Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-13 / 296. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 13., kedd Egy jelenet A Strudlhof-lépcsőből Félúton Az egyértelmű siker felé veze­tő űt göröngyös, buktatókkal tarkított, rossz irányba ívelő mel­lékösvényekre csábító, ám a ha­misítatlan tehetséggel megáldot­tak, a csak azért is kitartók végül is célba jutnak, megajándékozva bennünket azokkal a művekkel, amelyekre rögvest ráhangoló­dunk, amelyek révén gazdag­szunk, s etikailag, érzelmileg egyaránt megtisztulunk. A riadozók, a szerényebb adottságúak, a megtorpanok azonban megállnak félúton, s mi csak becsületes szándékú jelzé­seiket vehetjük, hiába sóvárogva azokat az alkotásokat, amelye­ket joggal reméltünk tőlük. A hatvanesztendős Szilágyi György képességeit senki sem kérdőjelezi meg, csütörtöki szer­zői estje, a Csak viccelek . . . azonban nem érzékeltette a mag­vas életmű igazán rangos értéke­it. A bemutatott jelenetek egy ré­sze megporosodott, avíttá, sőt avulttá vált, így aztán az egyre veszedelmesebben közelítő unalmat nem száműzhette a nagyszerű színészgárda hibátlan játéka, önfeledt komédiázása sem. Az effajta születésnapi kö­szöntőhöz ügyesebb, átgondol­tabb válogatás szükségeltetett volna. Nem csak miattunk . . . Nem ismerem Heimito von Doderer regényét, amelynek motívumait használta fel Erika Molny A Strudlhof-lépcső című két blokkba sűrített tévéfilm ké­szítéséhez, mégis úgy érzem — meggyőződésem: nem tévedek —, hogy forgatókönyvírói sze­repkörben legfeljebb elégségesre vizsgázott. Határozatlanságát, bizonytalankodását, tömörítési bakijait ugyanis a veretes narrá- tori szöveg ritka erényei leplez­ték le. Ha ezek hiányzanak, ak­kor már az első fél óra után ott­hagyjuk a készüléket. Nem vélet­len, hiszen csigatempóban ván- szorgott a cselekmény, veszedel­mesen szürkültek a dialógusok, jellegtelenné torzultak a karak­terek. A remekmívű mondatok, a bölcsességet sugárzó megállapí­tások azonban jókor érkeztek, s ha azonosulásra nem is, de lega­lább szomorkás nosztalgiázásra sarkallták az érzékenyebb lelkü­letű idősebbeket, akik valameny- nyien már-már megfakult emlé­keiket idézték, s régvolt színek, ízek, soha vissza nem térő pilla­natok után kutattak a tudat fura panoptikumában. Némi vigaszként türelmükért. Talán meg is érte . . . A barátság veszélyei, ez a szombaton vetített francia pro­dukció szintén az elpazarolt le­hetőségek iskolapéldája. Kár, hogy a stáb tagjai — a kudarcért elsősorban az ötletgazda Geor­ges Conchon okolható — nem szálltak elég mélyre, pedig az el­kent konfliktusok aligha szülnek vérbeli katarzist. Sem itthon sem frank­földön . . . Pécsi István Barátkozás a hétfővel Valaha a hétfő tabunak számí­tott a televízió számára. Ha kül­földi szakember érdeklődött a magyar tévés szokások felől, vív­mánynak értékelte az adásszüne­tet. Pedig nem volt másról szó, mint fáziskésésről: a fejletlen or­szágokban sem azért eszik a kor­pás kenyeret, mert tudják, hogy egészséges. Hófehér belűt vásá­rolnának legszívesebben, hogy majd egyszer betelten és jóllakot- tan, szabadon dönthessenek a korszerű táplálkozás mellett. Mert mennyivel másként hangzik, hogy egy-egy család maga döntheti el, hogy rendez-e egy vagy több képernyő nélküli napot a