Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-06 / 290. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 6., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Eltékozolt lehetőségek Részlet a hétfőn vetített Rosszkedvűnk teléből. A sikert a nagyszerű John Steinbeck garantálta. Meggyőződésein, hogy az élet sokkal megrázóbb, hitelesebb, tanulságosabb történeteket produkál, mint halvány tükröződése az irodalom. Ebből következik, hogy csak az igazán tehetséges, a személyes sorsukban golgotás szerzők képesek arra, hogy hű tolmácsai legyenek. Kevés azonban az elhivatott, így aztán a többség a siker esélye nélkül lép a porondra. Az utóbbi napokon vetített három külhoni film nyomán formálódott impresszióim ismét megerősítették efféle hitemet. Egyértelmű ellenérzéseket keltett bennem — gondolom másokban is — a csütörtök este műsorra tűzött spanyol cégjelzésű Egy igazi úr, amelynek alkotógárdája egy gyilkos lelkivilágának természetrajzát adta. Nincs semmi távol tőlem, ami emberi, s e téren a leendő harmincadik század majdani eszmevilágának szintjét vállalom, ám képtelen vagyok és leszek azokat megérteni, akik megszegték a Ne ölj! félreérthetetlen és örökérvényű parancsolatát. Mentséget nemkeresek s nem is találok számukra. Különösképp akkor, ha önkontroll nélküli, szeszélyes, zabolátlan, etikai kötelmeket elutasító karakterükből fakad szörnyű tettük. Az ilyen bűnre nem jár bocsánat, legfeljebb elnézés, persze a vezeklés után. Itt bakizott a kollektíva, ebből a tartalmi torzóból származott a bántó műfaji keveredés, a lélektani és a krimi motívumok szerencsétlen párosítása, a lustálkodó kamera idegesítő téblábolása. Szombaton este létünk sűrűn óhajtott, várt, s mégis rettegett pillanataira koncentrálhattunk, az elsöprő lendületű érzelmek viharait idézhettük. Méghozzá két alkotás kapcsán. Francia földről postázták az Ahogyan én élni szeretnéket, amely egy szerelem korkülönbségből adódó gyötrelmeit kísérelte meg felvillantani, ősi, illetve mindenkori helyzetet vittek celluloidszalagra, de nem jutottak tovább néhány megrendítően hiteles megfigyelésnél. Szerény igényű próbálkozásuk értékét még inkább tépdeste a csak azért is zárás, amely visszafogottsága ellenére is nélkülözte a hamisítatlan katarzis valódi tisztítótüzét. NSZK — s küldemény a Jegy Rómába, amely — többek között — az újságírás sajátos világába kalauzolt minket, de adós maradt a speciális hivatás vívódásainak érzékeltetésével. Emellett egy kapcsolat szükségszerű válságát taglalta volna, ha nem ragad meg folyvást a felszínnél. Az ötletgazdák — mindhárom esetben — megfeledkeztek a világirodalom klasszikusainak önzetlen hagyatékáról. Ha mentenek ebből a krőzusi örökségből, akkor most nem fájlalnánk az eltékozolt lehetőségeket. S elrabolt óráinkat sem... Pécsi István Megbánás nélkül A hét legmegrázóbb műsora számomra a Kék fény volt. Nem azért, mert túl újszerűre vagy jól megformáltra sikerült volna az adás, épp ellenkezőleg. A szerkezet nem túl eredeti, már rég meg kellett volna fontolni, hogy felcseréljék valami újabbra, pergőbbre. De nem ez volt a fontos. Ki- sebb-nagyobb bűnügyek között egyszer feltűnt az a rendőrgyilkosság, amelyet az utóbbi hetek egyik legmegdöbbentőbb eseményének kell tartanunk. Már első hallásra szöget üthetett az ember fejébe, hogy mi is késztethet néhány tizenéves fiatalt, hogy minden elemi szabályról megfeledkezve ilyen gaztettre vetemedjen. Marcona arcokra számítottam, nagy indulatokra, valamilyen emberi valójukból kivetkezett fenevadakra. Talán könnyen helyrebillent volna belső egyensúlyom, ha azt tapasztalom, hogy a néhány — szinte természetes módon előforduló — eltorzult egyéniségű, kóros jellemű ember közül valamelyik követi el ezt a tettet. Ellenkezőleg: szinte átlagos arcú és modorú inakkal találkozhattunk, akik ráadásul különösebb indulat és megbánás nélkül beszéltek a történtekről. Épp ez az, ami megrémített. Irodalmi élményeim szerint az elmúlt évtizedekben és évszázadokban ugyan könnyen osztották a halált, de nem lelketlenül. Például Dosztojevszkij „hőse”, Raszkolnyikov nagy belső tusa árán jut el a gyilkosságig, s még nagyobb küzdelem viszi a bűn- hődésig. Hol van ettől ez a néhány suhanc, aki alkoholgőzösen duhajkodik, s öntudatlanul követi el a bűnök legsúlyosabbikát? Számukra