Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-03 / 288. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 3., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. József Attila (Részlet) Nyár van. Forróság van. Miután elköltöttük a szerény ebédet József Attilával közösben, megpendítem, hogy: ki köllene menni kissé a strandra. Nyár van. Forróság van. Remek helyet fedeztem föl Pest környékén, Csillaghegyen. Óriási terebély fák a strand körül, a hegyoldalban pázsitos és homokos teraszok, tornaszerek, hatalmas, kettős vízmedence... Lubickolni, ugrálni, testgyakorlatozni lehet remekül. József Attila velem tart a strandra. Nem tudok egyebet megállapítani űj barátomról, mint hogy erősen fölényeskedő, önérzetében túltengő fiatalember, és hogy nagyon képzelődő is. Gyönge kis termetével arról beszél: őt a nélkülözés és a testi munka annyira megedzette, hogy izmai, inai megacélosod- tak, és nagyon meglepetés érne engem, ha megmérkőznénk, ki a különb legény a gáton. Amíg ezt közli velem, szinte önmagát is megszédíti, oly rugalmas mozdulatokra egyengeti a tagjait, mint egy díjbirkózó. Nekem elég mulattatásomra szolgál ez a kérdés. Hagyom, hogy ropogtassa meg a kezem a szorításával, és azt is, hogy két karomat lenyomva, nekiszorítson a falnak. Hadd legyen túl boldog! Már ott állunk a strand pénztára előtt. Nekem van úszógatyám. Attilának nincsen. Váltania kell egyre jegyet. Amikor gatyapróbára megyünk, figyelmeztetem, hogy: válogasson, mert valami szörnyűséget akasztanak rá! Rám se hajt! Kapja az első gatyát, és indulást vezényel. Ahogy lóbálja a gatyát, én már veszem észre, hogy nem az ő vézna alakjára szabták. — Nagy ez magának, hallja! Vigye vissza! Lötyögni fog magán! — Na és? — torkol le.-r- Ki fogják röhögni benne! Erre meglepetésszerűen nekem, ahogy szinte szigorúan leckéztet meg: — Maga úgy rémlik nekem túlságosan polgárias gondolkodású. Röhögnek? Röhögjenek! Mit fáj az magának! Na hát aztán meg is tette a strand közönsége azt a szívességet, hogy kiröhögte őt, velem együtt, alaposan. A gatya, amikor a kabinban magára húzta, akkorának mutatkozott, hogy valami százkilós, nehéz súlyú alakon is lengett volna. Attila úgy segített valahogy magán, hogy a gatya felső részét összegyűrte derekán, és óriás göbre kötötte. Persze, vékony combjai, mint a harangban a nyelve, úgy imbolyogtak azért a gatyában. Egyáltalán, lehetetlen volt türtőztetni a kacagást annak, aki rája pillantott. De ő rá se hederített a közfeltűnésre. Járkált, ugrált, mutogatott, szórakozott kitűnően. Színész nem tudta volna jobban azt a faképet mímelni, amivel Attila nem vette tudomásul a strand rajtunk viduló közönségét. Csupán én izgultam, szenvedtem, mérgelődtem. Vagy aztán már csak pukkadoztam a kacagástól, fölvonulásunk alatt, kettőnk közül. De érdekes, hogy az a viszonylat, hogy Attila megköveteli tőlem, tisztára mint egy katonai fellebvaló, hogy befogjam előtte a számat, kövessem még a badar utasításait is... megmaradt közöttünk mindvégig, ő felugrott a nyújtóra, és el akart kápráztatni egy könnyű lábforgással engem. Erre én kíméletből, hogy örüljön, nem pipáltam le. Holott már az 1904-es tornaversenyen, a millenniumi pályán, a kevés szertornász közt én is megcsináltam az óriáskört, vagyis nyújtott karral forogtam a nyújtón. Mások, érdekes, nem említik Attilánál, hogy a testi kiválóságok milyen tisztelete lakozott benne. Talán éppen azért, mert bár arányos alkatú és valóban jókötésű termettel rendelkezett, de kicsi volt és nem túltáplált. Ilyen kisded emberek mindig hajlamosak az erejükkel való hivalkodásra. Hát Attila, miután én akár ízetlen ugratásvágyból, akár gyöngédségből fölszabadítottam benne ezt a hajlamot, rámkapott. Ahányszor csak rájött az, hogy érvényesítse velem szemben dávidi vagy botondi fölényét, megragadta leginkább két karomat, leszorította, és nekinyomott a fának, kerítésnek. Én pedig tűrtem. Legyen boldog! Míg egyszer aztán, úgy rémlik, a szobánkban nagyon mélyen elgondolkoztam. így rohant meg Attila. Szórakozottságom elfeledtette velem a köztünk dívó különleges játékszabályt, és fél karral elhárítottam az Attila rohamát. Rázuhant az ágyra. Baja nem esett. S akkor is, ő kereste magának!... Én mégsem tudom elfelejteni azt a letört, csalódott, szinte rémülettel és szemrehányással teli tekintetet, amit ekkor rám vetett. Mintha számon kérte volna tőlem: miért döntötted meg bennem az erőmben való élvezetes bizakodásomat, ha eddig áltattál vele?... Viszolygató, rossz érzés volt ez számomra! De védekezésül ismétlem: vagy folyvást kívánatlan vetélkedését kellett tűrnöm, vagy megszégyenítése miatt kellett tűrnöm lelkiismeretfurdalást. M inden szakmának van valamüyen babonája, esetleg hazug jelmondata. Az írásművészeté az, hogy: megvetés terhe alatt hinni kell abban, az írót ellenállhatatlan lelkikényszer készteti az írásra! Ha még ezt csak a közönség hinné? . . .Hagyján! De maguk az írók is elhiszik és hangoztatják. Az íróbabona oly általános, hogy eddig még csak egyetlen kartársat találtam az egész világirodalomban, tiki bátran, nyíltan, őszintén vallotta, az írásra nem annyira belső, mint inkább külső kényszerek , főleg megélhetésiek kényszerítették. Éz az író Jack London, aki magát kifejezetten szocialista írónak tartotta, és angolszász nemes eredete ellenére megírta, örök okulásra, a londoni Soho borzalmait. Még mielőtt Jack Londonról tudtam volna, én is az íróbabona cáfolója voltam. A harmadik kartárs pedig meg kell fogódzniok! . . . Osvát Ernő volt. Igen. A szerkesztők mintája, a tehetségimádó, a kéziratszerelmes Osvát Ernő, egyszer több író társaságában, amikor az írói elhivatottság körül való nagyképűsködést támadtam, nekem adott igazat. Körülbelül >gy: Igen! Abban Józsi Jenőnek van igaza, a tehetség általában nehezen visszagyűrhető és lehetetlenségekre is ösztökélő tulajdonság egy lélekben, de hogy miben és merre tör utat? . . . Azt leginkább a tehetségtelen írók hangoztatják, hogy az írás kényszere leküzdhetetlen! És egyedül az! És itt Osvát szívből, hangosan nevetett. Úgy ahogy Major Sicu torz- képrajzolónk klasszikus rajza ábrázolja őt * Hát igen! Osvát Ernőnek köszönhetem a fölfedeztetésemet. Buzdításainak, szeretetének a kifejlődésemet mint író. Osvát Ernő volt az, akihez első firkám került. Mint jelkép és jellemző. Osvát hosszú ideig nem hitte el, hogy én magam én magam vagyok. Fönn a Várban, egy hónapos szobában laktam, Duma Sándorral, a festővel, földimmel. Ugyancsak földim volt egy Kurtay Ernő nevű rajztanár. Nekik és még egy kispappá lett osztálytársamnak olvastam föl első zsengémet, egy Csöndes emberek című elbeszélést. Aztán Kurtay Ernő vállalta, hogy bekopog vele a Nyugat szerkesztőségébe. Ez meg is történt, és Kurtay Ernő azzal jött vissza, hogy kéziratomat nagyon szívesen vette át egy pap. Két nap múlva mehet a válaszért! Hűha! Egy pap! A babona szerin pappal találkozni valami kezdeményezésnél, a kéményseprővel ellentétben, baljóslatú jel, és kudarcot jelent . . . Énnyit ér a babona! A pap Osvát Ernő volt. Olyan furcsa, összeérő, alacsony gallérokat hordott és hozzá sötét ruhát, mint a kimenős papok. Na! Másodjára Kurtay máris örömhírrel jött vissza a Nyugat-tói: — A pap azt mondta, az elbeszélésed megfelel nekik. Majd le is fogja közölni a lapban. De előbb látni akar tőled másikat is. Csak aztán hozza ezt az elsőt. Nem tudtam, nem tudtuk, hogy ez Ostvátnak rendes, okos módszere. Minden kezdőtől ezt követelte. Az ínség fojtogatott. Ha Osvát rögtön közli művemet, sőt, mint szokta, leszúr bizonyos előleget is rá, akkor Budapesten maraszt ezzel, és öszszecsapat velem valami kis fércművet egykettőre. így? Arra kényszerültem, hogy hazautazzam Nagybányára, családomhoz, és átrágva, beledűlve alkossak egy kifogástalan dolgot. Amint történt. De micsoda előkelő hangot használok? Elutaztam vidékre. Szöktem, lógtam, mint Pesten mondják. A szoba egy-két hónapi fizetetlen bére nélkül a lakásadók el nem eresztenek simán. Hát egy este, a sötétség leple, illetőleg a vár bástyasétányának gyér villanya oltalmában csekély holmimat kötélen eresztettük le Kurtay Ernővel az első emeleti lakosztályomból. így vettem búcsút. Duma Sándor, a lakótársam, ugyanaznap délután tüntetőleg bejelentette a háziaknak, hogy: Pest-környékre távozik éjjelre, meghívásra! így hárította el magáról a felelősséget a szökésemben való bűnrészesség terén. Persze ő is kikísért, aztán, álutakon érkezve az állomásra. Aztán egy éjszakát virrasztott valahol miattam, szegény. Megígértette velem, hogy: hazulról okvetlen megküldöm a szobapénzt. Némi haladékkal meg is cselekedtem, az Osvát kívánta új művel egyidejűleg. De előzetesen még meséljem el, mit fűzött Kurtay Ernő küldetésénél Osvátról hozott tudósításaihoz: — Te! Ez a pap engemet vél teneked. Amikor beengedtek hozzá, így kínált nagyon udvariasan székkel: — „Foglaljon helyet, Józsi Jenő!” De nem vethettem semmit közbe, mivel rögtön tovább beszélt. Csak a búcsúzásnál, amikor kezet szorít velem, és így köszön: „Isten áldja, Józsi Jenő!” Erre én azt mondom neki: „Nem én vagyok JózsiJenő, hiszen már mondtam!” „Ne-e-em! Nézrám nagyon kétkedőén ez a pap:— Hát hol van ő? . . .” „Majd elküldöm önhöz! . . . Ebben maradtunk. De azt hiszem, nem hiszi, hogy egyáltalán létezel. Mert mosolyogva bólogatott nekem, hogy: „Elküldi hozzám? Jó! Majd egyszer! . . .” Ékként kényszerültem szinte, hogy valódi személyemben megmutatkozzam a titokzatos papszerkesztőnek, még elutazásom előtt. Nagyon jól rémlik előttem Osvát meglepődött arca azon, hogy én valóban létezem. Más beleélhette magát a Kurtay Ernő Józsi Jenővel való azonosulásába, és Kurtay véznasága, szívbajosokra jellemző, alázatos, szelíd modora, hosszú hajzata jobban illett ahhoz az elképzeléshez valóban, amilyen egy toliforgatóé, a csöndes szemlélődés robotosáé. Most pedig egy szeles, pökhendi, húzd-ki-magad tartásban mozgó alakot lát maga előtt mint Józsi Jenőt, engem. A név is szóba került, és én Osvátnak körülbelül így ésszerűsíthetem azt, hogy álnevet használok: — Nézze, szerkesztő úr, különösen vidéken, ha valaki a szokott pályák fölrúgásával választja magának a művészét, akkor míg valakivé, azaz ismert névvé nem küzdi föl magát, nagyon kényelmetlen érdeklődésre, hogy „mivel foglalkozik?”, azt válaszolni: „író vagyok!” Én már ezen átestem akkor, amikor kérdezősködésekre azzal válaszoltam, hogy: „Festőnek készülök!” Mire elég indokoltan ez jött megjegyzésül a kérdezős- ködőktől: „Na jó, festeget! De miből akar megélni? . . .” Hát mit rös- tellkedjem? — Szégyellné, hogy író? — bámult rám Osvát majdnem fölháborodva: — Dehogynem lehet abból megélni megfelelő buzgósággal és készséggel. Fényesen, kérem! Bízzék csak magában. És ne hajtson a buta népre, ha faggatják és csipkedik önt. Tagadnám el, hogy hányszor adott erőt csüggedtebb percekben az Os- vát biztatása? Nagy dérrel-dúrral, sőt néhány botrány üldözésével váltam meg szülővároskámtól. Visszatérésem bizony elég letöréses látszatot vetített rám. Megint belekényszerültem ügyvédi irodák, sőt, bírósági napidíjasok fullasztó odvaiba. Úgy kotlottam, mint diákkoromban a könyv alatt, utált akták alatt, az új elbeszélésemen. Az elsőn ami meg is jelent. Meglepetésszerűen történt, 1910. február 16-án. Már elcsüggedtem az Osvát igenlő válasza felől a várakozásban. Akkor egy verőfényes téli délelőtt az utcán régi osztálytársam, a Nyugat előfizetője, közölte velem, hogy: megjelentem! és ő adta ide a számot kölcsön! Csak napok múlva kaptam meg a Nyugat-ot és egy levelet hozzá. Majd a tiszteletdíj akkor óriási összegét, több mint havi jövedelmem felét. A levelet nem Osvát mellékelte. Ó aztán legföjjebb aláírt. írásiszonya közismert. Hanem Füst Milán írótársamtól kaptam dicsérő, buzdító, kedves levelet. Hogy pedig visszatérjek az Osvát enyhítette, de nem alaptalan kételyeimre az írói megélhetés nem egészen közhelyeselt ügyében, hát maga az édes jó apám, amikor nagy gőgösen kezébe nyomtam a folyóiratot, ahol megjelentem, forgatta-forgatta, és hunyorgatva így szól: — Na! Aztán micsoda újság lehet ez is, ami tetőled elfogad dolgozatot! Nem én emelkedtem, inkább a sajtószerv süllyedt szemében. De ez tréfa volt. Mint én, jó apám is tudta, hogy Osvát Ernő keze, valóban akár a papé, szentély kapuját nyitotta meg előttem új, végleges hivatásommal, életem eddigi zűrzavaros forgatagában, aminek szennyében már-már el- kallódás fenyegetett. Alig jelent meg még néhány elbeszélésem a Nyugat időszaki folyóiratában, amikor a napi Sajtó maga jelentkezett, hogy igényt tart munkásságomra. Az akkor nemrég indult erősen baloldali Világ-nak írtam is egy tárcát. Nyomorult kishivatalnok nagyon vágyik a főnöke illatos szivarjára, és lop egyet belőle. Érmek története a tárca. Azt hiszem, ezzel arattam életem legnagyobb írói sikerét. Ismétlem íróit. Szigorúan műhely- vagy szakmasikert. Mert én a tárcát kihagytam mint zsengét, minden gyűjteményemből, és elfeledtem. Harminc év múlva egy öreg nyomdász szégyenített meg, egy utcai beszélgetés keretében, hogy visszaemlékeztetett tárcámra, ami neki annyira tetszett. Hát egy szedő, aki kezén és agyán a betűk birriáadja fut át, és ő jegyez meg ebből valamit, akkor ez a sikerek sikere egy tollforgató számára. De nekem aztán, a tárca kapcsán, újraértékelése helyett inkább az idé- ződött vissza emlékemben, mekkora kínlódást jelentett nekem pont három tárcalábnyira nyesni meg a kis művet a napilap követelménye szerint. Kezdő író előtt még, pláne azidőtt, ha valóban hivatásának érezte az írást, szentségtörés számba ment úgy tekinteni az irodalmi művet, mint a pék a tésztát, hogy: kicsit vágok, nagyot vágok belőle, mégis tészta a tészta! Szóval, ösztönös idegenkedés támadt bennem a tárcaírástól. Csak a Nyugat-nak akartam dolgozni. Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője