alatt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom