Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-03 / 288. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. december 3., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. József Attila (Részlet) Nyár van. Forróság van. Miután elköltöttük a szerény ebédet József Attilával kö­zösben, megpendítem, hogy: ki köllene menni kissé a strandra. Nyár van. Forróság van. Remek helyet fedeztem föl Pest környékén, Csillaghegyen. Óriási terebély fák a strand kö­rül, a hegyoldalban pázsitos és homokos teraszok, tornaszerek, hatalmas, kettős vízmedence... Lubickolni, ugrálni, testgyakor­latozni lehet remekül. József Attila velem tart a strandra. Nem tudok egyebet megálla­pítani űj barátomról, mint hogy erősen fölényeskedő, önérzeté­ben túltengő fiatalember, és hogy nagyon képzelődő is. Gyönge kis termetével arról beszél: őt a nélkülözés és a testi munka annyira megedzette, hogy izmai, inai megacélosod- tak, és nagyon meglepetés érne engem, ha megmérkőznénk, ki a különb legény a gáton. Amíg ezt közli velem, szinte önmagát is megszédíti, oly rugalmas moz­dulatokra egyengeti a tagjait, mint egy díjbirkózó. Nekem elég mulattatásomra szolgál ez a kérdés. Hagyom, hogy ropogtassa meg a kezem a szorításával, és azt is, hogy két karomat lenyomva, nekiszorít­son a falnak. Hadd legyen túl boldog! Már ott állunk a strand pénz­tára előtt. Nekem van úszóga­tyám. Attilának nincsen. Válta­nia kell egyre jegyet. Amikor gatyapróbára me­gyünk, figyelmeztetem, hogy: válogasson, mert valami ször­nyűséget akasztanak rá! Rám se hajt! Kapja az első gatyát, és in­dulást vezényel. Ahogy lóbálja a gatyát, én már veszem észre, hogy nem az ő véz­na alakjára szabták. — Nagy ez magának, hallja! Vigye vissza! Lötyögni fog ma­gán! — Na és? — torkol le.-r- Ki fogják röhögni benne! Erre meglepetésszerűen ne­kem, ahogy szinte szigorúan lec­kéztet meg: — Maga úgy rémlik nekem túlságosan polgárias gondolko­dású. Röhögnek? Röhögjenek! Mit fáj az magának! Na hát aztán meg is tette a strand közönsége azt a szívessé­get, hogy kiröhögte őt, velem együtt, alaposan. A gatya, amikor a kabinban magára húzta, akkorának mutat­kozott, hogy valami százkilós, nehéz súlyú alakon is lengett vol­na. Attila úgy segített valahogy magán, hogy a gatya felső részét összegyűrte derekán, és óriás göbre kötötte. Persze, vékony combjai, mint a harangban a nyelve, úgy imbolyogtak azért a gatyában. Egyáltalán, lehetetlen volt türtőztetni a kacagást annak, aki rája pillantott. De ő rá se hederí­tett a közfeltűnésre. Járkált, ug­rált, mutogatott, szórakozott ki­tűnően. Színész nem tudta volna jobban azt a faképet mímelni, amivel Attila nem vette tudomá­sul a strand rajtunk viduló kö­zönségét. Csupán én izgultam, szenved­tem, mérgelődtem. Vagy aztán már csak pukkadoztam a kaca­gástól, fölvonulásunk alatt, ket­tőnk közül. De érdekes, hogy az a viszony­lat, hogy Attila megköveteli tő­lem, tisztára mint egy katonai fellebvaló, hogy befogjam előtte a számat, kövessem még a badar utasításait is... megmaradt kö­zöttünk mindvégig, ő felugrott a nyújtóra, és el akart kápráztatni egy könnyű lábforgással engem. Erre én kíméletből, hogy örül­jön, nem pipáltam le. Holott már az 1904-es tornaversenyen, a millenniumi pályán, a kevés szertornász közt én is megcsinál­tam az óriáskört, vagyis nyújtott karral forogtam a nyújtón. Mások, érdekes, nem említik Attilánál, hogy a testi kiválósá­gok milyen tisztelete lakozott benne. Talán éppen azért, mert bár arányos alkatú és valóban jó­kötésű termettel rendelkezett, de kicsi volt és nem túltáplált. Ilyen kisded emberek mindig hajla­mosak az erejükkel való hivalko­dásra. Hát Attila, miután én akár ízetlen ugratásvágyból, akár gyöngédségből fölszabadítottam benne ezt a hajlamot, rámkapott. Ahányszor csak rájött az, hogy érvényesítse velem szem­ben dávidi vagy botondi fölé­nyét, megragadta leginkább két karomat, leszorította, és neki­nyomott a fának, kerítésnek. Én pedig tűrtem. Legyen boldog! Míg egyszer aztán, úgy rémlik, a szobánkban nagyon mélyen el­gondolkoztam. így rohant meg Attila. Szórakozottságom elfe­ledtette velem a köztünk dívó különleges játékszabályt, és fél karral elhárítottam az Attila ro­hamát. Rázuhant az ágyra. Baja nem esett. S akkor is, ő kereste magá­nak!... Én mégsem tudom elfe­lejteni azt a letört, csalódott, szinte rémülettel és szemrehá­nyással teli tekintetet, amit ekkor rám vetett. Mintha számon kérte volna tőlem: miért döntötted meg bennem az erőmben való él­vezetes bizakodásomat, ha eddig áltattál vele?... Viszolygató, rossz érzés volt ez számomra! De védekezésül ismétlem: vagy folyvást kívánatlan vetélke­dését kellett tűrnöm, vagy meg­szégyenítése miatt kellett tűr­nöm lelkiismeretfurdalást. M inden szakmának van valamüyen babonája, esetleg hazug jelmondata. Az írásművészeté az, hogy: megvetés terhe alatt hinni kell abban, az írót ellenállhatatlan lelkikényszer készteti az írásra! Ha még ezt csak a közönség hinné? . . .Hagyján! De maguk az írók is elhiszik és hangoztatják. Az íróbabona oly általános, hogy eddig még csak egyetlen kartársat találtam az egész világirodalomban, tiki bátran, nyíltan, őszintén vallot­ta, az írásra nem annyira belső, mint inkább külső kényszerek , főleg megélhetésiek kényszerítették. Éz az író Jack London, aki magát kifeje­zetten szocialista írónak tartotta, és angolszász nemes eredete ellenére megírta, örök okulásra, a londoni Soho borzalmait. Még mielőtt Jack Londonról tudtam volna, én is az íróbabona cáfolója voltam. A harmadik kartárs pedig meg kell fogódzniok! . . . Osvát Ernő volt. Igen. A szerkesztők mintája, a tehetségimádó, a kéziratszerelmes Os­vát Ernő, egyszer több író társaságában, amikor az írói elhivatottság kö­rül való nagyképűsködést támadtam, nekem adott igazat. Körülbelül >gy: Igen! Abban Józsi Jenőnek van igaza, a tehetség általában nehezen visszagyűrhető és lehetetlenségekre is ösztökélő tulajdonság egy lélek­ben, de hogy miben és merre tör utat? . . . Azt leginkább a tehetségtelen írók hangoztatják, hogy az írás kényszere leküzdhetetlen! És egyedül az! És itt Osvát szívből, hangosan nevetett. Úgy ahogy Major Sicu torz- képrajzolónk klasszikus rajza ábrázolja őt * Hát igen! Osvát Ernőnek köszönhetem a fölfedeztetésemet. Buzdítá­sainak, szeretetének a kifejlődésemet mint író. Osvát Ernő volt az, akihez első firkám került. Mint jelkép és jellemző. Osvát hosszú ideig nem hitte el, hogy én magam én magam vagyok. Fönn a Várban, egy hónapos szobában laktam, Duma Sándorral, a festővel, földimmel. Ugyancsak földim volt egy Kurtay Ernő nevű rajz­tanár. Nekik és még egy kispappá lett osztálytársamnak olvastam föl első zsengémet, egy Csöndes emberek című elbeszélést. Aztán Kurtay Ernő vállalta, hogy bekopog vele a Nyugat szerkesztőségébe. Ez meg is tör­tént, és Kurtay Ernő azzal jött vissza, hogy kéziratomat nagyon szívesen vette át egy pap. Két nap múlva mehet a válaszért! Hűha! Egy pap! A babona szerin pappal találkozni valami