héten, nem pedig „ki­utalják” számára a szünetet, „juttatásként” kapja a semmit. Ha fönnmarad a mostani állapot, bizony függőségünk is a régi lesz. Mert a heti néhány kellemes pro­dukció odaköt bennünket a ké­szülékhez, a választás esélye nem adatik meg. Egy megoldás van tehát: amennyire lehet, a műsorajánlat­ban is fel kell számolni a „hiány- gazdálkodást”, s megkeresni, mikor lehet „túlkínálatot” bizto­sítani. Ennek módja az is, ha eze­ket a bizonyos hétfőket fokoza­tosan megtöltik tartalommal. Ha kell, leplezetlenül üzleti alapon, mert semmivel sem vált rosszab­bá az elmúlt hét kezdő estéje sem, mert a Délker biztosította hozzá a fedezetet. Belefért még egy jó film is az összeállításba: eddig a színtelenség volt a rákfe­néje ezeknek a külön válogatá­soknak. Még az is fűszerezte az egyve­leget, hogy a Rázós futam című új-zélandi film története illett a választott témához, a sporthoz. Napjaink egyik központi problé­májához, a katasztrófasokkhoz kapcsolódott a sztori, melynek fókuszában a biológiai szennye­zés veszélye állt. Már más mű is feldolgozta ezt a végzetes lehető­séget, gondoljunk csak az And- roméda törzs című emlékezetes filmre. Itt azonban ehhez a kiin­dulóponthoz hozzátettek egy hajszát. Tudniillik a víruskon- centrátumot egy autóversenyző páros igyekszik megmenteni a katonák karmaiból. Máris kapcsolódtunk a sport­hoz, a vetélkedéshez: direkt is­mertetés helyett egy sztori kere­tein belül kerülhettünk közel egy érdekes világhoz. Azért is volt ez jó, mert bizony akadnak jó néhá- nyan, akik nem élnek-halnak a sportért, öncélú dolognak tart­ják. Mennyivel más a helyzet, ha az „emberiség sorsa” forog koc­kán. így már értelmessé válik az a rohanás, amely sokak szerint egyébként teljesen felesleges. Ilyen megfontolásból jó vá­lasztás volt a Rázós futam, jó érv az erő, az ügyesség fejlesztése mellett. , , Gabor László MINTA Kiállítás a Műcsarnokban Készlet a kiállításból Legújabbkori képzőművésze­tünk ápolása, bemutatása mellett a Műcsarnok kezdeményezően karolja fel az önálló múzeummal nem rendelkező művészeti ága­kat, gyakran nyitja meg termeit a plakát-, a fotó-, a textil-, vagy a köztes művészetek előtt. A sike­res nemzetközi kisplasztikái tri- ennálék gyakorlata után most újabb kiállítássorozatot indított a Műcsarnok a Magyar Képzőmű­vészek Szövetségének kezdemé­nyezésére, a Budaprint Pamut­nyomóipari Vállalat közremű­ködésével és finanszírozásával. Huszonnégy országból, hat­vanötkülföldi és negyvenhat ma­gyar művésztől érkezett az a kü­lönös anyag, amelyet I. Nemzet­közi Minta Triennálé címen ja­nuár 1-jéig láthat a közönség. Sokan és sokféleképpen értel­mezték a kiállítás kiírását, a min­ta szót, amely bármilyen anyag, technika és műfaj számára rész­vételi lehetőséget adott, csak a méretben volt megkötés a méter­szer méteres modul és a maxi­mum kilenc négyzetméteres fe­lület. Ezt a lehetőséget jó néhá- nyan kihasználva nagyméretű műveket küldtek, úgy, hogy a Műcsarnok három középső ter­mében hármas sorokban, de mégis levegősen sorjáznak a mű­alkotások. (Pedig ez az anyag már a válogatott, zsűrizett kol­lekció, s a beküldött műveknek éppen az egyharmada.) Képző- és iparművészek, gra­fikusok, festők, textilesek, nyo- mottanyag-tervezők munkái ér­keztek a világ különböző részei­ből, közelről és távolról, Ausztriá­ból és Japánból, Csehszlovákiá­ból és Kanadából. Volt, aki olyan festményt vagy rajzot küldött, amin éppen dolgozott, mások külön terveket készítettek e kiál­lításra. Jöttek hagyományos és nagyon meglepő kreációk, diva­tos stílusokat követő és különbö­ző ragasztott, varrott, tűzött, mozaikozott, dróthálóraszteres, madeirázott technikájú képek, rajzok, textilek. Noha a minta szó textilmintát sugall, többségében mégis képzőművészeti alkotá­sokból állt össze a kiállítás. Nem volt könnyű dolga Dohai Ágnesnek, aki bravúrosan oldot­ta meg a rendezés feladatát. Csak a művektől, esztétikai szempon­toktól hagyta magát befolyásol­ni. És nem nevek, országok sze­rint, hanem a látvány és a stílus szerint rangsorolt. így kerültek az első terembe a geometrikus ihletésű, a másodikba az átme­neti és a harmadikba a figurális alkotások. így kerültek egymás mellé az osztrák és a holland, az NDK-beli és a japán, a csehszlo­vák és a magyar művészek mun­kái, kiegészítve, erősítve a ha­tást. A kiállításhoz pompás színes katalógust, mintakönyvet szer­kesztettek, a művek teljes és kina­gyított részletfotóival. Azzal az elgondolással, hogy a költsége­ket viselő Budaprint e mintákból ihletet merítve textiltervekben felhasználja a kiállítás anyagát. k. m. Pályamódosítás Akiket kicsit jobban érdekel a közművelődés helyzete a jelen megváltozott gazdasági körül­mények közepette, azok érzékel­hetik az intézmények tartalmi munkájának arculatváltását. A művelődés hajlékai, legyenek bár falun vagy városon, a meg­csappant látogatottság, az igé­nyekhez nem igazítható anyagi­ak okán rendre pályát módosíta­nak. Ott persze, ahol lankadat­lan a szolgálat szelleme! Mert amerre ez nem így volt, koráb­ban sem hasznosultak igazán a tanácsi, vállalati forintok, a kü­lönböző belépőjegyekből szár­mazó összegek. Nos, mi az ilyesféle pályamó­dosítás lényege? Elsősorban a munka, a rendezvények tárgyá­nak változása. Mert egy talpára álló népművelő, egy hivatásához hű „kultúros” — habár anyagi megbecsülése átlagon aluli — képtelen kibújni a bőréből. És mivel a közízlés ma már nem en­ged a bóvli, a talmi érték vonzá­sának: sehol sem mentőkötél a haknibrigádok, a „márkás” ne­vek mégannyiszor történő bedo­bása, az áltudósok, az exhibicio­nista közéleti figurák megjelené­se, a világjárók pénz- és szenzá­cióhaj hász élményfitogtatása, s ezzel együtt', a nemesebbre költ­hető haszon módfeletti esetle­gessége. Hová fordul tehát a szervezői figyelem? Az igazi tennivágyás- sal társult tehetség? Elsősorban a befogadó közeg, tehát egy várbs, egy kisebb település, egy komo­lyabb emberközösség valós igé­nyére összpontosít, vagy az adott településen létező tanintézetek diákságának szükségét, más ese­tekben a rétegérdeklődést céloz­za meg. Ahol például föllendü­lőben van a kisállattenyésztés, a háztáji gazdálkodás, ott nyilván az agrártanfolyamok lépnek elő­térbe, ahol a számítástechnika területe, netán egy-egy könnyeb­ben elsajátítható szakma keres utánpótlást, ott a TIT segítségé­vel akár számítógépes tanfolya­mot, szabás-varrást, hegesztést, kazánfűtést okító kurzusokat in-, dítanak, vagy amerre az angol, a német, az orosz beszéd elsajátí­tása iránt nyilvánul meg csopor­tos érdeklődés, nyilván a nyelv­képzés honosodik meg. És ez mind nem a humánum, nem a belső tartalom színvonalának feladása! Mivelhogy az említett vállalkozások egyként a telje­sebb felé viszik az emberi szemé­lyiséget, növelik önbecsét, mi­közben anyagi lét dolgában is egy-egy háztartást erősítenek. Persze, az ilyesféle koncepció nem visz látványos sikerekhez külső megítélés szempontjából. S nem válthatja ki a művészet, a kultúra magasabb szféráit. De azt hiszem, hogy ez ma nem is el­sőrendű kérdés. Nekünk társa­dalmi szinten most arra kell töre­kednünk, hogy a közművelődés sáncai egy bizonyos időszakon át bevehetetlenek maradjanak. Akik pedig a védfalak mögött eme élet-halál harcot vezérlik, érdemük szerint ítéltessenek meg a legkülönbözőbb fórumo­kon.. Moldvay Győző Lion Izmaljov: A gyűlés II/2. — Ez a Petrov nekem tulaj­donképpen kezdettől fogva nem tetszett. Tavaly egy tízru­belest kért kölcsön, gondoltam udvarolni akar, ehelyett egész egyszerűen nem adta vissza és kész. — Jól van, elvtársak, más­ként közelítjük meg a kérdést. "Válasszunk: továbbra is a régi, passzív módon élni — te ne­kem, én neked —/avagy aktí­van bekapcsolódunk az életbe, kezdeményezéseket, új elkép­zeléseket kigondolva? Nos, mindannyian átgondolták? Te, Petrov, hogyan foglalsz állást? Fogsz új módon élni? — Ha felemelik a fizetést, fo­gok. — Dolgozni kell, akkor a fi­zetést is felemelik! És te, Iva­nov, akarsz új módon élni? — Hm, érdekes, Petrovnak felemelik a fizetését, én meg csak éljek új módon. — Mondd csak, Szidorov, ta­lán csak a pénz a lényeg? — Természetesen nem. Fon­tos, hogy új módon éljünk. — Nagyszerű, Szidorov. És mi kell ehhez, hogy új módon, jobban éljünk? — Fel kell emelni a fizetést! — Már megint a régi nóta. Marja Sztyepanovna, mondja meg, legyen szíves: maga sem akar jobban élni? — Hát ki nem akar jobban él­ni. Még egyszer utoljára. Mert hisz így nincs is kivel. — íme, mindenki jobban akar élni. De ehhez át kell ala­kulnunk. De mi is az az átalakí­tás? Például amikor mindent felfokozott ritmusban, gyor­sabban, mind gyorsabban csi­nálunk. Hogy nevezzük ezt, Ivanov? — Kapkodásnak. — Nem kapkodás, hanem gyorsítás. No és amikor az em­berek, a vezetőktől nem félve kritizálnak, nyíltan kimondják, amit gondolnak — hogyan hív­ják ezt, Petrov? — Arcátlanságnak vagy mi­nek. — Ugyan már, nyilvánosság a neve. És most te, Ivanov, mondd csak: amikor valaki ja­vasol, kigondol valamit, pedig nem is kérték rá, s mindenáron keresztül is akarja vinni elkép­zeléseit — hogyan nevezzük ezt? — Szemtelenség. — Tévedsz. Alkotó kezde­ményezésnek hívják. Eme há­rom fő irányvonal ismeretében kérdezlek titeket, mit tudtok hát csinálni? Te például, Iva­nov, mit tudsz az országnak ad­ni?-Vért. — Óh, te szerencsétlen alko­holista, kinek kell a te véred? És te, Petrov? — Időben be tudok érni a munkahelyre. — Te Szidorov? — Nos, először adhatok vért, utána pedig időben bemegyek a munkahelyre. — És maga, Marja Sztyepa­novna? Szintén vért ad? — Miért csak vért? Másmi­lyen vizsgálatokra is kész va­gyok! — Akkor mára elég is volt, polgártársak. Holnap mindany- nyian időben jelenjenek meg a munkahelyen. Kilenctől tizen­egyig ismét az átalakítással fo­gunk foglalkozni. (Vége) Fordította: Daróczi László

Next

/
Oldalképek
Tartalom