Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. december 31., szombat

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

7.

Robert Lowell

ÚJÉVKOR

Újra s újra, as év megszületik Jégre s halálra. Bújni nem lehet Kályhatűznél, viharablak mögé; Távol postáslány fújja kürtjeleit, Árapály pattogtatja a jeget.

Ne szeressünk, így ér a holnap el, S kirostálja a szándékokat.

Az áldozat füstjén vett pillanat

Az élet. Macskánk hátsó lába a Hóban fennakadt, mintha piszkitott Volna, s fuccs. Ajándék dobozba vele, Égő gazt rá, űzni a varjakat.

Odakint a kígyófarku szél vihog: Alamizsnát! A templomzár sír bele,

Szent Péterrel, e csorba kulcsra vár. Harangok alatt zúg a tengerár.

Lazacbűzt sodor a sátorba, hol József, mint hárfát, hálót javít,

S hallja, hogy fölzeng a ”Puer natus est”. Körülmetélés, újraélt pokol,

Föltartja Jézust, jajong. Kín vakít, Törvény élét nyögi az eleven test.

Isteni kést edz az idő köve.

Vérben szült gyermek, ó vér gyermeke.

Oláh János fordítása

Szikra János:

FÖLTÁMADÁS

Pompeji szeretőiről szólok, a párról, kit betemetett a láva. Gyönyörük koreográjiáját kétezer éve őrzi a kő. A teljesség önkívületében hevernek összetapadtan, de megrezdülhetnek bármely pillanatban, akár a tiltott jegyesek romlatlan arca fordul a föld alatt pátjafelé. Egyetlen szóra, egyetlen intésre várnak csupán s folytatják újra a félbeszakadt ölelkezést, egyensúlyozva némán a sikoly hóhatárán. S fölkelnek - Hajukból kifésülik a századokat s ißan és időtlen elindulnak a dolguk után.

Kiss Dénes:

A GYEREKEK

A gyerekek a gyerekek még a szívemhez illenek De aztán tovaillannak korán fölkeltő hajnalnak rozsdálló alkonyotoknak

A gyerekek a gyerekek emelik még az egemet Szemtiszta arc puha tenyér Kinyújtott karjuk a napig ér!

Lakatos István

ATRIUM MORTIS

Az emberélet útjának felén az a vadon mögöttem tövig égett - Láttam vetülni árnyát feketén a könyörtelen beteljesüíésnek.

Valahová vezettek lábnyomok; egyre szőkébb lett a völgy, egyre mélyebb - Ez adatott,

e múlás nélküli idő, e csorba

látóhatár, e könnytelen homok.

Micsoda szerelem fúlt itt a porba!- Mentem tovább, sikoltó pusztaságon át, hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva, s nem vár a vándor többé változást. Ekkor, ahol újabb kör tűzterében

a táj fényt kap s az üldözött egész megélt sorsával ismét szembenéz, sötét kapu magasodott elébem:

„Ki itt belépsz...”

Beléptem.

Szergej Jeszenyin:

A VIRÁG ÍGY SZÓL: ÉG VELED...

A virág így szól: ég veled, s fejecskéjét mélyebbre ejti.

Nem látom többé, azt jelenti, arcát és szülőföldemet.

Kedvesem, ne búsulj, ne félts! Őket, s a világot is láttam, és ezt a síri reszketést mint új becézést, várva vártam.

Megértettem az életet, és mosolyogva kikerültem.

Úgy éltem minden percemet, tudva, semmi sem ismételhetetlen.

Nem mindegy-e? Majd jön az új. Nem hullat könnyet, aki elment. Elhagyott drága, ne búsulj, kijön, majd szebb dalokat zenget.

Tűnődsz majd versem dallamán, kedves, ki leltél új barátra.

S lehet, emlékezel reám, ismételhetetlen virágra.

Rab Zsuzsa fordítása

Rostás-Farkas György:

SZEMBENÉZEK

Kiáltok kérdőjellel kérdezek felkiáltójellel csak a pontot nem ismerem

ha kiáltok ha kérdezek

ha nézek- szembenézek

!•

Herczeg Árpád:

LEGYEN

Hát legyen: befűzni szépen a papírt a gépbe, figyelő szemünket elküldeni fényévekre az evilági romtól, gerincet megfeszíteni, hisz párducok valónk egykoron, ugrásra, markolásra, ölelésre készen...

Hát legyen: kilöttyenteni poharunkból a bűvös kerozint, elrejteni szemünk elől dédelgetett kincseinket, leporolni az asztalt, szobát kulcsra zárni, lesöpörni az időszámítás rejtett pókhálóit kézfejünkről hogy le ne billenjen ujjhegyünkről, ki ne billenjen sarkaiból ez a szédült világ.

Legyen.

Berzsenyi Dániel:

a közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes emyein A csermely violás völgye nem illatoz,

S tükrét durva csalét fedi.

i' A hegy boltozatin néha homály borong,

Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd,

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

I

S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden mive tűnő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés, minden az ég alatt,

Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvírít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke! 1804-1808 között

Kiss Dénes:

TÁMADÓ TÉLBEN

E roppant fehér támadásban a nyárra gondolok a nyárra!

Rejtőző rügyek türelmére viharos ordas tutolásra Ahogy a télben fölmagaslik a konok ember-szoborcsoportok dértől ragyogó patinája Az arcokba karmoló szélre kményekben zengő vonókra magasztos emberi hőségre fagytól zománcos végtagokra

E roppant fehér támadásban szívünk ormai alatt nyár van Gondolnom kell a csírákban ott dacoló sudár kalászra rejtőző rügyek türelmére Gondolok a kenyérsütőkre mindenkire ki értem moccan s csikorogva feszül a hónak hitet álmodik tettnek szónak Bőrük alól július dobban konokon az istenvert égre!

Csanády János:

I KEZEM A TÉL KEZÉBEN

Vállamon diófalevél a lábamon klumpa, fejemre könyököl a tél hajamba túrva.

Volt, hiszen volt tavasz mikor a nimfa szél borzolta hajam, könnyű hímporral kezén.

Illat száll, méh dönög dől a napsugár, mezei, örök pacsirtanóta száll.

És ökörnyál libeg a késő őszi fényben, szántásban bíbic biceg s barázdabillegető serényen.

Arcukon már a bélyeg: aki úgy néz a tél elé - mégegy telet nem ér meg; a vállán diólevél, és a tűzgömb: a Nap is hideg már nekik, fejük avítt kalap alatt melengetik.

A váltam hóesésben, kezem a tél kezében, fejem örök tavaszban s a lábam fában-vasban.

aaaMESgg