kezdemé­nyezésnél, a kéményseprővel ellentétben, baljóslatú jel, és kudarcot je­lent . . . Énnyit ér a babona! A pap Osvát Ernő volt. Olyan furcsa, összeérő, alacsony gallérokat hordott és hozzá sötét ruhát, mint a kimenős papok. Na! Másodjára Kurtay máris örömhírrel jött vissza a Nyugat-tói: — A pap azt mondta, az elbeszélésed megfelel nekik. Majd le is fogja közölni a lapban. De előbb látni akar tőled másikat is. Csak aztán hozza ezt az elsőt. Nem tudtam, nem tudtuk, hogy ez Ostvátnak rendes, okos módszere. Minden kezdőtől ezt követelte. Az ínség fojtogatott. Ha Osvát rögtön közli művemet, sőt, mint szok­ta, leszúr bizonyos előleget is rá, akkor Budapesten maraszt ezzel, és ösz­szecsapat velem valami kis fércművet egykettőre. így? Arra kényszerül­tem, hogy hazautazzam Nagybányára, családomhoz, és átrágva, beledűl­ve alkossak egy kifogástalan dolgot. Amint történt. De micsoda előkelő hangot használok? Elutaztam vidékre. Szöktem, lógtam, mint Pesten mondják. A szoba egy-két hónapi fizetetlen bére nélkül a lakásadók el nem eresztenek simán. Hát egy este, a sötétség lep­le, illetőleg a vár bástyasétányának gyér villanya oltalmában csekély hol­mimat kötélen eresztettük le Kurtay Ernővel az első emeleti lakosztá­lyomból. így vettem búcsút. Duma Sándor, a lakótársam, ugyanaznap délután tüntetőleg bejelentette a háziaknak, hogy: Pest-környékre távo­zik éjjelre, meghívásra! így hárította el magáról a felelősséget a szöké­semben való bűnrészesség terén. Persze ő is kikísért, aztán, álutakon ér­kezve az állomásra. Aztán egy éjszakát virrasztott valahol miattam, sze­gény. Megígértette velem, hogy: hazulról okvetlen megküldöm a szoba­pénzt. Némi haladékkal meg is cselekedtem, az Osvát kívánta új művel egyidejűleg. De előzetesen még meséljem el, mit fűzött Kurtay Ernő küldetésénél Osvátról hozott tudósításaihoz: — Te! Ez a pap engemet vél teneked. Amikor beengedtek hozzá, így kínált nagyon udvariasan székkel: — „Foglaljon helyet, Józsi Jenő!” De nem vethettem semmit közbe, mivel rögtön tovább beszélt. Csak a búcsúzásnál, amikor kezet szorít ve­lem, és így köszön: „Isten áldja, Józsi Jenő!” Erre én azt mondom neki: „Nem én vagyok JózsiJenő, hiszen már mondtam!” „Ne-e-em! Nézrám nagyon kétkedőén ez a pap:— Hát hol van ő? . . .” „Majd elküldöm ön­höz! . . . Ebben maradtunk. De azt hiszem, nem hiszi, hogy egyáltalán létezel. Mert mosolyogva bólogatott nekem, hogy: „Elküldi hozzám? Jó! Majd egyszer! . . .” Ékként kényszerültem szinte, hogy valódi személyemben megmutat­kozzam a titokzatos papszerkesztőnek, még elutazásom előtt. Nagyon jól rémlik előttem Osvát meglepődött arca azon, hogy én va­lóban létezem. Más beleélhette magát a Kurtay Ernő Józsi Jenővel való azonosulásába, és Kurtay véznasága, szívbajosokra jellemző, alázatos, szelíd modora, hosszú hajzata jobban illett ahhoz az elképzeléshez való­ban, amilyen egy toliforgatóé, a csöndes szemlélődés robotosáé. Most pedig egy szeles, pökhendi, húzd-ki-magad tartásban mozgó alakot lát maga előtt mint Józsi Jenőt, engem. A név is szóba került, és én Osvátnak körülbelül így ésszerűsíthetem azt, hogy álnevet használok: — Nézze, szerkesztő úr, különösen vidéken, ha valaki a szokott pályák fölrúgásával választja magának a művészét, akkor míg valakivé, azaz is­mert névvé nem küzdi föl magát, nagyon kényelmetlen érdeklődésre, hogy „mivel foglalkozik?”, azt válaszolni: „író vagyok!” Én már ezen át­estem akkor, amikor kérdezősködésekre azzal válaszoltam, hogy: „Fes­tőnek készülök!” Mire elég indokoltan ez jött megjegyzésül a kérdezős- ködőktől: „Na jó, festeget! De miből akar megélni? . . .” Hát mit rös- tellkedjem? — Szégyellné, hogy író? — bámult rám Osvát majdnem fölháborodva: — Dehogynem lehet abból megélni megfelelő buzgósággal és készséggel. Fényesen, kérem! Bízzék csak magában. És ne hajtson a buta népre, ha faggatják és csipkedik önt. Tagadnám el, hogy hányszor adott erőt csüggedtebb percekben az Os- vát biztatása? Nagy dérrel-dúrral, sőt néhány botrány üldözésével váltam meg szü­lővároskámtól. Visszatérésem bizony elég letöréses látszatot vetített rám. Megint belekényszerültem ügyvédi irodák, sőt, bírósági napidíja­sok fullasztó odvaiba. Úgy kotlottam, mint diákkoromban a könyv alatt, utált akták alatt, az új elbeszélésemen. Az elsőn ami meg is jelent. Meglepetésszerűen történt, 1910. február 16-án. Már elcsüggedtem az Osvát igenlő válasza felől a várakozásban. Ak­kor egy verőfényes téli délelőtt az utcán régi osztálytársam, a Nyugat elő­fizetője, közölte velem, hogy: megjelentem! és ő adta ide a számot köl­csön! Csak napok múlva kaptam meg a Nyugat-ot és egy levelet hozzá. Majd a tiszteletdíj akkor óriási összegét, több mint havi jövedelmem felét. A levelet nem Osvát mellékelte. Ó aztán legföjjebb aláírt. írásiszonya közismert. Hanem Füst Milán írótársamtól kaptam dicsérő, buzdító, kedves levelet. Hogy pedig visszatérjek az Osvát enyhítette, de nem alaptalan kéte­lyeimre az írói megélhetés nem egészen közhelyeselt ügyében, hát maga az édes jó apám, amikor nagy gőgösen kezébe nyomtam a folyóiratot, ahol megjelentem, forgatta-forgatta, és hunyorgatva így szól: — Na! Aztán micsoda újság lehet ez is, ami tetőled elfogad dolgozatot! Nem én emelkedtem, inkább a sajtószerv süllyedt szemében. De ez tréfa volt. Mint én, jó apám is tudta, hogy Osvát Ernő keze, valóban akár a papé, szentély kapuját nyitotta meg előttem új, végleges hivatásommal, életem eddigi zűrzavaros forgatagában, aminek szennyében már-már el- kallódás fenyegetett. Alig jelent meg még néhány elbeszélésem a Nyugat időszaki folyóira­tában, amikor a napi Sajtó maga jelentkezett, hogy igényt tart munkássá­gomra. Az akkor nemrég indult erősen baloldali Világ-nak írtam is egy tárcát. Nyomorult kishivatalnok nagyon vágyik a főnöke illatos szivarjára, és lop egyet belőle. Érmek története a tárca. Azt hiszem, ezzel arattam életem legnagyobb írói sikerét. Ismétlem íróit. Szigorúan műhely- vagy szakmasikert. Mert én a tárcát kihagytam mint zsengét, minden gyűjteményemből, és elfeledtem. Harminc év múl­va egy öreg nyomdász szégyenített meg, egy utcai beszélgetés keretében, hogy visszaemlékeztetett tárcámra, ami neki annyira tetszett. Hát egy szedő, aki kezén és agyán a betűk birriáadja fut át, és ő jegyez meg ebből valamit, akkor ez a sikerek sikere egy tollforgató számára. De nekem aztán, a tárca kapcsán, újraértékelése helyett inkább az idé- ződött vissza emlékemben, mekkora kínlódást jelentett nekem pont három tárcalábnyira nyesni meg a kis művet a napilap követelménye szerint. Kezdő író előtt még, pláne azidőtt, ha valóban hivatásának érezte az írást, szentségtörés számba ment úgy tekinteni az irodalmi művet, mint a pék a tésztát, hogy: kicsit vágok, nagyot vágok belőle, mégis tészta a tészta! Szóval, ösztönös idegenkedés támadt bennem a tárcaírástól. Csak a Nyugat-nak akartam dolgozni. Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője

Next

/
Oldalképek
Tartalom