szinte véletlen, nem is tudják, hogy mi terheli őket. S talán valóban a sors játéka, hogy ők kerültek ilyen helyzetbe, s nem más. Tragikusan behelyet- tesíthetőek. Néhány csordaszellemű fiatal, aki karateedzésről hazafelé tartva (lám csak, ez is milyen divatos!) elfogyaszt néhány pohárkával, s valamiféle szabadosság állapotában szembekerülnek a korlátokkal. S itt kezdődik az a probléma, amely már túlmutat a konkrét helyzeten: belső korlátjuk már nincs, mert a család, az iskola nem építette ki, s a videofilmek, az olcsó krimik magas „öntudatot” fejlesztettek bennük. így hát szinte a természeti katasztrófa erejével sodródnak a végkifejletig, talán már a kapanyél is elsülne a fiú kezében, aki úgy adja le a halálos lövést, hogy még életében nem volt a kezében pisztoly. Ilyen csőre töltött világban é- lünk, s bárki belekerülhet hasonló szituációba. Hogy őrizzük meg ilyen körülmények között gerincünket? Neriez lecke. Sokat kell még tanulnunk mindnyájunknak. Gábor László I Csomagolás — egykororil I _______ ____ __*_____________ I K iállítás az Iparművészeti Múzeumban Manapság az üzletekben négyzetcentiméterekben mérhető papírt lehelnek a kenyérre, azonnal kiszakadó zacskóba vihetjük el az illatszerboltból a drága Kozmetikumokat, vékony selyempapírba tekerik a csipkés fehérneműt. Bezzeg hajdanán! Nagyanyáink a tanúk rá, kultusza volt a vonzó, csillogó, díszes csomagolásnak, az aranyozott nyomású, selyembélésű, képiekkel díszített dobozoknak. A kereskedők mindent megtettek, hogy vásárlásra csábítsák az utca népét. Ezért aztán nem csak a drága holmikat csomagolták selyembe, bársonyba! Hogy milyen dús fantáziával terveztették, rajzoltatták, csináltatták a kisebb-nagyobb dobozokat, csomagolópapírokat, arról némi képet kaphatunk az Iparművészeti Múzeum februárig látható Séta a Koronaherceg utcában című kiállításán. A Koronaherceg utca a belváros szívében, a mai Petőfi Sándor utca helyén húzódott. A képzeletbeli sétán múzeumi vitrinekbe soroltak kétszáz múlt századi és e század eleji dobozt, amelyek a biedermeier, a historizmus, az eklektika és a szecesszió stílusjegyeit viselik magukon. Az első, a 18. század közepéről ismert kartondobozok még könyvkötők munkái voltak, s gyógyszertárak számára készültek. Később, a 19. század során vált önálló iparrá a doboz- és kartonázskészítés. Az 1873-as bécsi világkiállításon színesen nyomott, aranyozott papírborítású vagy más luxusanyagokból formázott dobozok árasztották el a standokat. S hogy mi mindent csomagoltak ezekbe a cifra dobozokba? Levélpapírt, a múlt században oly divatos emléklapot, társasjátékot, kártyát, zsetont, gyerekjátékot, babát. Aztán pipát, bőrborítású, selyem- és bársonybélésű fából készült pipatokban szivarokat, cigarettát, „a legfinomabb,” „különleges” feliratokkal, a forgalmazó címével és változatos rajzokkal, arcképekkel díszítve. Külön műfaj a cukorkák, csokoládék csomagolására tervezett doboz. Gyerekek számára kedves mesejelenetekkel, felnőtteknek ínycsiklandozó torták, habos sütemények rajzával. Az egyik doboz fából, a másik szalmafonatból, a harmadik bádogból készült — valamennyi színes vagy arany bontással, fémlábakon, selyem ripszszalaggal átkötve. Köztük Kugler Henrik császári és királyi udvari cukrász Gerbeaud feliratú szecessziós díszdoboza. (A dobozt egyszerűsített változatban ma is használja a nagy hírű cukrászda.) Aztán az illatszerek! Micsoda gazdagsága üvegcséknek, pudri- és dobozoknak, parfümös flakonoknak, metszett üvegből, ólomfoglalattal, sárgaréz dugóval. Amúgy a praktikus holmik is magakellető dobozokban jelentek meg — cipők, a gyógyszerek, a női fehérneműk, a kalapok, a kesztyűk, a gallérok, a nyakkendők, a legyezők, és így tovább. S mivel kiállítás manapság már alig áll össze szponzorok nélkül, e csomagolástörténeti tárlatot stílszerűen az ÁCSI (Anyagmozgatási és Csomagolási Intézet), a Papíripari Vállalat, az Unipack Dobozkészítő Szövetkezet, a Caola és a Gerbeaud támogatta. K. M. Telefonos lelkisegély-szolgálat Hatvanban Minden hétfőn és pénteken 18— 21 óráig él a vonal. Egyik végén problémákkal küzdő tanácstalanok tárcsáznak, hogy kiönthessék valakinek a lelkűket, s talán közösen megoldásokat is keressenek. A hívást a 11-700-as számon, a hatvani telefonos lelkisegély-szolgálat munkatársai váiják, akiknek kilétét homály fedi. Még ahhoz sem járultak hozzá, hogy lapunkban közzétegyük a nevüket, viszont közülük ketten név nélkül készségesen meséltek munkájukról. Elmondták, hogy a hatvani nevelési tanácsadó keretei között már régóta működik mentálhigiénés csoport, amely az emberek problémáival hivatott foglalkozni. Ez a vállalkozásuk úttörő jellegű. Egy kisvárosban, amelynek lakói közelről ismerik egymást, előttük még nem működött üyen. Telefonos szolgáltatásuk 1985- ben indult, majd a közelmúltban azzal fejlődött, hogy már ingyen lehet őket hívni, a telefonautomata visszaadja a beszélgetés után a kettest. Egyedül Gyöngyös környékén nem sikerült ezt megoldani, az ottani rászorulók egyelőre még nem élvezhetik ezt a külön figyelmességet. Egy alkalommal hárman-né- gyen jelentkeznek be, s természetesen a társalgások időtartama az adott helyzettől függ. A tanácsadók a második csengetés után kapják fel a kagylót, hiszen ekkorra már kicsit oldódik a hívó telefonálásból adódó feszültsége, s még amiatt sem nyűgös külön, hogy nem szólnak bele. A cél az, hogy a beszélgetést úgy vezessék, hogy a társ rendezze a gondolatait, s így újraértékelje a bajait. Óriási jelentőségű, ha valaki kibeszélheti magából a lelkére mázsás kőként nehezedő gondjait. Az országban összesen kilenc ilyen telefonközpont működik. A hatvani volt az első, amelyik úgy jött létre, hogy nem volt mögötte kórházi háttér. Azóta ez változott, s éppen a Zagyva-parti város példájának a hatására. Hiába kérünk sztorikat, azt nem mesélhetnek a „telefonosok”, azt azonban megtudhatjuk, hogy vannak visszatérő „kuncsaftok”, s akadnak, akik ragaszkodnak a bizonyos számmal jelölt beszélgetőtársukhoz, vagy éppen csak ellenkező, vagy azonos neművel kívánnak társalogni. Minden hívást komolyan vesznek s előfordult, hogy felfedezték az „ökörködést”, s éppen ebből indult ki egy tartalmas beszélgetés. Mivel tagjai az országos, s a nemzetközi telefonos IFO- TESZ Szövetségnek, vannak kötelezettségeik, így például nem kell vallomást tenniük, nem fogadhatnak el munkájukért pénzt, s ideológiailag nem befolyásolhatják a rájuk szorulókat. A vonal tehát él minden hétfőn és pénteken, 18—21 óráig. A telefonszám: 11-700. (kovácsa.) Képek a kiállításról — Ez az átkozott új vírus elkapott — mondta a barátom, miközben köhögött, tüsszögött, könnye csurgott, és az orrát fújta egyszerre. — Miféle vírus? — Az az amerikai számítógép- vírus állítólag veszélyesebb, mint a hongkongi. — Ne viccelj már — mondtam —, a dolog valóban veszélyes, de nem rád, hanem a számítógépekre. — Tényleg? — könnyebbült meg a barátom, s már nem is volt taknyos. — Számítógépem szerencsére nincs, nem kaphatom el tőle. — Arról van szó — kezdtem neki magyarázni, mintha tényleg érteném a dolgot —, hogy valaki egy apró kis programot juttat be a számítógéprendszerekbe. Ez a kis izé aztán vagy tönkreteszi a korábban tárolt programokat, a gép memóriáját, vagy jobbik esetben annyi felesleges .információval tömi tele, hogy a hasznos dolgoknak már nem jut hely. — Akkor az én főnököm is egy ilyen számítógépvírus, csak idáig nem tudtuk róla. Flancból beszerzett a cégnek egy böhöm nagy számítógépet, s annyi felesleges hülyeséggel tömte tele, hogy a komoly dolgokra már nem is lehet használni. Például személyzeti programként betáplálta mind a hatezer dolgozó anyja nevét. Azt is betápláltatta a gépbe, hogy a dolgozók közül ki párttag, s milyen pártnak a tagja. — A főnököd vagy számítógépvírus vagy előrelátó. — Jó napot! Hallottam a Politikai Bizottság irányelveit, miszerint magánszemélyek is alapíthatnak lapot, engedély nélkül. — Kicsit korai a dolog — mondta a nyomdavezető —, de miről lenne szó? — Irodalmi lap — válaszolta a fürge pasas. — Negyedéves vagy havi megjelenéssel? — Irodalmi napilap. Címe: ÉN. Csak kétoldalas lenne, minden szám tele az én verseimmel. — Ki fogja ezt megvenni? — Én. Ezért csak egy példányban szeretném előállíttatni. — S ha maga sem fogja megvenni? — Akkor egy lappal többre fognak ráfizetni, na bumm! — Reform van? — Nincs — mondta tíz újságos. — Kapu van? — Nincs. — Tekintet van? — Az mi? — Hitel van? —• Magának?! Minek magának hitel, úgysem lehet kapni semmit. — Láttad az első magyar oktató szexkazettát? — Egyszer láttam.-És? — Pótvizsgázni szeretnék. v Majláth László J
