Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

8,

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. december 24., szombat

Várhelyi József

Decemberi etűd

A szél egyre harapósabb lett. A nyáron még oly tág, szédületesen magas égbolt összezsugorodott, fakószürkén lógott a végtelennek tűnő síkság fölé. Foszlott szélű felhők kúsztak elő a messze horizont alól, lomhán evickéltek a felörvénylő szelek hullámverésében, nedves hasukat felhasította az őrtornyok hegyes csúcsa, s nehéz hópelyhek loccsantak alá a latyakos földre. A hadifogoly- tábor kerítésének drótsora a hú- nyó nap tüzébe futott, de fekete csipkéjén kialudt az erőtlen fény.

Akkor már bizonyosan tudtuk, hogy itt ér bennünk a nagy ellenség, a tél. És a megváltás nélküli karácsony is. És azt is megértettük már, hogy az a kedves biztatás, amelyet néha, munkába vonulásunkkor a helybeli emberek, kiváltképpen a sajnálkozó asszonyok távolba legyintő kézmozdulattal hintettek felénk: „szkoro damoj”, nemsokára hazamentek, csak jószívű ajándék volt, merthogy egyebet úgysem tudtak adni.

Néhányan abbahagytuk a reménytelen harcot a kásásra dermedt sárral. Erőtlen lapátjaink már nem tudták odébb emelni, mert olyan nehéz volt, mintha nem is ennek a bolygónak anyagából lenne. Hátunkat nekivetettük az egyik szélvédettebb barakk oldalának, lila kezünket ernyedt köpenyünk ujjába csúsztatva bámultuk a haldokló nap és a tintahalfelhők viaskodását.

— Nézzétek, a szögesdróton minden fény kialszik — suttogta Egri Bandi inkább magának, semmint nekünk, de hallottuk mind a harmincán, akik abban a brigádban dolgoztunk. És azt is hallottuk, amit talán még halkabban mondott: — így alszik ki bennem is a remény, hogy valaha is hazajutok.

Egri András tartalékos főhadnagy francia-magyar szakos tanár volt valamikor az elmerült időben. Itt most csak hadifogoly immár nyolcadik hónapja, mint mi valamennyien, de ő ezt eddig még nem tudta kellőképpen érzékelni. A létezésnek ezt a formáját az első hónapokban dührohamokkal utasította el magától, de az idő múlásával egyre csendesebb lett, merengő, hallgatag. Tudtuk, hogy vigyázni kell rá.

Egy sodró szélroham ólmos hógubancokat lőtt ránk. Úgy rezzentünk össze, mint annak idején a fronton az orrunk előtt felporzó első géppuskasorozattól.

— Marha egy ország ez — krá- kogott Zsoké, a pöttöm huszár —, itt a szél is a föld alól fúj, még emberszabású hóesésük sincs, ami felülről libeg alá, ez vízszintesen spriccel az ember pofájába. Mit vártok ezektől?

Zsoké szótárában a marha volt a leglesújtóbb ítélet, amely- lyel dolgokat és embereket illetett. Marha volt a Hitler, marha a Sztálin, a dolgok világosodtával marha a Horthy is, marha a háború, ami volt, marha a béke, ami nincs, és legfőképpen marha az, aki azt hiszi, hogy itt fog megdögölni.

— Te is marha vagy, hogy ku- vikolsz, ahelyett hogy franciára tanítanád a sánta nacsalnyikot — förmedt a magába roskadt tanárra.

De ő már újra valahol messze járt. Nézett a hunyó napba, és mintha semmit sem hallott volna, szinte révületben beszélt tovább.

— Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg,

utána a lélek és fagyosan kéklik

s már színéről emlékszik az évre, csak mint a gyermek úgy

és újat nem köszönt, mert nem vár semmire,

a piros szabadság tán nem jön el soha,

számára csak mostoha év lehet ez és tétova táj.

Döbbenten hallgattuk, s döbbenten elhallgatott a szél is. — Radnóti — húzta arca elé kö- penygallérját Egri Bandi, és mi sokan röstelltük, hogy nem tudjuk, ki az a Radnóti.

Már befelé vonultunk, amikor valaki felkiáltott: jön a mama!

Vedlett katonaköpenyt viselt, szürke haját színehagyott svájcisapka alá szorította, szlávos, lágy arcára mély barázdákat rajzolt a történelem. Mindig halkan érkezett, és ugyanúgy távozott. Körülballagott a táborban, megszemlélt mindent, aztán beállított hozzánk a barakkokba. Mi akkor már rendszerint az óriási hodály priccsein szöszmötöl- tünk, csereberéltünk kenyeret cigarettáért, mahorkát cukorért, magunk fabrikálta mérlegen mértünk minden kicsi morzsát, mert a hadifogolynak minden érték, amiről valahol a sejtjeiben úgy érzi, hogy segít megtartani törődött testét-lelkét a szabadulás percéig. Ilyenkor néha nem is hederítettünk rá, de aki előtt megállt, akire elgondolkodó tekintetével ránézett, az önkéntelenül kászálódni kezdett, hogy il- lemtudóan felálljon. Ő szinte bocsánatkérő mosollyal intette visz- sza. Néha úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt. Egyenként szemügyre vett bennünket, egyszer-egyszer odalépett valamelyik elvadul- tabb külsejű emberhez, csak egy szelíd gesztusa volt, de az érintettek mélyen elröstellkedtek, ő csendesen bólintott, és elmenőben mintha sóhajtott volna.

Azt is megfigyeltük, hogy a látogatása után mindig történt valami jó. Vagy az elmaradt dohány érkezett meg, hol az elnyűtt lábbeliket cserélték ki, vagy éppen valamicskét javult a hadifogoly egyetlen istene és örök témája: a koszt. De az véletlenül sem jutott volna eszünkbe például, hogy az ordítozó, goromba nacsalnyikok megszelídülésében vagy leváltásában neki is része lenne, hisz soha egy hangos szavát nem hallottuk. Megszoktuk őt, s ha hosszabb ideig nem láttuk, úgy éreztük, még elhagya- tottabbak lettünk. Amióta pedig megtudtuk, hogy a háborúban két fia tűnt el, az egyikről utoljára a magyarországi harcokból érkezett hír, és ő kérte, hogy ennek a tábornak magyar hadifoglyaival törődhessen, már csak úgy hívtuk: mama.

Decemberre összefagyott az ég a földdel. A nyírfák törékeny ágait ujjnyi vastag páncél szorította, a fenyők csonttá meredt tenyerein mázsányi hóvánkosok márványoztak. Teljesen mindegy, hogy huszonöt, vagy harmincfokos a hideg. Ha az ember orrlyukai összetapadnak a be- légzéskor, s a kilehelt pára jéggé gubancosodik a ködmön felhajtott gallérján, és a verdeső szempillák előtt vörös karikák vibrálnak, akkor hideg van. Hány fok? Ki tudja? Meg nem is a hadifogoly dolga számon tartani. Ha veszélyes a hideg, úgysem küldenek bennünket munkára.

A siheder nacsalnyik, aki ma-' dzagra kötött ócska flintával a vállán szokott ballagni velünk, ha a táboron kívülre mentünk munkára, kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ők fel sem veszik az ilyen kis fagyot — lám ő most is kigombolt ködmönnel jár, és a frontra is csak azért nem mehetett, mert sánta — de mi, magyar officírek nyavalyás puhányok vagyunk, és ha már nem vesztünk el a háborúban, hát menjünk haza épségben, isten hírével.

— Máma különben is nagy práznyik van nektek, a mamka mondta. Hát csak mosakodjatok meg, rakjatok tüzet, de a barakkot nehogy megint felgyújtsátok, mert a mamka igen megharagszik.

Az esti eligazításról azzal jöttek vissza a brigadérosok, hogy másnap, december huszonötödikén munkaszünet lesz. A konyhások pedig, miután felhozták a mai vacsoralevest, menjenek vissza a konyhára.

A hólétől csatakos gerenda- padló, a nyirkos, nehéz ember- szagú szálláshely egyszerre megtelt a betlehemi istálló puha szalmaillatával. A Rákóczi-bajszú kántortanító nyírfakéregből kicsi jászolt tákolt, kisdedet is formált bele drágalátos kenyérbélből, és fekete füsttel pislákoló, magunk eszkábálta kerozinmécseseink vibrálásában, gondosan ügyelő asszisztenciával elhelyezte az egyik alsó fekhely sarkában.

És amikor a szárnyas baj szú kántor elsőként borult térdre az oktondi kis jászol előtt, egymás után szálltak alá a sötétbe vesző térségekből a reménységet szomjazó reménytelenek. Meggörbített hátukon nem volt fény, s a leheletek rőt párájában olyan volt az arcuk, mint a megváltásra váró pásztoroké.

Amikor teljes lett a békesség csendje, kiosztották a ropogósra sült, káposztával töltött, forró lepényt.

A mama csendesen behúzta maga mögött az ajtót, leült egy sötét sarokba, és az anyák mindent látó szemével nézte, nézte, hogyan eszi az otthon édes ízét — lassan, alig érintve, hogy minél tovább tartson — százegynéhány tépett, szomorú gyermek.

Katona Judit

December hava

Tán itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként sokszor látni vágytam, és hallottam, hogy tárt szárnyuk suhog.

Bár körül lengene cukrok illata.

Hűs sárga citrom, kávés barna íz, mit titkon anyám főzött éjszaka.

Bezörgettek a betlehemesek:

csak toporogtak, kántáltak mezítláb,

s hogy szemük láttam, láttam, mind gyerek,

a korom alatt sápadt mindegyik, a subában is reszket Lesi, várja, hogy a kalácsot végre megszegik.

Kezét apja tenyerébe rejtve lányom indul a Leelmer térre most, figyelni földi neszre, égi jelre.

Talpig fehér a templom. Hull a hó, fénylik fönn a színes üvegablak, kint fűz hajlong, sok tört alattvaló,

s lám, itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként mindig látni vágytam, s kiknek arcára a könnyünk fagyott.

„Mennyből angyal lejött hozzátok”

Gerard David: Jézus szüle:

A karácsony a téli ünnepkör főünnepe, Jézus születésének napja, a béke, a család, a szeretet ünnepe. A Nagy Konstantin római császár korában államvallássá lett kereszténység az európai népek történetének, erkölcseinek, kultúrájának kialakulásában döntő szerepet játszott.

Jézus életének történetét minden kor művésze a maga felfogása szerint jelenítette meg. A legtöbbet talán Jézus születését ábrázolták. Lukács evangéliuma tájékoztat legrészletesebben az eseményekről. Elmondja, hogy Augustus császár népszámlálást rendelt el egész birodalmában. József, a názáreti ács is felment Bethlehembe Szűz Máriával, hogy a parancsnak eleget tegyen. A Jeruzsálem-Hebron fővonaltól távol fekvő kisvárosban kevés volt a szállás és a fogadó, a Szent Család szükségtől hajtva egy barlang-istállóban húzta meg magát éjszakára, ahol Mária éjfélkor megszülte a Szentlélektől fogant Megváltót. Bepólyálta, és a jászolba fektette. Az Úr angyala megjelent a város körül tanyázó pásztoroknak, hírül adva Jézus születését. Azok útra kelvén megtalálták és ajándékokkal hódoltak neki. Bár a születés színhelye egy barlang volt, amilyen ma is sok található Bethlehem határában — a „Jézus születése” Bazilika is efelett emelkedik —, a nyugat-európai művészek a környezetet a saját viszonyaik szerint ábrázolták, így Jézust fából ácsolt istálló jászolába helyezték, mint a németalföldi reneszánsz képviselője, Gerard David, aki Szűz Máriát a kis Jézus előtt térdepelve festette meg, apró angyalokkal és odasiető pásztorokkal (1-es kép). A jelenet tanúja

egy szamár és egy ökör, amelyek a későbbi bethlehemes játékokban is szerepelnek.

Bizáncban a trónoló Madonnák ábrázolási módja terjedt el, onnan származott át a nyugati művészetbe a középkor századaiban.

Ravennában a Sant’ Apollina- re Nuovo bazilika hatalmas mozaikján Szűz Mária császári trónon ül megközelíthetetlen fenségben, ölében tartva gyermekét. A gyermek áldó kézmozdulata évszázadokon át tovább élt a művészetben, és ma is gyakori az orosz ikonokon.

Sienában és Velencében a későgótika idején már oldódott a bizánci trónoló Madonnák távoli méltósága, a művészek a kor szemléletét követve valóságos, földön járó alakká változtatták Szűz Máriát éppúgy, mint a bibliai történetek más szereplőit. Jacobello del Fiore Mária gyermekével című képén (2. kép) a mélyen elgondolkodó Mária kecses finomsága és a kisgyermek naiv bája ezt a tendenciát mutatja. Michele Giambono, a következő festőnemzedék tagja már perspektivikus térbe helyezi az építészeti részletekkel gazdagított, hatalmas trónusemelvényen ülő, hímzett palástot viselő koronás Máriát (3. kép), aki korabeli velencei nemesasszony, egyéni- tett vonásokkal. A jobb kezét áldásra emelő kis Jézus is valóságos gyermek. Ezt a típust követi a lombard B. Montagna Madonnája a XV. század végén (4. kép).

Az érett reneszánsz világhírű festői Olaszországban és Németalföldön alakítják ki Jézus születésének legáhítatosabb, feledhetetlen ábrázolásait.

(B. I.)

Kosztolányi Dezső

A gipszangyal

Varjú Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát. Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket.

Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet — kancsót és poharakat —, tavaly meg egy kínae- züst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott.

Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönteni.

Voltaképpen kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még söröskészletet vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett.

Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda ráncigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a piszka- fa, garádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott. így csetlett-botlott, határozatlanul.

A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt „behúzó”, aki télikabátban leste künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba.

Ott egy gipszangyalt mutattak neki.

— Gyönyörű! — kiáltotta a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján.

Aztán föltette csíptetőjét, és úgy nézegette a gipszangyalt.

A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította, és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süvegcukorból faragták volna ki.

A tanító a szűk homlokát rán- colgatva visszamosolygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott s a tanító ily szerencsésen egymásra talált.

Huszonöt pengőre tartották.

— Nem lesz drága?

A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak.

Máris csomagolták, hogy ha- zaküldjék. A tanító sietve fizetett — szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon —, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a

népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben.

A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni. x

A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnét ábrázol, és sokkal kisebb, mint ez.

Égyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítővei, hogy ne is lássa.

Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az álián. Akkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindaddig, míg a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre sem méltatta.

A gipszangyal azonban nyug-